Bestsellert kétféleképpen szoktam olvasni, de a kiindulópont mindig ugyanaz. Amikor olvasni kezdek, egyúttal keresni is kezdek benne valamit, ami külön nekem szól, azaz olyan embernek, aki határozottan nem szokott hozzá, hogy bestsellert olvasson. Ha nem találok semmi nekem szólót, irgalmatlanul megszabadulok a könyvtől. Kivéve, ha ajándékba kaptam (bár az ajándékozók többnyire ismerik az ízlésemet). Ha találok, onnantól kezdve kizárólag arra figyelek, és amíg az jelen van, hálás olvasó vagyok.
A könyvtolvajban találtam. Kettőt. Vagyis inkább másfelet.

Az első természetesen az, hogy a halál az elbeszélő. Ez tetszett, érdekelt, mert A halál kocsisára emlékeztetett. Igaz, ott nem pontosan ez a helyzet, de eléggé hasonló. A mesemondó stílusa is. Örültem. Egy nekem szóló elem.
Aztán bánkódtam, mert a halál közben mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő a halál. Érzelmeskedni kezdett. A halál ne érzelmeskedjen. Meséljen, tök jó, de ne magyarázzon a szívéről. Ebből a szempontból az egész könyv nem ért föl az első húsz oldallal. A nekem szóló elemből kiesett a fele.

A másik szerencsére elég tartósan megmaradt. Az, ahogyan a szöveg a szavakkal bánik. Amikor Liesel napot festett a pincefalra, akkor jutott eszembe (szerintem Zusak örülne neki, ha tudná), hogy ez a szöveg is olyan, mint egy gyerekrajz. Azok a meglepődések, ahogy egymástól mérhetetlen távolságra eső szavak kapcsolódtak össze, ültek egymásra, ugráltak és verekedtek – azokat nagyon élveztem. Végig.
És mivel ez a játék (igen veszélyes, cseppet sem ártatlan játék, de hát a gyerekrajzok sem ártatlanok) a világ ábrázolásában, sőt a könyv cselekményében, szereplőinek sorsában is megkerülhetetlen szerepet kapott, sőt betéttörténetek is kiteltek belőle, olvasás közben nem győztem dicsérni magamban a Zusak ügyességét. Semmit sem pazarolt el a lehetőségből.

Inkább még hozzátett. Ha kellett, ha nem.
Mert hát bizony, mi tagadás, ez a könyv tényleg giccses. Nem is kicsit. Még akkor is, ha, bevallom, engem is megrendített. Giccs. Legfeljebb a fenti másfél elem kedvéért ezt meg lehet neki bocsátani.
Ami pedig a témát illeti: azt az elbeszélő és a stílus számomra szinte mindenütt elnyomta, annak rendje és módja szerint. Hasonló könyvet keveset olvastam. Abban a korban, amikor faltam volna őket, féltem tőlük, ki se mertem őket nyitni. Később meg, mikor kinyílt a szemem, ennél sokkal durvábbakkal etettek, a Sorstalansággal meg A fehér hotellel. Tudom jól, miért és minek bukkan fel újra meg újra ez a téma a világirodalomban: ami trauma, arról beszélni kell, különben jobban fáj. Ebbe bele is nyugszom.
Legfeljebb az ilyen esetekben, mint egy ausztrál író kortárs regénye, erkölcsi megfontolásból vakarom a fejem. Szabad-e az emberiség egyik leggonoszabb traumájáról még egy bőrt így lehúzni? Erkölcsileg megengedhető-e, hogy egy író abból csináljon bestsellert (= jó sok pénzt) a XXI. század elején, hogy kiszámítottan megríkatja az olvasóit azzal a sok-sok holtbiztos eszközzel, amit a II. világháború adott a kezébe? Hogy eszköznek használja a kegyetlenséget?…
Én erre a kérdésre itt most nem szeretnék válaszolni.

--------------

Utómunkálatok (avagy: mivel figyelmeztettek, hogy az értékelésem túlságosan keserűre sikeredett, holott nem annak szántam, némi kiegészítések):
Olvasás közben a könyv szeretete szinte mindig jóval erősebben hatott, mint az ellenérzéseim. Az ellenérzéseim mindig akkor bukkantak a felszínre, ha éppen nem volt halál a halál, vagy ha már három oldal óta nem sziporkázott a stílus. Amúgy nagyon gyorsan, könnyedén olvastam a könyvet, nem pedig szenvedve. Sőt. Hiszen éppen ezért dicsértem, ahogyan a szavakkal bánik. Oldalról oldalra dicsértem.
Szerettem a „könyv a könyvben”-t. Kiválóan sikerült eltalálni azt, ahogyan összekapcsolódik olvasás és halál és élet. Ahogy Liesel A sírásó kézikönyvén tanul meg olvasni. Ahogy az óvóhelyen olvas. Ahogy Hitler könyvére szó szerint ráíródnak más könyvek, az élet és a szeretet könyvei. Ezt úgy eltalálta Zusak, ahogy el kellett találni. Ezért írtam, hogy semmit el nem pazarol, minden lehetőséget kihasznál.
Ettől még fenntartom, hogy giccs. Nem túl ügyes kártyajáték készen kapott sablonokkal. Bocs…

Ezt 2014. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8