Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

Az arany virágcserepet kizárólag A homokemberrel együtt kellene forgalmazni és olvas(tat)ni. Sokkal több időt nem venne igénybe, viszont sokkal könnyebben fel lehetne dolgozni. Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni.* A két mű egyébként is szorosan összetartozik. Nem folytatása egyik a másiknak, nem köszönnek vissza ugyanazok a szereplők; hanem egymás tükörképei. A téma azonos, a világábrázolás és a végkövetkeztetés gyökeresen eltérő.

Az arany virágcserépben, akárcsak a Harry Potterben, van egy „mugli”-világ meg egy varázsvilág, és aki az utóbbiba be tud lépni, az ér valamit. Ahhoz képzelőerő kell, kreativitás és képesség arra, hogy a megszokott keretek közül kilépjen az ember. Aki a varázsvilágban nem hisz, az a vesztes, aki hisz és belelép és ott marad, az a nyertes.

Na, A homokemberben pont fordítva van.

Adott egy Nathanael nevű romantikus művész, foglalkozásának minden sablon-jegyével (zűrös gyerekkor, rajongó szerelem, lángoló tekintet, a külvilág ítéletének részint észre nem vevése, részint mélységes megvetése), aki kezdettől fogva meg van győződve arról, hogy a látható világon túl létezik egy másik, mitikus-mágikus tér, amelybe csak a kiváltságosok (értsd: a romantikus művészek) tekinthetnek/léphetnek be. Ennek a mitikus-mágikus világnak a képviselője a rejtelmes Homokember, aki hol itt, hol ott bukkan fel Nathanael életében, egymáshoz zavaróan hasonló, egymástól mégis zavaróan különböző alakokban, akik ugyanúgy részei a hétköznapi világnak is, mint a Virágcserépben Lindhorst vagy Liese. Nathanael pedig enged a másik világ hívásának, akárhány barátja akárhogy próbálja ettől a törekvésétől eltántorítani. Ebben (is) nagyon hasonlítanak egymásra Anselmusszal.

A különbség a két regény között először is az, hogy Az arany virágcserép varázsvilága végső soron jóindulatú. Még a gonosz boszorkány sem kizárólag a jó legyőzésén munkálkodik, hanem hogy férjet fogjon a védencének. A homokemberé ellenben valami olyan velőkig hatóan gonosz, hogy Stephen King összes bohóca elbújhat mögötte. (Kép innen.) A homokember, az konkrétan horror, a legelborultabb fajtából. Többnyire szemkiszedés jellemzi, de előfordul testrész-letépés (majd azok visszatétele rossz helyre), szénné égetés és ember-gépesítés egyaránt. Ebből nem mind a varázsvilágban történik, de mind azzal áll kapcsolatban így vagy úgy. Azért ebbe a mágikus térbe belépni és mindenáron ott maradni nem ugyanaz a kategória, mint Anselmusnak felkiabálni a bodzabokorba.

Ezzel függ össze a „másrészt”. A másik különbség az, hogy Anselmus építi, Nathanael pedig rombolja önmagát és környezetét. Anselmus a kiteljesedés felé halad, Nathanael az összeroppanás felé, ugyanazzal a lelkesedéssel. Nem is véletlen, hogy A homokemberben hirtelen pozitív szereplő lesz az összes nyárspolgár, akiknek barátságát az egzaltált Nathanael nem tudja eléggé megbecsülni. És ha azt nézzük, hogy hány olyan XIX. századi férfi író létezik, aki képes volt összetett jellemű és a jó oldalon álló regényhősnőt kitalálni – hát alig maréknyi akad belőlük, és abból az egyik Hoffmann, és ezt a fegyvertényt pont ebben a regényben követte el. Claráért én Hoffmann-nak bármit meg tudok bocsátani.**

Mert Clarának már a neve is a világosságot jelenti, mármint észbeli világosságot; mert Clara tiszta lelkű, önzetlenül jóságos és két lábbal a földön álló, racionálisan gondolkodó pszichológus; mert mindent elkövet, hogy a szerelmét megmentse a sárkánytól, még ha ez a sárkány történetesen a szerelme tudattalanjában tartózkodik is. Freud írt ám elemzést erről a regényről, és a módszereiben visszaköszönnek Clara módszerei is. Ja, és a legjobb: Clara ezért az aktív szerepéért az elbeszélő maradéktalan rokonszenvét bírja, és még csak meg sem bűnhődik! (A kép az Andreas Dahn által rendezett filmváltozatból való, itt írtam róla.)

Vele ellentétben Nathanael másik nagy szerelme, Olimpia, tökéletesen megfelel az összes romantika kori hősnő-sablonnak: abszolút passzív, hangja alig van, tökéletes intenzitással felolvadni látszik a hős lángolásában, és a beléje szerelmes művész vágyainak kivetülésévé válik. „Csak” az a gond, hogy az utóbbi kettő szó szerint igaz, és pusztán ennyitől Olimpia alakja nemhogy paródiája lesz a romantikus hősnőnek, hanem egyetlen piszkos nagy pofon neki. Nem csoda, hogy a tudattalan félelmeknek is éppen őhozzá van a legtöbb közük.

Mert itt mindig benne van a pakliban az, ami Az arany virágcserépben fel sem merül, hogy a bizonyos mitikus-mágikus varázsvilág nem máshol, mint Nathanael elméjében létezik. Amitől nem kell kevésbé komolyan venni, sőt. Ráadásul van annyira kísérteties, „virágcserepesen” ide-oda cikázó a regényvilág, hogy ebben soha, de soha egy pillanatig sem lehetünk biztosak. Kezdettől fogva ott a lehetőség, hogy valóban létezhet egy külső, rosszindulatú erő, és az az oka mindennek. (Mint a képen, amely Andy Lang alkotása, innen való. A linken további illusztrációk is találhatók.)

Utóirat: Azért is könnyebb ezt a művet olvasni, mert ami Az arany virágcserépben nem mindenki számára érthető groteszk, az itt csattanós fekete humor, a legjobb fajtából. Még egy kis világmegváltó hangulatot is tud teremteni vele Hoffmann.***

* Éppen ezért, bár leborulok Offenbach zeneszerzői készsége előtt, és bár rajongok a Hoffmann meséi c. operáért, és Olimpia áriáját Ágay Karola előadásában akárhányszor végig tudnám hallgatni (magyarul, mert a francia nyelvű felvétel egy hajszálnyival gyengébbre sikerült) – mindezek ellenére azt állítom, hogy Hoffmann ellen Offenbachnál nagyobb merényletet kevesen követtek el a világtörténelemben. Innentől SPOILER jön. Az opera úgy ábrázolja az írót, mint jobb sorsra érdemes, sajnálni való, romantikus álmodozót, akit sorozatban becsapnak, ő meg olyan hülye (és olyan részeg), hogy hagyja. Hát a hús-vér Hoffmann sok minden volt, de sajnálni való hülye nem. És hogy pont ő beleszeretett volna Olimpiába?!?!?! Remélem, kísértette egy-két éjszakán át Offenbachot ezért az ökörségért. SPOILER VÉGE
** Még Az ördög bájitalát is, pedig de untam…
*** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz. Én azon a részen mindig röhögök, amikor Olimpia lelepleződik, és utána a lányoknak kötelezővé válik vershallgatás közben nem odafigyelni, kutyával játszani, kötögetni, vagy ha mégis odafigyelnek, akkor kötelező értelmes dolgokról beszélni utána. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam, 2020. június 23-án kiegészítettem. 

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, A homokemberrel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

Ha száz évig élek, se tudok erről a könyvről annyi értelmes dolgot összehozni, mint a mítoszszakértő Arianrhod molytárs, úgyhogy itt rögtön az elején adok egy jó tanácsot: inkább őt olvassátok, mint engem, a szövegét ezen a linken találjátok. Ha ezt most abbahagyjátok, nincs harag. :)
– —- – —-
A múlt héten olvastam újra a regényt. (Összesen kb. két órát vett el az életemből, annyit igazán rá lehet szánni annak is, aki nem szereti.) Amióta megjelent és tarol a Harry Potter, azóta nem fogom fel, miért nem lehet legalább nyomokban szeretni szegény Virágcserepet, amelyik pont ugyanolyan világépítéssel dolgozik, maximum több filozófiával és kacifántosabb mondatszerkesztéssel csinálja. Igen, tudom, kötelező. Igen, tudom, nem mindenki szereti a filozófiát meg a kacifántos mondatokat. Ezért írtam, hogy „legalább nyomokban szeretni”. Amikor gyerekként olvastam, ugyanazzal a szemmel olvastam (persze nem tudatosan), amelyikkel pár év különbséggel Rowlingot. Mesének néztem, és meseként nagyon tetszett.

Mert miről is van itt szó? Adott egy hétköznapi emberekből álló hétköznapi világ, ahol egyeseknek az átlagostól eltérő érzékenységű a szemük-fülük, és időnként hirtelen észreveszik, hogy szakadozik a hétköznapiság szövedéke. Ugyanis a hétköznapi emberek között lakik két legkevésbé sem hétköznapi figura: a civil életben ők a levéltáros és a dajka, a másik, párhuzamos (varázs)világban viszont szalamandra és boszorkány, alias jó és gonosz. Nekik kell a végén isssszonyatos nagy csatát vívniuk. A két világ között persze lehetséges az átjárás (mit átjárás: cikázás!*), oda-vissza, bizonyos feltételekkel. A képzelőerőn kívül nem árt hozzá némi vitriol sem. A vicomte nevű molytárstól tanultam, hogy ezt hívják szaknyelven portálfantasynek. Mind a hétköznapi, mind a varázslatos tér nagyon tisztességesen össze van rakva. Az egyik a XIX. század eleji Drezda a maga igencsak szigorú nyárspolgári szabályaival, amelybe belefér az, hogy valaki mattrészegre igya magát, de az nem, hogy magában beszéljen (én nem is tudom, honnan ismerős). A másik német, görög, arab-perzsa és indiai mesék-mítoszok ötvözetéből alakul ki, de ezt Arianrhod kolléganő nálam százszor jobban leírta már, a bejegyzés elején találjátok az értékeléséhez vezető linket. Maximum annyival távolibb ez Rowling varázsvilágánál, hogy nemcsak görögül meg latinul varázsolnak benne („vingardium leviosa”). Mi nem tetszik ezen, nem értem.

Azaz persze, hogy értem. Nyugi. 

Most furát fogok mondani: Hoffmann kartársnak van egy nagyon-nagyon sajátos groteszk, időnként abszurd humora, azt meg vagy veszi valaki, vagy nem. Abban a korban, amikor ezt a könyvet olvastatják a „néppel”, sok emberkének nehéz elhinni, hogy ha valamit ő emeletes nagy marhaságnak lát, az könnyen lehet, hogy annak is volt szánva. Hogy attól, hogy valami kötelező, még nem biztos, hogy kötelező komolyan is venni. Ez persze nem az ifjúság hibája. Ha valakinek hátulgombolós korától kezdve folyamatosan azt adogatják be, hogy amit a suliban tanítanak, az kizárólag komoly és unalmas lehet, az egyáltalán nem vagy alig fogja elhinni, hogy egy ilyen közrettegésnek örvendő opuson egész nyugodtan röhöghet is. Hoffmann is azt csinálja. Kifigurázza a drezdai polgárokat, akiknek az elmés társalgás netovábbja, ha valaki meg tudja mondani, hány óra van, és közben nem borítja fel az asztalt. De kifigurázza a varázslényeket is, akiket sem bölcs jóságuk, sem elvetemült gonoszságuk nem tart vissza attól, hogy adott esetben belemásszanak az égő puncsba, vagy marharépává változzanak. (Mellesleg mindkét cselekvés a maga kisszerűségében tökéletesen megfelel mítoszi természetüknek is.) Aztán az egy dolog, hogy nem mindenkinek ugyanaz a vicc tetszik.

Megjegyzés: Nekem most esett le, hogy Heerbrand 1. nem öreg, 2. akármilyen földhözragadt, szintén lát valamit a varázsvilágból.**

Utóirat:
Ez a kisregény, bár önmagában is kerek egész, igazából együtt olvasandó más Hoffmann-művekkel, úgy sokkal érthetőbb, és sokkal közelebb jön a mai olvasóhoz. Ezért írtam részletesen A homokemberről is, amellyel, ha nem is cselekményében, de összefügg. Megjegyzés: Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni. 

* A levéltáros vagy a dajka házában játszódó részek jó darabig folyamatosan oda-vissza kapcsolnak a két világ között, hogy az embernek időnként szédül a feje. Két sor itt, két sor ott. Egészen addig, amíg a muglik nem-varázstudó szereplők ki nem állnak egy-két próbát. Onnantól fogva ez a billegés abbamarad, és ők láthatják a varázsvilágot folyamatosan olyannak, amilyen.
** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz: Úgyhogy most már belenyugszom, hogy éppen ő lesz Veronika párja, amit egyedül utáltam ebben a regényben idáig. Mert továbbra is lándzsát török amellett, hogy Veronika, bár a sötét oldalra áll, igen-igen értékes ember, aki megérdemli a boldogságot. Az egy dolog, hogy őneki nem a levéltárossal, hanem a dajkával van szerencséje találkozni. De legalább csinál valamit azért, hogy megkapja a szerelmét, nem várakozik türelmesen a ház túlsó szobájában, zongoraórákat véve. 

10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam. A bejegyzésben látható festmények Kay Konrad alkotásai, itt találhatóak, és még rajtuk kívül több illusztráció is.

Előfordult néha ifjabb éveimben, hogy komplett történeteket álmodtam meg: cselekménnyel, szereplőkkel, veszéllyel, megmeneküléssel, és szürreális városokkal, ahol minden emeletet más színűre festettek, és mintha papírból lettek volna a házak. Egyszer árvizet is álmodtam. Máskor gyalogösvényt, egyik városból a másikba. Imádtam ilyeneket álmodni. Sajnos már nem szokott előfordulni, ezen álmok egyedüli feltétele ugyanis az, hogy hónapokon keresztül rendesen kialudjam magam. Hjaj. 

Egyvalami volt, ami mindig egyezett ezekben az álmokban: sohasem értek véget. Furcsa, de igaz kifejezéssel: soha nem tudtam meg, „mi lett a vége.” Mindig, de mindig hamarabb ébredtem fel. És ha – nagyon ritkán – sikerült visszaaludni úgy, hogy továbbálmodjam ugyanazt, akkor is mindig újabb és újabb fordulatok következtek, és sose lett a történetnek vége.

Rá is jöttem egy idő után, hogy én tulajdonképpen nem is akarom, hogy ezek a történetek véget érjenek. Nyújtani akarom őket, nem elvágni.

Más is álmodott hasonló városokról, úgy látom. A kép Jurij Grigorovics munkája, ha volna fölösleges tizenötezer dollárom, rögtön megrendelném, ez itt a reklám helye.  

Mivel kezdettől fogva tudtam, hogy a Murr kandúrt Hoffmann nem tudta befejezni, mert meghalt, ezt a regényt is úgy olvastam, hogy tudtam: nem fogom megtudni a végét. Ettől még nem jutottak volna eszembe a hajdani álmaim. De attól a bűvészjátéktól, amit a regény az olvasóval űz, már éppenséggel nem fordulhatott elő, hogy ne jussanak eszembe ezek az álmok. És hogy ne szeressem a könyv minden sorát. És hogy ne akarjak benne vissza-visszalapozni, újraolvasni, elölről kezdeni. És hogy ne essek némi melankóliába attól, hogy éppen ott szakad meg, ahol megszakad.

Iszonyú sok mindent szeretnék róla elmondani, de ez igazából csak újraolvasás után sikerülhet. Ó, persze, ez „a korabeli társadalom ragyogó szatírája, a művészi és a polgári életforma kibékíthetetlen ellentétének ironikus, szellemes rajza” – hát engem ez kötött le a legkevésbé. Szórakoztató ez a görbe tükör, én is jókat nevettem rajta, de ha valaki csak ezt keresi a regényben, türelmetlenül fogja olvasni, és csalódik majd benne. Aki úgy olvas könyvet, hogy „Úristen, mi fog történni, Úristen, miért nem mondja már, mi történt”, annak is csalódás lesz.

– […] Pedig hát a legízetlenebb tréfa, ha az ilyen átkozott, szívet szorító bűvészmutatványokról kiderül, hogy természetes módon jöttek létre.
– Természetes!… természetes – mondta Ábrahám mester –, mint meglehetősen értelmes embernek, be kellene látnia, hogy a világon semmi sem természetes, semmi!… Vagy azt hiszi, drága karmesterem, hogy azért, mert a rendelkezésünkre álló eszközökkel elő tudunk idézni egy bizonyos hatást, már a hatás – titokzatos organizmusból áradó – okát is tisztán látjuk?

A kép Ernst Liebermann klasszikus illusztrációja, itt találtam.

Ez a könyv tükörjáték. Önmaga szakadatlan paródiája. A tehetséges, gunyoros, bolondos és keserű Kreisler karmester élete és gondolkodásmódja tükrözi a bölcs, tapasztalt, végtelenül hiú Murr kandúr történetét, és viszont; eleinte kölcsönösen kicsúfolják egymást, aztán egy idő után kölcsönösen lehetővé teszik, hogy a másikat is komolyan vegyék. Mindkettőben van valami szomorú, sőt tragikus, és mindkettőben van sok-sok humor, fájdalom és legfőképpen kísértetiesség.

Komor felhők raja közelgett, terebélyes árnyék fekete fátylát borította a hegyre, az erdőre. Tompa robaj dördült meg keleten, erősebben zúgott az éjszakai szél, patakok csobogtak, távoli orgonaszóként közbezendült a szélhárfa egy-egy hangja, riadtan kapott szárnyra, és rikácsolva kószált a cserjésben az éj.
Kreisler fölocsúdott álmodozásából, s megpillantotta sötét alakját a vízben. Úgy rémlett, mintha Ettlinger, a tébolyult festő nézne föl rá a mélyből.
– Hohó – rikkantott fel Kreisler –, hohó, hát itt vagy, kedves hasonmásom, derék cimborám? Na hallod, jámbor fiú, elég tűrhető a külsőd ahhoz képest, hogy festő vagy, s kissé elvetetted a sulykot, és büszke gőgödben hercegi vért akartál… firnisznek! […] Ne majmold minden mozdulatomat, festő, ha komolyan beszélek veled! Már megint? Ha nem félnék a náthától, leugranék hozzád, és alaposan eldöngetnélek! Vigyen el az ördög, te gaz komédiás!
Kreisler gyorsan elugrott a korláttól.
Most már egészen besötétedett, villámok cikáztak át a fekete felhőkön, mennydörgés csattant, s nagy csöppekben rákezdte az eső. A halászkunyhóból éles, vakító fény áradt, arrafelé sietett Kreisler.
Az ajtó közelében, teljes fényben, Kreisler meglátta hasonmását, saját ÉN-jét, amint mellette lépdel. Mélységes rémület fogta el, berohant a kunyhóba, kifulladva, halálos sápadtan roskadt le a karosszékbe.

Itt túlteng a kísértetiesség. Meg a groteszk. Életre kelő tükörképek, hasonmások, bábuk, élőhalottak, automaták, bűvészmutatványok, egy olyan világ, ahol minden racionálisan megmagyarázható, és ettől csak még ijesztőbbé válik, de közben bájos is. (Nem igazán szeretem a romantikus groteszket, de amit Hoffmann csinál, az mindig bűbájos, szóval neki bármit szabad, megengedem. 

(A szobor természetesen őt magát ábrázolja, Murr nevű kandúrjával. Mióta tudom, hogy Bambergben áll, azóta el akarok menni Bambergbe. Egyébként innen való a kép.)

Előkelő, szép ifjak gonosz sárkánykígyóvá válnak, paprikajancsi módjára ugrándozó karmesterek hős védelmezővé. A félkegyelmű herceg ártatlan gyermeki játékai során kismadarakat végez ki játékágyúval, a hercegi szülők ország nélkül játszanak uralkodósdit. Júlia birtokában van a szavak és a zene erejének, tudja, hogy a fenség, a szentség és az irtózat egy úton járnak, és ő nem fél erre az útra lépni. (Időnként sikerül neki aktívvá válni és jónak maradni. Szeretem az ilyet.) Talán a vidám, zseniális, ijesztő és jóindulatú Ábrahám mester irányítja az egészet, talán nem ő, talán nincs is az irányítás senkinél.

A mester fiatalos gyorsasággal és elevenséggel ugrándozott ide-oda a szobában, felhúzta a gépezeteket, elrendezte a mágikus tükröket. S egyszerre megelevenedett minden sarok, automaták lépkedtek és a fejüket forgatták, egy műkakas a szárnyával csapkodott és kukorékolt, papagájok rikácsoltak közbe, s Júlia és a mester nemcsak a szobában volt, de odakint is egy-egy példányban. Júlia, noha eléggé megszokta már az efféle tréfákat, megborzongott a mester e furcsa hangulatától.
– Mester – mondta rémülten –, mester, mi van magával?

És közben állandóan ott van Murr kandúr, a nagybetűs Művész, romantikus kiválasztottságával, gőgös zsenitudatával. Eszembe jutott olvasás közben egy idén nyáron megismert fajtársa, akit sehogy nem tudtunk lecsalogatni a beton kerítésoszlop napos, meleg tetejéről, ahol békésen összegömbölyödve aludt. Kérlelésünkre kinyitotta a szemét, közömbösen lenézett ránk, aztán aludt tovább. Egy hozzám hasonló macskaszerető barátnőm meg is jegyezte, hogy „micsoda bunkó, azt hiszi, hogy ő a valaki – és tényleg az.” Hát Murr is ilyen. Aki szereti a macskákat, az Murrt is szeretni fogja. És ugyanakkorákat röhög majd rajta, mint én. 

Meg az ilyen... hogy is mondjam csak... altesti humort tartalmazó szakaszokon. Nem, nem úgy történik a dolog, ahogy Hoffmann s. k. illusztrációja mutatja. (Itt találtam.) Az is úgy tükröz, hogy becsap. 

A világosszürke macska tüstént odarohant hozzá, és hogy a kötözés előtt némileg csillapítsa a vérzést, valami háziszert alkalmazott, amely, mint Mucius állította, mindig rendelkezésére állt, mert mindenhová magával vitte. Ugyanis rögtön valami folyadékot öntött a sebbe, és végig is locsolta vele az ájult kandúrt; a szer erősen és hevesen hathatott, mert csípős, maró szaga volt. Nem Theden-féle gyógyszesz volt ez, s nem is Eau de Cologne.

Plusz pontot adnék a kiadásért, de sajnos nincs hova felpontozni már ezt az értékelést. Óriási szerencsém volt ezzel a kemény borítós, ’67-es kiadással. A kötés zöld színe jólesik a szemnek, a lapok simák, a betűk is tetszenek, és Gross Arnold kísérteties-bájos-groteszk illusztrációi a lehető legtökéletesebben illenek a szöveghez. Amikor rajzolta őket, Hoffmann bólogatva nézett alá az aktuális felhőjéről. (A rajz természetesen a könyvben is benne van, de aki ezt a cikket írta, szebb reprodukciót tud, mint én.) 

Ezt a könyvet kizárólag antikváriumban szabad beszerezni. Főleg, ha ilyen olvasatlan példányt talál az ember, mint amelyiknek a lapjait én választgattam szét így negyvenhét év után. 

Pontszám: 10/10 (inkább 11)

Ezt 2014. november 15-én írtam. 

„Én tiszteletben tartom a papság fennkölt eszméjét, s nem szándékozom a megszentségtelenítőinek számát növelni. Az ember vagy példamutató pap legyen, vagy semmilyen.” Ez nyugodtan lehetne a könyv mottója.

Gondoltam még a 720. oldal tájékán.

Aztán a regény végére értem, és kissé kiborultam. Soha többet az életben én fülszövegnek nem hiszek. Mert valóban megtörténik a regényben mindaz, amit a fülszöveg ígér – de ez a könyv annyival több a fülszövegben összefoglalt történetnél… És ha nincs a fülszöveg, akkor erre talán már a 720. oldal előtt is rájöhettem volna a magam kis eszétől.

Liudas Vasarist, ezt a jóravaló, de igen-igen befolyásolható fiatalembert papnak adják a szülei, de kezdettől fogva érzi, hogy alkalmatlan a pályára. Ettől függetlenül végighatározatlankodik 784 oldalt, aztán az utolsó kettőn jön a meglepő fordulat (amelyet az ember sejteni kezdett már úgy a 20. oldal tájékán): végre kilép a rendből! Mi a fenének ehhez 784 oldalnyi szenvedés, kérdezheti az olvasó, és joggal.

Azért, mert ebben a regényben nem(csak) Liudas történetéről van szó. Még csak nem is az övé a legérdekesebb történet. Sokkal izgalmasabb, fordulatosabb eseményeket él át Lucia, aki végig annyira a háttérben marad, hogy még az olvasó is meg-megfeledkezik róla. A fülszöveg pedig teljesen. Pedig ez a történet legalább annyira az övé is, mint Liudasé. Úgyhogy most direkt nem is írok róla, nehogy még a maradék poént is lelőjem az olvasóknak. Elég annyi, hogy tessék csak végig odafigyelni Luciára, és elgondolkodni rajta. Legalább ő nincs agyonelemezve lelkileg. Jut valami az olvasónak is.

Nem beszélve a még „hátterebb” háttérben nyüzsgő Litvániáról, amelyről, bár elég zárt világot ábrázol a regény, elég sok mindent meg lehet tudni. 1905-ben indul a történet: kicsi falu, szegény szülők, a tehetséges parasztfiúnak csak egyetlen lehetősége van kitörni, az pedig az egyház… hm, de ismerős valahonnan. A szemináriumot lengyelek uralják, akik mindent megtennének annak érdekében, hogy a litvánokat vagy kiutálják, vagy ellengyelesítsék – én nem is tudtam, hogy ennyire rosszban voltak egymással ezek a szomszédok! –, vagyis megint csak ismerős a helyzet a magyar olvasónak. Évek telnek, szaporodnak a kiválóan megrajzolt figurák: főleg egyházi személyek, és nincs köztük a) két egyforma, b) egyetlen árva igazán rokonszenves személyiség se. Még azok sem, akik komolyan veszik a hivatásukat, és akarnak és tudnak tisztességes emberek maradni. Sőt. Valószínűleg azért ilyen ellenszenvesek, mert mindenkit a főszereplő szemével néz az olvasó, márpedig a főszereplőnek csak nyűg a hivatása. Hiszen mindenkiről, aki csak egy percre is megpróbálja eltántorítani az egyháztól, sokkal melegebb hangon szól az elbeszélő, sokkal készebb megbocsátani nekik a bűneiket is. Aztán következne a világháború, de éppen csak pár pillanatra látjuk, és csak a hátországot – ez nem háborús regény, legfeljebb annyiban van a háborúnak szerepe, hogy felforgatja a világot Litvániában, és lehetővé teszi Liudasnak a szabadulást. És jön a húszas évek nagyvárosi élete, Kaunas, az ideiglenes főváros, amelyet pillanatok alatt el tudtam képzelni, elég volt csak az egy-két évtizeddel későbbi magyar filmekre gondolnom. A középpontban álló tragikus múltú nagyvilági dáma szerepét talán még én is ki tudnám osztani valamelyik korabeli magyar színésznőre. (Tőkés Anna vagy Mezey Mária? A húgom a szakértő, majd megkérdezem.)

Szóval nagyon is ismerős világ ez, mégis sok információt tartalmaz a maga módján.

Ha irodalmi párhuzamokat akarok keresni: a szemináriumi évek rajzában elég gyakran felrémlett a Vörös és fekete, a két különböző sorsú szereplő történetét párhuzamosan vezető elbeszélésben az Anna Karenina. És természetesen végig eszemben járt az Isten igájában, Liudashoz hasonló, ám sokkal rokonszenvesebb főszereplőjével, aki szintén papnak megy, szintén komolyan veszi a hivatását, és éppen ezért szintén szenved tőle, szintén végigcsinálja a világháborút, és szintén szerelmes lesz. Csak ő nem csapja be magát annyira és annyiszor, mint Liudas. És a valláshoz való viszonya is egészen másként alakul. Ráadásul Liudast nemcsak az bántja, hogy rossz papnak tartja magát, hanem az is, hogy közben tehetséges költő is, és ezt képtelen összeegyeztetni a papsággal.

A pontlevonásról:

Először is a lélekelemzős-társadalomrajzolós realista nagyregényeket annyira nem szeretem. Illetve azokat még csak-csak, hanem a majdénmegmondom-típusú mindentudó elbeszélőik, azok idegesítenek nagyon, az optimizmusukkal együtt, mely szerint a világon minden megismerhető, racionálisan megmagyarázható, érett fejjel megítélhető, és mindenről a világon létezik 1 db helyes ítélet, amelyre ha egyszer rájöttél, már mindent tudsz. Ebben sajnos nem hiszek. Igaz, ettől még tudnám élvezni, vagy legalábbis értékelni az így megírt művet is, csak ne tolja oldalanként kétszer az elbeszélő a képembe a saját bölcsességét. Márpedig a regény első negyedében pontosan ez történik. Az elbeszélő állandóan okoskodik, és mindenbe beleszól. Úgy kezeli az olvasót, mint egy taknyost, akinek mindig mindent meg kell magyarázni. A regény legeleje meg konkrétan olyan, mintha egy általános iskolás írta volna. Semmi bajom az általános iskolások fogalmazásaival, csak azért aki harmincéves elmúlt, attól többet várok. Ezért vontam le két pontot.

Többet nem, pedig ami a főszereplő költészetfelfogását illeti, néha visítani tudtam volna tőle. De hát Istenem, aki romantikus, az romantikus. Időnként felmondta Wordsworth költészetfelfogását – bár levont az értékéből, hogy ezt száz évvel Wordsworth után cselekedte. A szimbolista korszaka jobban tetszett, de sajnos elég rövidnek bizonyult.

Ezt 2014. november 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon furcsa könyv ez. Most jó volna olvasni róla, vagy beszélgetni róla valakivel, de egyelőre semmi szakirodalmat nem találtam róla, és nem ismerek senkit, aki olvasta volna.
Első találkozásom a szlovén irodalommal. Még a fülszövegét se láttam, csak az első bekezdéseit találtam meg véletlenül az interneten, de már akkor megfogott a stílusa, és kíváncsi lettem. Nem mondhatnám, hogy megbántam.

Először a stílusáról, mert valóban az a legjobb benne:
Eleinte Móricz korai regényeire emlékeztet, később, főleg a világháború után játszódó harmadik résznek a legjobb pontjain mintha Galgóczit olvastam volna. Koprivec igazi művész: nála sohasem puszta díszként szolgálnak a képek, hanem hatáskeltésre valók.

A rög, amelyet [Nanika] szétmorzsolt a tenyerében, olyan volt, akár az egészséges életnedv, amely vérébe ömlik és gyorsabb keringésre ösztönzi. Nem, egy barázda földet sem enged át ezeknek a kapzsi embereknek. Csak kihasználnák ezt a földet, amelyet ő szeretettel gondozott, s nem nyújtanának neki semmit. Nem élné túl, ha a birtokot a dombon lakók szétmarnák. Milyen színe van most ennek az ő földjének, s micsoda illata! Kívüle senki se tudja ezt megbecsülni! Milyen különleges kerekdedséggel guggoltak előtte a barázdák… Ezeket ő húzta. A lejtőn csak egy kicsit kellett megnyomnia az eke szarvát, és a barázdák úgy omlottak egymásra, mintha irányítanák őket. Tunek nem tudott ilyen barázdát húzni.

Hol a tájat jelenítik meg, erővel és szeretettel, ízek, színek, szagok segítségével, hogy az ember szinte a kezében érzi a göröngyöt – hol a pontos és tömör lélektani ábrázolás eszközeivé válnak.

Poharič letörte a domb legszilárdabb pontját, és az egész domboldal omladozni kezdett. Az omló földet örvény sodorja. S az omlás arasznyiról arasznyira növekszik, már a kis telkeken is megrepedezett a föld és csúszik lassan lefelé. Ilyenképpen az egész földet a fene viszi… Ő a szüleitől örökölte a földet, s nem adja nekik.

Némelyik hasonlatával úgy odacsap, hogy megmarad a nyoma.* Csak sajnálni tudom, hogy nem él ezzel az eszközzel gyakrabban. Időnként szükségtelenül három-négy oldalasra nyújtja olyan események elbeszélését, amelyeket sokkal ügyesebben elintézhetne négy sornyi költői prózával. Ezért vontam le a két pontot. Meg az időnként nagyon idegesítő színpadiasságért. Ebben a regényben semmit se lehet csak úgy egyszerűen kimondani. Mindig mozogni kell hozzá, asztalra csapni, kart széttárni, lábbal dobogni, épp hogy el nem ájulni. Ezt úgy ötven oldal után már nagyon untam.

Letette a vödröket, és a pitvar felé fordult. Fényes orrát, amelyen a kenyérsütő kemencéből előtörő lángok villództak, magasra emelte, mintha világosság támadt volna a fejében. Bement a szobába. Csendesen becsukta az ajtót. De amikor a kemence mellett észrevette a homlokát dörzsölgető Tunekot, lába a földbe gyökerezett. Kétségbeesett tekintete megpihent a férfi öklén. Sokáig állt így szótlanul. Nem merte tekintetét másfelé fordítani, mert a sarkokban sűrűsödő sötétségből fenyegető árnyak nőttek ki. Végül csendesen a kemence mellé settenkedett. Tunek félrehúzódott. Nanika megdöbbenve nézte, mennyire lesoványodott, megváltozott arca idegenül meredt rá.
– Mi történt?
Jéghideg hangon kérdezte ezt Nanika, kissé elferdült szájszéllel és előreugró állal.

Egyébként igen-igen lassú folyású ez a könyv. Aki pörgős eseménysort keres, máshol keresse. De ez illik is a regényhez. Az emberek, akikről ez a regény szól, ugyanazokat a cselekvéseket végzik – ugyanúgy telik napra nap, évre év –, sokszor embertelen körülmények között igyekeznek fenntartani magukat, emiatt aztán a felfogásuk is lelassul, és heteken (adott esetben: oldalakon) keresztül tépelődnek újra meg újra ugyanazokon a problémákon. Nagyon ismerős világ ez, jaj, bizony felismerhető innen a határ másik oldaláról is…

Célja, a saját ház, még mindig élt benne. Néha kiábrándulva elvetette magától, de később vadul ismét belekapaszkodott. Ezért volt goromba a gyermekekkel. Bűnösnek érezte magát előttük. Megszülte őket, de nem tudta azt nyújtani, amit megígért nekik.

A saját elvárásaimról, amelyek erősen ütköztek a regénnyel:
Amikor megtudtam, hogy ez bizony eredetileg 1957-ben jelent meg, azonnal elment tőle a kedvem. Keleti blokk, ötvenes évek: ez még rendben lenne, születtek akkor is értékes alkotások errefelé – na de hogy ekkora hírverést csináltak neki, és érdemesnek tartották sürgősen az országhatáron is túlra terjeszteni?! Ez már annyira nem jó ajánlólevél. Ráadásul közben előkerült a fülszöveg, amely rögtön az elején közli, hogy Koprivec szocialista realista művész?! Jajjj. 
Aztán mégis rábeszéltek, hogy olvassam el, hátha működik.
És itt jött a furcsaság.
Tényleg működik!
Nagyon elvétve éreztem úgy, hogy szembe ki kéne nevetni ezt a regényt. Először is: nem szocreál. Az eleje leginkább naturalista-expresszionista stílusú, később átmegy realistába, de mindvégig megőrzi a líraiságát.

Részegítő őszi este volt. A fák az érett gyümölcs illatát lehelték. A lemenő nap utolsó sugara olyan csodálatos színeket kevert az ágaik között, hogy elkápráztatta a szemet. A völgyből már hidegebb levegő érkezett, de a dombok fölött még mindig meleg déli szél lengett, susogott a vesszők között, és simogatta a beérő szőlőt. Ezekben az órákban az alkony nem érkezik hirtelen, hanem félénken és kíméletesen borul az épületekre, mintha pihével volna bélelve.

Másodszor: egyáltalán nincs átitatva semmiféle ideológiával. Persze jön a szocializmus meg a szövetkezet, és az egyik legrokonszenvesebb szereplő meg is találja önmagát a téeszesítésben, naná. De ez csak a harmadik rész. Egészen odáig belülről végignézzük az összes szereplő gondolatait, még a nagygazdákéiba is bele-belecsúszik az elbeszélő, és gyakorlatilag mindenkinek a nézőpontja átélhetővé válik. A legjobban Nanikával lehet azonosulni, aki szó szerint össze van nőve a földdel, és teljes erőből kapaszkodik a tulajdonába – vagyis aki a legkevésbé felel meg az ideológiának. (Akinek esetleg problémát okozott megérteni a 90-es években, hogy miért estek olyan eufóriába a téeszből kiszabadult parasztok a kárpótlástól, az forduljon bátran Koprivechez. Ha ebből meg nem érti, akkor semmiből.)

Jó puskalövésnyi távolságra, a rét közepén, néhány öreg fűz közé kényszerítve csendesen csobogott a patak, amelyet az emberek errefelé „kedves vizecské”-nek becéztek. A víz mellett törött kereszt roskadozott durván kifaragott Krisztussal. Körülötte csalánbokrok nőnek. Mellette kőkupac, ahol nyáron néha napon sütkérező kígyót lehet látni. Ősszel és kora tavasszal pedig, amíg a völgyet hideg szelek ostorozzák, mintha gonosz szemek tapogatnák körül óvatosan a dombokat, a kereszt alatt néha felvillan valami. A forrás alatt sekély pocsolya keletkezett, békákkal van tele, sás nőtt be és vastag tölgyfa malomkerék áll oldalt.

No és hát a harmadik rész se úgy kanyarodik ám, hogy „boldogan éltek a téeszben, míg meg nem haltak.” Jaj, de nem. Sőt. A hatalom kiszolgálója aljas és korrupt, a szövetkezet legnagyobb támogatója részegen hőzöngi végig a fél könyvet, a családok felbomlanak, és úgy általában mérhetetlenül magára hagyja mindenki a szegény embert. Kegyetlenül keserű könyv ám ez.
Szóval a fülszöveg írója a) el akarta adni a könyvet, b) port akart hinteni a cenzor szemébe. Ez világos. Most már csak egyetlen dolgot nem értek.
Kinek jutott eszébe ezt a regényt a hatvanas években a keleti blokkon belül terjeszteni, és főleg minek?!

* Illés Sándor a fordító – sose olvastam még fordítását, de ha a többi is ilyen, akkor ez az ember tényleg mestere volt a szakmájának. Hogy mást ne mondjak, az életben nem gondoltam volna, hogy szétizgulom magam egy földosztási jeleneten.

Ezt 2014. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Van az amerikaiaknak egy mítoszuk.

(Most nem abban a jelentésében használom a „mítosz” szót, amelyben az „illúzió”-val rokon értelmű, hanem régebbi jelentésében, „világmagyarázat”-ként.)

Úgy hangzik, hogy minden ember egyenlő, és mindenkinek elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogságkereséshez. Mindenkinek lehetősége van a jólétre és a sikerre, és ha elég keményen dolgozik, el is éri mind a kettőt. Ezt hívják röviden amerikai álomnak.

Thoreau a Walden-tó partján ezt az álmot valósította meg úgy, hogy egyúttal igen intelligensen, de annál kegyetlenebbül parodizálta is. Odatartotta a XIX. század jólét- és sikermániás amerikaijai elé a görbe tükröt: nézd, ez a szabadság, nézd, ez a boldogság, nézd, ez az önmegvalósítás: egyszobás kicsi ház, ággyal, székkel, tűzhellyel, némi veteményeskerttel – felérsz-e valaha erre a szintre? Gazdag az, akinek nincs szüksége többre annál, amije van. Leszel-e valaha ilyen gazdag?

Persze annál sokkal bölcsebb, semhogy ezt így megkérdezze. Nincs is rá szüksége. Anélkül is egyértelmű. És veszélyes. De milyen veszélyes. Hiszen ha mindenki így élne, felfordulna a világ. Be is csukják a börtönbe mint államellenes egyedet. (Komolyan. Ezt is elmeséli a Waldenben.) És nem is akkor ült utoljára. Ugyanazért.
Manapság is becsuknák. (Nemcsak Amerikában.) Még mindig igen veszélyes emberfajta az övé.
Pedig ő csak megvalósította, ami a Függetlenségi Nyilatkozatban áll. Amin az amerikai alkotmány alapszik. Megvalósította magát.

Leült szépen a társadalom peremére, és félrehajtott fejjel, ámulva nézelődött. És mesélt arról, amit látott. Ez a mese a Walden. Lassú mese. Szinte végtelenül lassú. Az ember kapál, babot szed, krumplit eszik, csónakázik, halat fog, kenyeret süt, fatönköt vet ki tűzifának, nézi a verebeket, nézi a mókusokat, nézi a hangyák háborúját (szó szerint); néha Homéroszt is olvas görög eredetiben,* mikor van ideje rá, de nem mindig van ideje, mert a világot figyelni hosszadalmas munka. Azt a részt szerettem a legjobban, amelyikben órákig ül a tóparton, és nézi, hogyan képződik a jég. Benne buborékok. És ez képes, és MEGMÉRI a buborékokat! A világ legszelídebb humora: Thoreau statisztikákat csinál a Walden-tó partján.

Nem lusta. Minden perce ki van töltve. Nem élősködik másokon. Semmit nem vesz el senkitől.** Nem éhezik. Könnyű munkát végez, ezért kevéssel beéri. (Azért amikor a fatönköt vetette ki, szerintem eléggé megéhezhetett, de az elején említi is, hogy néha azért nemcsak krumplival meg sóval élt, hanem vett egy kis sózott disznóhúst is a faluban, ahol eladta a babját.) Nem fázik. Elégedett. Nem magányos. A faluba jár. De onnan mindig visszatér a kis házba, a tópartra. (Mikor éppen nem börtönben ül.) Következetes. Amikor két év után megszokottá válik az életmódja, egyszerűen kilép belőle, ugyanúgy, ahogyan korábban a külvilágból is kilépett, és búcsút mond Waldennek.

Azt írja a könyvről a Molyon egy értékelő, hogy jó lenne így élni, de az élettempónk már elhaladt e mellett az életmód mellett. Nos, a könyv alapján azt mondanám, hogy már Thoreau kora is elhaladt e mellett az életmód mellett. Sőt, már a sokkal régebbi korok is. De ez őt hihetetlenül nem érdekli. Ő megvalósítja magát. Ha más nem csinálja utána, az a másiknak a baja.

Láttam egyszer egy dokumentumműsort a globális felmelegedésről, amelyben egy mai indiai remete fényképeit használták fel. Igen, volt neki fényképezőgépe. Állása, kocsija, egyéb világi hiúsága nem, de a masina kellett, mert miért ne? A hegyekben lakott húsz évig (legalábbis a műsor idejéig húsz évet töltött ott, de tőlem most is ott lakhat), és mindennap kiment lefotózni a gleccsert. Aztán persze a képein jól látszott, hogy fogy el húsz év alatt a gleccser.

A gleccsert sajnálom, de a remete imponál nekem. Tud valamit.

* Jól elintézi a könyveket azzal, hogy igazából nincs nagy szükség rájuk, fontosabb dolgokkal is lehet foglalkozni. Miközben latinul idézi Cato valamelyik írásából a kenyér receptjét. Meg indiai filozófusokat, lépten-nyomon. Halvány önellentmondás Nr. 1.
** Csak a földet az indiánoktól, de azt se ő csinálta, hanem a korábban ott járt nemzedékek. Halvány önellentmondás Nr. 2. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha minden európai olyan életmódot folytatott volna, mint Thoreau a Walden-tó partján, attól egyetlen árva indiánnak se görbült volna a haja szála. Őt biztosan tisztelték volna érte.

---- ----

Mellékes megjegyzés, avagy „az olvasásról”:
Lassú olvasásra való könyv, egyszerre sok nem ajánlott belőle. Mondjuk, fél-egy-másfél óra esténként, kinek mennyi jut. Több nem. Ajánlott ellenben valami jóleső meditációs kétkezi munka, pl. diópucolás. Valamint némi édes ital (nálam meggybor, a teljes napi adagom = egy ujjnyi), a közben megevődő diótörmelék letisztázására.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. november 11-én írtam. 

A képek forrása: Wikipédia. 

Pontszám: 10/10

Páran tudják rólam: nem vagyok kezdő versolvasó. Megtanultam szépen, hogy amikor az ember verset (vagy legalábbis jó verset) olvas, azt darabonként legalább háromszor tegye, ha fel is akar fogni belőle valamit. Ez persze hatványozottan jelentkezik idegen nyelvű vers esetén.
Amit pedig Emily Dickinson művel, az nagyjából a tizedik hatvány. De mehetünk fentebb is.
Olvastam én a kisasszonytól egyetemista koromban is verseket, szóval nagyjából sejtettem, hogy nem katicabogarak meg nappali pávaszemek kergetőzésében fogok gyönyörködni, különös tekintettel arra, hogy az a bizonyos másik Emily volt a példaképe. * De azért azt nem gondoltam volna, hogy órák hosszat ülök majd négy-, nyolc- vagy tizenkét soros kis versikék fölött, gombóccal a torkomban, sajgó halántékkal. Eleinte szégyelltem magam, aztán rájöttem, hogy nem kell: ilyen „ellenféllel” szemben nem szégyen veszíteni.
(Még jó, hogy amikor a kötetet vettem, akkor a boltban éppen nem volt „Complete Poems”-kötet. Ami kb. négyszer ekkora. Abba már tényleg beletört volna a bicskám.)

Rövid kis csekélységek. Kicsi versek, kicsi sorok, nagyjából három-négy ismétlődő rím- és ritmusképlettel. Szűk, zárt világok, kevés téma: élet, halál, hit és hitetlenség, természet, némi (vágyakozó vagy keserű) szerelem. Azt hinnéd, egyszerűek. Hát ja. Formás kis öntöttvas ládikók, egyenként szépen lezárva. Ezeket feszegetheted, szuggerálhatod, ezek nem nyílnak. Vagy ha nyílnak is, visszacsapódnak, és a kezedre ütnek.

Fájdalmas versek, szigorúak, groteszkek, néha még humoruk is van.
Szerepjátszó versek. Hol férfi, hol női hangon szólnak, de egyik esetben se lehetsz bizonyos benne, hogy pontosan ki is az, akinek a hangját hallod.
Vallásos versek. Istennel csöndesen perlekedő versek. Hitetlen versek. Alázatos versek és lázadó versek.
Nem felejthető versek. Időnként felfedeztem a kötetben az egyetemi antológiák által kiválogatott szövegeket. „The Snake”, „Ghosts”, „The Chariot”. Olvasás közben jöttem rá, hogy én ezekre még mindig emlékszem.

Ja, és felejtsd el, hogy tudsz angolul. Nem a rímek miatt mondom ezt. Pedig az az érzés kezdettől fogva kísérti az olvasót, hogy a kiejtés körül valami hiba lehet, mert a mássalhangzó mindig stimmel, a magánhangzók viszont szeretik egymást kipofozni a helyükről. Nem, ez esetben nem az olvasó készüléke szorul javításra: ezt Dickinson direkt csinálja. Tud ő rendes rímet is, csak nem mindig akar. Azért, mert csak. Néha a legváratlanabb pontokon félreviszi és kizökkent. Ebbe egy idő után beleszokik az ember.
De abba, hogy átlag nyolc soronként egyszer szótározni kell, mert különben négy-ötbetűs kis szavaktól nekimégy a falnak? És naná, hogy pont annak a szónak a jelentése kell a vers megértéséhez (való csekélyke közelítéshez).
Előfordul, hogy ismered, de itt most a huszadik jelentését kell figyelembe venni. Aztán esetleg kiderül, hogy mégse ismered, mert ez most egy kizárólag Észak-Amerikában honos énekesmadárnak a hangját jelöli. (Ez még a jobbik eset.) Rózsaolaj, muslica, gerenda, gyóntat (germán eredetű szóval, mert nehogy már a közkeletű confesst használja)… Aztán hirtelen egy sor háromnegyedét egyetlen öt szótagos szó teszi ki, amelyik esetleg latin tanulmányaidból rémlik, ha rémlik, de leginkább nem.
A szóképzés egyedi. Ha rájössz, melyik a szótő, megveregetheted a válladat. A szórend arra való, hogy felborítsák. Az olvasó törje a fejét, mert az meg arra való.

Nagyon tudott verset írni ez a nő!!!

Na de könyörgöm: minden XIX. századi amerikai írónak/költőnek kötelező volt legalább nyolc sornyi rajongást összerakni a vasútról?!

* Látszik is. Félelmetes, hogy mennyire. Pedig Emily Brontënak alig néhány verse jelent meg életében, és az amerikai kolléganő csak azt a keveset olvashatta – és tisztelhette végtelenül. (A végrendeletében meghagyta, hogy a temetésén is Emily Brontë-verset olvassanak fel, a „No Coward Soul Is Mine”-t. Illett a helyzethez, minden szempontból.) Mégis kísérteties módon köszönnek vissza olyan szófordulatok, ritmusok, hangulatok, amelyeket Dickinson nem is ismerhetett. (A Brontë-versekről itt írtam.)

Ezt 2014. november 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Hiánypótló kötet volt a maga idejében, és sajnos most is az, mert nem követték újabbak.

Múlt ősz óta sorozatban találnak meg ezek az „egzotikus” népköltéseket tartalmazó kötetek. Olyan kultúrákról hoznak hírt, amelyeket egyébként nem sok esélyünk van belülről megismerni.

Az előzőleg olvasott, Hozott Isten, holdacska! című kötet nagyobb élmény volt számomra, és a munkámhoz is fontosabb, de ezt sem becsülöm alá. Annál is inkább, mert a jegyzetanyaga ennek sokkal bővebb, és az utószava is annyi érdekességet tartalmaz, hogy az magában pontot ér.

Szibériáról elsőként az jut az ember eszébe, hogy irtó nagy és még annál is hidegebb. Ezt a kötetet olvasva az is eszébe fog jutni, hogy azon kívül még rendkívül változatos és gazdag is. Soknyelvű, sokkultúrájú terület, amelynek minden elvesző porcikájáért kár. Ha nem egyetlen állam tömörítené magába ezt az óriási területet – azaz ha a rajta élő népek hamarabb kapnak észbe, és szervezik állammá magukat –, akkor ma legalább olyan sűrűn követnék ott egymást az országhatárok, mint Európában.

Tetszik nekem, hogy milyen sokféle kultúrából válogattak, értő kézzel, minden elképzelhető műfajban. Van itt lakodalmi ének, sirató, sámánének, elbeszélő költemény, ballada, hősének, panaszdal, szerelmes dal, ami belefér. Ez Kőhalmi Katalin hozzáértését dicséri. Bede Annáét pedig a műfordítások minősége. A tartalmi pontosságra (a jegyzetek szerint) éppen annyira ügyelt, mint a formai jellegzetességek visszaadására. Mert a soknyelvűség azt is jelenti, hogy sokféle ritmus- és rímrendszert is kitaláltak a különböző szibériai népek. Urai Erika sziklarajzokon alapuló illusztrációi pedig még többet hozzátesznek az élményhez.

Ha legközelebb vastag verseskötetre lesz szükségetek, ássátok elő bátran ezt valamelyik antikváriumból, megéri. Idézni annyi mindent tudnék belőle, hogy nem volt értelme a főszövegbe beemelni, lentebb találjátok a részleteket.

Ezt 2018. április 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Idézetek: 

Két szeme vöröslő
homloka sárgálló
tűzből támadt Gazdag Béka
varrott nyírkéreg csészémet
áldd meg intéseddel!

(…)
Hatodik égbéli Hold atyánk!
Ötödik égbéli Nap anyánk!
Harmadik égbéli Pogos Szent anyánk!
Negyedik égbéli Teremtő Szent Anyánk!
Szentségteknek adózunk
felségteknek adózunk!
Most jövel te nénécském
hívásomra hallgató
kiáltásomra közelgő
tornyos felhőköntösű
zöld felhő ablakú
hét létrafokon lépdelő
hetedik égben játszódó
nénécském Íjász Istennő!
Szentségednek adózunk
felségednek adózunk!
(…)

Réges régen történt,
mái nemzedék előtt,
régi nemzedék után,
föld formálása idején,
aranyhegy midőn felhőn általnőtt,
fehér tenger fövenyéig hömpölygött.
Arany kakukk kakukkolván,
vadak, madarak megszületvén,
köpülőtől föld elváltán,
kőcsöbörtől víz elváltán,
Víz úr midőn part közé szállott,
Hegy úr, midőn talpra állott,
Erdő úr elhatárolódott
Erdő úr szélinél,
Víz úr partja mentén,
sűrű sátorú nép lakott,
farka-nem-férő nyáj tolongott.
Hegy úr talpánál,
Víz úr partjánál
hasonnyelvű nép lakozott,
hasonszőrű nyáj bolyongott.

Aranypuszta közepében,
adózó népe körében
napnak, holdnak szentelt
nagyaranypalota állott.
Fölfelé átnyúlt három egen,
lefelé három földrétegen.

Aranyos hegyorom

Aranyos hegyorom csúcsára
aranyat helyezek, nőjjön hát!
Hatvanszor tízezer dalt tudok,
határnyi sokaság hallja hát!

Ezüstös hegyorom csúcsára
ezüstöt helyeztem, nőjjön hát!
Tó-tiszta dalokat dalolok,
tömérdek sokaság hallja hát!

Keleti irányba indulva,
tornácból kilépve, körülnézve:
kék párákban remegő réten
ős-öreg fenséges Fa fénylik,
Alsó Világon végigfutó gyökerével,
kilenc eget áttörő csúcsával,
kilenc öl termetes tobozával.
Gyökere alól forrás fakad,
gallyairól, tobozairól gyanta gyűlik
zúgó zuhataggá,
Keshedt, kivénült, kódorgó
fehér-fekete állatok,
szárnyas, lábas állatok
kóstolgatják, kortyolgatják,
megújhodnak, megifjodnak.

„Nirr-nirr!” – mennydörgés dörgött.
„Dabdirr-dabdirr!” – zápor zuhogott.
Fakó felhők felfakadtak.
Villám villogott.
Szél szállott.
Föld fölmorajlott,
Talaj tántorgott.
Folyóvíz felcsapott.
Tengervíz tajtékzott.

Lováról le sem szállt,
csontos íjára tompa nyilat tett,
egy hó harminc napján keresztül kifeszített
idegét elengedve, süvítő nyila
szénásszekérnyi szakadékot szakított.
A sziklán átszökkent,
nyílásán átnyargalt.
Ment mendegélt, sűrű vas-vadonhoz ért,
nyilával nyílást tört,
futott feltartóztathatatlanul.

Föld peremén zsurló nővén,
Ég peremén cédrus nővén
összeérve dörzsölődnek,
napvilágban lángra kapnak,
holdsugárban sustorognak…

Valaki várakozott:
bőre-nincs, lába három,
vasfekete lován keresztben kuporog,
fagyott fenyőtörzs testű,
kerek katlan fejű,
homloka kellős közepén
jégbe lékelt léknyi, pillantástalan pupillával,
vésőnek való két fogával,
melléből-nőtt egyetlen fonál vékony karral,
ujja-nincs kapányi kézzel,
egyetlen oszlopnyi mozsárütő lábbal,
fejétől talpáig vasruhát viselő,
vas-íjú, kő-nyílú, réz-lándzsájú,
fél-ördög fél-ember szörnyeteg.

Sziklán felnőtt fűzfa
szép időben kivirágzik.
Ha szavainkat belénkfojtják,
hallgatásunk nem tart sokáig!

Hegyen felnőtt fűzfa
halk szellőben kivirágzik.
Népünk szavát ha elnyomják,
némaságunk nem tart sokáig!

SZÜLETENDŐK LELKÉNEK FELHOZÁSA A VILÁGRA

Hajnallik! Serkenjetek, siessetek,
újszülötteinket kísérjétek!
az éjen által kísérjétek!
Hiúz Úrtól jó reggelt könyörögjetek!
Kicsinyeinket felhozzátok!
Őket hozva közeledjetek!
Csecsemőink lelkére ügyeljetek!
Csecsemőinket földdel nedvesítsétek!
Újholdacskáinkat nedvekkel nedvesítsétek!
Sátoroszlop, Gyökér néne, emelkedj,
őket körülvéve kísérjed!
Kicsinyeinket, csecsemőinket
sorra keletnek röpítsétek!
Gyermekeinket pásztoroljátok,
minden gonosztól megóvjátok!
A reggel legmélyebb gyökere felől
ide érkezzetek!
Őseink szellemei! Újszülötteinket
adjátok át a reggel túlvilágából!

Koratavasz

Felhőcskék közelednek.
Vadászok vigadoznak.
Tó felett jégzajlás.
Nyirkos laposon vadhagyma kél
kékellve készülődik.

Medvék moccannak.
Szárnyasok tollászkodnak.
Tavaszra várnak.
Minden megnő.
Az ég tere teljesedik.

Felülről felszél, támadj!
Alulról alszél, áradj!
Mennydörgés, mennydörögj!
Záporeső, záporozz!

Fekete felhőből
folyamként fakadjál!
Ragyogó felhőből
robbanva robogjál!

Gyöngyös jég, gyöngyözzél!
Sáros víz, sustorogj!
Hene-re nine!
Rene-re nine!

Folyóparton lépdelek

Folyóparton lépdelek,
magamban elmélkedek.
Meredek folyóparton,
szomorú folyóparton.
                Zöld ág nincs,
                virág nincs,
                napláng nincs,

Gyönyörű társamat
Mindenütt keresem,
keresve keresem,
nagyon, nagyon keresem.
                Fekete haja,
                csendülő dala,
                hófehér maga.

Vízparton vágyom
járdalni véle,
dalolni véle,
örökkön véle.
                Csalit lombosodik,
                virág nyiladozik,
                patak hangosodik.

Falu sok-sok lánya felkészül,
város sok-sok nője felkészül.
Zelnice-teli zelnicés rétre indulnak,
bogyó-teli bogyós rétre indulnak.
Négyrekeszű rekeszes hajót megtolnak…
Soká eveztek, röviden eveztek,
zelnice-teli zelnicés rétre érkeztek,
ott partra szállottak.
Dobni való evezőiket ledobják,
dobni való kendőiket ledobják,
zelnice-teli zelnicés rétjüket bejárják,
zelnicemeggyfa-dönteni próbálnak.
Fürge kezű nő
kéregdobozát közepéig megszedte,
lusta kezű nő
kéregdobozát fenekéig sem szedte.

Nemcsak óriási teljesítmény, hanem még gyönyörű is ez a verseskötet, kívül-belül.

Abramov volt az első vepsze költő,* aki egész köteteket jelentetett meg a verseiből. Nem kétszáz éve, hanem a kilencvenes években. A vepsze írásbeliség nem nyúlik ennél sokkal korábbra vissza: nem írott, hanem szóban terjedő költészetből tanulta Abramov a mesterséget. Ezt hívják igazán úttörésnek. Írt felnőttnek és gyereknek egyaránt – azért, hogy a kultúrája megmaradjon. Körülbelül úgy, mint a magyar felvilágosodás költői annak idején.

És sajnos körülbelül annyira is tetszik nekem. Folyamatos lelkiismeret-furdalással olvastam ezeket a verseket: már az fantasztikus, hogy egyáltalán léteznek, ráadásul a természetlíra mindig is közel állt hozzám, de nem és nem, ezek a szövegek nem jöttek közel. Vagy túl érzelmesek, vagy túl didaktikusak, vagy mind a kettő. No de ezt hogyan is róhatnám fel nekik, amikor a saját mércéjükkel kell mérnem őket?! Ezért jelzem csak két pontnyi levonással, hogy az én ízlésemnek nem igazán feleltek meg. Még ez talán: 

Az ősz

Odafenn kócos az égbolt,
Idelenn a folyó mélyebb…
Sárga ruhában kóborol
Az ősz a nyirkos erdőkben.

Az esték sötét-hidegek,
Tó vizében falevelek.
Akár a megunt énekek…
Rajtuk csónakon evezek.

Búcsúznak a meleg napok,
Lelkemben a tűz nem lobog.
Többé nem várok derűs napot,
Szedek őszi arany csokrot.

Az is lehet persze, hogy a fordítással van a gond. De a fölött meg megint hogy mondjak ítéletet, mikor már az is óriási dolog, hogy Nagy Katalin elvállalta ezt az iszonyú munkát – van egy olyan érzésem, hogy nem milliós honoráriumért –, és a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni a versek szövegét? Ha a pontosságért cserébe oda kellett dobni áldozatul a ritmust és a rímet, akkor odadobta. Ezt el is ismeri, meg is indokolja, tiszteletben is tartom az indoklását, de ettől még a fordítások nem tetszenek. Főleg úgy, hogy mellettük ott a vepsze eredeti, amelyeken látszik, milyen gyakori bennük a tiszta rím, ha pedig nem tiszta, akkor is jóval kreatívabb megoldásokat alkalmaz, mint a magyar fordító. (Ami megint nem elmarasztalás: fogalmam sincs, én hogyan oldottam volna meg ezeket a problémákat.)

Napjaim, mint a folyók tavasszal,
Éveim, mint az őszi darvak,
Életem, mint a vak ember, olyan,
Korom meg, mint a magas hegyorom.

Folyók folynak, jönnek szembe velem,
Darvak szállnak, mellük majd kiszakad,
A vak nem tudhatja, merre menjen.
A hegycsúcsra csak kevesen jutnak.

Lesz, mikor a folyók kiszáradnak,
A vadász lelövi a darvakat.
A vak leissza magát, és megfagy,
A hegycsúcsra keresztet állítnak…

Egyébként van itt minden: szerelem, fájdalom, hazaszeretet, felelősségérzet, öngyilkossági vágy, romantika kori természetimádat és menekülés a nagyvárosból, vepsze mitológia és még több szerelem, sőt még Viszockij dicsérete is bőven belefér a kötetbe. Aki ezt a fajta költészetet szereti, az akár bele is zúghat ezekbe a versekbe, és nagyon fogok örülni, ha éppen én hívom fel rájuk a figyelmét. Sajnos én jobban szeretem a filozofikusat meg a játékosat. Természetlírában is.

Virágvers

Kéklik már az ég
            felszállt a harmat,
Rezgőnyárágak
            nyújtózkodnak.
Tiszta forrásból
            isszuk a vizet,
Hamuszín kutyám
            egy mókust ugat.

Réten hever már
            sárga napsugár,
Fekete csíkok
            fehér nyírfán,
A berkenyebogyó
            vörös, mint vérár,
Amit vesztettem
            egy éjszakán…

A kiadvány megjelenése viszont abszolút kifogástalan, egyáltalán semmibe nem tudok belekötni, nem is akarok. A borítón a szerző által készített fotó látható (megj.: ez az egy fotója jobban bejön nekem, mint az összes verse együttvéve, és ezzel a fotót dicsérem, nem a verseket pocskondiázom), a kemény borító nemcsak tartós, hanem kézbe fogni is jó, a lapok vastagok és puhák (még a szaguk sem akármilyen), a betűtípus pedig egyszerű és ízlésesen szép.

Majd tessék a többi vepsze költőt is kiadni magyarul, akkor biztos én is találok olyat, akinek a verseit szeretem. 

* Itt írtam a vepszékről.

Ezt 2017. december 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Egyszer már írtam a finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népekről, most még egyszer, külön szólok a vepszékről is.

Erre három okom van: 1. jelenleg vepsze költő verseit olvasom,* 2. amúgy nagyon keveset beszélnek róluk, 3. viszont készült róluk egy nagyon informatív weboldal, amelyet minden érdeklődőnek szívből ajánlok.

1. Abramov-verset egy antológiában olvastam először, azóta egyik finnugor nemzetiségi költőt szedem elő a másik után. :) Ez a kötet minden szempontból különleges. Már a külleme sem akármilyen: nagyon szép, ízlésesen egyszerű, igényes kiadvány, és a szerző (aki amúgy fotósként is működött) saját felvétele látható a borítón. A belbecsről pedig elég annyit mondanom, hogy kétnyelvű. Ma Magyarországon létezik olyan kiadvány, amely vepsze és magyar nyelvű szövegeket tartalmaz. Mindenki ízlelgesse egy darabig ezt az információt.

2. Néhány ezer fős nemzetiségről van szó, Oroszország északnyugati sarkában, akik nagyon-nagyon igyekeznek, hogy fennmaradjanak. Ebben ilyen irodalmárok is segítségükre vannak, mint Abramov. Nyelvük a balti-finn nyelvek közé tartozik, amennyire a múlt ködéből halványan felrémlő észt tudásom alapján meg tudom ítélni, nagyon hasonlít az észtre, ám archaikusabb (még) annál (is). Nem adtak a világnak nagy neveket (egyelőre), de fennmaradtak, és ez több, mint amit sok más balti népről el lehet mondani. A képen a vepsze zászló. Forrás: Wikimedia Commons.

3. Ajánlom figyelmetekbe Say István nemes megszállottságból megalkotott honlapját, ahol egyaránt találhattok történelmi adatokat, kulturális hátteret, nyelvtant, szótárt, vepsze imádságot és verseket is, utóbbiakat külön is linkelem. Így hangzik a vepsze nyelv. Igen, latin betűkkel írják, bár kísérleteztek már a cirillel is.

További hosszú életet nekik!

* Miután végigolvastam, itt írtam róla.

Ezt 2017. december 15-én írtam.