Sütő Fanni kihívást indított a blogján. A feladat: novellákat írni úgy, hogy mindegyik a Naprendszer valamelyik bolygójához kapcsolódjon. Mivel az én fantasyírói világomban eleve komoly szerepük van az égitestekhez kötődő mítoszoknak, testhezálló kihívásnak találtam, és megpróbálkoztam vele. Az övé itt olvasható. 

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható. 

A játék

− A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

A fenti becsületsértések estefelé hangzottak el, egy órák óta tartó játszma tetőpontján.

Az ácsorgók kezdtek fogadásokat kötni, hogy mikor esik egymásnak a két ellenfél, és vajon melyik nyer. Az erőviszonyok csak első pillantásra tűntek kiegyensúlyozatlannak. A kamaszlány oldalán állt a testi erő és a fürgeség – de az öregasszony szívósságát és sokéves tapasztalatát sem lett volna érdemes alábecsülni. Sem pedig a keze ügyében heverő hosszú nyelű fejszét.

A lányt akkor látták először Hajdanban. A vénséget viszont régről ismerték. Évről évre felkereste a kikötőváros ötnapos ünnepi vásárát, és különféle szárított herkentyűket árult. Egy darabig bevették a meséjét, hogy mi minden ellen használ a patika, az utóbbi időben azonban sokat okosodhattak az emberek, mert egyre kevesebb vásárlója akadt. Valószínűleg ezért találta ki, hogy a játékból próbál megélni. Bonyolult és furcsa játék volt, mégis (vagy talán éppen ezért) azonnal felívelt tőle a karrierje.

A játék egy fanyélből, egy fakorongból, hat rugalmas zsinórból és hat fagolyóból állt. A nyél leginkább egy kalapács nyelére emlékeztetett, csak nem vasfejet, hanem széles korongot ütöttek a végébe. A korongba hat félgömb alakú mélyedést vájtak, hatszög alakban elrendezve, és a korong pereméhez kapcsolódott a hat különböző hosszúságú, rugalmas zsinór (állítólag a csorbaföldi fenyőkből csapolják ezt a furcsa, borostyánszínű anyagot), végükön különböző nagyságú golyókkal. Messziről úgy nézett ki, mint egy kicsinyített vásári körhinta. Akik tudtak írni-olvasni, azok azonban jobban értették a dolgot, és most nagy hangon magyarázták az egyre növekvő közönségnek, hogy a játék a Napot és a körülötte hosszabb-rövidebb távolságban keringő hat bolygót ábrázolja, köztük azt is, amelyiken ők élnek. A közönség egy hangot nem hitt el abból, hogy a Hármastáj egy bolygón helyezkedne el, amelyik kering – ne beszéljenek már bolondokat, hát egy helyben áll, míg a Nap kel és nyugszik –, de udvariasságból nem ellenkeztek. A játék éppen eléggé érdekelte őket kozmikus csodák nélkül is. Az öregasszony először koronggal lefelé tartotta a faalkotmányt, aztán megpörgette, hogy csak úgy repültek körben a golyók. Akkor hirtelen fordított és rántott egyet a nyélen, hogy a korong felülre kerüljön, a golyók pedig rápotyogjanak. Az még ügyesség dolga volt, hogy egyet-kettőt elkapjon az ember. Az viszont kizárólag a szerencséé, hogy mindegyik a neki megfelelő nagyságú mélyedésbe is kerüljön.

Sorra mindenki ki akarta próbálni, a legtöbben többször is egymás után. Az öregasszony pedig nagyon vigyázott, hogy mindig kellő számú embert hagyjon nyerni, de senki ne üthesse meg a főnyereményt. Az utóbbira azért, mert meg akart élni. Az előbbire azért, mert nem óhajtotta felingerelni a közönségét. Amely minden módon értésére adta, hogy becsülje meg magát, amiért itt és most nem tekintik törvényen kívüli, szabadon agyonverhető söpredéknek, mint általában a mágusokat. Legalábbis addig nem, amíg szórakoztatja a népet. Számára persze igazán nem volt nehéz észrevétlenül irányítani a zsinórokat és a golyókat. A szélmágusok közé tartozott, azok jól értenek a tárgyak mozgatásához akkor is, ha hozzájuk sem érnek.

Aztán ma délben ellenfelére talált. Persze lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb megtörténik. Hogy egyszerűen csak letelepszik vele szemben egy másik mágus, és ugyanúgy beleszól a szerencse dolgába, mint a játék kitalálója.

– Mit teszel föl? – kérdezte az öregasszony, miután egy pillantással végigmérte a szürke bőrű, fekete szemű ködföldi lányt. Kívülálló legfeljebb annyit láthatott, hogy feltűnő jelenséggel van dolga. Neki első tekintetre nyilvánvaló volt, hogy kollégával áll szemben. Illetve ül. Bár elég fiatal még, azért nem egészen tapasztalatlan.

– Nem pénzt. Hanem hallgass ide: ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg. Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat.

– Pofája, az van – szólt oda az egyik bámészkodó a szomszédjának. A szomszéd élénken bólogatott, miközben le nem vette a szemét a lány elképesztő öltözékéről. Egybeszabott vászonruhát és hozzáillő harisnyát viselt, nem ködföldi, hanem süllyedőföldi divat szerint, de nem ez tűnt föl rajta elsőként. Hanem az ezüstszürke, elfolyóan lágy, minden mozdulatára önálló életre kelő köpenye. Valaki oda is súgta a másiknak, hogy olyan, mintha megszilárdult higanyból volna. No és az a hátborzongató kalap! Nem a fején, hanem a madzagjánál fogva a derekára kötve hordta. Ilyen alkotmányt nem is nyomott volna a fejébe épeszű hármastáji ember. Az öble valami csillogó fémháló, négyszögletű szemekkel – négyszögletű! amikor a négyes, az a létező legszerencsétlenebb szám! rendes házban még a szobák is háromszögletűek, csak a börtönben építenek négy sarkot nekik! A karimája meg ugyancsak négyszögletű vesszőfonadék – de hiszen olyan nincs is! Miféle kísérteties szerzet ez a lány? Hát nem fél a haláltól? Azzal aztán végképp mit kezdjen az ember, hogy a hátán egy sehová nem tartozó, alacsony, hatszögletű ajtót visel, két hozzáerősített szíjnál fogva? (Igaz, most éppen nincs rajta, nekitámasztotta a legközelebbi ház falának.) Vagy azzal, hogy a háromlábú kisszéket, amelyen ül, előzőleg a köpenye alól húzta elő? Ki az, aki kisszékkel járkál?

Az öregasszony recsegve nevetett, mint ahogy a száraz faágak zörögnek.

– Sok lesz ez így elsőre, kölyök. De ha nem akarsz pénzben játszani, legyen más a tét. Nézz ide. – Bütykös ujjaival üvegcsét húzott elő jobb napokat látott ruhája egyik zsebéből. – Ha hiszed, ha nem, ez nem más, mint életvíz. Nemrég szereztem. Egyetlen korty, és a vén test megfiatalodik tőle, az ifjú test pedig tízszeres erőre tesz szert.

Hangosan kiröhögték.

– Akkor miért nem hajtod fel te magad az egészet? – kiabálták neki. Tagadhatatlanul tudott volna vele mit kezdeni az öregasszony. Válla ferde volt, háta enyhén púpos, végtagjai görbék. Arca, tekintete mégsem árulkodott fájdalomról. A maga módján még derűsnek is lehetett volna mondani. Most is csak vigyorgott a lányra, ügyet sem vetve a kiabálókra. A lány felnevetett.

– Életvíz, azt meghiszem. No, ha te ezt teszed föl, én a kalapomat. Ennek meg olyan tulajdonsága van, hogy azt, aki a fejébe nyomja, nem fogja semmiféle fegyver. Játsszunk? – És már nyújtotta a kezét a faalkotmány felé. Körülötte meglepetten némult el a tömeg. Hitték is, nem is, amit a lány mondott, de azt tudta mindenki, hogy aki nem fél a négyes számtól, azzal egészen elképesztő dolgok is megtörténhetnek. Jóra-e vagy bajra, ki tudja. Inkább az utóbbi.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Nem valami ügyesen: a hatból csak két golyó került a helyére. Igaz, nem a legnagyobbak, pedig azokkal könnyebb a dolga a játékosnak. Ezért értek a kisebbek több pontot. Az öregasszony összehúzott szemmel figyelt, aztán visszavette a játékot. Pörget, fordít, megránt, elkap. A legkisebbet ő is a helyére lendítette, meg még kettőt a nagyokból. Egyforma pontszám. Újra. A lányhoz került: pörget, fordít, megránt, elkap. Három golyó a helyén, egy kicsi, két nagy. Most az öreg: pörget, fordít, megránt, elkap. Két kicsi. Csak a negyedik fordulóban különböztek a pontok. A lány mosolyogva oldotta le a derekáról az állítólagos varázskalapot, és nyújtotta át a nyertesnek.

– Tedd föl, öreg, próbáld ki!

– Én ugyan föl nem raknék egy négyszögletű kalapot a fejemre, de ezt látni akarom – mondta valaki, aki a hátsó sorból nyújtogatta a nyakát.

– Tegye föl először az, aki adta! Kinél van kés? Előbb kellett volna ellenőrizni…

Az öregasszony tekintete felvillant, visszarántotta a kezét. A lány mosolya kihívó vigyorrá torzult. Intett egy aprót a fejével, mintha mondaná: na, vedd csak el, ha mered. Értették egymást.

– Nem fogja semmiféle fegyver, mi? – kérdezte az öregasszony epésen. – Még csak nem is fáj semmije. Soha többet.  

A lány még mindig vigyorogva vállat vont, és visszakanyarította a derekára a kalapot, majd újra megkötötte a madzagot. 

– Mert a te életvized ugyan miféle, öreg? Ismerem én az olyan vizet, amelyik megfiatalít. Csak nem az embert. Hanem a fát, amikor a tavaszi esőtől friss hajtást hoz. Még az ilyen görcsös törzsű, kiszáradt vénség is, mint te vagy. Egyikünk se hazudott.

– De én legalább nem olyan fegyvert akartam rád sózni, amelyikkel elsőnek saját magadat ölheted meg.

– Nem is fegyver. Ami meg az ölést illeti, hát hiszen csak megfogja az ember lelkét, most minek csinálsz belőle ekkora ügyet…

Azonnal hátrálni kezdtek az első sorban állók, tágult körülöttük a kör. Többen boszorkányságról morogtak.

– Nincs teneked lelkiismereted, kölyök?

– Nincs, régen elhagytam. Na jó, akkor mit adjak oda, ha már vesztettem?

– Pénzt, kölyök. Más nem kell. Látom, hogy van nálad. Hallom is.

A lány valóban kopott kék bársonyerszényt hordott az övében. Látszott, ahogy szétnyílt elöl a köpenye. Jól lehúzták a nehéz érmék. Egy-egy hirtelen mozdulatára néha meg is csörrentek. Hirtelen elkomorodott a tekintete, ahogy előbb lenézett az erszényre, aztán vissza az öregasszonyra, aztán megint az erszényre.

– Nem az enyém.

– Az nem az én bajom.

– Komoly célra kaptam, nem pazarolni.

– Az sem az én bajom. – Most az öregasszony vigyorgott úgy, ahogyan a lány az imént.

A lány kelletlenül, lassan oldozta le az erszényt az övről. Mielőtt azonban átadta volna, megállt a mozdulatban, megint az öreg szemébe nézett.

– Játsszunk újra. Ha nyerek, megtarthatom. Ha vesztek, még a köpenyemet is neked adom.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap…

Ilyet se láttak még. Döntetlen, újra meg újra. Az, hogy melyik golyó kerül a helyére, kiszámíthatatlan (kivéve a legkisebbet, mert az valahogy mindig a saját vájatában végzi), a pontszám mégis mindig ugyanaz. Negyedórán át. Félórán át. Órákon át.

Egyesek elunták nézni, elsomfordáltak más látványosságok felé. A helyükbe azonban újak jöttek, sőt amikor már három órája zajlott a játék, az elsők is kezdtek visszaszállingózni. Alig hitték el, hogy még mindig nem fejeződött be. Mindenki azt figyelte, mikor kapja rajta csaláson bármelyiket. Az öregasszony tudta egyedül, hogy nem fogják, nemcsak őt, a lányt sem. Csak szélmágus működhet ilyen összhangban a levegővel. És csak szélmágus kezének engedelmeskedik ilyen megbízhatóan az a fagolyó, amelyik a legkisebb, legfürgébb bolygót jelenti, és amelyikkel a legnehezebb bánni, mert a zsinórja is rövidebb a többiekénél.

A szeme káprázott, a fülében már legalább egy órája dobolt az ér, a homlokába mintha tűt szúrtak volna elöl. A kezét egyre bajosabban emelte, és egyre bajosabb volt feltűnés nélkül csalnia. Látta, hogy a lány is nehezen veszi már a levegőt. Nagyon fontos neki az a pénz… nagyon sok pénz lehet… neki pedig mostanában rosszul megy, az áruját nem veszi senki… de csak idő kérdése, semmi más, hogy mikor kapkodja el a lány…

Minden golyó lehullt a korongról. A legkisebb is. Hitetlenül, hangosan felzúdultak a bámészkodók. Az öreg veszített. A lány elmosolyodott. Enyhén reszkető kézzel, fáradtan dörgölte meg a halántékát.

– Nálam marad. Na, abbahagyjuk vagy folytatjuk még? Játsszunk információban, ahogy az elején mondtam?

– Vagy tedd fel a fejszédet, öreg! – biztatta valaki a hátsó sorból. A két ellenfél tekintete egy pillanatra összevillant, aztán gyorsan félrenézett mind a kettő, nehogy más is észrevegye az egyetértést. Az öregasszony most már akár mérget is vehetett volna rá, hogy egy másik szélmágussal van dolga. Más nem fogná fel egyetlen pillantásból, hogy az a fejsze soha nem kerülne bele semmiféle játékba. Ahogyan a falnak támasztott ajtó sem. Hiszen a saját kezét-lábát sem játssza el az ember. Annál is kevésbé azt a tárgyat, amely által megtalálta mágus-önmagát, nagykorúságát és új nevét. Meg nem is tudna vele más mit kezdeni. Az ember keze-lába sem engedelmeskedik másnak.

Ej, de kár, hogy ellenfelekként találkoztak. Még nagyobb kár, hogy mindkettőjüknek ugyanarra az erszényre van szüksége.

– Ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg – ismételte a lány. – Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat. Benne vagy?

– Nekem a pénzed kell – vakkantotta az öregasszony. Alig forgott a nyelve, a torka egészen kiszáradt.

– Pfff, unalmas vagy. Nekem viszont a te pénzed a legkevésbé sem. Nem hiszem el, hogy ne érdekelne, amit rólad tudok, de mindegy, ha így, legyen így. Ha nyersz, megkapod az erszényt. Ha veszítesz… akkor viszont válaszolsz nekem. Itt, mindenki előtt. Észre fogják venni, ha hazudsz.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap.

Az öregasszony minden mozdulat előtt lehunyta a szemét, aztán újból kinyitotta, egymás után többször is. Nem szabad hibázni. Mit akarhat tudni ez a lány? Mi olyan fontos neki, hogy még a más pénzét, a sikkasztást is kockáztatja? És mit tudhat, amit ő nem? Szélmágus könnyen felejt, bajosan emlékszik. A sok emlék lehúzza az embert, nem engedi a levegővel összhangban működni. Földmágusnak való az emlékezés meg az efféle töprengés. Neki nem megy, fárasztja is, a figyelmét is elvonja. Mégis mit tudhat? Mit akarhat? Na, kezd már indulatba jönni, egyre csúnyábban néz azzal a nagy fekete szemével… Unja a döntetleneket. Nem csoda. Ennyi ideig egy helyben… semmi mozgás órákon át… ezt legalább olyan nehezen bírja, mint az öreg. Vagy még nehezebben, hiszen fiatal. Most ő fog kapkodni. Most…

A lány veszített!

Az öregasszony elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét. A lány megrázta a fejét.

– Nem. Újra. Ha megint veszítek, a köpenyemet is…

– Nem kell a köpenyed. A pénzed kell. Most.

− Pénz, pénz, pénz! A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

− Honnan veszed, hogy ez a lány tolvaj? – kiáltotta valaki.

Az öregasszony nem felelt. Nézte a lányt, az meg őt, és mintha megint halványan elmosolyodott volna, de az indulat nem múlt el a tekintetéből. A körülöttük állók elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy mikor esnek egymásnak, és hogy ki nyeri a verekedést. Mit tudták ezek, hogy aki a levegővel működik együtt, az nem tartogatja ennyi ideig a haragját. Az nekiesik a másiknak rögtön, még ha nem is olyan erővel, mint a tűzmágusok. Ha nem esik neki, akkor…

…nem is haragszik igazán.

− Akkor ajánlok mást. Ha megint veszítek, még lopok neked hozzá ugyanennyit. Holnap reggelig.

− Ha lesz, aki a közelébe enged ezek után – szólt oda neki egy bámészkodó. – Most már mindenki tudni fogja, hogy vigyázzon, ha megjelensz.

A lány továbbra is az öregasszonyt nézte, és vállat vont. Azt jelentette ez a mozdulat: „Mondhat ez a hülye, amit akar, te pontosan tudod, hogy megtartom a szavam. Az én fajtám vagy.”

− Legyen.

− De ha nyerek, akkor beszélni fogsz.

− Ahogy akarod.

Mit akarhat? És miért kezdett el gyerekről beszélni?

Az ő gyerekei soha nem voltak igazán az övéi, tehát nem is adhatta volna el őket. Négyen voltak. Négy különböző férfitól. Így van ez, ha az ember a levegőhöz tartozik. Röpül egyiktől a másikig, és hűség helyett olyan gyönyört ad nekik is, magának is, amilyet nem értek meg életükben soha. De sem a szerető nem lesz igazán az övé, sem a gyerek, akit a világra hoz.

Az elsőért volt a legnagyobb kár. Akkor még nem volt mágus. Éppen csak sejtette, miféle erők laknak benne. Akkor még azt hitte, néhány kis kaland után élete nagy szerelmét találta meg, aki mellett kitarthat. Szénagyűjtéskor, erdei tisztás kellős közepén szülte meg a gyereket, legalább tizenöt asszony segítségével, alig hallatszott ki a csecsemősírás a lármájukból. Micsoda izgalom. Hát még, amikor rájöttek, hogy nem tudják elállítani a vérzést. De még az is semmi ahhoz a botrányhoz képest, ami akkor kitört, amikor a gyengülő női test megrázkódott, és elkezdte gyógyítani saját magát úgy, ahogyan a fakéreg összeforr, csak sokkal gyorsabban. Amikor rájöttek, hogy mágus fekszik közöttük a földön. Törvényen kívüli lény, veszélyes, gyűlöletes, kitaszított. És ez lakott közöttük évekig. Becsapta őket, még a segítségüket is elvette. Ő is, a gyereke is. Hisz az is mágiával született! Üssétek agyon, verjétek szét a fejét!

Ó, minden szent lelkek, de jó, hogy a gyerek apjának helyén volt az esze. Azonnal kikapta a kicsit az anyja karjából, és már rohant is vele a fák közé. A nőt sorsára hagyta, mágus nem érdemel többet, de a kisbabának legalább adott egy esélyt. Hátha megúszta. Hátha nem örökölte. Sose látta őket többet. Az is lehet, hogy a falubeliek hajtóvadászatot indítottak utánuk. Az is, hogy sikerült letelepedniük egy távoli faluban. Meg az is, hogy széttépték őket a vadak. Nem jó az ilyesmin sokáig gondolkodni. Főleg, ha az ember szélmágus. Az ne gondolkodjon.

Ne emlékezzen.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

Ne emlékezzen.

A fájdalomra, arra főleg ne. Amelyet a szomszédai, barátai, rokonai okoztak neki aznap a tisztáson. A szénagyűjtéshez használt mindenféle eszközökkel. Hiszen egy mágust akárki agyonverhet az út szélén, nem kérik rajta számon. Még meg is dicsérik. Az már nem tartozik közéjük, az idegen lélek ismerős alakban. Még rosszabb, mint hogyha az alakja is idegen volna.

Csak azért nem sikerült kivégezniük, mert rájuk esteledett. Hármastáji ember az estétől legalább annyira fél, mint a mágiától vagy a négyes számtól. Takarodott haza mindenki aludni. Őneki pedig szépen forradozni kezdtek befelé a sebei a kigyúló csillagok alatt. Némelyik csontja sajnos nem egészen úgy, ahogy kellett volna. De hát a göcsörtös fa is csak fa. Az is csak növekszik, az is csak az ég felé tör, ha kanyargós úton is. Miért, a szél talán nem kanyarog? Fájni nem fáj neki a göcsörtössége egy percig se. Ő is hamar megtanult együtt élni az új testével. Különösen, mert bosszút is állt érte. Alig állt lábra (még rá kellett támaszkodnia arra a hosszú nyelű fejszére, amelyhez aztán hűségesebben ragaszkodott, mint bármelyik férfihoz, mert csodálatosan engedelmesen simult a kezébe, mintha éppen neki hagyták volna ott véletlenül), már indult is a szomszéd faluba. Tudta, hogy régóta fáj a foguk az ő területükre. Tudta, melyik család melyikkel áll évek óta ellenséges viszonyban. Most elmondott nekik mindent: melyik adománylevelet hol őrzik, melyik pénzesládának hol a kulcsa, melyik háznál nincs otthon se a gazda, se a gazdasszony. Nem kért érte mást, csak az útiköltséget. Aztán ment, vissza se nézett. Rájuk bízta a többit.

Nem is gondolt rájuk egészen mostanáig.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

A másik három gyereket megtarthatta. Az egyiknek még az apja mellett is kibírta egy darabig. Mágus volt az is. Két évig bírta. Akkor meghalt a gyerek, járványban. A mágia sem segített rajta. Kettőt felnevelt egyedül. Egyik se örökölte a mágiát. Nekik jó. Felnőttek, és nem kellett nekik többé a kóbor élet. Hiszen ők nem álltak törvényen kívül, lehetett tulajdonuk, házuk, munkájuk, családjuk. Elmaradt mellőle mind a kettő.

Nem jó ez. Ez a gondolkodás. Elnehezíti az ember kezét. Különben is már a fánál is jobban görcsöl attól, hogy tartania kell azt a nyelet. Még jó, hogy nem izzad, nem csúszik. Száraz fa. Öreg.

Csörrenve hullott a földre az egész játék, szétgurult az összes fagolyó, nem jutott a helyére egy sem. A legkisebb sem, a legfürgébb.

Összehúzódó szemmel nézett a lányra. Melyikük kezéből csúszott ki a játék? Még ebben se volt biztos.

− Tizenhét évvel ezelőtt – mondta a lány csöndesen, de tisztán hallhatóan – megmentetted egy csecsemő életét.

Igen, így volt. Erre emlékezett. A testébe zárta. Fává változott, és saját magába zárta azt a gyereket, mert az anyját, egy földmágust, megölték, az apja pedig hónapokkal korábban eltűnt. Szüksége volt arra a csecsemőre. És csak önmagába tudta elrejteni úgy, hogy táplálni is tudja. A fa nedveivel, míg tejhez nem jut.

 − Azért mentetted meg, hogy eladhasd.

Így volt. Komoly pénzt ajánlottak érte. Nem is akárkik. Hatalmas népek. Megmondták pontosan: lánycsecsemő kell nekik, ennyi meg ennyi napos legyen, innen meg innen való legyen, az anyja ne tudjon semmiről. Nem is tudott volna, a boldogtalan, ha életben marad, akkor se. De arra nem volt semmi esélye.

− Ne aggódj, ezért nem tartozol senkinek számadással. Nem bántak a gyerekkel rosszul. Mert tudom, hogy kiknek adtad el és hová. Nem ez a kérdés. Azt mondd meg: honnan hoztad?

Körülöttük vágni lehetett volna a csendet.

− Hol van az a hely, ahol a világra jöttem? Hol halt meg az anyám?

Az öregasszony felnevetett. Szeretett volna jó hangosan röhögni, de arra már nem futotta az erejéből. Elég hamar köhögésbe ment át a hangja. A homloka közepe jobban szúrt, mint eddig bármikor.

− Mit tudom én… Te bolond… Nem tartok én számon minden helyet, ahol adtam vagy vettem…

A lány bólintott, aztán minden átmenet nélkül olyat káromkodott, hogy katonának is becsületére vált volna. Ugyanazzal a lendülettel fölkelt, a levegőbe rúgta a széket, fél kézzel elkapta, aztán odafordult az ajtóhoz, és olyan lendülettel kanyarította fel a hátára, hogy azt a bizonyos lélekfogó kalapot is összelapította röptében. Egy pillanatig csak úgy fújt a dühtől. Aztán visszanézett az öregasszonyra, és belőle is kipukkant a nevetés.

− Egyébként én ejtettem el a bolygóidat, nem te. Úgyhogy ez jár neked. Meg, ha nagyon akarod, lopok még hozzá ugyanennyit. Amúgy egész jó játék. 

Azzal kirántotta az övéből az erszényt, és odavágta az öregasszony elé, hogy széthasadt bele. Szanaszéjjel szóródott a tartalma, egyenest az emberek lába elé. Most bezzeg nem tágult a kör, de nem is fintorogtak, hogy mágustól való a pénz, hajoltak le rögtön, kaptak utána – hogy a következő pillanatban ki káromkodni, ki hangosan röhögni kezdjen.

− De hát ez nem pénz!

− Ennyi szemetet. Hol szedhette össze?

− Biztos valami ércművesnek a műhelyénél.

− Ezt őrizgette a mágusfajzat egész idő alatt!

− Minek?

− Hát hogy elhiggyék, hogy pénze van, te fafejű. Különben szóba se állt volna vele senki.

− Hülyét csinált belőled.

− Na, öreg, örüljél, megkaptad a nagy semmit.

− Még ugyanennyit… hej, hova lett ez a nő? Ennyi idő alatt nem tűnhetett el.

Dehogynem. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg nem figyelték, a lány egyszerűen levegővé vált. Szó szerint. Az öregasszony értette. Még mindig nem mozdult, csak ült egy helyben, és bámulta hol a szemetet a földön, hol a lány hűlt helyét. A tömeg lassan oszlott, röhögve mesélgették egymásnak a délután részleteit. Az öregasszony őrájuk se figyelt. Amikor mindenki elindult hazafelé az esti álom idejére, ő akkor is ott maradt. És mosolygott, ezúttal nem gúnyosan, hanem a tőle megszokott derűvel.

− Ez a gyalázatos kölyök – mondta magában. – Hát így van ez. Semmiért semmit. Értjük egymást. Piszok kis szélmágus. Mégiscsak sikerült átadni neki magamból egy kicsikét.

A fenti képek szabad felhasználásúak. Forrás: flickr, Wikimedia Commons kétszer is.)

A sorozat következő darabja, a Vénusz itt olvasható. 

Tízből tízes, kapásból, mindenféle levonások, valamint utólagos megbánás nélkül.

Elég szép teljesítmény, ha azt nézzük, hogy:
– a könyv nagy része nem áll másból, mint hogy oldalakon keresztül idézi mások műveit, vagy éppen anekdotákat hajigál egymás hegyére-hátára, persze aztán levonva a következtetéseket;
– hogy egész pontosan 0 oldalas a forrásjegyzéke, vagyis kaparássza össze az olvasó a főszövegből, mi honnan való;
– hogy bármilyen szép rendszeresnek nézzenek ki a fejezetek hármas címei, az egész mű folyamatosan szétfeszíti a rendszert, oldalanként legalább hat irányba folyik széjjel, szinte kiabál rendező kéz után, és messziről látszik rajta, hogy nem kiadásra készült (esélye nem lett volna rá Várkonyinak, amikor írta, és ezt tudta is);*
– hogy krónikus grafomániában szenvedő szerzője mindent belevett az érvelésébe, amivel a saját gondolati kiindulópontját támaszthatta alá, és mindent kihagyott, amivel nem (legfeljebb roppant bájos lábjegyzetekben említi meg őket a forma kedvéért, majd közli, hogy ez az ellenérv képtelenség, és ezzel elegánsan lezárja a vitát);
– valamint azt, hogy én az egészet kívülről figyelem mint érdeklődő bölcsész, a felvetéseknek a töredékével értek egyet (a gondolati kiindulóponttal például nem), és ezer oldalból legalább háromszázat halálosan untam.

Feltételezzük, hogy létezik a Roxfort. Feltételezzük, hogy létezik neki közép- vagy kelet- vagy mindkét-európai változata. Feltételezzük, hogy négy tornya van neki, roxfortos rendszer alapján, legfeljebb a nevük más. Ha mindez igazolódna, akkor száz százalékos biztonsággal állíthatnánk, hogy Várkonyi Nándor (Hamvassal meg Weöressel együtt) ebben az intézményben végzett, a Hollóhát (vagy annak helyi megfelelője) növendékeként, műveit ebben az intézményben évtizedek óta a felsőbb évfolyamok tankönyvként használják – és buknak belőle rakásra. Én is hollóhátas lennék, és én is megbuknék, ha kihúznám a mágusérettségin, de sajnos erre esélyem nincs, mert a felvételi levelemet elsikkasztották.

Alap-szakirodalom. Roppant értékes, fontos források nélkülözhetetlen gyűjtőhelye. Sehova nem tudom már itthon tenni a könyveket, de ezt akkor is meg fogom venni, ha az ágyneműtartóban kell tárolnom. (Azt mondták a kiadó boltjában, hogy újra fogják nyomni az első kötetet is!!! Bár igazából én a szabadon ide-oda hurcolható e-könyvnek örülnék a legjobban, de hát arra esélyem nincs.) A téma minden vonatkozására, kiágazására odafigyel, és akármiről ír, hozzáadja a saját nézőpontját, gondolatmenetét és stílusát, amelyekkel nemcsak vitára, hanem továbbgondolásra is késztet. Azt reméltem, Seligmann könyvének a kibővített változatát fogom kapni, mert az nagyon hasznosnak, csak sajnos rövidnek bizonyult a számomra. Sokkal többet kaptam. Művelődés-, kultúr- és eszmetörténetet kocsiderékszám (nevezzük bárhogy), filozófiát, teológiát, a XIX-XX. század okkultizmusának összefoglalását, vallástörténetet, iránymutatást irodalmi tanulmányaim folytatásához, és akkora löketet a regényíráshoz, hogy nem is értem, hogy lehettem elég nagy állat enélkül hozzáfogni a saját szövegeimhez. Komoly veszteség, hogy nem ismerkedhettem meg ezzel a könyvvel a kiadás évében. Jó, persze sok mindenre magamtól is rájöttem, meg sok forrást magamtól is megtaláltam, de mennyivel könnyebb lett volna, ha tudom, hogy egy helyen össze van gyűjtve az egész, úgy, hogy mint bűvész a kalapból, estig húzgálhatnám ki belőle a nekem tetsző nyulakat. A többi nyúl benne maradhat.

Ha valaha az életben sikerül még irodalomtudománnyal foglalkoznom (és miért ne, reménykedem a hosszú alkotóidőben), akkor a munkám nagy része a Várkonyi Nándor művével való folyamatos beszélgetésből és vitából fog állni. Azt is tudom, milyen alapon, bár elmagyarázni még nem tudnám. Áldja meg az Isten, akárhol jár. Remélem, a Tejúton, vagy valami más jó helyen.

* Abból gondolom ezt, hogy a Sziriat oszlopai, amelyet lett volna esélye kiadatni (más kérdés, hogy mi lett az eredmény), sokkal összeszedettebb, könnyebben olvasható, látszik rajta, hogy megrostálta, hogy szembesülnie kellett az ellenvéleményekkel, és reagált rájuk. Sokkal jobb így, nem folyik annyira széjjel.

Ezt 2017. október 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!!
Egyszerűen nem értem, miért nem így reklámozzák ezt a zseniális fantasyt... Sokkal jobban járnánk, mint a jelenlegi hűvösen távolságtartó fülszöveggel. Pláne, ha még három kötetben jelent volna meg kettő (marha nehéz és túl nagy) helyett, vagyis trilógiának lehetne nevezni – holtbiztos nagyságrendekkel többet adtak volna el belőle a kilencvenes évek elején.

Ja, persze, hogy így igényesebb... Aha, világos. Igaz, hogy rendszeres elírások, félregépelések teszik izgalmasabbá az olvasói munkát, és ha az olvasónak még ritmusérzéke is van, számtalan alkalommal fel fog tűnni neki az is, hogy némely sorokból egyszerűen kimaradt egy-egy szó. A fordítás valóban igényes – a kalapomat nagyon mélyen megemelem Simon Gyula előtt –, de a kiadvány attól még nem lesz az, hogy vastag a papírja, és kemény a borítója. Ezt a kettőt nyugodtan beáldozhatták volna a sikerért.
Meg milyen kár lett volna valami izgalmasabbat alkotni a jelenlegi korrekt fülszöveg helyett, nem? Mert amúgy minden igaz, amit a fülszöveg mond. Kivéve, hogy ez Rolandnak a története volna. Orlandónak hívják az illetőt. Igen, tudom, ez ugyanannak a névnek a két változata, de az olasz költők Orlandója egész más, mint a francia középkori eposzok Rolandja. És nem az „övé” a történet, mivel nem főszereplő. Nincs is főszereplő. De amúgy minden igaz a fülszövegben. Ja, kivéve még azt is, hogy ez lovageposz volna. Ha Bahtyin lennék (ld. Az irodalom elméletei című kötetet), bebizonyítanám, hogy ez olyan regény, hogy a fal adja a másikat, de nem vagyok Bahtyin, szóval ezt megúsztátok. Én csak annyit tudok mondani, hogy attól, hogy valami versben van írva és hosszú, még nem eposz.*

Oroszlánok, bikák öklelve, marva
nem ugranak egymásnak oly keményen,
mint ők indultak támadó rohamra,
hogy mind a két pajzs szétreped hevében.
Az ütközés nyomán egy pillanatra
a föld rendült meg ormon s völgyfenéken.

Sem nem unalmas, amint látszik. (Nem mintha az eposzok amúgy unalmasak lennének, bár ebben nem sokan értenének velem egyet. Édes mindegy: ez a könyv határozottan nem az, szóval ne tartson vissza senkit a műfajmegjelölés.) Ilyet persze nem állít a fülszöveg, ezzel nem vádolható. :) Hanem azt állítja, hogy izgalmas, és szó szerint letehetetlen (eltekintve a súlyától). Ez speciel tényleg igaz. 

Mondom, nincs főszereplő. Kétféle szereplő van: 1. akit első említését követően két versszakon belül megölnek, 2. aki a saját személyes történetszálának főhősévé válik. Ilyen történetszálból annyi van, hogy tíznél abbahagytam a számolást. És ráadásul ez a mocsok, galád Ariosto képes volt úgy megírni ezerkétszáz oldalon keresztül minden fejezetet éneket, hogy mindegyiknek a közepén, sőt, ha jó napja van, versszak közben vált át egyik szálról a másikra, és hagyjuk ott X-et (akit éppen máglyán akarnak megégetni, már gyűjtik a rőzsét hozzá, és jaj, odaérnek-e időben, hogy kiszabadítsák???), hogy visszalépjünk Y-hoz, aki nyolc énekkel korábban éppen a tengeri szörnnyel vívott életre-halálra szóló küzdelmet (a torkába! a torkába kell döfni a lándzsát, jöjjé' má' rá!!!), majd a következő ének közepén hopp, átlépünk Afrikába, ahol Z hippogriffje hátán, varázskürtje segítségével éppen az etióp királyt szabadítja meg a gaz hárpiáktól... de akkor még mindig lerágjuk a körmünket W-ért, aki meg legalább tizenöt ének óta bolyong az illúziók elvarázsolt kastélyában, mongyad má', mi lesz vele...**

Nem volt káprázat műve paripája,
valódi griff és kanca keveréke,
apai volt a tollazata, szárnya,
első pár lába, a feje, a képe;
egyéb testrészeiben az anyára
ütött, így szolgált hippogriff nevére.

Szóval ez ilyen. Késő reneszánsz klasszikus, amely illusztrátorok nemzedékeit ihlette meg, például Gustave Dorét 1877-ben (jobbra látható a hippogriff). Pont olyan ritmusú és szótagszámú (bár más rímelésű) sorokban van írva, mint az Isteni színjáték. Egyértelműen felnőtteknek készült, felnőtt gondolatvilággal, felnőtt tanulságokkal – és gyermeki, aranyos bohóckodással. Jó az: úgy menni vissza hátulgombolósba, hogy közben az ember mindvégig tudatában van annak, hogy ő mostan művelődik! Mert félreértés ne essék: ettől visszamész hátulgombolósba. Időnként fennhangon megkérdezed, hogy „hát a sárkány?”, esetleg megjegyzed, hogy „na, azért”, és éppen hogy oda nem kiabálsz az ügyeletes bajvívónak, hogy „vigyázz, jönnek a hátad mögött!” (Na, annyira azért nem. De majdnem.)

Miközben – mondom még egyszer – ez felnőtt történet, legfeljebb szemelvényeit lehetne gyerekek kezébe adni. Egyrészt szinte mindennek allegorikus értelme van, éppen mint a legjobb fajta mesékben. Pl. a jó királynő szigetének tükörfalú városa az erény allegóriája, amelyhez többek között a helyes önismeret vezet, ezért van tükörből a fal.

Amiben az a drágakő felette
áll minden másnak, az, hogy aki abba
néz, önmagát mélyéig látja benne:
hibáit és erényeit mutatja;
s aztán sem arra, aki hízelegne
neki, sem a gyalázkodó szavakra
nem ad; ki ama tündöklő tükörbe
néz, bölcs lesz, önnön lénye ismerője.

Másrészt roppant nagy kultúrtörténeti, művelődéstörténeti tudást hordoz, nem is árt hozzá némely előképzettség. Egyértelműen keresztény körben mozog: Isten a világ mindenható ura, aki közvetve vagy közvetlenül rendszeresen beavatkozik az eseményekbe, és a „jó” szereplők legnagyobb része vagy keresztény, vagy az akar lenni. Ez azonban egy percig nem tartja vissza Ariostót attól, hogy görög-római mitológiai alakokat szerepeltessen, akár istenségeket is, csak éppen nem istenségekként: a megszemélyesített Hajnal pl. puszta díszletnél több, de kevesebb annál, mint hogy valódi hatalma legyen. A történet hátterét pedig (de csak a hátteret) ugyan Nagy Károly és Agramante,*** a mór király háborúja adja, és az első oldaltól kezdve egyértelmű, melyiknek kell szurkolni, de ettől még a „túloldalon” is bőven lehet találni derék, bátor, hűséges, nemes lelkű figurákat, mindkét nemből. :) A lovagi erkölcs mindkét oldalon azonos, az ellenfelek többnyire tisztelik egymást,**** sőt akár vendégül is látja egyik a másikat, már hogy a halálos kimenetelű párbaj előtt... mert a kölcsönös tisztelet a legkevésbé se tartja vissza őket attól, hogy úton-útfélen egymásnak essenek, sőt! Attól csak még jobban egymásnak esnek, mert ezek állandóan próbára akarják tenni magukat.

Don Quijote. Abbiza. Előtte-utána, mindenhogy érdemes olvasni, mert azokat a sablonokat, amelyeket Cervantes parodizál, Ariosto szakajtószám használja, akár komolyan véve, akár szintén felforgatva egy kissé. A szereplők 80%-a kóbor lovag (legszebb, legbátrabb, legerősebb, legizmosabb stb.), aki random módon közlekedik a középkori Európában, kalandokra vadászva, és aki az útjába akad, azt vagy megmenti, vagy megvív vele, vagy örök barátságot fogad neki – ebből a háromból egy-egy esetben legalább egy, legfeljebb kettő választható. Az összes fogadó ingyen van (ugye, hogy a Búsképűnek volt igaza?!), az utak mellett oktalanok kezébe került varázsfegyverek hevernek, és ha az első utadba kerülőtől megkérdezed, hogy akad-e a környéken éppen valami aktuális próbatétel, hétszáz százalék, hogy éppen a napokban ítéltek halálra egy ártatlan ifjút vagy hajadont, és éppen pont ma jár le a határidő, hogy jöjjön valami forhant hős, és szedje le a máglyáról. Azaz vívjon meg érte. Kit érdekelnek a hűbéri kötöttségek, ugye? Igaz, hogy folyik közben valami háború, és a lovagnak voltaképpen ott lenne a helye, de azt az egy kis nyomorult sárkányt ugyan kinek volna szíve azért megtagadni tőle?... Főleg, mert ha egyszer úgy dönt, hogy mégis visszakalandozik a háborúba, akkor aztán fej nyakon nem marad, röpködnek a végtagok, övig kettőbe hasadnak a testek. A verduni vérszivattyú leírása a fasorba' nincs Ariosto csatajeleneteihez képest. Csak az utóbbiakban több a humor.

Ahol az emberek sűrűje látszik,
lándzsáját Anglant bajnok odaszúrta,
és sorban: egyikük után a másik
akad rá, mintha tészta lenne, fúrta;
s hogy lándzsájára ott egymás után így
hatot fűzött, s már tartani se tudta,
lehagyta a hetediket, de olyan
sebbel, hogy ott pusztult el tőle nyomban.

És az egészben az a szép, hogy miután az ember végigröhögte (kínjában) szegény Don Quijote kalandjait, Ariosto annyira jó, hogy még mindig élvezhető. Igen, tudom, sablonfigurák, na és akkor mi van. Legfeljebb néha idegesítő, hogy jószerivel csak az attribútumaikról lehet megkülönböztetni őket (az egyiknek varázssisakja van, a másiknak varázskürtje, a harmadiknak varázslándzsája, a negyediknek varázspajzsa, az ötödiknek varázskardja, és ha szegény olvasónak nincs szerencséje, még nevet is ad a kardnak), de ezek sajnos eldobhatók, elvehetők, elveszíthetők, cserélhetők, szóval egyáltalán nem állandó a gazdájuk. Azért Ariosto van annyira olvasóbarát, hogy időnként elismétli, hogy „tudod, ez az a kard, amelyiket húsz énekkel ezelőtt X elvett Y-tól, majd Y-tól ellopta Z, aztán X mindenkit agyonvert, és visszavette, de elvesztette, és felkötötték a fára, és Q megtalálta, na, most már minden világos? oké, haladjunk.”

De vissza a művelődéshez. Nemcsak görög-római mítoszokat idéz fel a könyv, hanem középkori eredetű meséket, mondákat, különféle európai népek mitológiáit is. Szintézist teremt – hatott rá a Nibelung-mondakör, az Artúr-mondakör, az Ezeregyéjszaka. Látszik, hogy ismeri és szereti elődeit, tiszteli őket és verseng velük: az egyik szereplővel alvilágot járat és mennyei vezetőt ad mellé, mint Dante, a másikkal sikamlós-csattanós betéttörténeteket meséltet, mint Boccaccio, a harmadiknak meg kitalálja Vergilius művei alapján a hippogriffet. És egyébként az egész mű nem jött volna létre, ha Boiardo vigyáz magára...

Mert hogy ezt az egész komplex kitalált világot Ariosto ráadásul úgy hozta össze, hogy kötött volt a kiindulópontja. Egy Boiardo nevű költő haláleset miatt töredékben maradt eposzkezdeményének a folytatását írta meg, ugyanabban a versmértékben, ugyanazokkal a szereplőkkel. (Nem semmi bonyolultságú eposzkezdemény lehet, amelyikben ennyi figura elfér...) Úgyhogy ez tényleg „in medias res” kezdődik, az olvasó nem is érti, ki kicsoda és hogy kerül ide, és ki üldöz kit miért – mert sajnos a Boiardo-féle szövegnek csak egy prózai összefoglalóját lehet megtalálni az előszóban, amelyhez néha érdemes visszalapozni. A világirodalom legnagyobb fanfictionje. Komolyan mondom, kár lett volna ennek a Boiardónak életben maradni.

És akkor még a legjobbat nem is mondtam. Mert az egy dolog, hogy minden lovag a barátja (majdnem) mindegyik másiknak, és tolerancia van és nemes lélek minden mennyiségben. De amit a női szereplőkkel csinál, ottan 1532-ben, attól rendszeresen a porból szedtem össze az államat. Mindenekelőtt nem kétféle van belőlük (jóságos/passzív vagy züllött/aktív), hanem nagyon sok. És mifélék? Szende lányka, számító varázslónő, hűséges feleség, feleséggé nem váló hűséges élettárs (!), megmentésre váró előkelő hölgy, zord szívű anya, tudós tündér-jósnő, kerítőnő-öregasszony, politikus, ad absurdum még az is előfordul, hogy egy hölgy nem az első szerelmével lesz boldog, sőt az is, hogy vénség létére megfontolt, bölcs és körültekintő. Végül pedig csak előrukkolok azzal is, hogy van ám ebben az eposzban kettő darab leány, akik páncélban-sisakban mászkálnak az országutakon, az egyik a szerelmét keresi, akit folyton ki kell szabadítani valahonnan (ő látható az illusztráción, amely Henry J. Ford munkája, 1921-ből), a másik meg egyszerűen csak a méltó ellenfelet. A férfiszereplők halálos komolyan veszik őket, meg nem fordul a fejükben, hogy bármelyiket lenézzék, együtt harcolnak velük, és ugyanúgy örülnek a jelenlétüknek, mint bármely más bajtársénak. Amikor pedig meg kell oldani valamilyen harci feladatot, az elbeszélő éppen olyan rendszeresen bízza nőnemű szereplőre a megoldást, mint hímneműre.

én nem mint hölgy jöttem s ne adja senki
a nőt megillető előnyt nekem.
S ki tudja, ha páncélomat levetni
nem kezdem, ez vagy más-e a nemem. (...)
Elveszthető, mert nem vagyok elég szép
a fegyverrel szereztem bármi érték?

Megjegyzés: A „nem vagyok elég szép” természetesen csak szólam, Bradamante gyönyörű, mivel reneszánsz eposzban (avagy regényben) a jók csak gyönyörűek lehetnek, ez szabály. 

Akkor meg minek vontam le azt az egy pontot?

Hát csak azért, mert... hát azért az az ezerkétszáz oldal kicsit sok. Mondhatni, rétestészta. Ölég lett vóna ott kilencszáz is, vagy maximum ezer. Azzal tökéletesen kiegyeznék. Főleg azt viseltem nehezen, ha valamelyik szereplő jósolni kezdett, és abba nem hagyta hat oldalon keresztül. Értem én, hogy elvárta a kor, meg azt is, hogy így tudott Ariosto szponzorokat találni, mert az összes jóslat agyba-főbe dicséri a korabeli olasz nemesi családokat, sőt ha az elbeszélő jókedvében van, még trójai eredetű családfát is gyárt nekik. De a mai olvasónak, aki az egészből csak Cesare Borgiát érti, ez a litánia enyhén szólva is fárasztó.

Mint az én értékelésem. Abba lehet má' fejezni... Maj' ha valami még eszembe jut, szólok.

---- ---- ---- ----
Jutott. Pontozás utólag módosítva, mivel...
    ...egy hónappal Az eszeveszett Orlando olvasása után olyan szürreális holdraszállósat álmodtam, hogy unokatesóm megkérdezte, mit szedek…
    …és mivel rájöttem, hogy azért álmodtam holdraszállósat, mert borzasztó erős nyomot hagyott bennem az egy hónappal ezelőtti olvasmányom, amelyet egy tegnap fellelt újabb Gustave Doré-illusztráció egy pillanat alatt ismét felkavart…
    …ami egyértelmű abból, hogy álmomban üvegszánon utaztam a Holdra, bár szárnyas lóra nem emlékszem, viszont kantárra igen, amelyet szigorúan azbesztkesztyűs kézzel kellett tartani…
    …szóval ebből következően az olvasmányt visszamenőleg tíz pontra minősítem és kedvenceim közé sorolom. 
    És ha legközelebb megkérdezik, mit szedek, azt fogom mondani, hogy C-vitamint meg olasz reneszánsz eposzokat.
    Most már csak azt mondja meg nekem valaki, mitől álmodtam a Holdra lapos kosarakat gyümölccsel,***** meg íróasztalt a másik unokatesómmal?! És az ég szerelmére, honnan szedtem az azbesztkesztyűt???

* SPOILER: A végkifejlet egyértelműen regénybe való. Eposzba egyáltalán nem illik. Meg úgy általában eléggé "nem illik", nagyon zavaró, de ez nem hiba, sőt. Erről azonban nem óhajtok itt spoilerezni tovább, privátban szívesen.
** És hihetetlen, de tényleg nem téveszti el se a szálat, se a szereplőt sose! Milyen jegyzetanyaggal dolgozott ez?! Számítógép volt a feje! Ezerkétszáz oldalon összesen egyszer kaptam rajta, hogy magyarázat nélkül elejtett egy szálat, és amikor újra felvette, volt benne egy parányi szakadás. Egyszer!
*** A neveket a fene tudja követni. A fontos szereplőkét érdemes megjegyezni, de egyébként egyrészt túl sok a statiszta, másrészt minden név olaszosítva vagy spanyolosítva van. Úgyhogy egy idő után már legfeljebb abból lehet látni, hogy ki keresztény és ki nem az, hogy a fal melyik oldalán tartózkodik. Bradamantét és Brandimartét legalább ezer oldalon keresztül folyamatosan kevertem, és csak az segített rajtam, hogy az egyik lány, a másik fiú, valamint hogy a lány nagyságrendekkel többet szerepelt.
**** Na, azért nem egész elfogulatlan ez az Ariosto, bár nem is volna értelme ilyesmit várni tőle. A mór táborban jóval gyakrabban jár a viszály, a gyűlölet, a düh, a keserűség. Igaz, az eposz ezt időnként isteni beavatkozással magyarázza.
***** Közben rájöttem, hogy a lapos kosarak honnan valók. Angolórára kerestem környezettudatossággal kapcsolatos képeket tegnap. Beírtam, hogy „recycle”, és az első, amit kiadott, egy rakás újrahasznosított újságpapírból készült barna kosár volt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. március 9-én írtam.

(A vérzővárosi királyi palota irattárából. Szerző ismeretlen, megírás ideje ismeretlen, a benne hivatkozott törvényi rendeletek ismeretlenek. Mágusi jelenlét erősen valószínűsíthető. Vizsgálata javasolt.)

– Én az igazság pártján állok – mondta szelíd, kemény hangon az Öreg.

Nyaktörően magas, fölfelé keskenyedő székén ült, amelyre csak létrán lehetett fölmászni.

A vádlott, a bábjátékos hallgatott. Körülötte kemence módjára lángolt az erős napban a Törvény Házának kör alakú üvegfala.

– Szeretem a kitalált történeteket – folytatta az Öreg –, de csakis akkor, ha tudják, hol a helyük. Ha pihentetnek, vagy ha komoly tanulsággal szolgálhatnak. A te bábjaidon túl azonban nem látszik semmiféle tanulság. Nemlétező világot építettél fel, amely a saját szabályai szerint működik. Ez a Törvény szerint csalás.

Ugyanez a Törvény írta elő az Őrök (köztük az Öreg) székeinek felépítését is. Rendkívül kényelmetlenül ültek rajtuk, de hát Törvény Őrének lenni nem is álommunka. Viszont így mindenki csak fölfelé nézhetett, ha rájuk akart nézni. 

– A bábjaid a te szakasztott másaid – folytatta az Öreg. – Hórihorgas üvegfigurák. Te magad csiszoltad minden ízüket külön darabból, a mozgásuk tökéletes. Átlátszóak, mégsem látszik át rajtuk az őket mozgató igazság. Nem látszanak a vékony üvegszálak sem, amelyek mozgatják őket. Tagadod?

A bábjátékos finoman jobbra-balra ingatta a fejét, de továbbra sem szólalt meg.

– Azt sem tudjuk, hogy hívnak. A hangodat nem ismerjük, hiszen amikor játszol a paravánod mögött, akkor mindig más-más szereplő hangján szólalsz meg. Minden embernek egyetlen hangja van, többet használni csalás. Egyáltalán hol születtél? Lehetetlen, hogy közülünk való volnál. Nálunk mindenki tudja, hogy a hazugság bűn.

Amikor azt mondta: „bűn”, zöld kesztyűs öklével nagyot ütött a faragott karfára.

A bábjátékos figyelmesen nézte az öklöt, majd ismét az Öreg arcába tekintett.

– Miért kell zöld ruhában járnotok? – kérdezte gyermekhangon.

A hallgatóságból senki sem értette, hogy jön ez ide. Az Öreg megadta neki a választ, bár mindenki tudta, és nehezen volt elképzelhető, hogy éppen a bábjátékos ne tudta volna.

– Mert a Törvényt képviseljük, amely akkor keletkezett, amikor még ifjú volt a világ, és amely elősegíti, hogy mindig megújuljon.

– Tudom, de miért éppen a zöld ennek a jelképe? – kérdezte most tenor hangon a bábjátékos. – Miért nem, mondjuk, a piros? Vagy miért kell az Őröknek kardot viselniük? Vagy ki mondta, hogy kötelességük engedelmeskedni neked?

– Még a saját hangodat is elhazudod! De nem az a bűnöd, hogy illúziót teremtesz. Hanem az, hogy nem vagy hajlandó beismerni, hogy a meséid alsóbbrendűek a valóságnál. Ítéleted nemcsak a közösségnek, hanem neked magadnak is hasznodra lesz, mert jobb meghalnod, mint hazugságban élned. Vagy beismerést teszel? Most még megteheted.

– Köszönöm, hogy jóindulattal vagy irántam, és még halálom árán is képes lennél jót tenni velem – válaszolta a bábjátékos, ezúttal altban. – Sajnos azonban nem tudom, hogyan kell beismerést tennem.

– Ki kell mondanod: saját magad által kitalált világban élsz, amely alábbvaló a valóságnál, magad is alsóbbrendű vagy.

– Saját magad által kitalált világban élsz, amely alábbvaló a valóságnál, magad is alsóbbrendű vagy.

Elszörnyedés zaja kelt a teremben. A bábjátékos nem átallott az Öreg hangján szólni.

– Hazudtam! – kiáltott ismét a bábjátékos, mielőtt betömhették volna a száját. Ezzel a beismeréssel, bár még mindig az Öreg hangján szólt, nyert egy kis időt, megállította az Őrök kezét. – Azt a világot, amelyben élsz, nem te találtad ki! Mások találták ki, te csak a szabályait tanultad meg!

– Törjétek szilánkokra a bábokat! – parancsolta az Öreg. – A bábjátékossal pedig a templomtorokba!

De már nem látszott a terem közepén senki.

Csak a hangja kongott mindenkinek a fejében, mindenkinek a saját hangján, mint az üvegharang:

– Késő. A te tested is átlátszó.

Kép forrása: Tripadvisor.

A képzelet nem arra való, hogy másnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Hanem önnevelésre. Hogy jobb legyen a világ.

Felejtsd el a filmváltozatot, a tizedét nem tudja annak, amit a regény. Sőt, a film konkrétan az ellenkezőjét mondja annak, amit a regény, ami annyit tesz, hogy a film hazudik. Bocs. Ende nem hazudik, hanem kitalál mindenfélét. Nem, az oly mértékig nem ugyanaz, hogy a kettőnek a viszonyáról leginkább a 180 fok jut eszembe.

Nagyon, nagyon sokat jelent nekem ez a regény. Azon kevesek közé tartozik, amelyek komolyan hozzájárultak a felnőtté válásomhoz. (Függetlenül attól, hogy tizenkevés évesen olvastam elsőként, a kamaszodásnak éppen csak a legelején.) Az a fajta könyv ez, amelyből minden korosztály a neki szóló üzenetet fogja fel. Amíg nem jut el az ember a felnőttkorba, addig is jóval többet kap tőle egyszerű kalandmesénél – gyakorlatilag utat mutat neki a különböző kalandmesék között, hozzásegíti a megfelelőek kiválasztásához –, amikor pedig már eljutott oda, akkor megtanítja, hogyan érdemes – és hogyan tilos – a világot alakítani. Különösen a magamfajta Fantázia-utazó számára fontos ez, akinek oly mértékig sikerült (reményei szerint) felnevelni önmagát, hogy már mások neveléséhez is hozzá mer fogni. Ilyen könyvek olvasásakor tudatosul bennem, mekkora bátorság, vagy inkább vakmerőség kell ahhoz, hogy emberi lélekhez nyúljak.

Hogy mit adott nekem gyerekként, arról most csak néhány emléket osztok meg veletek. Tizenhárom éves koromig két fanfictiont is írtam a regényhez, de csak az egyiket tudatosan. Abban egy ikerpár járt hasonló világmegmentő küldetésben, egy fiú és egy lány, és mindkettőnek olyan nevet adtam, amelyik a sajátomra emlékeztetett. Ezt bogozza ki egy pszichológus. A másikról oly mértékig nem tudatosult bennem, hogy Ende alapján készült, hogy ha a rajztanárom nem jegyzi meg, mennyire emlékezteti A Végtelen Történetre a regényem, talán a mai napig nem jövök rá. Vagyis addigra már annyira beépült a gondolkodásomba, hogy észre se vettem. Később készült egy harmadik regény is… de arról most nem árulok el többet. Még csak azt a sötét téli estét mesélem el, amikor – lehettem vagy tizennégy – rokonlátogatásból arra értünk haza, hogy az egész utcában nincs villany, és emiatt a fűtésünk se működik. Szerencsére éppen előző nap kaptunk új csizmát a húgommal, bundabélésűt, még nem volt használva, így azt vettük fel papucs helyett a szobába, nem fáztunk. Áram helyett gyertyával világítottunk, a tévé persze nem működött, és ami az esti programot illeti, az volt az első gondolatom, hogy MOST kell újraolvasni A Végtelen Történetet. Asztalnál, gyertyafénynél, két pulóverben, vastag csizmával a lábamon. Kevés hasonlóan élvezetes olvasásélményre emlékszem.

Hogy mit adott nekem most, harmincnyolc évesen, arról jóval nehezebb beszélni. A cselekményt már nagyjából tudom kívülről, arra legfeljebb nosztalgiából figyeltem oda, mást akartam megtudni belőle. Elég sok filozófiai, történelmi és lélektani művet olvastam életemben, különösen az utóbbi pár évben – Ende felnőttmeséit is (Tükör a tükörben) –, és már azt is tudom, mi fán terem a szürrealizmus. Azt akartam tudni, mi származott át ezekből Ende művébe. Meg persze azt is, lehet-e még valamit találni a tudatomban (tudattalanomban), amit Ende tett oda kamaszkoromban, és én még nem vettem észre.

Jelentem, ebben a regényben olyan gondosan kidolgozott és következetesen végigvitt gondolatrendszert találtam, amilyet nem szokott megbírni a gyerekirodalom. (A regény második fele nem is feltétlenül gyereknek való, de azért nem is lesz tőle baja.) Dolgozik klasszikus európai filozófiából, felhasználja az ezotériát is, és mintha távol-keleti gondolkodásmódokat is tetten lehetne érni benne – de mindegyikkel szemben megengedi magának az iróniát. Alap-felismerésekkel hajigálja folyamatosan az olvasót,* de nem rág a szájába semmit. Hiszen éppen arról szól a regény, hogy a szájbarágásnak sok értelme nincs. A hosszú történetek nem becsomagolják a tanulságot, hanem elvisznek odáig, ha hagyod. Az igazán jó hosszú történetek pedig azonosak a tanulságukkal. Legyen az akármilyen röviden összefoglalható.

A lélektani vonal hibátlan. Nemcsak az, amit közvetlenül kimond belőle, hanem az is, amit nem. (Tessék figyelni a tükrök szerepét a regényben!) Közhelyet sem fél alkalmazni: a végkifejlet kimondott tanulsága bármely más alkotó művében csöpögne a sziruptól, Endénél nem. Mert, ahogy Emerson molytárs olyan jól megfogalmazza: addigra, mire a közhely elhangzik, már keresztülvitte a főszereplőjét egy olyan eseménysoron, amelyben azt se lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz, azt viszont igen, ki a pszichopata. („Skizoid jellemfejlődés”. Köszi ezt a kifejezést, magamtól sose jutott volna eszembe, pedig abszolút korrekt. Az más kérdés, hogy nekem pont azért tetszik a könyv, amiért az értékelő kárhoztatja, de ezzel a világon semmi gond nincs.) Hibátlannak mondom a lélektani vonalat akkor is, ha a vége felé felszisszentem időnként – mert azért nem mindenben értek egyet a mester által alkalmazott megoldásokkal. De tulajdonképpen miért is kellene mindenben egyetértenem? 

Továbbá feltaláltam a spanyolviaszt rájöttem, hogy ebbiza korai posztmodern regény. Egy pillanatig sem hagyja, hogy az olvasója elfelejtse: regényt olvas, szavakat lát. Itt nincs illúzió, amelyet a következő pillanatban le ne lepleznének. Maguk a szereplők kiáltják a képedbe: Ez szöveg! Nem több! De szövegnek lenni nem is kevés, ó, de mennyire nem. Soha ne becsüld alá a szavak, a szimbólumok hatalmát. Tessék arra használni őket, amire valók. Minden kimondott szóért felelősséggel tartozol, minden meghallott/elolvasott szó nyomot hagy a világban, minden jó történet végtelen.**

Az pedig, ahogyan közben felidézi a XX. század történelmének legkevésbé dicsőséges epizódjait, hát az egyenesen hátborzongató. Olyan gyerekkönyv ez, hogy még a diktatúra is belefér. Nem lehet elég korán megutáltatni az ifjúsággal. 

Szóval igen örvendek, hogy Ende éppen novemberben született, mert ez az újraolvasás már nagyon régóta érett, és semmikor nem olyan aktuális, mint karácsony előtt. Nekem már hozzáadott az ünnepemhez. Boldog karácsonyt mindenki másnak is. 

Különösen annak az általános iskolai magyartanáromnak, aki annak idején ajánlotta nekem, és amikor rájött, hogy egyre csak halogatom az olvasását, még egyszer rám szólt, hogy ki ne hagyjam. 

Utóirat: Módosult a válaszom arra a kérdésre, hogy milyen mesebeli helyszínre utaznék el szívesen. A Déli Jósdába, a Varázstükör Kapuhoz. Van két tippem, hogy mit látnék benne. 

* SPOILER! Óriási kedvenc a Kulcsnélküli Kapu. Amely olyan különleges fémből készült, hogy minél jobban ki akarja nyitni az ember, annál erősebben zár, de amikor azt is elfelejti, mit akart, kinyílik. Direkt megnéztem, megmagyarázza-e a regény, mi ez a kapu, és most rém büszke vagyok a tizenkét éves kori magamra, mert nem, a regény nem magyarázza el, tehát ezek szerint magamtól jöttem rá annak idején. :) Ez a kapu az a vonal, amely az álmot az ébrenléttől elválasztja. Amikor felébredünk, minél jobban vissza akarunk emlékezni az álomra, annál gyorsabban tűnik el az emléke, de napközben egy akaratlan asszociáció hirtelen visszahozhatja az egészet.

** Ezért fontos, hogy a regény apró melléktörténeteket növeszt, amelyek egytől egyig nyitva maradnak, elmesélésüket mindig más alkalomra ígéri. Elég idegesítő, tudom, de ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy, bár befejezése van, vége nincsen. Hányszor megtörténik velünk, hogy egy könyv elolvasása azonnal előhívja a következő(ke)t? Főleg, ha szakirodalmat olvasunk, és egy megválaszolt kérdés hat megválaszolatlant vet fel, ami hat újabb olvasást jelent. Még kiderül, hogy nemcsak a történetek végtelenek, hanem a szakirodalmak is.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 15-én írtam. 

Fél éven keresztül voltál állandó társam, te monstrum.

Június huszadikán kezdtelek el, és ezt a dátumot álmomból fölköltve is megmondtam volna már a vége felé, amikor azt számoltam, hány oldalt tudok egy nap elolvasni belőled úgy, hogy én egyébként közben dolgozom.

Június huszadika óta napi rendszerességgel húztál föl a dühöngésig a keserűségeddel, vagy békítettél meg az iróniáddal. Végül az utóbbi győzött, ld. a pontozást. A közbeeső időben egész szurkolótábor nőtt a Molyon köréd, akiknek jelenléte nem engedte, hogy megnyomjam a dicstelen „félbehagyom” gombot. Pedig.

És most örülök.

És a szurkolótábornak köszönöm.

Egyúttal hiányozni fogsz.

Nem fogsz ott várni mindennap az asztalomon, nem fogok rád gondolni napközben, miszerint „inkább tanulnám Ovidiusból azokat a <sípszó> félig álszenvedő igéket, mint hogy ezt csináljam”.

Visszakerülsz a polcra.

Emléked azonban nem fakul. 

Azért fogtam hozzá, hogy felfrissítsem a latintudásomat. Mint hamar kiderült, a lehető legrosszabb választás volt, senkit nem biztatok rá, hogy ezzel kezdje, ha, mondjuk, tizenöt éve közelében se járt a latinkönyvnek. Viszont mire kiderült, hogy milyen pokolian nehéz szöveg, addigra már annyira érdekelt, meg annyira szégyelltem volna félbehagyni, hogy beleástam magam.*

Eszméletlen jó szöveg, egy makulányival se nagyobb a hírneve, mint amekkorát megérdemel. Ki volt az a csekélyértelmű medvebocs, aki leszedte az 1001 könyv listájáról, miután már egyszer felkerült??? Ha pusztán mítosz- és mondagyűjtemény volna, akkor is felbecsülhetetlen értékű forrás volna. Olvasás közben jöttem rá, hogy a népszerű átiratokhoz (a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regék, a Kerényi Károly-féle Görög mitológia stb.) többek között ezt a kötetet is gyakran használták, ami azt jelenti, hogy vannak mítoszok és mondák, amelyek (legalábbis legteljesebb formájukban) csak Ovidius feldolgozásában maradtak fönn. Ha ő meg nem írja ezt a gigantikus irtózatot, akkor ma jóval kevesebb mítoszt és mondát ismernénk. Vagy jóval rövidebb formában.

Ez a könyv azonban sokkal, de sokkal több egyszerű mítoszgyűjteménynél. Ovidius jóval többet tett annál, hogy összegyűjtötte az összes olyan antik (főleg görög) történetet, amelyben valaki/valami megváltoztatja az alakját.

Először is mi az, hogy átváltozás? Identitásvesztés. Önmagam elvesztése, az életem erőszakos kettétörése, határhelyzetben rekedés élet és halál, önmagam és a külvilág között. Ha valaki arra gyanakszik, hogy most „belemagyarázok” valami nagyon mait egy kétezer éves szövegbe, akkor azzal közlöm, hogy egyrészt ekkora terjedelemben van tér a filozofikus gondolatmenetekhez is, másrészt a mai filozófiáinknak is kellett eredni valahonnan, harmadrészt pedig amit föntebb írtam, az nem elmélkedés formájában van jelen a kötetben, hanem megtörténik és kimondódik. Kimondják maguk a szereplők, akikkel megtörténik az átváltozás, vagy kimondják azok, akik szeretik és sajnálják őket, magának az elbeszélőnek már nincs is vele dolga. Különösen keserűek azok a szövegrészek, amelyekben az átváltoztató istenség kegynek nevezi az ember egyéniségének, földi életének elvételét, és hiába mondja a szemébe az ember, hogy ez talán még a halálnál is kegyetlenebb büntetés. Legfeljebb azt nyeri a sértett istenségtől, hogy neki is új formát talál. Elvétve akad olyan ember, akinek számára ténylegesen jótéteményt, élet-kiteljesedést jelent az átváltozás; vagy éppen aki maga kezdeményezné azt, és nem kényszerűségből. A legtöbb esetben kéretlen, erőszakos, gonosz beavatkozásról van szó, amelyet ráadásul nem lehet visszafordítani.

Számomra a legfontosabb olvasat a mindenkori hatalom és kiszolgáltatottság egymást kizáró és kiegészítő ellentétpárjának megjelenítése volt, ezer és egy változatban. Majd' ötszáz oldalon nem volt két egyforma sztori. Figyeltem. Uralkodó és alattvaló, erőszaktevő és áldozat, támadó és védelmező/védekező, gyilkos és hulla, mitikus szörny és kicsiny ember, vagy éppen életveszélyes versengésbe bonyolódó vetélytársak. Mármint életveszélyes az ember számára, mert a „másik” többnyire isten, aki legfeljebb a tekintélyét kockáztatja. De azért aztán szó szerint gyomorforgató dolgokra képes. A megsértett büszkeség súlyosabb bosszút követel az apagyilkosságnál is. Rengeteg történet kap politikai színezetet. És semmi jót nem lehet elmondani erről a politikáról. Az istenek arrogánsak, gőgösek, irracionális mértékben bosszúállók, minden apróságért hisztérikus rohamot kapnak, az emberek boldogulása a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, a saját pillanatnyi szeszélyeik kielégítése annál inkább, és kb. annyira érzékenyek az abszolút hatalmuk legapróbb kétségbe vonására, mint egy totális diktatúra vezérkara. Különösen Iuppiter és Iuno, ez az egymást minden tekintetben megérdemlő gengszterpár uralkodópár. Különösen erős az irónia abban, hogy Iuppitert rendszerint atyának nevezi az elbeszélő, az istenek pedig tőle függőként határozzák meg magukat. Miközben – figyeltem – konkrétan SEMMIT nem csinál a hatalmával, amivel használna az alávetett lényeknek. Viszont igen rendszeresen visszaél vele. De nagyon durván. És még elvárja, hogy imádják a visszaéléseiért. Az ő kettősükhöz „méltó” harmadikként csatlakozik Apollo, a Nap, aki szintén erőszakosságáról, csapodárságáról, bosszúvágyáról híres; ha pedig egyszer-egyszer megpróbál tisztességesen viselkedni, akkor elképesztően el tudja szúrni azoknak az életét, akiken a legjobban szeretne segíteni. Arianrhod molytárs figyelmeztetett arra, hogy ezek az istenek, különösen Apollo, a korabeli Róma hivatalos vallási életének megbecsült figurái voltak. Mivel pedig a császár egyúttal főpapi rangot viselt, vallás és politika elválaszthatatlanul összefonódott. És akkor lehet elgondolkodni azon, hogyan olvasták a korabeli rómaiak ezeket a mítoszokat, amelyekben hírből sem ismerik a felelősségteljes vezetést.

Én modern (posztmodern) olvasóként azt mondom: ha ezek az istenek földi uralkodók volnának, abból pillanatok alatt forradalom lenne. Így, hogy istenek, és még az emberek gondolatai fölött is hatalmuk van, az olvasónak beleborsódzik a háta abba, hogy a helyzetük örökkévaló.

Vagy nem. Mert az is változik.

Nyomasztóan pesszimista szöveg ez, a velejéig keserű.** De gondot fordít arra is, hogy figyelmeztesse az olvasót: az a kétségbeejtően igazságtalan világ, amelyet ábrázol, nem örökkévaló. Változás által jött létre, változással van teli, változás által vége is lesz. Még Rómának is. Ezt borzasztó ügyesen helyezi el a szövegben az elbeszélő.

A mű szerkezete hibátlan. Egyszerűen nem lehet ennél furmányosabbat*** kitalálni. Mert ez úgy van megcsinálva, hogy látszólag csak úgy egymás mellé dobált történetekről folyamatosan kiderül, hogy mindegyiknek éppen ott a helye, ahová került. A stílus csak abban segít, hogy átfolyjanak egymásba. A szerkesztés abban, hogy állandóan ismételjék, tükrözzék, átértelmezzék egymást. Nagyon sok a „mesében mese”, sőt „mesében mesében mese”, a matrjoskababa jellegű keretes történetmondás. Ilyenkor a betéttörténet rávilágít valamire, amit a kerettörténet nem tud kifejteni. Vagy vitatkozik a kerettörténettel, kétségbe vonja, elítéli, felforgatja. Elég egy apró párhuzam (két szereplő hasonló sorsa), no meg a kellő hőfok, és már beindul a reakció. Ez az a könyv, amelyikben soha nem lehetsz biztos abban, hogy a megfelelő tanulságot vontad-e le a történetből. Mert a történetnek nem ott van vége, ahol vége van, hanem a következőt is el kell olvasni, meg a következőt, és majd akkor esetleg megérted, hogy a hárommal korábbi történetnek miért éppen úgy lett vége, ahogy.

A történetek is átváltoznak egymásba. Folyamatosan. Ahogyan a sorok se ott szeretnek véget érni, ahol véget érnek, hanem a következő sorba is átkerül valami random mondatrész. Magyar olvasó meg anyázik, mert nem találja az állítmányt. A latin nyelv bonyolult végződésrendszere rendkívül szabad szórendet tesz lehetővé, amiből az következik, hogy Ovidius akárhányszor elválasztja a jelzőt a jelzett szótól, és eljátszogat azzal, hogy az egyik jelzős szerkezetet a sor két végére nyomja szét, a másik jelzős szerkezetet a második és az utolsó előtti szó helyére, mintha koncentrikus körök tágulnának egy tó tükrén, ha beledobunk egy kavicsot. Na, az a kavics, az lesz a középre dobott mondatrész. Magyar olvasó meg megint anyázik, mert ugyanaz a végződés az egyik ragozási sorban egyes szám birtokos esetet jelent, a másikban többes szám részes esetet, magyar olvasó meg lesz szíves kitalálni, melyik szó melyikkel van egyeztetve. A végeredmény piszok nehéz, de valami gyönyörű. El lehet benne merülni. Kell is, mert különben ennyi aljasságtól még fölkötné magát.

Mit hagytam ki? A legjobban a monológokat szerettem. Ovidiusnak határozott érzéke van a drámai jelenetezéshez, egy helyzetet se hagy ki, amikor nagy feneket keríthet egy szereplő érzelmi életének. Ez alatt a fél év alatt olvastam Szabó Magdától Az ajtót is. Szabó Magda kellett ahhoz, hogy megértsem ezeknek a mitológiai alakoknak a mérhetetlen erejű szenvedélyeit. Ezek semmit se tudnak „egy kicsit” csinálni. Itt minden érzés irracionális méreteket ölt, és pusztán a jelenlétével már robbantani tud. Ez nem azt jelenti, hogy elveszi a szereplők eszét – leginkább azét tudja elvenni, akinek amúgy sincs sok –, hiszen azok a monológok a legjobbak, amelyekben a szereplő pontosan tudja, mi történik vele. Hogy milyen felemás, ijesztő helyzetbe viszi bele a szenvedélye. Hogy mit kockáztat. Mindig emberek adják elő ezeket a monológokat, sohasem istenek, hiszen ők nem viselnek kockázatot, másokkal viseltetik a tetteik minden következményét. (Plusz egy mocsokság a részükről.) Azt nem mondom, hogy minden ilyen beszélővel azonosulni lehet (Isten őrizz, erről mindenkit lebeszélek!!!), még azt sem, hogy mindegyiket sajnálom (khm, a legtöbbjét inkább megráznám, és nekicsapnám a falnak). De mind ott hagyja a nyomát az ember agyában. És mind meggyőzi arról, hogy elő kell venni Ovidiusnak a tisztán monológokból álló művét, a Hősnők leveleit is. Lehetőleg latinul.

A példányom is megérdemel egy bekezdést. Teubner-kiadás, az a valódi. :) Majd' ötszáz oldal (plusz tárgymutató), amelyet könyvtárból selejteztek ki úgy, hogy az elmúlt százhárom (!) évben konkrétan én voltam az első, aki elejétől végéig elolvasta. Nem mondom, hogy ki se nyitották, mert a tizenharmadik oldalon van benne egy ceruzával bekeretezett rész, amiről nem én tehetek. De amikor elkezdtem, nem ferdült a gerince, most meg ferdül. El nem mondhatom, milyen jó érzés kézbe fogni. Van benne anyag, sok olvasást kibír még, de már olyan simára koptak a lapszélei, mint egy régi kártyacsomagnak. A szaga is pont olyan.

Hát szóval... vége van. Szidtalak eleget, Publius, egy-két sztorival még káromkodni is megtanítottál (gondolatban), de azért hiányozni fogsz. És megnyomom a Molyon a „hozzáadás a kedvencekhez” gombot. Amilyen rafináltan elintézed a végén azt a zsarnok Augustust, azért megérdemled.

Újraolvasás simán elképzelhető.

Majd. 

Utóirat: Akinek ez az értékelés kevés, az tekintse meg az egyes történetekről olvasás közben alkotott agymenéseimet. Ovidius-olvasás és -szidás igénye közben fölléphet.

* A magyar változat azért állandóan ott volt közben a kezem ügyében. Nélküle sokkal lassabban boldogultam volna. Aztán egy idő után sokkal gyorsabban, mert legalább kénytelen lettem volna megtanulni a szavakat... khm... Alább írtam arról is. 

** Útközben rájöttem, hogy egy kortárs osztrák író, Christoph Ransmayr Az utolsó világ círmű regénye Ovidius-parafrázis. Varga Zsolt azt írja róla, hogy „végtelenül okos és szép könyv, de annyira pesszimista, hogy nekem nem tetszik”. Mélyen megértem, de muszáj elolvasnom. Először is azért, hogy kevésbé hiányozzon ez az ovidiusi világ; levezethessem valamivel. Másodszor azért, mert most már tudnom kell, létezhet-e szöveg, amelyik még a Metamorphosesnél is pesszimistább. (Frissítés: elolvastam, nem pesszimistább, sőt.)

*** Karneválibbat!!! Már megint Bahtyinnál lyukadtam ki. Hogy mekkora könyvet írhatott volna Ovidiusról! Hogy mit hagyott ki!!! Nemcsak a szerkezetét vehette volna bele, hanem azt a sok kis gusztusos horrorjelenetet is, amelyektől még a mai olvasó haja is égnek áll. Még hogy klasszikus szépség. Klasszikus groteszk, az van itten dögivel. Jó kis önellentmondás.

----------

A magyar változatról: 

A fordításról, megvallom, nincs sok mondanivalóm. Mankónak nagyon hasznos volt, de nem a magyar szövegre figyeltem elsősorban.

Néha-néha észrevettem egy kis kuszaságot (olyankor az eredetiben is nehezen vagy többféleképpen lehetett értelmezni a mondatot, sőt a jegyzet szerint előfordult az is, hogy egy adott szót többféleképpen lehetett olvasni a kéziratokban), máskor azt, hogy kicsit misztikusabbra veszi a fordítást, mint amilyen az eredeti, vagy szójátékot produkál ott, ahol az eredetiben nincs. A legtöbb esetben azonban nagyon pontosnak bizonyult a szöveg, se hozzá nem tett a latinhoz, se el nem vett belőle.

De ezek tényleg csak futó benyomások, és egyáltalán nem biztos, hogy a szöveg minden pontjára igazak. Számomra a magyar változat leginkább kétféle gondolatmenet forrása volt: „mi a francot is jelent az az 'ostendit'? ja, tényleg, 'megmutat', mér nem tudom végre megjegyezni, na, haladjunk” (értsd: lusta vagyok szótárazni), illetőleg „óhogyabbaazoszlásnakindultéletbe, szóval azok a szavak tartoznak össze, nem ezek, már megint elnéztem a végződéseket, sose fogom én ezt rendesen megtanulni”.

Egyik hozzáállás se adja meg a méltó figyelmet Devecseri munkájának.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 8-án írtam. 

Ovidiust olvasok.

Tetszenek emlékezni a Mátrixból arra a figurára, ugye, aki felajánlja a hősnek, hogy lehetővé teszi a számára az illúzióktól való megszabadulást?*

Irtó jó film a Mátrix (a folytatásairól nem beszélek), de ezzel a névvel nagyon mellélőttek.

Annyit gyerekként is tudtam, hogy ő az álom istene a görög mitológiában. Furcsállottam is, hogy pont ez a figura kapja a nevet a Mátrixban, de, gondoltam, végül is kapcsolatban áll az álmokkal. Most viszont, ahogyan Alcyone történetét olvasom, látom, mennyivel összetettebb szerep a Morpheusé, mint hittem.

A történet alapja, Ceyx és Alcyone házasságának szomorú vége a szokásos ovidiusi sablonok szerint alakul. Nagyon szeretik egymást. A férj egyszer tengeri útra indul, az asszonynak meg rossz előérzete van, könyörög, hogy vagy ne tegye, vagy vigye őt is magával. Soha még elő nem fordult ebben a könyvben, hogy ilyen esetben engedelmeskedtek volna a rossz előérzetnek. Pedig azt tanultam, hogy az ómeneket nagyon is komolyan vették az antikvitásban. Hát itt nem. Mindig baj is lesz belőle.

Ebben az esetben speciel kitör a tengeri vihar, Ceyx pedig belefullad. Annak ellenére, hogy apja az Esthajnalcsillag (ő utólag gyászba borul a gyerekéért, de olyan nem létezik, hogy segítsen neki), apósa meg a szelek ura (ő is tojik a fejére). A legkeserűbb, legigazságtalanabb – számomra egyenesen vérlázító – pillanat: a tengeri viharról mit sem tudó Alcyone könyörög Iuno oltáránál, hogy vezesse haza a férjét, Iuno pedig rossz néven veszi, hogy az, akinek gyászolnia kellene, olyasmiért imádkozik, ami nincs is. Azért, „utque manus funestas arceat aris” – „hogy a gyászoló kezet távol tartsa az oltáraitól”, kegyeskedik megerőltetni magát, és hírnököt küldeni az Álomnak, hogy jelentse meg Ceyx halálát Alcyone számára. Legalább akkora szemétség, mint az Íliászban, amelyben az emberek az egyetlen életüket viszik vásárra, az istenek meg gondolkodás nélkül ölik/öletik őket halomra, de nyafognak, ha megszúrják a kezüket.

És jön az Álom. Nem személyesen, ahhoz túl fáradt. (Nagyon szép, nagyon érzékletes a házának a leírása, igen-igen tetszik, kissé még szürreális is, de most békén hagyom.) Van sok gyereke, köztük Morpheus, Icelos és Phantasos, és azon gondolkodik, melyiket küldje. Phantasos föld, kő, víz, fa képét tudja felvenni, Icelos bármilyen állatét, Morpheus pedig ahhoz ért, hogy emberi alakot öltsön. Vagyis éppenséggel az illúziók megteremtésében a legjobb. Ő megy.

„(...) Non illo quisquam sollertius alter
Exprimit incessus vultumque sonumque loquendi;
Adicit et vestes et consuetissima cuique
Verba (...)”

Azaz:
Senki nem ügyesebb nála abban, hogy utánozza az ember járását, arcát, hangját, hogy felvegye a ruháit, sőt még a legmegszokottabb beszédfordulatait is.

A minap krimit néztem, amelyikben szellemet idéztek. A szellem, ahogy az ilyen filmekben szokott, mindent tudott, amit csak az elhunyt tudhatott, ezzel bizonyította hitelességét. Nekem meg eszembe jutott Várkonyi Nándor, ahogy Varázstudomány című könyvében bebizonyítja, hogy bármely szellem képes ilyesmire, nemcsak egy konkrét elhunyté, mivel belát az emlékeink közé. Azt én nem tudom, hogy járnak-e köztünk szellemek. (A privát családi kísérteteimet most hagyjuk.) De azt tudom, hogy HA járnak, akkor komolyan számolni kell Várkonyi gondolatmenetével. Ezt az Ovidius-szakaszt is idézhette volna.

Morpheus Alcyone álmában profi mód utánozza a férj minden mozdulatát, hangját, még arra is ügyel, hogy elég sápadt legyen, tekintve, hogy halott. Tökéletes alakítást nyújt, el is sírja magát. Szegény Alcyone meg át akarja ölelni a férjét, de csak az árnyat öleli. Az illúzió minden pontra kiterjed. Amikor Alcyone felébred, égre-földre esküdözik a szolgálóinak, hogy a férjét látta holtan, nem lehetett más, egészen biztosan ő volt. Miközben az olvasó tudja, hogy egyrészt nem ő volt, másrészt tényleg halott a férje. Nagyon fura helyzet. A történet vége nagyon szép is, szomorú is, kísérteties is, de most nem tartozik ide.

Ami idetartozik, hogy Morpheus az antik mitológiában a látszatok egyik nagymestere (bocs a hazabeszélésért), az illúziók megteremtője, aki bármelyik ember szerepét bármikor el tudja játszani. Arról, hogy hogy néz ki, egy hangot se szól Ovidius. Az is lehet, hogy saját arca nincs is. Nála csak a tárgyak alakját felvevő Phantasos érdekel jobban, ő még idegesítőbb istenség (ezek szerint még csak nem is antropomorf?), de sajnos róla csak másfél sor szól.

Aki megünnepli a kelták Halloweenjét... az ezek után nagyon ügyeljen magára. :) Én szóltam. 

* SPOILER: ...aki rendszeresen segít az embereknek elhagyni a látszatvilágot, és arra törekszik, hogy örökre megszüntesse azt. 

Ezt 2018. október 31-én írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ez nem filmajánló lesz (na jó, félig az), de azért ezt a filmkockát nem hagyhattam le a tetejéről. 

Először tulajdonképpen filmajánlót akartam írni, mert húsvét előtt láttam a Mária Magdolna című új filmet, és rendesen el is találta a lelkemben, amit el kellett találni. Viszont tipikusan az a fajta film, amelyről inkább sokat érdemes írni/beszélni, mint keveset, sokra meg nem volt időm, szóval inkább hagytam.

Pár napja viszont felfedeztem a Legenda Aurea című XIII. századi (mondom: tizenharmadik, és tessék ezt jól megjegyezni) legendagyűjteményt. Mivel fenn van az egész a MEK-en, belefogtam „egy nap legfeljebb egy legenda”-rendszerrel, és bele is csaptam gyorsan a lecsóba: ma Szent (!) Mária Magdolna nevére kattintottam rá.

És lőn nagy meglepetés. Kb. mintha derült égből bombát dobtak volna az erkélyemre, amely aztán kedvesen bekopog az ablakon, és átnyújt egy tányér mazsolás-túrós palacsintát.

Ezért most nem (igazi) filmajánlót fogok írni, hanem a meglepődésemnek adok hangot.

Ettől függetlenül muszáj azzal kezdenem, hogy a film mindenképpen megnézésre érdemes.

Először is, mert egyszerűen szép. Kopár, de fenséges tájakon játszódik, lassú mozgással, hogy a nézőnek legyen ideje mindent befogadni. Hiszen aki gyalog közlekedik abban a tájban, az se autópályára való sebességgel rohan. Ráadásul sikerült olyan színészeket kiválasztani a főszerepekre, akiken – nem tudom jobban megfogalmazni – látszik az átszellemültség, látszik az, hogy nemcsak a földi világhoz tartoznak.*

A maga lassúságában mégis nagyon, de nagyon izgalmas a film, hiszen az alaptörténet adott, de a választott nézőpont Mária Magdolnáé, akinek a történetéhez azért kellett a fantázia is; és nem lehet kezdettől fogva tudni, hogy hová futnak ki az események: győz vagy veszít vagy mindkettő vagy egyik se, és mindezt mégis hogyan fogja végigvinni. Személyiségfejlődés-történetet (is) csináltak belőle, egy olyan út történetét, amely a (többféle értelemben vett) szabadság felé vezet.

Sikerültnek (és még mindig szépnek) tartom a filmet amiatt is, ahogy tárgyakat, mozdulatokat jelentésessé, szimbolikussá tesz. Az, ahogyan Rooney Mara (Mária Magdolna) keresi és megtalálja, hogyan lehet a száradó háló alól kibújni, elsők között találta el a lelkemet a fent említett módon. Ezért is csatoltam a fenti képet, bár ezen még bőven a háló alatt tartózkodik, sajnos kilépőst nem találtam.

Továbbá feltétlenül megnézésre érdemes – gondoltam én ezt tegnapig – azért, mert olyan emberfajtát mutat be, amilyennel aránylag (?) ritkán lehet találkozni, mármint nem az életben, hanem az életet oly mértékig meghatározó történetekben: nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll.

Azt, hogy a férfi mellékszereplők nagy többségét mennyire butának (és veszélyesen butának!) ábrázolja a film, az más lapra tartozik. Mondjuk, megvan az oka, hogy miért úgy gondolkodnak, ahogy, ettől függetlenül ezt hibának tartom. De most nem térek ki erre alaposabban, nem filmkritikát írok.

Szóval az a bizonyos emberfajta. Nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll. És a katolikus egyház a film vége szerint 2016 óta ismeri el ilyennek.

Hászen maj' honne, mondaná Iványi Mari néni.** Mert csak mi vagyunk az okosok itt a XXI. században. A mi időnk előtt a teljes sötétség, mi?

Hogyaszongya, XIII. század.

Szent Mária Magdolnát királyi ivadéknak tartja a legendaíró. Hogy ezt honnan szedte, nem tudom, de most nem is érdekes. Azt fenntartja, hogy bűnös nőnek kell tekinteni. Én nem tartom fenn (mint ahogyan a film sem), de most ez se érdekes. Az az érdekes, ahogy a prostituált sablonját átvariálja a legenda. Nem pénzért árulja magát a nő a történet elején, éppen ellenkezőleg: a pénzét használja föl arra, hogy belevesse „magát a testi gyönyörökbe”. Vagyis előkelő fiatal, aki kicsapongásra használja a vagyonát. Hm. Nem éppen példaértékű – nem is kell, hogy az legyen, számtalan legendahős kezdi így –, viszont aktívnak kezdettől fogva aktív. No és eléggé ismerős is, ma is azonosulhatnak vele páran.

Aztán következnek a bibliai történet elemei, szépen összeszőve a legendaíró(k) fantáziájával: a megtérés minden korábbi bűnt eltöröl, Mária Magdolna Jézushoz csatlakozik, és...

„Ő az tehát, mondom, aki az Úr lábát könnyeivel megmosta, hajával megtörölte és kenettel megkente. Ő az, aki a kegyelem idejében elsőként tartott nyilvánosan bűnbánatot, aki a legjobb részt választotta, aki az Úr lábánál ülve hallgatta az igét, és megkente az Úr fejét. Ő az, aki a kereszt mellett állott az Úr kínszenvedése idején, aki kenetet készítve meg akarta kenni testét, aki nem távozott el a sírtól, midőn a többi tanítványok eltávoztak, akinek elsőként jelent meg a feltámadott Krisztus, és akit az apostolok apostolasszonyává tett.”

A továbbiakban aztán elszabadul a legenda, és őrült vágtatásba fog, a fantasztikumba és tovább. Mielőtt a ti fantáziátok is elszabadul: nem, nincs szó benne házasságról és eltitkolt gyerekről (könyvcímet szándékosan nem említek). Nem is kell. A legenda e nélkül is éppen pont elég izgalmat tartogat: Krisztus feltámadása után Szent Mária Magdolna személyesen prédikál, térít, csodákat tesz. Olyanokat, hogy egy idő után szerintem már a középkori olvasónak is meg kellett erőltetnie magát, hogy elhiggye, de még az is jól áll neki. SPOILER következik: Lakatlan szigeten két évig kómában tartott asszony tején élő kisfiú... ööö... Azon már meg se lepődtem, amikor kiderült, hogy az asszony lelke közben a testétől távol kóborolt a férjével együtt a Szentföldön. Úúú, bár én tudnék ilyen sztorikat kitalálni. Közben pedig az éggel is (szó szerint) folyamatos és közvetlen kapcsolatban marad. SPOILER VÉGE

Nem az a fontos, hogy elhiszem-e, vagy egyáltalán hihetőnek tartom-e, hogy napjában hétszer emelték fel az angyalok az égbe. Ez tökmindegy. Az nem tökmindegy, hogy ezeket a csodákat, az éggel való ennyire közvetlen kapcsolatot pont egy ilyen szereplővel asszociálja a középkori legenda. Minek is kéne ide eltitkolt gyerek, de most komolyan... 

Amiről beszélek, nem valami elfeledett szerző hozta össze, hanem az a Jacobus de Voragine,*** akinek könyvét megírásától fogva bestsellerként kezelték, évszázadokig másolták, minden európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása utáni évtizedekben legalább annyi kiadást ért meg, mint a Biblia. (Ezt az utószóból tudom.) Utána gyorsan csökkent a népszerűsége, pont a fenti fantasztikus jelenetek miatt – ma ezekért kéne visszahozni a divatba. De a hatása, az megmaradt.

(Utóirat: miután elolvastam, írtam is róla, itt olvasható.)

Kettő példa, egy közismert és egy elfeledett:

Avilai Szent Teréz a Legenda Aurea alapján gondolta azt, hogy a bibliai „magdalai Mária” azonos Lázár testvérével, a bethániai Máriával.**** Példaképének tekintette ezt a Máriát, nagyon szépen, nagy tisztelettel ír róla műveiben. A belső várkastély régebbi fordításának utószavában a fordító meg is említi, hogy milyen kedvesen naiv ez a nő (mármint Szent Teréz), azt gondolja, hogy Mária Magdolna szent életű lány volt, és fogalma sem lehetett az erkölcstelenségéről. Nekem éppen ellenkezőleg az a benyomásom, hogy Szent Teréz nem naivitásból gondolkodott így. A Legenda Aureából tudnia kellett, hogy „honnan” indult az a nő, akit példaképének tekintett. Ettől Teréz nem lesz kevésbé szent. Sőt! Azt sem állítom, hogy párhuzamot vont volna a legendabeli alak és a saját élete között. Marhaság, erre semmilyen életrajzi adat nem mutat, nem is kell, hogy mutasson. Egyszerűen csak még annál is „vagányabbnak” bizonyul, mint amilyennek idáig tartottam. Olyannak, aki nem ijedt meg se a saját árnyékától, se a választott példaképe reputációjától. (Itt írtam a könyvről.)

Rajtam kívül, gyanítom, nem sokan olvasták a Mirèio című elbeszélő költeményt. (Érdemes pedig, mert gyönyörű, és mert Nobel-díjas, de ez most nem tartozik ide. Amúgy itt írtam róla.) A költemény a provence-i hagyományok valóságos enciklopédiája, és többek között a Legenda Aureára épülő helyi legendát is felidézi. Azt, amely szerint amikor Mária Magdolnát és társait hajóra rakták, a mai Provence partján dobta őket partra az ár, és ők alapították meg a helyi keresztény kolóniát. Mindegy, hogy megtörtént vagy nem: az az érdekes, hogy ennyi évszázaddal Jacobus de Voragine után még mindig élt a szent(ek) tisztelete Provence-ban, és még mindig eleven hiedelemként mesélték ennek a nőnek a történetét.

Aki aktív és okos és a jó oldalon áll.
És ezt a spanyolviaszt nem mi találtuk fel. 
Ja, és szentté se a mi századunkban avatták.

* Ha az életben nem, akkor nagyon jó színészek, mert a filmben igen. Emiatt kb. kettő perc után még azt is elfelejtettem, hogy Joaquin Phoenix konkrétan tizenegy évvel idősebb a filmbeli szerepénél, és ez látszik rajta. Tökmindegy. Akkor is jól csinálja.
** Nagyszüleim falujában élt valós alak. Szintén az aktív nőfigurák közül való volt. Ha megharagudott, hogy a család nem hajlandó éjszaka szilvalekvárt főzni, akkor ő egyedül kavarta az üstöt este tíztől reggel nyolcig, de a szilvalekvárnak meg kellett lenni. Nem másnap, aznap. Amit csak az méltányolhat igazán, aki már kavart ötvenliteres üstben szilvalekvárt. „Hászen maj' honne, ülök, osz' várom a halált!”
*** Félreértések elkerülése végett: ő nem a szerző, ő lejegyző és szerkesztő. Korábbi hagyományanyagot dolgozott fel és dolgozott eggyé a könyvében. Ami persze azt jelenti, hogy a történet nagy része régebbi, adott esetben sokkal régebbi, mint a XIII. század, erről azonban részletes információm (még) nincs.
**** A két alakot a középkorban gyakran összemosták, pedig az evangéliumban semmi nem utal arra, hogy azonosak lennének. Arra meg végképp nem, hogy bármelyikük prostitúcióból élt volna. Ettől függetlenül érthető, és önmagában nem is probléma, ha valaki a bibliai történetet továbbgondolja. Viszont sokat elárul az illető gondolkodásmódjáról az, ahogyan továbbgondolja.

Ezt 2018. április 11-én írtam.