Nem vagyok hajlandó pontozni, nem igaz, hogy tetszett, de az ilyesmi nem is arra való, hogy tetsszen. Ez pont akkor tökéletes, ha nem tetszik. Maximum annak örülök, de piszkosul, hogy vége.

Meg annak, hogy nem magamtól fogtam a kezembe, hanem egy diákomnak kell segítenem vele kapcsolatban, és ő viszont magától választotta ki elolvasni. Ezt nagyon, nagyon értékelem.

Nagyon sokat tudnék beszélni róla, de vagy csupa közhelyet, vagy csupa személyes dolgot, itt meg egyiket se akarok, eltekintve attól, amit máris megosztottam itt föntebb. De annak se a személyes vonzata a fontos.

Mondhatnám, hogy szegény Winston a lázadásával meg a Stockholm-szinrómájával. Vagy azt, hogy Julia nem felszínes, ahogy egy másik értékelő írta – Julia fiatal. Az ő korában én se értettem a regény filozófiáját. Most értem. Pedig még nem is vagyok annyi idős, mint Winston.

Mondhatnám mindezt, sőt folytathatnám, de nem teszem. Csakis azért csináltam ezt is, hogy mutassam: én kívül rekedtem a regényvilágon, hiszen ezt a bekezdést csak kívülállóként lehet elmondani, különben nincs értelme.

Három dolog ad lehetőséget bármiféle kívülállásra.
1. Hogy ez a szöveg egyáltalán meg van írva, méghozzá rendes angol nyelven.
SPOILER 2. Hogy a függelék múlt időben szól. Vajon mikor kellett (majd :)), hogy íródjon? SPOILER VÉGE
3. Hogy most azonnal hozzáfogok Tolsztojt olvasni.

Ezt 2018. január 9-én írtam. 

2015. február 9.

Találtam egyszer egy régi játékkönyvben egy kitalálós játékot. Irodalmi művekre kellett asszociálni, „mi lenne, ha…” kérdéseket befejezni, és válaszolni rájuk.

Akkor most játsszunk.

Mi lenne, ha szín lenne? – Hússzínű, tüdőszínű, pasztellrózsaszín, egymásba mosódva.

Mi lenne, ha fényforrás lenne? – Szétfolyó viaszgyertya.

Mi lenne, ha épület lenne? – Huzatos folyosók, apró szobák egymástól elválasztva, az ablakokon libegő fehér függöny.

Mi lenne, ha hangszer lenne? – Lehangolódott zongora.

Az nem is igaz, hogy Csehovnál nem történik semmi. 

Történik, csak nem a színpadon, hanem a szereplők tudatában. Úgy vagdalkoznak, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Mert hát persze az tudja a legjobban megsérteni az embert, akit a legjobban szeret, ebben a darabban pedig aztán bőven van szerelem.

Medvegyenko szerelmes Másába, Mása Trepljovba, Trepljov Nyinába, Nyina Trigorinba… de Mását nem érdekli Medvegyenko szerelme (állandóan hangoztatja, mennyire sajnálja, de látszatja, az nincs), Trepljovot nem érdekli Mása, Nyinát nem érdekli Trepljov, Trigorint… egy darabig érdekli Nyina, de csak egészen kicsi ideig, hiszen mindene van neki, csak szilárd akarata nincs. Arkagyina meg nem szerelmes Trigorinba – Arkagyina a saját fiatalságába szerelmes, és mivel negyvenkét éves, ehhez kell neki egy nála jóval fiatalabb szerető. Azért is beszél annyit az ifjúságáról, mert nagyon fél az öregedéstől, attól, hogy egyszer csak nem lesz rá szükség. Trepljov a legidegesítőbb, mert ő a leginkább gyerekes. Az elején, amikor az anyja kicsúfolja a színdarabját, öt perc alatt leállítja az egészet („ha az anyukámnak nem tetszik, akkor én nem is játszom veletek!”). Nyina meg butuska libuska, de legalább megpróbál kilépni a kicsi pocsolyájából, és a maga módján sikerül is neki, még ha többet képzel is magáról, mint amennyit tud.

És mindenki percenként üti-vágja-sérti a másikat úgy, hogy észre se veszi. Ha mégis észreveszi, akkor jól kisajnálkozza magát, aztán kezdi elölről. Nevetséges volna, ha olyan keserű nem lenne. Párbeszéd nincs is, minden szereplő csak saját magával foglalkozik, egyre csak ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, és azt hiszik, ha sokszor kimondják, attól igaz lesz. Az élet szétfolyik, és a halál csak annyi, mint egy szétpukkadt gyógyszeres üveg.

Nem szeretem Csehovot, sose szerettem, de nagyon is értem, miért lett belőle klasszikus.

2018. február 26.

Hm. Érdekes, most jobban tetszett, mint legutóbb, de a pontozáson nem változtatok. SPOILER Lehet, hogy Nyina nem is olyan buta, csak az elején naiv, a végére viszont megérik szépen. Az, hogy Trepljov csupa rosszat mond róla az utolsó felvonás elején, elfogultságból is eredhet. És nemcsak Trepljov gyerekes, hanem Arkagyina is. Nagyon. Most felháborított, ahogy a fiával viselkedik. Tudja, mivel bántja meg a legjobban, és direkt megcsinálja, aztán megsértődik, ha tényleg sikerül megbántania. SPOILER VÉGE

Távolba bámuló, merengő, örökösen mellébeszélő emberek, jéghideg könyörtelenséggel.

Pontszám: 10/8

Tessék, gyerekek, olvassátok, mit írt nektek a Tolsztoj bácsi. Igen szépet. Igen sokat. Apróbbat-nagyobbat. Arra való meséket, hogy Koljuska meg Nasztyenka megtanuljanak olvasni, és közben megértsék, hogyan működik a világ.

Hogy a holló vízbe fojtja a fiait, akik nem mondanak neki igazat. Bizony. Azt is megtudhatja Koljuska meg Nasztyenka, hogy hogy verik agyon a kóbor kutyákat bunkósbottal a közmunkára kiengedett rabok. Bizony. Meg persze azt is megtudják belőle, hogy a szegény ember boldogabb, mint a gazdag, és úgy általában az orosz paraszt a legjobb, legerősebb, legrátermettebb ember a világon.

Mindezt pedig egyszerű szavakkal, értelmesen, „ülök a kályha mellett és mesélek”-stílusban adja nekik elő a Tolsztoj bácsi.

Akadnak köztük persze egészen hétköznapi elbeszélések és leírások is, nemkülönben mulatságos történetek, amelyeken Koljuska és Nasztyenka jókat nevethet. Sőt, még az is benne van, hogy a legrútabb gonoszság és a legmagasztosabb szentség nem a pokolban és a mennyben található, hanem itt, a földön, mikörülöttünk, olyan emberek között, amilyenek mi vagyunk. Illetve nem mi, hanem Koljuska meg Nasztyenka, de az most mindegy.

Aki pedig közületek a 90-es évek előtt volt gyerek, annak támad majd olvasás közben igen sokszor oly kísérteties érzése, mintha ezt már olvasta volna valahol. Mert az úgy volt, hogy nem létezett a 90-es évek előtt mesegyűjtemény Tolsztoj bácsi egy-két írása nélkül,* csak akkor még a neve semmit nem mondott a mai felnőtt olvasónak, ezért nem jegyezte meg.

Így a mai felnőtt olvasó visszanyomozta a gyerekkorába a drágakövet találó paraszt meséjét, az örökmozgót feltalálni akaró paraszt meséjét, a gombaszedő kislány meséjét, akit majdnem elütött a vonat, meg a Filipok meséjét (jaj, de édes!), meg az okos kutya meséjét, aki megveszett, de nem akarta bántani a gazdáját, ezért elvonult egyedül meghalni. 

Megállapította tehát a mai felnőtt olvasó, hogy tulajdonképpen erősen traumatizált gyerekkort kellett volna végigcsinálnia, ennek ellenére éppen úgy nem lett fene baja se Tolsztoj bácsi meséitől, mint Koljuskának meg Nasztyenkának.

Jó olvasást, gyerekek!

* És tuti, hogy belenyomták az összes általános iskolai olvasókönyvbe is…

Ezt 2014. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Meglepő, hogy milyen kevésre emlékszem – a második olvasásból, pedig azt huszonévesen követtem el. És viszont: milyen sokra az elsőből, pedig akkor még gimnazista voltam, és nagyon untam. Az Anna-szálat. Bocsásson meg a világ. Én biza azok táborát erősítem, akiket Levin érdekelt, Levin érdekel, Levin érdekelni fog…*
Hát… idáig tartott, míg megértem arra, hogy méltányolni tudjam Anna történetét is. De most már aztán igazán.

Úgyhogy én most nem fogom ide leírni azt, amit oly sok más értékelő, hogy mennyire sajnálják Annát (és/vagy az életében részt vevő egyik és/vagy másik férfit), és mennyire felháborító, hogy aki semmi mást nem akar, csak békében élni, hazugság és csalás nélkül, annak ilyen sors jut, míg aki titokban műveli ugyanazt, amit Anna,** annak a világon semmi baja sem esik, sőt akár fel is emelheti a világ. Ez legyen evidens.
Arra azért hadd figyelmeztessem a volt és leendő olvasókat, hogy ne sértődjenek/rémüljenek meg, ha a regény címszereplőjéről különösen kezdetben túl keveset találnának olvasni. Először is az, hogy egy regény arról fog szólni, amit a címe ígér, egyáltalán nem magától értetődő (ld.: A három testőr). Másodszor… olyan biztosak vagytok ti abban, hogy a mellékszálak és a mellék-mellékszálak nem arról szólnak? Érdemes keresni a kapcsolódási pontokat és a párhuzamokat, különösen ami a házasságokat, házasságtöréseket és az azokra adott személyes (no meg társadalmi) reakciókat illeti. Én most jó sokat találtam, igaz, harmadszorra már könnyű, meg hát kerestem is.
Ha pedig valakinek a társadalomról, gazdaságról, vallásról folytatott hosszadalmas-elmélkedős párbeszédek ellen volna kifogása, és nincs meg benne az a képesség, hogy ezekben egyszerűen Tolsztoj stílusát élvezze (mert tudom, hogy vannak ilyen emberek, és én komolyan tisztelem őket), akkor vigasztalódjon: semmit nem veszít, ha ezek közben gyorsolvasásra kapcsol. Amikor láttam, hogy ezek alatt a beszélgetések alatt Levin (is) elveszti a fonalat, unja magát, dühös lesz, vagy csak hagyja magát sodortatni az árral, hát akkor tiszta lelkiismerettel csináltam én is ugyanazt.

Amúgy ahhoz is érnem kellett, hogy észrevegyem: ezek a bizonyos párbeszédek nagyon-nagyon gyakran a városi-hivatali élethez kapcsolódnak. Van a regénynek egy kimondott-kimondatlan, de borzasztó erősen jelenlevő alapellentétpárja: a nagyvárosi és a falusi élet ellentéte. És a regény úgy van megírva, hogy a nagyvároshoz kapcsolódjon mindaz, ami illúzió – a faluhoz mindaz, ami valóság (már legalábbis a regény világában az).
Ahogy közeledünk a nagyvároshoz, egyre több a képmutatás, a hazugság, az önáltatás, az üres beszéd – a névleges állások, amelyekben nem kell munkát végezni (minél hosszabb nevű az állás, annál kevésbé), vagy a logikus és következetes gondolatmenetek, amelyeknek vagy semmi közük ahhoz, amiről szólnak, vagy senkit nem érdekelnek. Ebben a világban játszódik az Anna-szál, és a magányosságok történetévé válik, ahol még véletlenül se érti meg egyik ember a másikat, akkor se, ha húsz éve ismeri. És ha valaki ebben a világban nem akar csalni, hanem igazságot akar, az ezekkel az illúziókkal, ezzel a világgal direkt szembemegy… ami bizonyos erkölcsi szint fölött elkerülhetetlen… és hát az ilyet hívják, sajnos, tragikus vétségnek, amely éppoly katasztrofális, mint amilyen tiszteletre méltó.
Ahogy közeledünk a faluhoz meg a bizonyos orosz néphez, úgy közeledünk ahhoz is, amit a regény igaznak tekint – és borzasztó rokonszenves dolgokat tekint igaznak, nehéz elfogulatlanul tekinteni rá: a cselekvő jóságot, az őszinteséget, az önmagát sem értő, de attól még senkinek (önmagának sem!) ártó életet, a mellérendeltséget, ahol nincs szükség hierarchiára, a belső és külső békét. Ebben a világban, ahol senkinek nincs szüksége illúziókra, a lehető legmélyebben tudják megélni a születést, és megélni a halált is.***
Ennek a világnak a lakói nem magányosok: amikor egymásra találnak, onnantól kezdve, ha folyamatos konfliktusok árán is, de egymás megértésére törekednek, és sikerrel is járnak. Jaj, de szép.
És minden elismerésem Tolsztojé, hogy ezt az ideálvilágot oly kevéssé idillikusra tudta megírni, földdel, sárral, izzadságszaggal, trágyaszaggal, káromkodással teli, hogy az ember még el is hiszi neki. Legalábbis addig, amíg be nem csukja a könyvet. De hátha utána is. 

* Én kérek elnézést.
** Értsd: úgy csinál, mintha titok lenne, miközben ő is tudja, hogy mindenki tudja, és mindenki tudja, hogy ő is tudja, hogy mindenki tudja, de azért mindenki úgy csinál, mintha titok lenne.
*** SPOILER Annak ellenére, hogy Nyikolaj ápolása valami iszonyú megterhelést jelent mindenkire nézve, és a végén már az ápolói is a halálát kívánják, hiszen tíz napig haldoklik folyamatosan, és mindenkiből kiszívja az energiát. Annak ellenére – vagy éppen azért. Így semmi eszményi-éteri nem marad belőle az égvilágon; és abból, amit végigcsinál, a lehető legtöbbet adja át a környezetének. Ugyanilyen hosszan elhúzódik Kitty szülése – no, azért az nem tíz nap, „csak” huszonkét óra, de annyi is több, mint elég –, és ugyanilyen szörnyű megterhelést jelent nemcsak neki, hanem a férjének is. Ez a kettő, ami lényeges, és csak ez a lényeges. SPOILER VÉGE

10/10

Ezt 2016. január 6-án írtam. 

Újraolvasás vége.

Ez de fura. Nem is tudom, hányszor olvastam már, de ilyen még nem volt: nem belement az a fránya por a szemembe a végén? Ritkán szoktam könyvek fölött sírni (ez is gyorsan felszáradt), Tolsztojon pláne.

Ez nem az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy mi lesz a vége. Ez az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy hogy lehet feldolgozni azt a véget. Az első fejezetben Ivan Iljics már halott, és nyilvánvalóan nem sok embernek fog hiányozni – az arca mégis megszépült és megnyugodott. A kérdés az, hogy mitől? Akinek a haláláról a kollégáinak csak a saját közelgő előmenetelük jut eszébe, a feleségének meg az özvegyi nyugdíj, az min mehetett keresztül, ami annyi értéket adott az utolsó perceinek, hogy méltósággal tudott meghalni?

Nagyon szép könyv. Az első harmada gyors, szinte csak „odavetett” felvezetés (persze minden fontos információt tartalmaz, de egy grammal se többet), a második harmad a szenvedés pontos, valóban megrázó rajza, az utolsó pedig szabályos megváltástörténet. Bebizonyítása annak, hogy mi mindent cselekedhet az ember még néhány órával a halála előtt, magatehetetlenül fekve is. Sugalmazása annak, hogy mi mindenre lehet képes, ha történetesen nem néhány órával a halála előtt gondol bele abba, mit kellett volna kezdenie az életével.

Gogol Köpönyegének komoly párja. Mindkét könyv olyan ember életét meséli el, akinek igazából nem volt élete, és olyan halállal zár, amely igazából nem halál – csak amíg A köpönyeg keserű-vidáman fintorog és nevet, addig az Ivan Iljics halála… hát attól belemegy a por az ember szemébe. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. január 19-én írtam.

Szegény drága Akakij Akakijevicset még mindig szeretjük.
És még mindig nevetünk, hol a rovására, hol… a javára. Ilyen kifejezés eddig nem volt, most majd lesz.

Akivel már előfordult életében, hogy örömét lelte teljességgel hétköznapi, hogy ne mondjam, jelentéktelen dolgokban – hogy úgy istenigazából fázott – hogy éjszaka hazafelé menet azon ette magát, miből és hogyan fog kifizetni adott összeget egy teljességgel hétköznapi dologra – hogy lehetetlen dolgokra vállalkozott a spórolás érdekében, és tátott szájjal, boldogan fogadta az apró sikert is… az olvassa fanyar mosollyal Akakij Akakijevics históriáját, és szeresse magát, és röhögjön magán…

…és vegye azt is észbe, hogy igen, ez a név bizony az orosz fülnek is azt a szót asszociálja, amit a magyarnak…

Akivel pedig már előfordult életében, hogy a maga jelentéktelen kis életét egy bűbájosan csengő cím és némi (esetleg tetemesebb) anyagi juttatások után kb. a Jóisten létével érezte egyenértékűnek, és örömét lelte abban, hogy részint a nála kisebbekkel veszekedjen (minél értelmetlenebb szöveget használva, annál jobb), részint a nála nagyobbak elvárásainak igyekezzen megfelelni…

…az szorítsa kissé össze a fogát, és vegye észbe, hogy örömforrásai körömfeketényivel több gyönyörűséget sem juttatnak neki, mint amennyit Akakij Akakijevicsnek juttattak az övéi…

Aki pedig szereti a kísértethistóriákat, amelyekben egy cseppnyi, ámde annál édesebb győzelmet arat a jó, a hatalmasok pedig legalább öt percre verítékezve futamodnak meg, az ne fanyalogjon, hanem vigyorogjon, és szeresse tovább szegény drága Akakij Akakijevicset.

Ezt 2015. január 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sose szerettem a disztópiákat/antiutópiákat. Az Állatfarm minden ismerősömnek tetszett, csak nekem nem. Az 1984-re szó szerint évekig készültem, mire el mertem olvasni.* A Battle Royale-t úgy húsz oldalig bírtam. Én ellenállok a műfajnak.
A Fahrenheit 451 győzött meg arról, hogy a disztópia nem feltétlenül csupa fulladozás meg hideg verejték, hanem van benne egy kicsi friss levegő is. Csak éppen annyi, amennyi nekem kell. A Kssz! pedig éppen ilyenfajta disztópia, bár közel sem esett ám olyan jól a könyvmoly lelkemnek, mint a Bradbury-regény. Vagy mégis. Vagy mégse.

Mert hát itt van ez a brutális-tündéri világ, kétszáz évvel az atomrobbanás után, nyakig a neolitikumban, annyira orosz, hogy Baba Jaga ahhoz képest nudli, és napi huszonnégy órában bűvös-bájos szövegekkel tömik az olvasó fejét, miközben egérhúst majszolnak, egérzsírból készült gyertyával világítanak, egérbőrből varrott sapkát viselnek, és némelyiknek a hónaljából nő ki a lábfeje, már hogy a kétszáz évvel korábbi atomrobbanás okán. Aztán a bűvös-bájos meséikben időnként egyeseket elevenen felfalnak, másokat megfosztanak a lelküktől, ismét másoknak apokaliptikus látomásai támadnak, mutáns oszloppal meg fenevaddal, amelyik egyszerre fut négy irányba, míg nem jön a szanitéc, és el nem viszi az összes mesélőt a Gulágra gyógykezelésre. Van olyan, hogy az embernek a hideg futkos a hátán, miközben röhög.

Meg itt van ez a Benedikt nevű galambocska, az angyali primitív stílusával, egy akkora darab ragyogó tekintetű jámbor marha, hogy a megjegyzésein az olvasó időnként (elég gyakran) haldoklik a röhögéstől, időnként meg (kicsit még gyakrabban) kedve lenne belemártogatni Benediktet a jeges vízbe, és csak azért nem teszi, mert úgyse fogná fel azt se. Időnként meg mind a kettő. Főleg akkor, amikor odateszik az olvasó elé ezt a Benedikt nevű galambocskát tükörnek. Na, akkor egy kicsit elmegy az olvasó kedve a nagybetűs élettől. Meg még mintha az olvasástól is. Jaj, lekopogom, nem, nem, nem!

Tessék olvasni Tolsztaja nénit (akiben nem vált ám vízzé se a nagyapóka, se a dédnagybácsika vére). Tessék olvasni. De mértékkel.

* Gimnáziumi legjobb barátném bezzeg már tizenhét évesen olvasta, és vagánykodott vele, hogy ő milyen bevállalós, én meg irigyeltem a háttérből.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Most vagyok gondban. Elég nehezen tudtam mit kezdeni ezzel a könyvvel, többféle értelemben is. Nem azt adta, amit vártam – mondjuk, ez még önmagában nem lenne probléma. :)
Először is természetesen óriási élmény volt eredetiben olvasni, főleg éppen ezt a példányt, és úgy, hogy az enyém. (Paris, Calmann-Lévy, 1921/22, „revue et corrigée par l'auteur”, azaz átnézte és korrigálta a szerző; könnyű, kézbe simuló, puha papíros, kemény borítós kiadás, még a háború előtt újrakötve. Felért egy időutazással.)
Régen olvastam utoljára franciául, nem véletlenül tartott egy hónapig a végére érni. Pedig azért annyira nem nehéz. A XIX. század végén íródott, de a XVIII. században játszódik, azt idézi fel mind eseményeiben, mind ízlésében. Időutazás már a maga korában is. Ráadásul, ha a francia Wikinek igaza van, „pastiche”, azaz egy korábbi szöveg, a „Le Comte de Gabalis” című rózsakeresztes irat újrafeldolgozása, nem kevés iróniával, elég rendesen parodizálva az alkímia/mágia képviselőit.
Eddig tökéletes is lenne. Szeretem az intelligens könyveket, főleg, ha jó a humoruk. Ennek jó. 

Adott egy elbeszélő, Jacques Tournebroche (a magyar fordításban Nyársforgató Jakab), aki az apja vendéglőjében hatéves korától a tűzhely fölötti nyársat forgatja, ölében az ábécéskönyve, olvasni tanul. Rokonszenves egyéniség. Adott egy főszereplő, Coignard abbé, aki az immár olvasni tudó Jacques-ot szárnyai alá veszi, latinra és görögre tanítja, és szép karriert ígér neki. Mindvégig fiaként kezeli, Jacques pedig apjaként szereti. Még rokonszenvesebb egyéniség. Tulajdonképpen róla szól a mű. Az előszóban Jacques bevallott célja az, hogy a mesteréről írjon, és valóban: a regény eleje-vége, mielőtt ő megjelenik a színen, és miután ő eltűnik a színről, az alig néhány oldalt tesz ki. A tanítvány saját élete saját magát se érdekli, kizárólag addig, amíg a mestere szerepel benne.

Egyértelműen ez a derék abbé a regény „hőse”, bár minden, csak nem hős: öregedő, pocakos, szemüveges pap, aki rendkívül szeret enni és inni, talán éppen azért, mert egyikből se jutott neki soha annyi, amennyit érdemelt volna, valamint bájos-lovagiasan tud udvarolni minden útjába kerülő csinos lánynak, akik a stílusa miatt igen nagyra is becsülik; de mindenekelőtt mélységesen szerelmes a könyvekbe, különösen a régi könyvekbe. Egyáltalán nem feddhetetlen, mégis akár szent embernek is mondható. Szelíd, nyugodt, mosolygós bácsi, aki a mennyei dolgok iránt feltétlen tisztelettel viseltetik, miközben a földi világot tiszta racionális elmével szemléli. Bölcs elnézéssel viseltetik a világ minden bűnei iránt, és úgy tud a regénybeli kalandok során ő maga is beléjük keveredni, sőt elkövetni őket, hogy az a legkevésbé sem befolyásolja… mit is? A világ harmóniáját és a saját életének békéjét, igen. (Ezt a kifejezést meddig kerestem, hogy igazán pontos legyen… De most komolyan.) Végtelen szeretettel van megalkotva ez a figura. Az alvilágba leszálló, és ott magabiztosan tájékozódó ókori filozófusok méltó örököse.

De akkor miért ad éppen Coignard abbénak a szájába olyan mondatokat az elbeszélő, amelyeket a legkevésbé se lehet ezzel a jellemmel összeegyeztetni? Aki mindenkivel békében él, és megértéssel viseltetik az egész világ iránt, az hogy viselkedhet többször is következetesen és durván kirekesztő módon? Az antiszemita vagy nőgyűlölő kijelentései úgy estek, mintha puha fűben tett séta közben hirtelen éles kő állna a lábamba. Tényleg. Minek ez? Jó, értem, bizonyára megfeleltek az adott kor gondolkodásmódjának és sablonjainak, de egy ennyire intelligens regénytől az ember éppen azt várná, hogy ha mindent ironikusan kezel, akkor legyen szíves már ezeket is…
…és ami Mosaïde karakterét illeti, az annyira nem egyéb sablonnál, hogy már szabályos fájdalmat okoz olvasni róla. Aki Coignard abbét, vagy, ami azt illeti, a mellékszereplők közül pl. Astaracot, Jahelt, Ange barátot ennyire ügyesen tudta összegyúrni, az Mosaïde-ot miért nem?

Mert Astarac, az zseniális. Mármint nem ő, hanem ahogy meg van csinálva. Meg az is őrajta látszik a legjobban, hogy az elbeszélői hang mennyire jól meg van csinálva. Hiszen végig Jacques szemszögéből látjuk, aki sem nem annyira okos, mint Coignard abbé (ő csendes őrültnek tartja Astaracot, és az „élni és élni hagyni”-elv alapján bánik vele), sem nem olyan fanatikus, mint Astarac, pusztán érdeklődő állampolgár. Így aztán jó darab ideig a levegőben lóg, hogy most Astarac kitűnő alkimista, hazug gazember vagy szánalmas hülye. Még majdnem hisz is neki az olvasó. Meg Jacques is. Aztán egyértelmű bizonyítékot talál arra, hogy Astarac nem mond igazat. Aztán jön az apró tűszúrásnyi, cseppet sem egyértelmű bizonyíték arra, hogy igazat mond. Aztán… igen jók ezek a csavarok! :) Nagyon tetszik, hogy éppen a regény legfontosabb pontjain nem lehet eldönteni, mi miért és hogyan történik.
Csak egy a bizonyos: hogy akár tud aranyat csinálni, akár nem, emelkedetten gyönyörű filozofikus beszédeket tartani, azt nagyon szeret (mikor az ember a stílusát már értékelni tudja, még élvezetes is), de a neki elvégzett munkáért fizetni, azt nagyon nem… Igen ellentmondásos, igen emberi. (Az illusztrációt itt találtam.)

Jahel meg aztán tényleg kész! A kedvenc szereplőm. :) Miatta nem tudok mit kezdeni a regénnyel. Szeretném, ha ő lehetne a Coignard szövegéből hiányolt irónia, húsból és vérből gyúrva. Csak nem tudom eldönteni, hogy tényleg ő-e az. És így nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a könyvet vagy nem. Úgy tud bűnös lenni, hogy közben tisztességes, úgy színlel, hogy közben Jacques-kal és saját magával szemben a sértésig őszinte. Okos is, tapasztalt is, pontosan tudja, mit várhat az élettől, és kivel meddig mehet el, és ami eszköz a rendelkezésére áll (szánalmasan kevés) ahhoz, hogy boldogulni tudjon, azt ki is használja, de közben boldogságot is akar, és azt is megszerzi. Hogy meddig tud így, szó szerint borotvaélen táncolni, az elég kétséges – kíváncsi lennék a történetének a folytatására, bár gyanítom, nem lenne éppen napsugaras.

(A kép az 1975-ös filmváltozatból való, Jahel és Jacques látható rajta, illetve az őket megjelenítő színészek, Chantal Nobel és Didier Haudepin. Részletes információ és egyéb képek itt.)

Ange barát… mintha Coignard abbé paródiája lenne: babonás, szemtelen, tehetetlen vén bűnös, megáldva vagy megátkozva jó sok érzékenységgel. A regény legváratlanabb pontjain jön elő, és mindig idegesítő, mint a rugóra járó bohóc, amelyik az ember szemébe ugrik, ha kinyitjuk a dobozát.

Lehetne itt még sorolni a szereplőket, bár nincs belőlük sok, ugyanazok bukkannak fel újra meg újra. De milyen furcsa az, hogy egész végig éppen csak Jacques-ról nem tudunk meg szinte semmit. Kizárólag azzal foglalkozik, hogy a nála okosabbak (amilyet rengeteget talál) oldalakra rúgó, időnként elég fárasztó párbeszédeit lejegyezze. Ha néha kimondja a véleményét, abban sincs sok köszönet, mert olyankor nagyon látszik, hogy több a jó szándéka, mint az esze. (Az illusztrációt itt találtam.)

Most már azért be kéne fejezni ezt az értékelést… :)
Egyvalamit még, ami a regényolvasás műveletét illeti. A könyv elején rengeteget szótároztam, érzékelhetően fogyott az utóbbi hónapokban a szókincsem. Nagyjából a felétől kezdve viszont szinte már egyáltalán nem kellett. Volt, hogy oldalakat olvastam végig úgy (persze a normál tempómnál jóval lassabban), hogy ki tudtam találni még a sose látott szavak jelentését is. Az, hogy a XVIII. században játszódik, nem sokat jelent, legfeljebb egy-két furcsa nyelvtani szerkezetet meg némi korabeli szóhasználatot, de mindkettőn hamar túlteszi magát az ember. Amit szótárban nem lehet megtalálni, azt a könyvhöz kapcsolt karcokban megírtam. Ha valaki ezzel a könyvvel szeretne gyakorolni, bátran tegye.

Ezt 2015. január 31-én írtam. 

A képeket itt, itt, itt, itt és itt találtam.

Pontszám: 10/8

Remek kis könyv, különösen a „Kezdővonal”-tól. Ott kezdtem én is igazából kapiskálni, miről is lesz itt szó.
A cím ugyanis félig-meddig megtévesztő, de ez nem a fordító hibája. Ezt a szójátékot sehogy nem tudta volna tökéletesen visszaadni. A „családi fészek” – sose gondolná a jámbor olvasó – egy nagyon népszerű finn sport, a fészeklabda szakszava, konkrétan a pálya egyik szakasza.* Amitől még persze megtartja szó szerinti jelentését is – mint ahogy a regényben minden fejezetcím a játék egy-egy elemének neve (Családi fészek, Kezdővonal, Kényszerfutás, Ferde vonal, Sérülés), egyszerre szó szerinti és metaforikus jelentéssel. Gyengébbek kedvéért az első oldalra még oda is nyomtatták a fészeklabdapálya rajzát. Ez már önmagában is jó könyvet ígér.

Adott tehát egy hagyományos finn játék, amelyet csak iskolások és komoly sportolók játszanak. (Az egyik főszereplő már ennyitől elkezd kilógni a sorból, mert ő bizony már elmúlt tizennyolc éves, és még mindig merészel jó játékos lenni.) Adott egy kicsi finn falu, amely kb. annyiban különbözik az általam ismert magyar falutól, hogy finnül beszélnek benne, és minden szombaton szaunáznak. No de az a hamisítatlan „csak akkor ülj fel a szekérre, ha már mindenki bement a templomba, mert mit szól a falu, ha meglátnak”…! Az a rosszindulatú, pletykás vénasszony a szomszédban, aki szánni valóan magányos, és elmagyarázza a kisgyerekeknek, hogy a kenyérhéj, az nagyon finom étel, és ő tulajdonképpen csak azt szereti…! Az a fifikus anyósjelölt, aki komplett összeesküvéssel akadályoz meg egy eljegyzést oly agyafúrtan, hogy csak a vőlegényjelölt nem jön rá…! Az a félszavakból és elhallgatásokból felépülő nyelv, amelyet már a hatéves gyerek is hibátlanul beszél, és amelyben nemcsak azt kell tudni, mit szabad mondani, hanem azt is, hogy hogyan, és hogy hogy kell közben nézni… Ahol teljesen természetes, hogy a felnőtt ember is mindig mindenről beszámol (nemcsak) apjának-anyjának (hanem még a szomszéd szobában évek óta bénán fekvő nagynénjének is), ahol nincs levéltitok, hacsak a kemence tetejére dugva nem, ahol botrány lesz abból, ha a menyecske egy napra bejelentés nélkül elhagyja a házat…
Az a végsőkig foggal-körömmel védelmező, őszintén szerető, sőt szerethető és fojtogató közeg…
Azzzz…! Jajjj, az nagyon falu.
Pedig van benne taxi és taxis és traktor és kereskedelmi iskola a lányoknak (is)… de mit lehet tenni, ha erősebb a „családi fészek”?

Otthon a jég olvadásától számítják a tavaszt. Itt a levegőbe kell beleszagolni, és figyelni a hótakaró soványodását. Otthon izgatottan várták a jég megindulását, mígnem házról házra hallatszott a gyerekek kiáltása:
– Zajlik a jég! Zajlik a jég!
Egész télen sötét és csendes volt a víz. Most megmozdult. A jég megrepedezett, és színt váltott. A folyó felzúdult, és mennydörögve nekilódult. Barnán hömpölygette a tajtékzó vizet a part szélének. Össze-összekoccanva száguldtak tova a jégtáblák. Egy nap alatt vége volt, csupán a parton hevertek, pörögtek az összetöredezett jégdarabkák. A folyó háta felszabadult.

Az első fejezetet olvasni igen furcsa. Eleinte azt se nagyon lehet követni ezek között az ismeretlen finn nevek között, hogy ki fiú és ki lány. Ez a háttér bemutatása: nem is egy, hanem két családi fészek, sokszoros tragédiákkal (árvasággal, betegséggel, bezárkózással) terhelve, amelyeket ki így, ki úgy dolgozott fel magában. Ez a rész nem tetszett, kivéve Armi (lánynév) és a mostohaanyja kapcsolatát. Az valami gyönyörű, ahogyan egy igen-igen empatikus fiatal nő és egy hatéves árva kislány pillanatok alatt egymásra talál.

– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!

Aztán jön a „Kezdővonal”, és az olvasó két ültő helyében végigolvassa a könyvet (azért olyan sok, mert munkahelyi kimerültség is van a világon). Jön az intelligens, lázadó fiatal lány és a családjától érzelmileg erősen függő, harmincon túli, pocakosodó férfi szerelme – amelyet szerelemnek talán nem is lehet nevezni, hiszen mintegy véletlenül születik, és a felek számára is meglepő módon fordul nagyon hamar eljegyzésbe. Olavi olyan feleséget keres, aki a módos Larva-ház két úrnőjének megfelel, a fiatal Armi meg szinte fel se fogja, hogy gyűrűt húztak az ujjára. És jön a Larva-ház, ahol minden fal magas és távoli, a falakon legalább húsz ablak nyílik („ebben a házban nincsenek titkok”), öt éve nem fogadnak vendéget, és nem is járnak vendégségbe, a használaton kívüli gémeskutat tilos lebontani, a béna lábú nagynéni mozsártörővel csenget, ha szüksége van valamire, fel kell neki olvasni az újságból (különösen a gyászjelentéseket szereti), valamint az udvari kis barakkban jótékony manó lakik. No jó, szemüveges felnőtt férfi, aki időnként egy özvegyasszonyhoz jár.

Gyakran megfordult Armi fejében, mennyire emlékeztet Eeti azokra a házi manókra, akikről a mesék szólnak. Eeti csak feltűnt az udvarban, és a ház körüli munkák mindig rendben haladtak. Eeti most is manónak látszott; amint ott állt piros szobácskája ajtajában szürke gyapjúpulóverben és nadrágban, nemezcsizmásan, pápaszemmel az orrán. Éppen csak a süveg meg a szakáll hiányzott.

Meg persze mintegy kötelezően rejtegetnek egy sötét titkot is (éppoly szörnyűt, mint amilyen banálisat), amelyet mindenki tud – még az olvasó is –, csak Armi nem. Minden adott egy jó kis pszichológiai drámához.
Ami a „városi” olvasónak fura lehet: hogy Arminak ez ellen a helyzet ellen egy árva szava nincs. (Persze, hiszen ő is ugyanebben a faluban szocializálódott.) Hogy nemcsak mondogatja magának, hogy jól érzi magát: tényleg hamar megszokja a házat, tényleg nem kifogásolja a börtön-létet, se szóban, se gondolatban.
Legfeljebb az álmaiban. (Hibátlan, pszichoanalízisnek alávethető álomleírások!) Az öntudatlan gesztusaiban. A hirtelen félelmeiben, szorongásaiban. Abban, ahogyan bizonyos apróságokat észrevesz. Abban, ahogy bizonyos apróságokról nem szól senkinek. Az ilyen idézetek az Édes Annából se lógnának ki:

Olavi álmodott. Ismét a lakószobában volt, és a szobát idegen asszonyok töltötték meg, akik láthatóan a házban laktak. Olavi az asszonyok elől a padlásszobába menekült, de ott is emberek voltak, akik úgy viselkedtek, mintha otthon lennének. Egy nő meg egy férfi üldögélt az ágy szélén, és a nő a férfi nyakába csimpaszkodott. Olavi megállt az ajtóban, és a nőben Elvire ismert. Olavi már éppen neki akart esni a férfinak, amikor észrevette, hogy a nő nem más, mint Armi. A háta mögött, az ajtóban két asszony állt azok közül, akiket odalent látott a szobában. Nekilódult, hogy elzavarja őket, de kiderült, hogy anya és Ilmi. Nem szóltak egy szót sem, csak álltak a küszöbön, és nézték, hogy a férfi az ágy szélén Armi nyakát vizsgálgatja. Bele is fogott, hogy kinyomja a pattanásokat. Armi boldognak látszott.
Olavi felriadt, felszökkent, felkattintotta az állólámpát, és megrángatta Armi karját.
– Ki volt az? – kérdezte.

(...)

Armi átvágott a szántókon. Az alkony már éppen ereszkedőben volt. Az erdő szélén tövestül tépte a virágot, hirtelen rátört a félelem. Vad tempóban visszavágtatott, nekirohant egy gabonakeresztnek, kezét összeszurkálták a kalászok.
Olavit már nem lehetett látni az udvarban. A nappaliban még nem gyújtottak világot, csak Eeti ablakából szűrődött ki egy kis fény a vitrázsfüggöny mögül. Armi a fáskamrába ment, és lecsapta egy fejszével a virágok gyökerét. Egy denevér vergődött a tető deszkái közt. Künn csendesen eleredt az eső.

Kár, hogy nincs belőlük több. És kár, hogy főleg Armira koncentrálódnak, bár időnként Olavi nézőpontját is látjuk, nem kevésbé beteg.

…no és nem utolsó szempont, hogy – jaj, Ittenem, Ittenem – a karácsonyi jelenetnél egyszerűen visszajött a gyerekkorom, a konyhaszagú, huzatos, üvegajtós, lármás, forró cserépkályhás, egy-szobába-húszan-zsúfolódós karácsonyokkal együtt. 

Nagyon hasonlít a könyv a Csak egy nap volt a nyárra, bár az utóbbit a magam részéről jobban szerettem. 
Egyébként meg, mint közben rájöttem, egy trilógia első kötete, amelynek a másik két kötetét sajnos soha nem fordították le magyarra, se az írónő egyéb könyveit.
Kár.

* A mi métánkra, az amerikaiak baseballjára hasonlít, legalábbis a regénybeli leírás alapján; játszani egyiket se tudom.

Ezt 2015. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Gyönyörű könyv, éppen nekem való volna, csak sajnos a körülmények nem úgy alakultak, hogy igazán tudtam volna rá koncentrálni. Túl sok minden vonta el róla a figyelmemet, pedig teljes figyelmet érdemel. Kb. annyit, mint ugyanekkora mennyiségű vers érdemelne.

Ami mindvégig a leginkább foglalkoztatott: mi a fenét tud ez a Miłosz, amitől muszáj odafigyelni rá?! Mert cselekménye, az nincs. Egy litvániai lengyel gyerek serdülni kezd – kb. ennyi. Gyerekkori hangulatképeket sokan tudnak egymás mellé rakosgatni, abból még nem feltétlenül lesz jó könyv. No és minden második mondat után valami magvas gondolatot beilleszteni – azt is sokan tudnak. Abból nemhogy „nem feltétlenül lesz jó könyv”, hanem még rettenetesen el is tudja rontani azt a könyvet. Akkor meg mi ez, mitől tetszik annyira? Mitől érzem úgy, hogy mindenképp lesz még újraolvasás, és miért szeretném beszerezni még a kötetet? Egyáltalán mire emlékszem belőle?

Senki sem él egyedül: beszélget azokkal, akik már nincsenek, életük benne ölt testet, fellép a lépcsőre, és a nyomukat követve megismeri a történelem házának minden zegzugát. Az ő reményeikből és kudarcaikból, a hátrahagyott jelekből, legyen az csak egyetlen kőbe vésett betű, születik meg a nyugalom és a tartózkodó óvatosság önmagunk megítélésében. Akinek ez megadatott, boldognak tudhatja magát. Soha és sehol nem érzi magát otthontalannak, vele van mindazok emlékezete, akik vele együtt igyekeznek az elérhetetlen cél felé.

Egy katolikus templomra, ahol Tomasz a mise helyett a saját álmodozásaival van elfoglalva (hihi, ez ismerős…), egy naaaagyon titokzatos ládára, amelyből a nagymama időnként kipakol, időnként vissza bele (ez is!!! fú, de szerettem a hajcsavarókat meg a gombokat kipakolni a dobozokból!), egy könyvtárra, amelynek több száz éves köteteit Tomaszon kívül senki se bolygatja (óóóóóóó…), egy vallásos könyvre, amelyet litvánul írt a család egyik lázadó-protestáns őse (nekem miért nem volt író ősöm????!!!), egy szolgálólányra, aki rajong a nála harminc évvel idősebb gazdájáért, egy-két vízparti zugra a bokrok között, ahonnan leskelődni lehet, vagy tiltott játékokat játszani kíváncsi gyerekeknek más kíváncsi gyerekekkel, egy büszke nemesasszonyra, aki ölni tudna a gyerekeiért, de majdnem infarktust kap, amikor az egyik rangon alul akar házasodni, egy kísértetjárásra, kutyákra, sok-sok vadászatra az erdőben… ahol a gyerek hol úgy érzi, eggyé válik a természettel, hol úgy, hogy hatalma van fölötte…

De hiszen azt a lehetőséget se zárhatjuk ki, hogy a világ kezdete óta várt rá valahol a sorsa, amelyet beteljesíteni csak ő tudott volna, de nem tette meg, és ott, ahol egy tölgynek kellett volna szárba szökkennie és kilombosodnia, csak levegő van, s néhány ág elmosódó rajzolata.

Egyik helyszínről a másikra, egyik nézőpontból a másikba siklunk álmodozva-merengve, aztán egyszer lecsap a pálca, hullik a kézigránát, jön a kísértet, ráesik az emberre a történelem – aztán megint lehet álmodozva-merengve siklani.

Misia nagymama nyugalma semmihez sem hasonlítható. Egy nagy folyó hullámain ringatózik, az időtlen vizek csendjében. Ha a születés átmenet az anyaöl biztonságából az éles, sebet ejtő dolgok világába – akkor Misia nagymama sose született meg, még most is a Van selyemgubójában nyugszik.

Kicsit olyan, mint a Tüskevár (csak van benne szexualitás), kicsit olyan, mint a Malte Laurids Brigge (csak több minden megmarad belőle), kicsit olyan, mint Az eltűnt idő nyomában (csak nincs akkora szómenése). Nyári olvasmánynak való, meggyfa alá, kockás plédre, mikor zümmögnek az ember feje fölött a méhek, és bármikor be lehet menni a hűvös házba házi málnaszörpért.

A tavasz erőre kap, és kivirágzik a zelnicemeggy, hogy az Issa partja elsötétül a keserű illatától, a lányok lábujjhegyen pipiskedve letörnek egy-egy törékeny, szirmát hamar elhullajtó virágfürtöt, esténként a faluvégen, a réten dob- és trombitaszó járja körbe-körbe a monoton suktinis táncot. És nem sokkal ezután a giniei ház elmerül a lila orgonafelhőkben.

(...)

Nagy csönd, a köd már leült, buja, nedves fű meredt ki belőle, és rozsdállott az ösvény a lehullott falevelektől.

Ezt 2015. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10