Újraolvasás vége.
Telik velem az idő. Egyre több körülöttem a nagybeteg, a haldokló, a halott. Nem csoda, ha újra előveszem ezeket az emlékezős-elhomályosulós-meghalnitanítós klasszikusokat.
Ebben a kategóriában Rilkéé a legjobbak között van.

Pont az a fajta könyv, amilyeneket huszonkevés évesen napsütötte nyári kertben, meggyfa alatt álmodozó-lassan szerettem (volna) olvasni (ha nem vizsgára adták volna fel. Így viszont a kialvatlanság eksztázisában, káprázó szemmel, lámpafénynél olvastam. És még így is rajongtam.)
Ezért nosztalgiából meghagyom neki a tíz pontot.
Most se kapna ugyan sokkal kevesebbet… de azért vonnék tőle, ha első olvasás volna. Ám azokat a kialvatlan hajnalokat nem feledem. (John Keats forever.)

Hogy miről szól? Hát mit tudom én? Belső és külső terekről, gondosan megfigyelt apró részletekről, képekről, tükrökről, maszkokról, szerepekről, saját halálról és mindenekfelett magányról. Mindezt egy szecessziós értelemben véve „ideges” fiú nézőpontjából. Ez a bizonyos idegesség túlérzékenységet, már-már beteges finomságot, értékként felfogott életidegenséget, félénk elkülönülést és nagyon is kemény öntudatot jelent. Meg sok-sok ijesztő álmot és álmodozást. Találkozásokat halottakkal, haláluk pillanatában vagy utána. Nem rémtörténet, hanem jó hosszú prózavers, de attól nem kevésbé nyomasztó.

Mit ettem én ezen huszonkevés évesen?!

Mindenekelőtt a főszereplő nevét: olyan hangzása van, mint valami édességnek. A külső-belső tereket: egy olyan főszereplőnek, aki az ötödik oldalon kijelenti, hogy gyermekkora házából csak töredékekre emlékszik (lépcsők, ajtók, folyosók, máshonnan nyíló szobák), nálam eleve nyert ügye volt (nekem is van ilyen házam). Az álmokat, álmodozásokat – mínusz a nyomasztás. Én is eleget fantáziáltam kisgyerekként, de olyan nem fordult elő, hogy megijedtem volna saját magamtól. A visszajáró halottakat, akikről hallottam elég mesét a családi krónikában én is. Hogy hitelt érdemelnek vagy sem, az nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy a nyomasztás azokból is következetesen hiányzik.

De hogy (a fenti értelemben) ideges nem voltam soha a büdös életben, az biztos. Se túlérzékeny. Se életidegen. Hogy ezzel hogy tudtam huszonkevés évesen azonosulni?! Valószínűleg az alvás nélkül töltött órák tehettek róla. Most egészen, egészen távoli volt tőlem ez a lelki alkat. Azt hiszem, nekem jóval békésebb tudattalanom van. Meg barátságosabb halottaim. :( Komoly protekcióm van már a túlvilágon. Sajnos. Én még testi valójukban szeretnék velük beszélgetni. 

Ezt 2017. október 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10