Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A szalamandra nem pusztít, hanem él a tűzben (Ray Bradbury: Fahrenheit 451)

2020. február 18. - Timár_Krisztina

bradbury.jpgÚjraolvasás vége. Illetve angolul az első olvasás.

Drága romantikus Bradbury, hogy meg tudja érinteni az ember lelkét, hogy az ujja köré tudja csavarni az olvasóját, még a legcsúnyább hibáit is elnézi neki. Mert vannak hibái, de hát volna szívem egy pontnál többet levonni értük?

Amikor megszólítja és kézen fogja azt a tinédzsert, aki Vörösmartyt meg Arany Jánost szavalt magában a kukoricaföldön címerezés közben, hogy jobban teljen az idő? Azt, aki bekezdéseket tudott fölmondani folyamatosan Az ellopott futárból? Azt, aki még a Bradburyvel való megismerkedése előtt elképzelte, mi történne, ha egymaga maradna meg a világon, és minden elpusztulna körülötte, miféle történeteket vinne magával és hogyan? A módszert Bradbury elegánsan kihagyta a regényből. Nehezményezem.

Megszólítja és kézen fogja most is. Úgyhogy továbbra is szeretem a beszédes nevű Montagot, akivel, akár a hétfővel, véget ér valami régi, és kezdődik valami új, félve figyelem a beteljesült jóslatokat, sajnálom azokat, akik csak zajban tudnak élni, és néha szorongva nézek a könyvtáramra, arra gondolva, hogy meg kéne tanulni legalább egy-két kötetet.

Azért persze most már mást is figyelek. Például a stílust. Valahogy soha nem mutatkozott még meg teljes szépségében, érzékletességében, költői erejében. Biztosan a fordítás is lelkiismeretes munka, de örülök, hogy angolul olvastam újra. Figyelem a szimbólumok erejét, ahogy már kezdettől fogva sugalmazzák a végkifejletet, például a Beatty kapitányhoz kapcsolódó főnix-figura. A szalamandrát, amely pár száz éve a tűz állatának számít, ezért nevezik el róla a tűzőrség kocsiját. Nem számolva azzal, hogy a szalamandra nem éget, nem pusztít, hanem él a tűzben. Mégis jó helyen van az a regényben ott, ahol van: a regényvilág legnagyobb önellentmondására mutat rá. A legutóbbi Fahrenheit-olvasásom óta olvastam Jungot és jungiánusokat, Paracelsust, Picatrixot, szóval most már azt is észreveszem, hogy a Szalamandra legfontosabb utasát, Montagot se pusztán a foglalkozása köti a tűzhöz, hanem a hirtelen fellobbanásokra, ellenőrizhetetlen kitörésekre hajlamos, adott esetben erőszakos, ön- és közveszélyes természete is, amelyet roppant munkával próbál hamu alá fojtani a társadalom. De arra is figyelek, hogy mit talál a főszereplő a természetben – mondom, hogy drága édes romantikus lélek ez a Bradbury, Thoreau-nak repesne a szíve tőle.

Vagy tessék nézni a bűbájos pillanatot, amikor Beatty kapitány bibliai idézettel próbál érvelni a könyvek ellen, mindenki füle hallatára: 

„You know the law,” said Beatty. „Where's your common sense? None of these books agree with each other. You've been locked up here for years with a regular damned Tower of Babel. Snap out of it! The people in those books never lived. Come on now!”
She shook her head.

Meg észreveszem azt is, mit szúrt el a bácsi. Én galád. Mi az, amit fölöslegesen pakolt bele.** Mi az, amivel komolyan mellélőtt a célnak.*** Az utóbbiból az utószó szerint ő is megsejtett valamit utóbb, és igazat adott Truffaut-nak, amikor az a filmben „kijavította” az egyik hibát. 

Meg érdekel a jubileumi kiadáshoz készült elő- és utószó. Bár a regények keletkezéstörténete többnyire hidegen hagy, most megfogott az a bátorság, amely ennek a megírásához és kiadásához kellett. Az a bizonyos demokrácia, amely az ötvenes években, ha messze is állt a kelet-európai színvonaltól, azért csöppet sem működött olyan gyönyörűen, annyi szabadságot biztosítva, ahogy szeretjük elképzelni. Eddig sose gondoltam bele abba, hogy nemcsak a fogyasztói társadalom, hanem McCarthy is ott volt a háttérben, és még az elnöknek is bátorságra volt szüksége, hogy kiálljon ellene.

Végül a kiadványról: Elektronikus könyvet olvastam, három és fél dollárért árulta a Kobo. Volt is olvasás közben néminemű kísérteties élményem.**** Megfordult persze a fejemben a szokásos ellenvetés, amit hallani szoktam: valódi könyv-e az ilyen? Hisz nincs se szaga, se tapintása, se semmije, amit éppen ebben a regényben úgy szeretnek, amit éppen ez a regény indokolttá tenne. Éppen ennek a regénynek az esetében nem is szabadna elektronikus kiadáshoz fordulni, mondhatná… nos, szóval valaki. És tévedne, jó nagyot. Mert éppen ez a regény éppen arról szól, hogy tökmindegy, hol az a betű, kőben, égetett agyagban, préselt nádroston, birkabőrön, papíron, képernyőn, franc tudja, min. Ez mind nem számít. A fejed számít, ahol megőrzöd. Az meg pár ezer éve tök ugyanúgy néz ki. Legalábbis belülről. Nahát.

* Repesne és rászólna, hogy ennyire nem kell túltolni, ez már súrolja a hamis nosztalgia határát, amit Bradbury csinál. Tipikus „városi ember csodálata”, nem biztos, hogy minden eleme helyénvaló.

SPOILER ** A kisebbségek érzékenységének elítélésére semmi szükség nem volt. Azon kívül, hogy igazságtalan, szükségtelen is, sőt ellent is mond a többi indoknak. Bőven elég a könyvégetés megindoklására az, hogy mindenkinek egyformának kell lennie. Az pont elég ijesztő is. Ha mindenki egyforma, akkor nincs is kisebbség, akkor minek belekeverni őket? Mert Beatty azt állítja, hogy a boldogsághoz mindenkinek egyformának kell lennie. Tehát nem állíthatja ugyanakkor azt is, hogy vigyázni kell, nehogy a könyvek megsértsék egyik vagy másik csoportnak az érzékenységét. Inkább azért (is) kellene küzdenie, hogy ne is legyenek különböző csoportok. Ne akarjanak különbözni egymástól az emberek. Semmilyen értelemben. Részéről így lenne logikus. Meg éppen elég disztópisztikus. NB: Ezt Truffaut se javította ki, sőt rá is játszott a filmben. 

SPOILER *** Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól, hogy azt a kettő darab rokonszenves női szereplőt a felénél kinyírják, a többiek meg egytől egyig buták, korlátoltak, legfeljebb tudat alatt lázadnak. Csak az én gyomrom émelyedik fel egy kicsit. Lányoknak ebben a könyvben nem létezik megváltás. Sem átalakulás. Clarisse kezdettől fogva olyan, amilyen. Ja, és önálló gondolata nem nagyon van, pusztán a nagybátyja visszhangja meg Montag tükörképe. Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól sem, hogy csupa egyetemet végzett ember képviseli a könyveket ÉS a jót – egyéniségük nincs is, mondjuk, arra kielégítő magyarázatot is ad a könyv, hogy miért nincs –, csak az én szám íze lesz egy kicsit keserű. Mert eszembe jut a paraszt dédapám, aki a hat elemijével Voltaire-t olvasott a méhesben. Neki se jutna a megváltásból. 

bradbury_2.jpg

**** Az érzés, amikor a vasútállomáson csatlakozásra várva olvasod Bradburyt, és először csak füstszag lepi el a peront (forrás azonosíthatatlan, az állomás és a peron között szerelvény áll), majd pár perccel később már esküdni mernél, hogy valami kőolajszármazékot is érzel… 
Ismerősöktől javaslatokat kértem, hogy mit merhetek ezentúl magammal vinni a vonatra olvasni… Valami abszolút veszélytelent. Van olyan egyáltalán?
A következő javaslatokat kaptam: gasztroregény, szakácskönyv, komposztálási kézikönyv, Szutyejev. :D

Ezt 2018. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: HarperCollins, New York, 2013. 188 oldal 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8115479170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása