Gyönyörű könyv, éppen nekem való volna, csak sajnos a körülmények nem úgy alakultak, hogy igazán tudtam volna rá koncentrálni. Túl sok minden vonta el róla a figyelmemet, pedig teljes figyelmet érdemel. Kb. annyit, mint ugyanekkora mennyiségű vers érdemelne.

Ami mindvégig a leginkább foglalkoztatott: mi a fenét tud ez a Miłosz, amitől muszáj odafigyelni rá?! Mert cselekménye, az nincs. Egy litvániai lengyel gyerek serdülni kezd – kb. ennyi. Gyerekkori hangulatképeket sokan tudnak egymás mellé rakosgatni, abból még nem feltétlenül lesz jó könyv. No és minden második mondat után valami magvas gondolatot beilleszteni – azt is sokan tudnak. Abból nemhogy „nem feltétlenül lesz jó könyv”, hanem még rettenetesen el is tudja rontani azt a könyvet. Akkor meg mi ez, mitől tetszik annyira? Mitől érzem úgy, hogy mindenképp lesz még újraolvasás, és miért szeretném beszerezni még a kötetet? Egyáltalán mire emlékszem belőle?

Senki sem él egyedül: beszélget azokkal, akik már nincsenek, életük benne ölt testet, fellép a lépcsőre, és a nyomukat követve megismeri a történelem házának minden zegzugát. Az ő reményeikből és kudarcaikból, a hátrahagyott jelekből, legyen az csak egyetlen kőbe vésett betű, születik meg a nyugalom és a tartózkodó óvatosság önmagunk megítélésében. Akinek ez megadatott, boldognak tudhatja magát. Soha és sehol nem érzi magát otthontalannak, vele van mindazok emlékezete, akik vele együtt igyekeznek az elérhetetlen cél felé.

Egy katolikus templomra, ahol Tomasz a mise helyett a saját álmodozásaival van elfoglalva (hihi, ez ismerős…), egy naaaagyon titokzatos ládára, amelyből a nagymama időnként kipakol, időnként vissza bele (ez is!!! fú, de szerettem a hajcsavarókat meg a gombokat kipakolni a dobozokból!), egy könyvtárra, amelynek több száz éves köteteit Tomaszon kívül senki se bolygatja (óóóóóóó…), egy vallásos könyvre, amelyet litvánul írt a család egyik lázadó-protestáns őse (nekem miért nem volt író ősöm????!!!), egy szolgálólányra, aki rajong a nála harminc évvel idősebb gazdájáért, egy-két vízparti zugra a bokrok között, ahonnan leskelődni lehet, vagy tiltott játékokat játszani kíváncsi gyerekeknek más kíváncsi gyerekekkel, egy büszke nemesasszonyra, aki ölni tudna a gyerekeiért, de majdnem infarktust kap, amikor az egyik rangon alul akar házasodni, egy kísértetjárásra, kutyákra, sok-sok vadászatra az erdőben… ahol a gyerek hol úgy érzi, eggyé válik a természettel, hol úgy, hogy hatalma van fölötte…

De hiszen azt a lehetőséget se zárhatjuk ki, hogy a világ kezdete óta várt rá valahol a sorsa, amelyet beteljesíteni csak ő tudott volna, de nem tette meg, és ott, ahol egy tölgynek kellett volna szárba szökkennie és kilombosodnia, csak levegő van, s néhány ág elmosódó rajzolata.

Egyik helyszínről a másikra, egyik nézőpontból a másikba siklunk álmodozva-merengve, aztán egyszer lecsap a pálca, hullik a kézigránát, jön a kísértet, ráesik az emberre a történelem – aztán megint lehet álmodozva-merengve siklani.

Misia nagymama nyugalma semmihez sem hasonlítható. Egy nagy folyó hullámain ringatózik, az időtlen vizek csendjében. Ha a születés átmenet az anyaöl biztonságából az éles, sebet ejtő dolgok világába – akkor Misia nagymama sose született meg, még most is a Van selyemgubójában nyugszik.

Kicsit olyan, mint a Tüskevár (csak van benne szexualitás), kicsit olyan, mint a Malte Laurids Brigge (csak több minden megmarad belőle), kicsit olyan, mint Az eltűnt idő nyomában (csak nincs akkora szómenése). Nyári olvasmánynak való, meggyfa alá, kockás plédre, mikor zümmögnek az ember feje fölött a méhek, és bármikor be lehet menni a hűvös házba házi málnaszörpért.

A tavasz erőre kap, és kivirágzik a zelnicemeggy, hogy az Issa partja elsötétül a keserű illatától, a lányok lábujjhegyen pipiskedve letörnek egy-egy törékeny, szirmát hamar elhullajtó virágfürtöt, esténként a faluvégen, a réten dob- és trombitaszó járja körbe-körbe a monoton suktinis táncot. És nem sokkal ezután a giniei ház elmerül a lila orgonafelhőkben.

(...)

Nagy csönd, a köd már leült, buja, nedves fű meredt ki belőle, és rozsdállott az ösvény a lehullott falevelektől.

Ezt 2015. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10