Újraolvasás vége.

Ez de fura. Nem is tudom, hányszor olvastam már, de ilyen még nem volt: nem belement az a fránya por a szemembe a végén? Ritkán szoktam könyvek fölött sírni (ez is gyorsan felszáradt), Tolsztojon pláne.

Ez nem az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy mi lesz a vége. Ez az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy hogy lehet feldolgozni azt a véget. Az első fejezetben Ivan Iljics már halott, és nyilvánvalóan nem sok embernek fog hiányozni – az arca mégis megszépült és megnyugodott. A kérdés az, hogy mitől? Akinek a haláláról a kollégáinak csak a saját közelgő előmenetelük jut eszébe, a feleségének meg az özvegyi nyugdíj, az min mehetett keresztül, ami annyi értéket adott az utolsó perceinek, hogy méltósággal tudott meghalni?

Nagyon szép könyv. Az első harmada gyors, szinte csak „odavetett” felvezetés (persze minden fontos információt tartalmaz, de egy grammal se többet), a második harmad a szenvedés pontos, valóban megrázó rajza, az utolsó pedig szabályos megváltástörténet. Bebizonyítása annak, hogy mi mindent cselekedhet az ember még néhány órával a halála előtt, magatehetetlenül fekve is. Sugalmazása annak, hogy mi mindenre lehet képes, ha történetesen nem néhány órával a halála előtt gondol bele abba, mit kellett volna kezdenie az életével.

Gogol Köpönyegének komoly párja. Mindkét könyv olyan ember életét meséli el, akinek igazából nem volt élete, és olyan halállal zár, amely igazából nem halál – csak amíg A köpönyeg keserű-vidáman fintorog és nevet, addig az Ivan Iljics halála… hát attól belemegy a por az ember szemébe. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. január 19-én írtam.