Én úgy nyomtam meg a könyv olvasása után az ötödik csillagot meg a „kedvencem” gombot a Molyon, hogy nem szeretem az autókat, meg egyáltalán a motorral hajtott járműveket, de még a szagukat se állom – sose jutna eszembe tudatmódosító szereket használni (elég kattant vagyok nélkülük is) – a legveszélyesebb függőségem az olvasás (tudom, káros az egészségre, az általa kiváltott gondolkodás pedig még inkább...), úgyhogy bajosan tudom megérteni a főszereplőket – nem mindig voltam kibékülve a könyvbeli férfi-nő viszonyokkal – és a regénybe rejtett (fenét rejtett, mind egyértelmű) kulturális utalások egyharmadának nem ismerem a forrását, a másik harmadét meg ismerem, és pont ez a bajom vele. A harmadikat egyelőre hagyjuk.

Körülbelül felsoroltam mindent, aminek kilométernyi messzeségbe kellett volna taszítania a regénytől. Önmagában az, hogy ezt a taszítóerőt egyszerűen nem tudták kifejteni, nagyon sokat elmond a könyv hatásáról. Én pedig még ennél is többet fogok mondani.

Nem olvastam el a fülszöveget, az elolvasott értékelésekből pedig csak a dicséretekre emlékeztem, viszont Az idő bolondjai után nekem az író neve garancia volt. Ennek köszönhettem, hogy nem értettem a szürreális helyszínt, de nagyon érdekelt, és rögtön a harmadik oldalon már jókora meglepetés várt. Amikor pedig felfogtam, mi a tét, már nem egyszerűen egy izgalmas könyv volt ez a sok közül, hanem olyasmi, ami azt a bizonyos legbelsőbb „én”-t szólítja meg. Vagy fene tudja, belül van ez az „én” vagy kívül, de megszólította, az fix. És a továbbiakban nem lehetett elhallgattatni. Igaz, nem is próbáltam, minek. Nomármost, spoiler nélkül, csak úgy bele a levegőbe: ilyen „én”-je rajtam kívül még elég sok embernek van (talán a Hegylakót kivéve), úgyhogy elég sok embert meg fog szólítani a regény ugyanígy (kivéve a Hegylakót).

Olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető. (Talán éppen ezért nem tudott taszítani az idegensége? Mert az idegenség bele van építve a regénybe, és úgy van beleépítve, hogy mindvégig megmaradjon az ellensúlya is?) Olyan világot, amelyik – nincs mit tenni – hiányozni fog. (Illetve nem is, mert mindjárt felteszem a polcra a B betűhöz.) Olyat, amelyik az emberiség ősi nagy vágyakozásának megfelelve feldolgozhatóvá igyekszik tenni a feldolgozhatatlant – és megkockáztatom, hogy sikerül neki. A rendkívüli képzelőerővel megalkotott helyszín,* a következetesen felépített gondolati háttér, az innen-onnan egybekapkodott szereplők kavargása, a tényleg meglepő végkifejlet mind egyetlen célt szolgál: a feldolgozhatatlant, az idegent, az örök ismeretlent ismerőssé tenni. Ezt pedig ráadásul igen eredeti módon teszi – és közben még nyakig esünk a kalandokba is. Amelyekből időnként már kissé sok is volt nekem... De szerencsére a kritikus ponton mindig elhangzott valami jó poén, felbukkant valami általam is ismert/szeretett kulturális utalás (igen, a bizonyos harmadik harmad), vagy legalább beúszott oldalról egy szürreális-kicsavart kép, amilyet én már láttam egyszer álmomban, de honnan a fészkes fenéből veszi ez az ember a bátorságot, hogy az álmaimba nyúlkáljon???**

Szóval kalandregény, folyamatos mozgással, állandó úton levéssel, versenyfutás az idővel, illetve az időtlenséggel, (rém)álombeli jelenetek, (rém)mesebeli lények, összevissza csavart figurák, időnként feketébe hajló groteszk humor, átgondolt háttér, és szépen egymáshoz kapcsolódó szálak. Hogy pedig mi illúzió és mi nem az... hát, gyerekek, arra mind rá fogunk jönni egyszer, de az írónak piszok nagy szerencséje, hogy senki se lesz, aki leleplezze a hamisságot, ha van egyáltalán. 

(Azért ilyen helyszínt találni egy regénynek... amelyik mindenkit érdekel, mert mindenki érintve van benne, de mégse tudja ellenőrizni senki... hát... ez több mint mázli, az a gyanúm.)

Végül hadd álljon itt valami abszolút személyes, aminek látszólag semmi köze a könyvhöz, de azért tessék komolyan venni a spoilerjelzést!

Szóval: SPOILER! Van énnekem egy családmániás és történetmániás édesanyám, akinek köszönhetően testvéremmel együtt kora ifjúságunktól kezdve profik vagyunk családfából, illetve kb. százötven évre visszamenőleg legalább félezer kisebb-nagyobb anekdotából. – És a múlt vasárnap anyu még tudott nekem újat mondani!!! Na, mindegy, ez most nem idetartozik. – Szóval. Egyik dédapám (anyai nagyapám apja) fiatalon, nem sokkal az I. világháború előtt nősült, és született is hamarosan egy kisfiuk, de négynaposan meghalt. Jött a háború, a férj bevonult, az asszony otthon maradt. De nem sokáig várta vissza. A férj életben maradására nem sok esély volt, mégis hazajött a háború után – már özvegyemberként. Otthon csak sírokat talált. Hamarosan újra megnősült, a második feleségétől hét gyereke született, köztük a nagyapám, de soha nem felejtette el az első asszonyt. (A második nem is tudta megbocsátani neki a halála napjáig. Hogy nem őt vette el elsőként. Meg hogy mindig emlékezett az első feleségére. Persze nem látványos módon, mert parasztember olyat nem szokott. De fennmaradt a történet, hogy amikor az egyik, már felnőtt (!) fia talált egy fényképet az első feleségről, és meg akarta mutatni az apjának, akkor az öreg először tiltakozott, „minek az, nem kell, ide ne hozd”, másnap meg csöndesen odaszólt a „gyereknek” hogy „azér csak mutasd má azt a képet”.)
Az első feleség után semmi, de szó szerint semmi nem maradt. Gazdag apa egyedüli gyereke volt („egyes lyány”), az öreg minden pénzt a lánya temetésére költött, úgy került a földbe, mint Hófehérke, kristálykoporsóban. (Szó szerinti idézet egy korabeli dokumentumból, igen drága volt egy olyan koporsó.) Még gyereke se maradt, aki fenntartsa az emlékét. De mi, akiknek tényleg semmi közünk hozzá, tudunk róla. A nagymamámék hátsó szobájában pedig ott függ a kinagyított képe, több, mint százéves, a dédapám képével együtt készült, a tízes évek divatja szerint. Ott is marad.
Naná, hogy a dédanyámé is ott van. De hát ez egyértelmű. Róla nagyságrendekkel többet tudok, természetesen. 

* Kérem szépen, tessenek ebből filmet forgatni, még én is mozijáró leszek tőle, pedig félévente egyszer nézek filmet egyáltalán, és utoljára A nyomorultakat láttam moziban, igaz, hogy azt kétszer, és nem rajtam múlt, hogy harmadszorra nem jött össze...
** Mint fentebb már említettem, nem használok tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás lenne. Alapjáraton ilyeneket álmodok.

Ezt 2016. október 25-én írtam.

Pontszám: 10/10

Franz Kafka, ha mesét írt volna.
E. T. A. Hoffmann, ha a XX. században élt volna. (Nem, nem az ominózus virágcserépre gondolok, hanem A homokemberre meg a Murr kandúrra.)
A könyv, amelyet, ha önző nem volnék, elolvasás után ott felejtettem volna a templom előtti padon, hogy más is találja meg, olvassa el, aztán veszítse el ugyanúgy. Kéne nekem az a Bradbury-féle technika, azaz jó volna minden könyvet egy olvasás után kívülről tudni, hogy az ember aztán elveszíthesse, és bármikor felidézhesse, akármerre jár.

Én ezzel a könyvvel utcán jártam (gyalog) és vonaton (ülve). A múlt héten vettem, egy szép derűs estén, és szatyor nem volt nálam, úgyhogy a kezemben tartva gyalogoltam vele végig a városon, jobbra-balra nézelődve. Senki nem nézte meg, mi van a kezemben, pedig elég feltűnő a színe. Utána sokáig a táskámban tartottam, mást olvastam éppen, ezt meg tartogattam, mint mikor gyerekkoromban eldugtam magam elől a csokoládét, hogy tovább megmaradjon.* A vonaton kezdtem bele, gyorsan be is harmatosodott tőle a szemem, de azért mosolyogtam. Lassan akartam olvasni, de mit tegyek: nem ment. Legfeljebb az ment, hogy időről időre mindig félretegyem.

Ma délelőtt úgy volt, hogy olyan helyen lesz dolgom, ahol sokat kell várakozni. Magammal vittem. Kiderült, hogy még nincs kész, amiért várakozni kelljen, majd a hét vége felé. Aztán a pékségben nem volt rozskenyér – majd egy óra múlva. Amikor már a kerékpárszerelő is bocsánatot kért, hogy csak holnapra tudja megcsinálni a biciklimet (amelyik múlt kedd óta nála van), mert „nem volt rá ideje”, már nagyon mosolyogtam. Én ma mindenkire mosolyogtam.

Kiültem a Tisza-partra, a sétány egyetlen árnyékos padjára befejezni a könyvet. Delet harangoztak. Az ég világoskék, a falevelek világoszöldek, a sétányon a műkő sárga, a korlát fehér, a távolban még több fa, előttem díszbokor, fejem fölött sirály. (Becsszóra sirály volt.) Időnként elsuhant előttem egy biciklis, egyszer két (kiejtésükből ítélve) amerikai turista jött, különben sehol egy lélek.

Akkor feltűntek az utcaseprők. 
Jöttek a kukákkal, seprűkkel, sárga mellényben, és pont az én padom környékén kezdtek el takarítani. Kérdem: útban vagyok? Hát, ha megkérhetnének, hogy felkeljek egy kicsit... Jól van, azon ne múljék: könyvvel a kezemben felkeltem, elindultam, aztán vagy húsz méter után visszafordultam, hát ott ülnek a bizonyos egyetlen árnyékos padon. Kiválóan jót nevettem, persze csak magamban. Elindultam visszafelé, akkor gyorsan felkeltek, söpörni kezdtek, mondták egymásnak hangosan, hogy dolgozni kell. Megálltam, megkérdeztem, sok van-e.
EZUTÁN MINDENT MEGTUDTAM! 
Hogy hány zsákkal szokott lenni ősszel naponta. Hogy ezek a mai gyerekek már nem szednek gesztenyét. Hogy a sarkon túl van egy szelídgesztenyefa. Hogy mennyit lehet összeszedni alóla. Hogy a cukrászdában kis tételben is vesznek diót, ha ismerik az embert. De még nekem is hoztak volna diót, ha egy kicsit ott maradok. Mondtam, köszönöm, nekem is van, aztán elbúcsúztam, és elindultam a templom felé (ott is vannak árnyékos padok). Akkor harangoztak a toronyban negyed egyet.
Az egész nem vett igénybe negyedórát se... 

A templom előtt befejeztem. De, ahogy már mondtam, nem felejtettem ott a padon a könyvet. Most is itt van előttem.
És most jut eszembe, nekem voltaképpen értékelést kellett volna írnom...
Hát az már nem fog összejönni. De annyi gyönyörűséget írtak már erről a regényről előttem, talán hiányozni sem fog. 

* Mindig megtaláltam utána, nem kellett engem félteni. Kivéve, amikor egyszer bemászott az egér az éjjeliszekrényem fiókjába, és megette. Tessék elképzelni, mit éreztem, mikor kinyitottam a fiókot, és kiugrott.

Ezt 2016. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon vicces, nagyon durva, nagyon keserű, nagyon szép!!!

A sorrend szabadon variálható. 

Előttem van, ahogy Bulgakov, Rejtő, Chagall meg Rabelais ezt olvassák a mennyországban, szétmegy az oldaluk a röhögéstől, aztán visszamennek a mennybeli hálószobájukba, leoltják a mennybeli villanyt, és megnyugodva alszanak el, mert tudják, hogy nem halt még ki a fajtájuk a világból. Akad belőle Észtországban is. 

Egyedül a legutolsó fejezet hagyott bennem hiányérzetet. Belefért volna még vagy egy oldalnyi tündérbűbájmocsok, hogy helyreüsse a képet. A többi huszonkilenc fejezet úgyis azzal van tele.

Ezt 2014. június 6-án írtam.

Pontszám: 10/9

A fülszövege alapján azt vártam, olyasmi könyv lesz, mint a Harmonia caelestis második fele. Valóban hasonló, csak könnyebb olvasni… Viszont cserébe kevésbé élvezetes is: Esterházy jobban ír, na. De azért őutána másodiknak lenni se szégyen.

Ott játszódik a regény, ahol Montenegró, Hercegovina és Horvátország határai összeszaladnak, és a három különböző ország három különböző városa-faluja között akkora távolság sincs, mint Szolnokhoz Budapest. A szereplők számára természetes, hogy könnyedén lépik át a határokat bármelyik irányban (különösen, amikor éppen Jugoszláviának hívják mind a három országot).

Olyan is az egész könyv: határáthágós, könnyedén mozgó, villódzó, nemcsak országok, hanem nemzetiségek és kultúrák között is. (Belépnek a regény szereplői közé a legdélebbről érkező törököktől kezdve a magyarokon keresztül a legészakabbi csehekig mindenféle népek, plusz természetesen annyi délszláv, amennyi csak létezik.)

Újra meg újra visszatérünk a múltba, házasságban élünk vele, ezüst- és aranylakodalmat tartunk, együtt is halunk meg, amikor pedig nem tudjuk többé arra csábítani, hogy részt vegyen velünk az élet rítusaiban, akkor elhagy, hűtlen lesz hozzánk, ez mindig is így volt, ezért én sem habozok, hogy kapcsolatba kerüljek azzal, amiről úgy véljük, hogy visszafordíthatatlanul eltűnt. Nem, egyetlenegy történetünk sem veszett el, nemcsak azért emlékszünk rájuk, hogy a saját életünkről meséljünk, hanem elsősorban azért, hogy magunkat meggyőzzük arról, hogy valóban képesek vagyunk a visszatekintésre.

Ugyanígy ugrik a regény az egyik családtag történetéről a másikéra, anekdotáról anekdotára, indázik erre-arra, játszik az emlékezettel és a képzelettel. A legjobban azok a részek tetszettek, ahol az elbeszélő közbeveti, hogy egyébként erre rajta kívül senki más nem emlékszik – szóval hazudik is, amennyit csak bír – vagy csak kreatív az emlékezete? A legjobb családban is megesik.

A tükör emlékszik mindarra, ami benne tükröződött, s csak a „lelki szemnek” mutat olykor valamicskét ebből a bőségből. A tükör a rabul ejtett tükörképek hatalmas gyűjteménye.

A pontlevonást abszolúte szubjektív indoklással kapja: az utolsó harminc-negyven oldalt már összecsapottnak és fölöslegesnek éreztem, de lehet, hogy második olvasásra már másképp fogom gondolni. A könyvet ez nem rontja el, hiszen családregény, azt pedig igazából nem is lehet befejezni.

Ezt 2014. június 5-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kegyetlen jó könyv, nagyon nehéz beszélni róla. Elég rendesen orrba vágott, jelenleg keresem önmagamat.

Tetszik, ahogy meg van írva. Gyors – lassú – gyors – lassú. Bőven előfordulnak izgalmas fordulatok, de két csavar közé mindig beilleszt nyugodtabb, elgondolkodtató periódusokat. Már amennyire „nyugodt”-nak lehet nevezni őket. Engem speciel felzaklattak. Jobb is, ha nem gondolja végig az, akinek gyenge az idegrendszere. Olyankor pszichothrillerré válik a könyv.

Ebben nem lőnek, nem robbantanak, nem folyik a vér. Egy darab UFO nem sok, annyi se dugja bele az orrát. Mert itt az ember magányos. De nagyon. Keresi a nagybetűs Másikat, de mindig rá kell jönnie, hogy tulajdonképpen csak önmagát látja. A műszerei is földi módszerekkel készültek (milyenekkel készülhettek volna?), úgyhogy vagy fel se fogják azt, ami eltér a földitől, vagy saját képükre formálják.

Önök azért keltek útra, hogy értelmes lényeket keressenek, akik legyenek ugyanolyanok, mint önök, de álljanak a fejlődés alacsonyabb fokán. Azért van erre szükségük, hogy megerősíthessék uralkodói önérzetüket. Ez az, amit keresnek, bár ezt még önmaguknak sem ismerik be! Az effajta önérzet pedig magányossá teszi önöket a Kozmoszban, így aztán esetleg mégiscsak hajlandóak arra, hogy egy magasabb rendű civilizáció képviselőivel találkozzanak, feltéve, hogy annak tagjai többé-kevésbé hasonlítanak önökre. […] Ha nem hasonlítanának, akkor megkísérelnének harcba szállni velük, ahogy valaha egymást irtották az eltérő bőrszín vagy hitvallás miatt…

Ha valaki szereti, ha egy szövegtől okos és megnyugtató válaszokat kap, ehhez inkább hozzá se fogjon, mert itt nagyon sok mindenre nem lesz magyarázat.

És mi miért halmozzuk az ismereteket, tettem fel magamnak a kérdést. Nem ugyanolyan önmagát kielégítő folyamat-e a mi tudásgyarapításunk, mint maga az evolúció, s mint annak, talán ennek sincs végső célja? Játék, amit a játékszükséglet hoz létre, aminek organikus értelmét nem ismerjük?

Olyan az egész, mint egy lassú, ijesztő, klausztrofób álom. (Érdemes lenne összeszámolni, hányszor kerülnek a szereplők az űrbeli járműveik zárt terén belül is újabb meg újabb, még zártabb terekbe.) Valahányszor az ember úgy érzi, hogy most, MOST sikerül neki kitörni a korlátai közül, és felismerni, értelmezni valamit – akkor rendre kiderül, hogy a vágya csalta meg.

A kép, amelyet az emberiség kialakított magának a Világegyetemről optikai és rádióteleszkópjaival, radarjaival és spektrográfjaival, mint kiderült, csak a Naprendszer békaperspektívájából érvényes. Bármely más rendszerből nézve a Világegyetemnek minden esetben másmilyennek kellett látszania. Következésképp: ahány rendszer – márpedig a mi Galaktikánkban több mint százmilliárd van belőlük! –, annyiféle képet mutat a Kozmosz.

Egyetlen lehetséges kiút marad – talán – az se mindenki számára – de nem árulom el. 

Igen, ahogy más értékelők mondják: a főszereplő valóban nagyon idegesítően viselkedik, én se szerettem, ő se szereti saját magát. Nem hős. Kisember, olyan, mint én. Az ő helyében pont ilyen idegesítően viselkednék. Vagy még ilyenebbül.

Hát hogy legyen az ember boldog, ha már a felfedezés pillanatában, amikor rájön valami nagyszerű dologra, tudja, hogy egy éven belül akad valaki, aki minden ceremónia nélkül a történelem szemétdombjára söpri ezt a felfedezést? Persze lehet, hogy a fejlődés lépcsőfokának nevezik majd, lehet, hogy elneveznek a felfedezőről egy elemi részecskét vagy egy dinnye nagyságú aszteroidát, esetleg még egy utcát is a szülővárosában… hát hogyne legyenek jókedvűek? Van-e más mód, mint a szüntelen nevetés, hogy az ember megvédje ökölnyi szívét a káosztól?

Még valami: keresgéltem az interneten, hogy találok-e kapcsolatot Az Ikárosz útja meg Dan Simmons Hyperion című regénye között, és nem leltem semmi nyomát, de lefogadom egy Túró Rudiba, hogy Dan Simmons olvasta és fel is használta ezt a könyvet. 

Ezt 2014. július 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint hazamenni. 

Ezt 2015. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ezt a könyvet eredetileg arra szántam, hogy egy (nagyon) kemény munkával töltött hét legfáradtabb perceiben, no meg közvetlenül elalvás előtt ne a számítógép képernyőjét kelljen bámulnom, hanem olvashassak valami szórakoztatót. Dél-afrikai író mágikus-mitikus meséi egy család történetéről: pont nekem való!

A legutóbbiban, hogy tudniillik pont nekem való, nem is tévedtem. A többiben nagyot. Ez a könyv sok mindenre jó, de hogy elalvás előtt NEM szabad kézbe venni, az tuti. Volt, hogy éjféltől hajnali háromig nem tudtam szabadulni… és nem azért, mintha könnyed szórakozást nyújtott volna…

Kristien hazautazik Londonból Dél-Afrikába, a haldokló nagymamájához, mert az még utoljára el akarja neki mondani a család történetét. (Önmagában az, hogy egy író képes egy ilyen szituációt abszolúte érzelgősségtől mentesen előadni, mond róla valamit.) Az olvasó érdekében az első oldalon rögtön ott a családfa, indítva azzal, hogy az első ismert ősanya 1770-ben fává változott. (Az antikváriumban ennyit olvastam el belőle, jött is velem a könyv azonnal.) Történik mindez két héttel az 1994-es választások előtt, amikor – egyelőre még csak az olvasó tudja – elnökké fogják választani Nelson Mandelát. A múltról szóló „mitikus-mágikus mesék” természetesen meghatározzák a jelent és a jövőt – legalábbis annak a jelenét-jövőjét, aki jót akar magának.

Utóbbi állítást nekem eddig se kellett magyarázni, de a regény vége után még belém is égett…

Nagyon tetszett, ahogyan a regény a különböző népeket ábrázolja. Senki sem csak jó vagy csak rossz. Főleg, hogy szinte mindent a búrok nézőpontjából látunk, akik hol agresszorok voltak Dél-Afrikában, és egész falvakat irtottak ki az utolsó birkáig, hol áldozatok, mikor őket akarták gyarmatosítani az angolok. Hol egyszerre mind a kettő. Háborúk, öldöklések terheit vinni évszázadokon keresztül: népet próbáló teljesítmény. No és természetesen ott van, végigvonul a regényen minden változatban a férfi-nő konfliktus. Mintha az embernek nem lenne elég baja. A főszereplő-elbeszélő vagdalkozása időnként kicsit még sok is volt nekem, de az biztos, hogy nekem ennyire durva ellenállást soha nem kellett leküzdenem, hogy elismerjék, hogy vagyok valaki. Úgyhogy nem tudom, hogy reagáltam volna a helyében, lehet, ugyanígy.

Minden elismerésem a (férfi) íróé. Nem kis munka lehetett neki így beleélni magát egy női elbeszélő helyébe. Kitűnően elvégezte a feladatot. (Meg a felesége segítségét is elfogadta.)

De ami a legjobban tetszett, az a család története volt. (Azt nem tudtam letenni hajnali háromig.) Persze a „tetszett” itt nem azt jelenti, hogy „hú, de jól szórakoztam.” Azt IS. De ezek a mesék, ahogy a könyv mondja, sohasem ártatlanok. Éppen azért, mert a jelen életrevaló vagy tragikus döntései múlnak rajtuk. Brutálisak és szépek. Megrendítőek és mulatságosak.

Szögezzük le: nekem VAN családom. Így, csupa nagybetűvel. NAGYON VAN. :) Igen, létezik ilyen, hogy „nagyon van”. Már csak ezért is közel éreztem a szívemhez Kristient (ha a neve nem lett volna, akkor is). Egész életemben a családom történeteit hallgattam. A legtöbbet több változatban is. Olyan ősanyám nincs ugyan, aki fává változott volna, de meggyőződésem, hogy csak azért nincs, mert egynek se jutott eszébe. Amúgy kinéztem volna egy-két ükanyámból. Úgyhogy nagy érdeklődéssel figyeltem, mi a különbség aközött, hogy egy család az Alföld közepén, egy Isten háta mögötti magyar faluban él le 250 évet, vagy Dél-Afrikában. Hát VAN különbség. Sok is. De abban, ahogyan a múlt belép a jelenbe, nincs.

Annak, hogy a történetek igazak-e vagy se, a jelentősége nulla. (Ezt idáig is tudtam.) A kedvencem az volt, ahogy két szerető elutazik Dél-Afrikából Bagdadba, ahol is a fiút kardpárbajban megölik a szamurájok. Azon nagyon röhögtem. Eszembe jutott, hogy az én dédapám meg Kínán keresztül jött haza a szovjet hadifogságból. Illetve legutóbb már Japánon keresztül. Az, hogy közben egyesek fává változnak, mások elvesztik, és egész életükben keresik az árnyékukat, és úgy általában mindenki intenzíven visszajár a sírból, teljesen természetes dolog. Nem is értem, ki akadhatna fenn az ilyesmin. Itt minden másképp igaz. És kész. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

A. Könyv. Amely. Mindvégig. Meg. Tudott. Lepni.

(Azért egy több mint 1100 oldalas családregény, amelyik az 1100. oldalon még tud meglepetést okozni, az tényleg tud valamit...)

A. Könyv. Amelyet. Piszkosul. Ideje. Volna. Újrafordítani. És. Újra. Kiadni. 

Ha már Undset egyházi munkáit elkezdték újra előszedni, végül is ehhez a csekélyke Nobel-díjas regényéhez is hozzá lehetne nyúlni. Akár.

Elképzelek egy irtó vastag, keménytáblás kötetet, legalább olyan gyönyörű borítóval, mint az angol nyelvű kiadás, rajta keresztben a papírszalag, a papírszalagon ordító nagy betűkkel, hogy IRODALMI NOBEL-DÍJ, és maximum nagyon apró betűvel még feltüntetve valahol a hátoldalon, hogy 1928. Hm? Szerintem el lehetne adni. Amekkora könyv, még a széklábat is alá lehetne támasztani vele. Főleg, ha keménytáblás. Az enyém nem az, de nekem nem is a székláb alá kell.

FRISSÍTÉS: Hallgattak rám, újra kiadják! Patat Bence fordításában fog megjelenni 2024-ben! 

Nagyon nehéz egy ekkora könyvről úgy értékelést írni, hogy mindent beleírjon az ember, de ne is spoilerezze el a felét. Mert ahogy az egy tisztességes realista-modernista történelmi-társadalmi-lélektani-családregénnyel (kívánt rész aláhúzandó) lenni szokott, ebben a könyvben minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Tér van hozzá.

Kezdem azzal, hogy – hiszitek vagy nem – én szeretem George R. R. Martin Song of Ice and Fire-sorozatát. (A könyveket inkább, nem az adaptációt.) Tetszik az, ahogyan jellemeket alkot, ahogy mozgatja őket, ahogy a legkülönbözőbb helyzetekben teszi őket próbára, érleli és változtatja őket – tetszik a többnézőpontúság – tetszik, ahogy világokat teremt, felhasználva hozzá különböző európai és ázsiai tájakat/kultúrákat – és tetszenek a fordulatok, mármint amíg ki nem beleznek valakit (bár arra már egy ideje immunis vagyok). És akkor most leszögezném, hogy a Kristin Lavransdatter kenterben veri a sorozatot. Nem véletlen a párhuzam: olvasás közben többször volt kísérteties Martin-érzésem, mondtam is, hogy ezt a könyvet ő vagy olvasta (ami nem kizárt), vagy nagyon el kéne olvasnia. Miért?

A pár sorral/vonással odadobott szereplők is el vannak találva, a főszereplők rajza pedig nagyon pontos. A cselekedeteik illeszkednek a jellemükhöz, mégse kiszámíthatóak (tényleg igen komoly meglepetéseket tud okozni a regény). Erősen ajánlott az olvasás kezdetekor egy A/3-as papírt elővenni, és jegyzetelni a szereplők családi viszonyait. Káosz. Minden elismerésem a középkori norvégoké, hogy követni tudták, ki kinek a kicsodája, úgy, hogy még a nemeseknek sem volt családnevük! A könyvben mindenkinek kizárólag keresztneve és apai neve van, esetleg még hozzáteszik a lakhelyét. Mégis mindig mindenki tudja, kivel van közelebbi vagy távolabbi rokonságban, kivel áll egy rangban, kivel illik tartania a kapcsolatot, kit kell megvédenie, és kivel számítana vérfertőzésnek a házasság. Hihetetlennek mondanám, ha nem ismernék én is ilyen memóriájú embereket. – Erősen ellenjavallott viszont az interneten található hivatalos családfák megtekintése! Még a 800. oldal tájékán is spoilerveszélyt jelent az előre kidolgozott családfa!

Ami a nézőpontokat illeti, többnyire Kristin nézőpontjából látjuk az eseményeket, de valahányszor túlzottan azonosulna vele az olvasó, és túlzottan elítélné a többieket, pontosan akkor tud átváltani mások nézőpontjára az elbeszélő, és helyezni hirtelen más megvilágításba az akár több száz oldallal korábbi eseményeket. Nincs egyetlen abszolút nézőpont – az elbeszélő semmivel nem tud többet, mint a szereplői –, mint ahogy nincs egyetlen abszolút ítélet sem – az elbeszélő soha egyik szereplő fölött sem ítélkezik. Sőt végleges ítélet sem létezik. Az ítéletek az idő előrehaladtával is változhatnak, mint ahogy az olvasó is másként gondolkodik bizonyos esetekről húsz évvel korábban, mint húsz évvel később. Kristin pedig sok minden, csak nem tökéletes. Rokonszenves, nagyon emberi, de egyáltalán nem az a kristálytiszta angyal, akinek többen is látják a regényben. No de éppen ettől válik izgalmassá. Különösen az első részben annyira lélegzetelállítóan modern, hogy akár ma is élhetne, és egy ma is izgalmas figura lehetne – „csak” a folyamatosan fel-felbukkanó bűntudata teszi középkorivá. De nagyon sok minden nem válik benne tudatossá – és ebben (is) iszonyú jó a regény, ahogyan kidolgozza azokat a mozdulatokat, elszólásokat, álmokat, amelyekből az olvasónak kell kiokosodni, hiszen a szereplők annyira keveset beszélnek.

(Egyébként a kötet végén szerepel néhány részlet a regényről írt kritikákból, a szokásos dicséretekkel, köztük ezzel: „A Karamazov testvérek óta nem volt ilyen a világirodalomban.” Na jó, gondoltam, erős túlzás. De nem. A második rész olvasásakor már egyre hasonlóbbnak éreztem ezt a világot Dosztojevszkij világához. Az a polifónia, az a mélylélektan, az a teljességre és világmagyarázatra törekvés – itt is megvan, csak egészen másképpen.)

A regényvilág: hát ez tényleg észak, mese nincs. Az észak, az olyan, hogy télen hideg van – de a lóra ráfagy a veríték, és zúzmarás lesz az út végére, annyira hideg van –, ez pedig kb. annyira érdekli a norvégokat, hogy „de jó lenne már a tűz mellett ülni”, meg „húzd jobban a képedbe azt a prémes csuklyát, mert lefagy az orrod”. Nem ájuldoznak, nem rettegnek, és nem sajnálják magukat: tudják, hogy ha üvöltenek a farkasok, nem mászkálunk a szabad ég alatt, egyébként meg majd nyáron meleg lesz. És egész végig senki meg nem fagy, pedig rendszeresen járnak fel egész Lappföldig.

Az első kétszáz oldaltól kezdve egyértelmű volt a számomra, hogy a protestánsnak született, de felnőtt fejjel római katolikus hitre tért Undsetnek legalább részben azért kellett a középkori helyszín, mert egy olyan Norvégiát akart bemutatni, amelynek egész területén a római egyháznak finoman szólva erős befolyása van. De!!! 1. Undset van olyan jó író és lelkiismeretes történelembúvár, hogy ettől még egyáltalán nem válik műdíszletté a XIV. századi Norvégia, sőt. 2. Ahhoz képest, hogy a regény annyira katolikus, hogy az helyenként még nekem is sok, nem csekély mennyiségű és minőségű irónia szorult belé. A lehető legkomolyabban vett vallásos elmélkedések után tud hirtelen bedobni két-három oldal olyan mérhetetlenül hétköznapi eseményt… pl. egyszer Kristin szinte misztikus elragadtatásba esik a templomban, és a következő jelenet az, hogy az ügyeletes szerzetes, mint egy hivatalnok, megméri a nő ajándékát mérlegen, majd közli, hogy erről tanúk előtt nyugtát fog adni, hogy megkapta. 3. A XIV. századi keresztény világot kimondva vagy kimondatlanul ezer szállal szövi át a jóval korábbi pogány múlt. Hol csak apró, már nem értett, de még megőrzött szokások formájában bukkan elő, hol mint babona, hol pedig – mint komplett varázslás! Nem is egyszer. Két kultúra él egymás mellett még akkor is, ha az egyik nem hajlandó tudomást venni a másikról.

Ami pedig a fordulatosságot illeti, hát az volt csak az igazán furcsa. Először is: ez a regény rengeteget elemez és magyaráz. Elég kevés benne a párbeszéd, sokszor oldalakon keresztül szabad függő beszédben halljuk a szereplők gondolatait. Le is ül tőle a cselekmény többször is – és bizony ilyenkor lassan lehet haladni vele, hogy ne mondjam, unalmas. Aztán hirtelen fordul egy nagyot – és mindjárt kiderül, hogy abból az ötven-száz eltelt oldalból egy sor nem volt fölösleges, mert mindaz, ami történik (és amitől jól meg lehet lepődni), abból a sok-sok sorból rakódott össze… magyarán: az orrod előtt folyt minden, csak te nem vetted észre. És hiába válsz a regény előrehaladtával egyre szemfülesebbé, akkor is folyamatosan kitol veled az elbeszélő. (Meg szegény Kristinnel, mert ő is az olvasóval együtt jön rá mindenre.) A trilógia első részének végén jöttem rá, hogy ez így tulajdonképpen rettentő izgalmas. Az első rész is, a második rész is olyan erővel tud csúcsra futni és véget érni, hogy azt ismét nyugodtan hasonlíthatom Martin regényéhez – csak éppen Undsetnek ehhez nem kell tömegmészárlást rendeznie. Bocs.

És most… most még annyi mindenről szeretnék beszélni, amiről sajnos nem fogok. Mi mindenről szól ez a regény, te jó Isten. Hogy mi történik, ha egy álmodozó fiatal lány életében tényleg megjelenik a fehér lovas herceg, és tényleg el akarja venni feleségül. (Pl. kiderül a hercegről, hogy a tizenkét évvel fiatalabb menyasszonyának kell észnél lenni helyette is, mert különben kitör a katasztrófa.) Hogy mit jelent örökké fiatalnak maradni. (Pl. azt, hogy az ember nem tud méltósággal megöregedni, és kihagyja az életéből a tulajdon gyerekeit.) Hogy mekkora a közösség nyomása. („Az istenadta nép”!!! Húsz év alatt nem találnak jobb témát egy hajdani „botrányos” házasságnál, és húsz év után is csak úgy fröcsög a pletykákból a gyűlölet.) Hogy hogyan válik kénytelenségből egész birtokok irányítójává és szervezőjévé egy olyan kislány, aki tulajdonképpen egész életében arra vágyott, hogy őt irányítsák és vezessék. Hogy mennyire képtelen elfogadni egymást két ember, akik a fél életüket egymás mellett töltik, és folyamatosan rajonganak egymásért. Hogy micsoda reménytelenül vastag fal tud a családtagok között emelkedni. Hogy mi az az apaság és mi az az anyaság és mi az a házasság – ez a háromféle kapcsolat meg se számoltam, hányféle változatban jön elő a regényben.

Végül egy kicsi arról, hogyan is találtam rá a Kristin Lavransdatterre, és miért pont angolul.

Szégyen, nem szégyen: két hónappal ezelőtt halvány fogalmam nem volt arról, hogy ez a könyv/író létezik. Az eset úgy esett, hogy régóta keresek már a norvég irodalomból valami olvasmányt. Krimit lett volna a legkézenfekvőbb olvasni, de most nem volt hozzá kedvem. Olyat még kevésbé volt kedvem olvasni, ami „a társadalom és a lélek mélységeibe világít bele komor fényével, és kibontakozik belőle az emberi gonoszság képe”. Ezzel a két megszorítással azért jelentősen leszűkítettem a kört. Így már könnyű volt ráakadni Undsetre.

Csak sajnos kiderült, hogy magyarul a harmincas évek óta nem adták ki. Nem véletlenül. A fordítás már akkor sem volt túlzottan sikeres, amikor megjelent, mert szándékosan régies nyelvhasználattal akarta visszaadni a középkori hangulatot, így egyrészt nehéz olvasni, másrészt nem adja vissza a norvég eredeti modernségét.* Viszont éppen vendégségbe készült hozzánk egy kedves norvég kolléga. Úgyhogy megkérdeztem tőle, olvasta-e a regényt, és meg tudná-e szerezni nekem angolul (mivel az angol fordítás, amely kezdetben a magyarhoz hasonló gondokkal küszködött, sikeresen megújult a 90-es években). Mint kiderült, igen, úgy kb. tízszer. Nagyon szeretett érte, hogy pont ez kell nekem a norvégoktól. És elhozta nekem. És most már én is nagyon szeretem érte őt. 

* Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom, és megveszem szüleimnek a trilógia első kötetét magyarul, hátha mégis olvasható. Belenéztem magam is. A legcsúfabb ítéletemet visszavonom: egész olvasható, és cenzúrázva sincs. Tény, hogy archaizál, hogy a neveket átírja fonetikusan, és hogy jóval nehézkesebb az angolnál, sőt meg is vágták. Azért annál jobb, mint amilyennek hittem.** 

** Frissítés, mint az elején: Az új fordításról itt olvashattok.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. május 10-én írtam, 2023. december 23-án frissítettem. A szerző képe innen.

Pontszám: 10/10