Tessék csak afrikai irodalmakat olvasni, érdemes. Főleg így, az 1001 könyv listájáról válogatva. Nem mondom, hogy az összes, ami rákerül, az tényleg a regényműfaj csúcsa,* de mind fontos könyv, mind olyan világot, olyan kultúrát láttat belülről, amelyet másképp soha nem ismerhetnénk meg, és mindet okosan, kritikus szemmel írták. Legalábbis amit eddig találtam.

Dangarembga regénye szokásos fejlődésregény, egy mélyszegénységből induló zimbabwei kislány, Tambudzai útja, addig a pontig ábrázolva, ahol már érett személyiségként látja a körülötte levő világot és embereket, rájön, hogy mit akar az élettől, és mire nem hajlandó még az érvényesülésért sem. Vagyis megtalálja a helyét. A háttérben ott a hatvanas-hetvenes évek Rhodesiája, a gyarmati lét minden előnyével (mert olyan is van neki) meg még több nyűgjével. Főszerepben a családtagok, érthető mód (mivel kislányról van szó) különösen a nők. Egyesek élete révbe ér, másoké kisiklik, ahogy fejlődésregényben szokás. Közben akár irodalmi szociográfiának is nézhetném a regényt, mert a társadalom ábrázolásában ennek a műfajnak a jegyeit követi (még akkor is, ha a szerzőnek fogalma se lehetett, mi az): Tambudzai keveset beszél, de mindent megfigyel, mindent rendszerez, mindent beilleszt a nagyobb összefüggések közé. Túl okosan is, ami azt illeti – kilencévesen azért akármennyi keserű tapasztalata van az embernek, ennyi mindent szerintem nem láthat át, de ez legyen a legnagyobb baj.

Nekem már megint (ilyenkor mindig) a Puszták népe jut eszembe. Illyésnek igaza volt, amikor azt írta, hogy azok a közösségek, amelyekről beszél, gyarmati helyzetben élnek. Most látom belülről a gyarmatot – hát tényleg. Tárgyilagos a szöveg, nem arról van szó, hogy minden fehér gazember, sőt. A regénybeli fekete gyerekeknek (a fiúknak se, hát még a lányoknak) a missziósok nélkül az égvilágon semmi esélyük nem lenne meghaladni azt a társadalmi helyzetet, amelyben a családjuk él. De a fejlődésregényeik végén nem a saját kultúrájukba tagozódnak be, hanem egy idegen kultúrába, amely őket tudatosan és öntudatlanul alázza, bántja, másod- vagy harmadrendűként kezeli. Elveszi tőlük a családjuk (jól-rosszul működő, de mégiscsak saját családjuk) kínálta kapaszkodókat, és nem vagy alig ad helyettük másokat. Felnőtt számára is teljesíthetetlen kihívások elé állítja őket, a serdülők pedig beleroppannak vagy elveszítik önmagukat.

A pontlevonás annak szól, hogy ezzel a sok drámai helyzettel, konfliktussal, ígéretesebbnél ígéretesebb szereplőkkel az író nem mindig tud mit kezdeni. Túl sok az elmélkedés, túl kevés a feszültség, szétfolyik a szöveg, ahelyett, hogy összeállna. Fontos könyv, érdemes olvasni, de megírni jobban is lehetett volna.

* Bár olyat is találtam már az idén kettőt is, egy egyiptomit meg egy lesothóit.

Ezt 2018. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Két év késéssel ugyan, de az én életembe is belépett a világ legnagyobb hugrabugosa, Newt Scamander, azaz Göthe Salmander.* Akinek a magyar vezetéknevét ezúttal elszúrta a fordító, de szegény ebben véletlenül se hibás. Honnan a francból tudhatta volna tizenhét évvel ezelőtt, hogy a szereplőnek semmi köze a tűzhöz. (Erről lentebb.) A Szkamandrosz folyóhoz, na, ahhoz van. Itt lelitek a róla szóló Wiki-szócikket, angol nyelven.

Az Íliászban (amelyről itt írtam) ez Trója egyik folyójának ember-neve. Mármint hogy az emberek Szkamandrosznak nevezik, az istenek Xanthosznak. (Nem összetévesztendő Akhilleusz hasonló nevű lovával.) Ahogy vízhez illik, igen türelmes fajta, de inkább ne haragítsd meg mértéken felül, mert ha egyszer felforr, neked annyi. A görögök a torkolatánál táboroznak le, a Szkamandrosz síkján vívják a háborút, és a folyó, bár a trójaiak pártján áll, jó sokáig tűri, ami ott megy. Aztán úgy a vége felé, mikor Akhilleusz már annyira őrjöng, hogy egymaga több száz holttesttel rakja tele a folyó medrét, és szóval is megsérti a folyóistenséget, akkor a Szkamandrosz jól felhúzza magát, kicsap a medréből, és majdnem kinyírja a legnagyobb görög hőst. Tényleg nem sokon múlik. És nem, nem azért nem nyírja ki, mert Akhilleusz erősebb, sőt. Emlékeim szerint ez az egyetlen rész az Íliászban, ahol Akhilleusz szinte összecsinálja magát, annyira megijed. A második kedvenc részem az eposzból.** 

Tegnap megnéztem a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet, és minden hibájával együtt nagyon tetszett nekem. Lehet, hogy ügyetlen a technikája, lehet, hogy látszanak az elvarrások, lehet, hogy soványka a cselekmény, nem érdekel. Öreg vagyok már ahhoz, hogy a sok izgalmat keressem egy filmben (vagy könyvben), azt a képzelőerőt viszont értékeltem, amely a jószágok megalkotásában érvényesült, 2001-ben is, most is. Meg a potteres poénokat. „Are you a seeker? A seeker after truth? – I'm more of a chaser, really.” (Magyarul nagyon nehezen visszaadható szójáték, amely a kviddics nevű sport ismeretére épít.) Meg a jól kidolgozott szerepeket is értékeltem volna, kár, hogy csak egy-kettő akadt belőlük.*** Szerencsére abból az egyik pont a főszereplő.

A képet itt találtam. 

Szóval vissza Newt Scamanderhez (bocs, nem tudok a magyar nevén gondolni rá). Mivel nagyon kevés filmet nézek, el kellett telnie egy kis időnek, míg feldolgoztam, hogy ez az enyhén hajlott hátú, alázatos-réveteg tekintetű, finom humorú alak nem Marius A nyomorultakból, és pisztoly helyett varázspálcája van. Valamint olyan kék kabátja, hogy két óra hosszat hollóhátasnak néztem, és mint szintén hollóhátasnak, dagadt a májam, csak utólag vettem észre, hogy a plakátokon ott a nyakában a Hugrabug fekete-sárga sálja. Tényleg igaza van ennek a blognak: Scamander hugrabugos. És tényleg ideje volt már hugrabugost állítani oda főhősnek.

Hős, aki nem hős. A tudomány érdekli, és az általa gondozott állatokkal sokszorta jobban kijön, mint az emberekkel, akik között kétbalkezesen, idegesítően viselkedik. Az a néhány ember viszont, akivel véletlenül szorosabb kapcsolatba kerül, lassanként értékelni kezdi a barátságát. Békés fajta, semmi kalandba nem menne bele, csak akkor kel ki magából, amikor az állatai veszélybe kerülnek.

Ennek felel meg a neve.

A „Newt” tényleg azt jelenti, hogy „gőte”, és igen, a gőték meg a szalamandrák majdnem olyan viszonyban vannak, mint a sisakvirág és a farkasölőfű. A gőte vízi, a szalamandra szárazföldi állat, egyébként ugyanabba a rendbe tartoznak. Úgyhogy igen, a maga idejében jó ötlet volt két olyan szót alkalmazni magyar névnek, amelyek erre a jószágra utalnak kétféleképpen. Ráadásul a „Göthe” keresztnév még szójáték is, hiszen egy hajdani híres író-tudós nevére asszociál. Ahogyan a „Newt” is, mivel a „Newton” rövidítése. Természettudósnak való név. Lefordítani képtelenség; Tóth Tamás Boldizsár „Göthé”-je a lehető legjobb, amit ebből magyarul ki lehetett hozni. Főleg, mert Goethe is írt tudományos műveket.

Így néz ki a folyó ma. Kép innen.

Most viszont kiderült, hogy a magyar Salmander vezetéknév mellément. A biológia szalamandrája ugyan lehet a gőte rokona, de a mesék szalamandrája nem. A szalamandrát a tűz elemmel szokás összekapcsolni, a film Scamanderje pedig éppenséggel „vizes” figura: visszafogott, csöndes, szelíd, végtelenül türelmes és gondoskodó, teli szeretettel (csak nem mindig az emberek iránt), és hihetetlenül nem érdekli, milyen viselkedést várnak tőle mások (próbálj csak meg a kezedbe szorítani egy „maréknyi” vizet). Ilyen szempontból még a kék kabátja is illik hozzá, hiszen a víz színe a kék, bár a Hollóháté is**** – egyébként a hugrabugos szellemi háttér nem zárja ki a többi ház erényeinek meglétét sem. Akkor bújik elő a bőröndjéből a maga saját külön világából, amikor nagyon, de nagyon muszáj. Akkor sem zúdul rá a környezetére teljes erővel – azért annyira nem Szkamandrosz. (Igaz, ki tudja, mi lesz a folytatásokban.) De azért tudja, hogy kell aktivizálnia magát, legalább egy kis időre, és nagyon is van benne erő. 

Azt hiszem, azt mondanom se kell, hogy Eddie Redmayne kiváló Newt Scamander. 

Egyébként a Hugrabugot nem a víz elemmel szokták összekapcsolni. A Hollóhátat sem, a kékjével vagy anélkül. Rowling csak nagyon-nagyon lazán kötötte a házakat elemekhez, de ha muszáj „elemkedni”, akkor a Hugrabug a föld, és a Mardekár lenne a víz. (Bár ezt, bevallom, nem tudom egészen komolyan venni.) Értelemszerűen egész más tulajdonságai jönnek elő a víznek ilyenkor. De hála Istennek nem tud egyetlen szereplő minden mítoszi-mesei vonást magában hordozni, mivel ha tudna, csak nagyon kevés szereplővel dolgozhatna a világirodalom, és rövid idő alatt halálra unnánk az egészet.

Külön tetszik, hogy a filmben Scamander egyszer Paracelsust is emlegeti, akinek Elementális lények című munkája (itt írtam róla) tudományos igénnyel mesél a bizonyos bestiákról – és elemek szerint csoportosítja is őket. Hiszen Paracelsus (késő reneszánsz, kora barokk) nagyon komolyan vette, hogy ilyen lények léteznek. Rowling műveltsége még mindig megbízható. Nekem meg Jungot kéne olvasnom, de piszkosul…

* Címer innen.
** Az első természetesen az androidos. 
*** Komolyan, de komolyan kérdem: Colin Farrell nem tud vagy nem akar másmilyen arccal játszani?! Ha nem akar, miért nem beszélik rá, ha nem tud, minek alkalmazzák?! Végig ugyanaz az aggodalmas-könyörgő tekintet. Amelyikkel a Nagy Sándort is eljátszotta, három órán keresztül. Ott még jobban idegesített, itt legalább kevesebbet láttam.
**** …valamint életemben először komoly rajongó-szindrómám lett. Nem kell harmincezer forintos varázspálca, nem kell aranycikesz, sose akartam semmilyen potteres holmit a molyos Hollóhát-kitüntetésemen kívül, az meg virtuális. De olyan kabátot nagyon akarok! Pont olyanban akarok mászkálni ősztől tavaszig! Majd ha nyerek a lottón, mert hogy mennyibe kerül egy olyan, hát meg se merem nézni.

Ezt 2018. május 13-án írtam. 

Ezért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Mivel nemrég olvastam Steven Pressfield könyvét Nagy Sándor afganisztáni hadjáratáról, nem is tudtam volna nem összehasonlítani az ókori és a XX. századi helyzetet és annak feldolgozását. (Nem is akartam. Direkt azért olvastam a két könyvet ilyen közel egymáshoz.)

A Nagy Sándor-regény kitűnő, izgalmas munka, precízen megrajzolt történelmi háttérrel, és éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy az embernek mindenfajta háborútól elmenjen a kedve. Amikor közelről mutatja az afgánokat, akkor látszik, hogy a kultúrájuk cseppet sem rokonszenves ugyan (egynémely vonásaira leginkább az „embertelen” jelzőt használnám), de ettől még bátrak és szabadságszeretők, vezérük pedig méltó ellenfele Alexandrosznak. A görögök/makedónok jóval szimpatikusabbak – de ők az agresszorok, akik csak úgy betörnek egy idegen országba, amelynek lakói soha nem bántották őket, és személyes sértésnek veszik, ha vissza mernek ütni nekik. A háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet.

Mint Alekszijevicsnél. Csak itt minden rokonszenvnek annyi. Kétezer-kétszáz év múlva újabb agresszorok érkeznek, újabb őrült hódítói tervekkel, elhibázott politikai döntéseknek köszönhetően. Illetve dehogy érkeznek; ők maradnak otthon a négy fal biztonságában: maguk helyett küldik azokat, akik nem tudnak elszaladni a következmények elől. Mert arra nevelték őket, hogy engedelmeskedjenek, hogy parancsot teljesítsenek, meg különben is minden katona hős – mert nem tud helyettük senki váltságot fizetni – vagy éppen azért, mert a lehető legaljasabb módon csapdába csalták őket. Hősiesség elvétve, ha akad, itt személytelen hatalmak játéka folyik, amelyek semmiért nem vállalják a felelősséget.

Ellenfelet, azt nem látni, nemhogy tisztelni lehetne. Ez teljesen érthető, elvégre a XX. század végén járunk, harminc évvel az első olyan háborús regény megjelenése után, amelyben egy fia ellenség nem sok, annyi se bukkan fel. Távolból lövik egymást, baráttól és ellenféltől egyaránt elidegenedve. Az afgánok vezetőiről itt semmit nem tudni, csak a kisember bukkan fel olykor-olykor, és a szó szoros értelmében vagy öl, vagy őt ölik. Az előbbire a legképtelenebb személyek képesek, a legképtelenebb tárgyakkal, ezért az utóbbira a legképtelenebb lehetőségeket is megragadják, és ritka a megbánás. Azért halványan földereng az idegen kultúra – annyira idegen, hogy a katonák számára teljesen értelmezhetetlen is, én is csak azért vélem (kicsit jobban) érteni, mert nagyon hasonlókat olvastam a Nagy Sándor-regényben. (Úristen, ennyire keveset változott volna ott a világ két évezred alatt?!)

Volt valami halovány ellenérzésem a Nagy Sándor-regény olvasása közben. Egyrészt azért, mert a szereplők határozottan amerikai módra gondolkodnak – végül is mai közönségnek íródott a regény, szóval megértem én… Másrészt azért, mert rendkívül erős a regényben a bajtársiasság, sőt barátság szerepe. Az újoncokat nem bántják, maximum nevelő célzattal, azért, mert – a végén ki is mondják – féltik őket az idősebbek.
Szép, szép – gondoltam –, de azért itt az író megengedett magának némi idealizálást.

Alekszijevicset olvasva már nem vagyok ebben olyan biztos.
Itt aztán semmi idealizálás nincs. Az újoncoknak jobban kell félniük az „öregek” piszkosságaitól, mint az afgánoktól. Nemcsak dolgoztatják, hanem minden módon kihasználják őket, sokszor embertelen kegyetlenséggel bánnak velük. Nincs összetartás – korrupció van. Meg húsz éve lejárt szavatosságú vacsora. Afganisztánba különben is azért megy az ember, hogy bundát és japán magnót szerezzen. :P
De az is igaz, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Alexandroszról el lehet mondani, hogy megalomániás őrült, de azt aztán nem, hogy személytelen hatalom volna. Igazi karizmatikus vezető, aki mindenütt a hadsereg élén halad, ütközet közben a leginkább. (És marha nagy szerencséje van, hogy sose nyírják ki. Szerintem nincs több történelmi alak, akit így kegyelt volna a szerencse.) Rengeteg katonájának tudja a nevét (!), személyes példát mutat nekik kitartásból, és minden eszközt megragad, hogy az összetartozás érzését erősítse.
Vagyis pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a szovjet hadügy a nyolcvanas években. :/
Szóval tulajdonképpen hihető is lehet, hogy ilyen hadsereget sikerül összehoznia.
Mint ahogy az is hihető, hogy egy kilenctizedrészt szétrohadt hatalmi rendszer éppen ilyen hadsereget termeljen ki magából.

Összegezve: ez még csak a második könyvem Alekszijevicstől, de fogok még olvasni tőle, az tuti. Bár ami az írói kvalitásait illeti, kizártnak tartom, hogy más könyveiben ennél jobban bontakozhatott volna ki. A témái jelentősek maradhattak továbbra is, abban nem volt hiba, de többet nem lehetett akkora „mázlija”, hogy a könyve miatt pert indítsanak, hogy aztán a per anyagát és az ahhoz kapcsolódó iratokat (magán- és nyílt levelek, újságcikkek) is beilleszthesse a kötet végébe.
Emberként repeső szívvel mondott volna le erről az egész méltatlan meghurcolásról, de íróként a maximumot hozza ki belőle: szó szerint beleveszi a könyvbe annak a hatását, befogadását is. Semmi nem mutathatná jobban a könyv jelentőségét annál, amekkora indulatok itt összecsapnak a szerző mellett és ellen – és napnál világosabb, hogy ez még csak nem is a „jók” és a „gonoszok” csatája. Még akkor sem, ha az Alekszijevicset védő levelekből kettőt maga Vaszil Bikov írt alá. :) Sőt, így látszanak igazán az ellentmondások.

Ezt a könyvet nem lehetett másképp megírni, csak úgy, hogy a szerző hallgasson. És szerkesszen. Megjelenítsen, felrázzon, és mindenekelőtt folyton-folyvást ellenpontozzon.

Ezt 2018. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Informatív, hadtörténészi alapossággal megírt szöveg, izgalmas, fordulatos cselekménnyel, pont a megfelelő mértékig kidolgozott szereplőkkel, pergő párbeszédekkel, el nem avuló mondanivalóval.

Tényleg annyira ügyesen van összerakva a könyv, hogy egyik ámulatból a másikba estem olvasás közben. Ebben a kétszáznegyven oldalban mindenre van idő, mindenre van mód. Van benne jellemfejlődés, haditechnikai ismertető, többrendbeli motivációs beszéd és tömeglélektani tanulmány, bajtársiasság, barátság, szerelem, csataleírás (illetve inkább megjelenítés, annyira ügyes), az ellenfél tisztelete, egzotikus táj- és kultúraelemek, no meg pont annyi naturalisztikusan bemutatott brutalitás, hogy az embernek a soha meg nem levő kedve is elmenjen mindenfajta háborútól. De főleg az ilyen sehová nem vezető, testet-lelket megnyomorító, megszokott és szokatlan szinteken és módokon folyó öldökléstől, amelynek mindkét fél kizárólag vesztese lehet.

Csak egy nincs benne: kaland. Arról kb. három oldal után le kell mondania a főszereplőnek is meg az olvasónak is. Sajnos pont annyira kiszámítható a történet, mint amennyire az élet lehet egy ilyen helyzetben: a szereplők veszítenek, veszítenek és veszítenek. Nem feltétlenül ütközetet, sőt, de attól még veszítenek.

Tetszik, ahogyan a regény a két kultúra összeütközését ábrázolja, csatatéren és magánéletben egyaránt. Ami az afgánokat illeti, mindent el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy rokonszenvesek – de mégiscsak a szabadságukat és a hazájukat védik. A makedónok gondolkodása jóval emberségesebb – de akkor is ők az agresszorok, a fene se hívta őket a Hindukusba. Akkor nem emberségesek, ha az ellenség torkát kell átvágni. Ami pedig a királyt illeti, összesen ha négyszer jelenik meg a regény lapjain, de az a négy megjelenés, az olyan, hogy rányomja a bélyegét az egészre. Benne van minden, amiért szeretni és utálni lehet. Katonai zseni, karizmatikus vezető, nagylelkű barát, kegyetlen ellenfél, megalomániás őrült, és annyira kiváló szónok, hogy szemfüles olvasó legyen, aki észreveszi azt is, milyen ügyesen csúsztat, és úgy összességében mekkora ripacs.

Az elbeszélésmódról: Engem aztán nem zavarnak a hosszú leírások, de szerintem ebben a regényben senkit nem zavarnának, mert egyrészt tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni belőlük a Nagy Sándor korabeli haditechnikáról és harcmodorról, másrészt kellő ritmusban váltják a történetmesélés szakaszait. Maximum annyira egyhangúak, amennyire egy Kr. e. IV. századi hegyi menetelés az lehet. Nehogy már szórakoztassuk az olvasót olyasmivel, ami cseppet sem volt szórakoztató azoknak, akik átélték. Nekem pont így felel meg, így realisztikus. Ha Pressfield több izgalmat facsarna ki belőle, az már átdobná a regényt a giccs határán. Ja, és az különösen jót tesz a regénynek, hogy a túlnyomó része jelen időben mesélődik. Mintha itt és most történne az egész. Pressfield jó író.

A fordításról: Kellően érzékletes és kellően katonás. Szerintem hibátlanul visszaadja az eredeti stílusát, akkor is, ha kegyetlen hideget, akkor is, ha embertelen gonoszságot, akkor is, ha gyöngédséget, akkor is, ha humort kell érzékeltetni. Két dolog zavart benne: egyrészt az apróbb nyelvhelyességi hibák (szerencsére nem volt belőlük sok), másrészt az, hogy egy ponton átváltanak a szereplők magázódásba. Megvan a logikus oka, hogy miért, csak hát az van, hogy se az ógörögben nem volt magázódás, se a mai angolban nincs, szóval igazából tájidegen elem a szövegben…

A levont pontról: Az van, hogy – legalábbis ami a gondolkodásmódjukat illeti – nekem ezek az ókori makedón katonák kicsit túlságosan mai amerikaiak. Értem én, hogy valahogy befogadhatóvá kell tenni a történetet a mai amerikai közönség számára, meg illik is ez a szereplőkhöz, de azért na. Akkor se Johnnyt meg Jimmyt vitte Nagy Sándor Baktriába.

Ezt 2018. március 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Jó kis klasszikus meseválogatás, gyerekeknek és felnőtteknek szóló szövegekből egyaránt. Igen gazdag a manysi (vogul) nép hagyománykincse, sok mindent érdemes tőlük olvasni. Éppen annyira egzotikus helyen laknak (mert Nyugat-Szibéria pont az egzotikusságáról híres), hogy izgalmas legyen a kultúrájukkal való találkozás. Ugyanakkor éppen annyira útjába estek történelmük során a nemzetközi útvonalaknak (kulturális értelemben is), hogy ne legyen túlságosan idegen tőlünk ez a kultúra.

Ezek a mesék is ilyen „köztes helyzetűek”: ismerősek is, nem is. Akadnak közöttük bőven olyan történetek, amelyek teli vannak nemzetközi motívumokkal; sajátos helyi színezettel persze. Meg olyanok is, amelyektől az ember csak ül és néz és dunsztja sincs, mi miért történt, annyira elborult-szürreális a cselekmény. (Ez utóbbiak kizárólag felnőttmesék, rendes horror-effektusokkal.) Bár ezt nem mindig bánják a szereplők, sőt.

Útjukban egyszer csak egy hármas útkereszteződéshez értek. Látják ám: a macskafi nyila ott van befúródva az útkereszteződés kellős közepébe! Az útkereszteződés mellett pedig egy tábla áll. Ez van ráírva: „A jobboldali út – halál. A baloldali út – éhség. A középső út – szomjúság.”
Megkérdezi erre a macskafi a testvérétől:
– Testvéreim, most melyik úton menjünk?
– A jobboldalin! – feleli a másik kettő, azon nyomban el is indulnak.

A válogatás gondos munka volt, abban az értelemben, hogy sokféle szöveg van a kötetben: állatmese, tündérmese, anekdotamese, még „hazudós mese” is. Az állatfigurák egyébként minden mesében túltengenek, és nyilvánvalóan nem mind állatok biológiai értelemben, hanem nagyon is emberi vonásokkal rendelkező, szellemszerű lények, akik akár még házasodhatnak is emberekkel. Jelen vannak persze a manysi mitológia jellegzetes alakjai is: a címadó „Asszony-unokája”, más néven „Világra-Ügyelő-Férfi”, aki hol istenfiként közlekedik nyolclábú lovon (!) a levegőn át (ezt sajnos a mesékben nem, csak a jegyzetekben teszi), hol tricksterkedik lenn a földön; aztán örök ellensége, a Városi-Fejedelem-Öreg; de akadnak manószellemek (egy- vagy többfejűek), rézember, Hét-Coboly-Magasságú-Rezes-Vasmanó, sőt még egy-két egyszerű mezei sárkány is befér a pantheonba. És hát sokféle meghatározását ismerem a férfiszépségnek, de szerintem ez mindent visz:

Ezzel odaadta a rézember a fiúnak a lovat. Azután ráadásul egy kardot is adott neki. Ahogy a fiú kezébe fogja a kardot, érzi ám, nagyon erős lett egyszerre! Amikor felült a lóra, akkor meg olyan szemrevaló lett, hogy az ember kiskanállal is megette volna.

A pontlevonás a jegyzeteknek meg az utószónak szól. Sem a mennyiségükkel, sem a minőségükkel nem vagyok kibékülve. A jegyzeteknek sokkal részletesebbeknek kéne lenniük, sokkal alaposabban kitérni főleg a manysi mitológiára, nem éppen csak utalni annyi mindenre. Másrészt ha valamire utalnak, akkor ahhoz kapcsolódjon már mese is, ld. az Asszony-unokáját mint istenfit. Az utószó meg főleg azzal van elfoglalva, hogy bebizonyítsa, milyen szörnyű volt a manysiknak a cári időkben, bezzeg most a kolhozban de tök jó nekik (1959-ről beszélünk). Értem én, hogy a tiszteletkört meg kellett tenni, de a fél utószót mégse kellett volna ilyenekre szánni. Az ugyanebben a sorozatban megjelent szamojéd mesekötet jegyzetanyaga és utószava nagyságrendekkel részletesebb és hasznosabb.

Ja, és még tárgyi tévedés meg ellentmondás is maradt az utószóban. Ezt tényleg nem kellett volna. Azokat a motívumokat, amelyek tagadhatatlanul megvannak a magyar és a manysi mesekincsben egyaránt, Gulya János egyértelműen az együttélés korából (amely egyébként 3500 évvel ezelőtt történt, nem 2500, és főleg nem 1500, ahogy az utószó írja) származtatja, holott ő maga jelentette ki két oldallal korábban, hogy a manysi népmesékben jócskán akadnak nemzetközi motívumok, mert nem mindig laktak annyira fenn északon, pár száz éve még rendszeresen járták az Európa és Ázsia közötti közlekedési útvonalat, ahol hadseregeken meg kereskedőkön kívül Ezeregyéjszaka-mesék meg Grimm-mesék is jártak. Arról nem beszélve, hogy a nyelvrokonságot keveri a kulturális rokonsággal. 

Nesztek, nektek mese, nekem meg zsíros-vajasfazék!

De ez mind csak egy pontot ér, mert ez mind csak a kötet legvége, a mesék (és a fordítás) értékéből nem von le. Azok jók, kár, hogy csak ilyen kevés van belőlük meg magyarul.

Ezt 2018. március 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Történelmi pillanatnak lehetünk tanúi.

Életemben először lepontozok egy klasszikust. Ráadásul éppen eposzt.

Mielőtt darabjaira hasad az univerzum, elmesélném, minek köszönhető az a hat pont „fel”, és minek az a négy „le”. Mert mindkettőnek pontos, mérhető okai vannak.*

A „felfelé” pontozást a skandináv mitológia istenalakjai kapják. Lököttek, de van stílusuk. Akkora rajongójuk nem lettem, mint Arianrhod kolléganő (aki, szegény, most a szívéhez kap a pontozást látva), de akkora szerintem rajta kívül más nem is lehet. Azért mégiscsak fontos ennyi idős fejemmel túllépni már a gyerekeknek szánt összefoglalókon, és inkább a tiszta forrásból meríteni. 

Látni Odint kilenc napig a fán függeni, dárdával átdöfve, mert a tudás áldozatot kíván. Hallgatni Loki gúnyos szavát, ahogy felforgatja az egész északi istenvilágot. Figyelni a felelgetős játékra, amelyben a hatalmasok élete a tét. Párhuzamokat keresni a sámánhitű kultúrákkal (Odin nyolclábú lova!). Megtanulni végre Odin két hollójának a nevét (Elme és Emlékezet), akik mindennap felderítik a világ négy szegletét, és visszarepülnek Odinhoz jelenteni, de nagyon aggódik értük a gazdájuk, hátha egyszer nem tér vissza hozzá… akár az Elme, akár az Emlékezet. Megtalálni a mindent járó (nem is olyan kicsi) malmocskát, amely annyi szenvedést okoz két óriásnőnek, amíg bosszút nem állnak a kapzsi királyon. No meg a ráismerés örömével konstatálni, hogy megvan A Végtelen Történet farkasa meg a Harry Potter Greybackje egy személyben. Vagy, mondjuk, a Tölgypajzsos. És akkor még A Gyűrűk Uráról meg a Trónok harcáról egy árva szót se szóltam…

Hát szóval olvassátok az Eddát, mert művelődni jó. 

DE.

A „lefelé” pontozásból kettő jár mindenekelőtt a fordításnak.

Tisztelet-becsület Tandori Dezsőnek, soha nem csalódtam még egy fordításában se – csak most.

Persze, tudom, nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, óriási dolog volt, hogy egyáltalán belefogott egy olyan szövegbe, amely eleve töredékes, ráadásul az egyes töredékei különböző történelmi korokból valók, nem beszélve arról, hogy az északi költők sportot űztek a minél hosszabb és homályosabb költői képek alkalmazásából. (Mélypont: a csónakot egy helyütt habdisznónak nevezik. De mér pont disznó?! Kinek jutna eszébe azon utazni???) Rettenet nehéz dolga volt ezzel a kora középkori óizlandi (!) szöveggel. Mindezt tudom. Mindezzel együtt nagyon mellément ez a fordítás.

Szóval aki művelődni szeretne, és megteheti, inkább angol nyelvűt válasszon, még ha az prózai is, ami sokat elvesz a szépségéből. De legalább valamennyire összefügg és érthető! Mert ez a fordítás, ez olyan, hogy háromszor olvasok végig egy oldalt, mire rájövök, hogy nem én vagyok a hülye, tényleg nincs értelme. 

Ja, és a magyar fordításban nem szerepel Gandalf. Csak az angolban. Nehezményezem. 

A másik két „lefelé” pedig ennek a **** (ide tetszés szerinti krikszkrakszot tessenek odaképzelni) Szigurdnak és csapatának szól. És nagyon meggondolom, hogy ne vonjak-e többet.

Amióta megvagyok, nem értem, mit esznek rajta évszázadok óta a rajongói, Wagnerrel az élen. (Ugyanis ő Wagner Siegfriedje; többféle néven futott, mint általában a mondabeli hősök.) A tiszta forrás is csak annyit közölt, amennyit már úgyis tudtam: kardot kovácsol (ezt nem minden variációban), legyőzi a sárkányt (vagy ami a kincset őrzi éppen), megtanulja az állatok nyelvét, kinyírja a nevelőjét, kiszabadítja a valkűrt (kétszer, mivel közben elfelejti), majd hátba szúrják (esetleg álmában ölik meg). SLUSSZ! EZ MITŐL AKKORA HŐS???? Akhilleuszt se szeretem, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy ennyi hőstettet fél nap alatt megcsinál. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy igazából nem is Szigurd az érdekes, az ő halála csak ürügy, hogy utána kiirtsanak két családot meg három népet, és a végén lehessen gyászolva ülni a ködös-véres csatatér közepén, míg az enyészet lobogója leng az elesett hősök szétdobált végtagjai fölött. Eleve nem az én műfajom az ilyesmi, hát még, ha értelme sincs.

Mondjuk, Gudrun nem piskóta, azt elismerem. Évtizedeken át leginkább azzal foglalkozik, hogy az egyik családtagját ráuszítja a másikra, aztán mindig rájön, hogy tulajdonképpen őneki a másik is a családtagja volt, tehát igazából annak a gyilkosán is bosszút kell állni, tehát megint kell keresni valakit, akit arra is rá lehet uszítani, amíg még marad kettő, aki legyilkolhatja egymást. Nem semmi a nő, amennyit kibír – de azért olyan szívesen megmondtam volna neki a tutit: idefigyelj, néném, tök egyszerűen meg lehet oldani az egész problémát, csak fogjad te a kicsi kezedbe a kést személyesen, azt' nem kell többet azon gondolkodni, hogy kivel állass bosszút kin.
Igen, tudom, az volt a szabál, hogy lyányoknak nem lehet bosszút állni. Ezzel tisztában vagyok. Ettől még idegesít a sztori.

A Szigurdtól kiinduló mondakör tehát érezhetően nem tartozik a kedvenceim közé. Ezt leszámítva egész jó olvasmány az Edda. Csak sajnos ez legalább a felét teszi ki. Az istenekről szóló részt újra fogom olvasni, ezt – hát nem mostanában. 

Gyerekeknek viszont készült egy átdolgozott, de nem butított verzió magyarul, na, azt mindenkinek ajánlom.

Pontszám: 10/6

Ezt 2018. március 16-án írtam. 

2018. március 8. 

„Az eksztatikus utazás gondolata abban a névben is benne van, amit a tundra jurák sámánjai adnak dobjuknak: íj vagy éneklő íj.”
(Mircea Eliade: A samanizmus, 167. oldal)

Meseolvasó a homlokára üt, majd örömködik. :)

Pár napja vettem sorra a „Jabte Szale gazda fia” című szamojéd mesét, amelyben a következő szöveg olvasható: „Akkor Jabte Szale gazda fia megragadta a vasíjat, leszúrta a földbe, és rátámaszkodva elrúgta magát a földről az égbe, nagy robajjal elrepült. Ahogy elindult, egy hétig előremegy. Egy hét múlva elébe tárult a vízszagú tenger. A tengerben volt hét földnyelv. A hét földnyelven hétszáz sátor állt. (…) Jabte Szale gazda fia keringve leereszkedett a hétszáz sátor széléhez. A sátrak szélén Jabte Szale gazda fia előhúzta vasíját. Amint kifeszítette – háromszor hét csengettyű csengett az égig.” (Tundraföldi öreg, 91. oldal)

Kettő dolgot kell tudni erről az idézetről. Az egyik, hogy ami a szamojéd mesékben vasból van, az általában túlvilági eredetű, de mindenképpen szent/mágikus tárgy. A másik, hogy a mese a vicces nevű nyenyecektől származik, akiknek ez a saját maguk által adott nevük, a környékbeliek (főleg az oroszok) jurákoknak nevezik őket. Vagy legalábbis nevezték még Mircea Eliade idejében. 

A kör bezárult. :)

A kép forrása: http://www.samandob.hu/samandob-keszito.php

Szóval az az íj nem egyszerűen mágikus fegyver, hanem a nyenyeceknél a sámándobbal egyenértékű holmi, az egyik nevét metaforikusan át lehet vinni a másikra. :) Ezért van az, hogy a mesebeli vasíj egyrészt úgy működik, mint bármelyik íj, lehet vele lőni, lőnek is (az amerikai filmek klasszikus módszerével: egy hamarabb talál el húszat, mint húsz egyet :)), másrészt viszont katapultálni is lehet vele, sőt egyúttal magával is viheti az, aki elrepül. Kell nekem olyan. Ráadásul a végén kiderül, hogy amikor felajzzák, még hangszer is.

Akárcsak a sámándob. Amely repülésre kiválóan alkalmas, legalábbis a sámánhit szerint közlekedési eszköz, a repülni tudás pedig a sámán egyik alapkészsége. Fegyverként ugyan nem használják a sámándobot (legalábbis Eliade határozottan elutasítja a feltételezést, hogy démonűző jellege lenne), az íjat ellenben igen. A nyenyecek íjnak hívják a dobot, egyes altaji népek viszont egyszerűen az íjat használják arra, amire máshol a dobot. Vagyis révülésre, térből és időből való kilépésre, mágikus utazásra, gyógyításra stb. Dob és íj képe összefügg, a mesebeli Jabte Szale gazda fia, a mágikus vasíj birtokosa pedig sámán.

Egyébként a nyíl „kétszeres mágikus-vallási varázserővel rendelkezik: egyfelől a gyorsaság, a "röpülés” mintaképe, másfelől pedig ez a legkifejezettebb mágikus fegyver (a nyíl messziről öl)." És ezt már bizony használják démonűzésre is! (A samanizmus, 168. oldal)

A tapasztalati világban három nagyon különböző eszközről van szó. De a tapasztalaton túliban (a mesében, a mítoszban, a szertartásban) a három szépen egymásba játszik. :)

Az igazán kemények szamojéd népmeséket olvasnak.

Nem állítom, hogy az összes mesét jaj, de szerettem, de ezek a mesék nem is arra valók, hogy szeressék őket. A kötet pedig mindenképpen kincs (sajnos a könyvtáré, nem az enyém), és még akkor is átsütnek rajta ezek a fura kultúrák, ha – amint az utószó fogalmaz – ezek a prózai átiratok úgy viszonyulnak a versben, énekkel előadott eredetikhez, mint egy rövidke tartalmi összefoglaló egy Shakespeare-drámához. Átsütnek, mert ha nem sütnének, akkor mindenütt érteném, amit olvasok. Így, mivel nem mindenütt értem (viszont a fordítók garantáltan értik a dolgukat), hajlandó vagyok elhinni, hogy nem a szövegek idegenek, hanem a kultúra, amelyet bemutatnak. De nagyon. Ettől viszont a mesék (mondák/prózába átírt hősénekek) csak érdekesebbek. Ameddig bírja a gyomrom.

Szent monda a Halálról

A Föld teremtésekor se betegség, se halál nem létezett. A földlakó nyenyec egészségben élt. Mindenféle földi vad, égi madár s vízi hal sok volt. Történt egyszer, hogy egy öregembernek s asszonyának egy fiúgyermek esék a szemébe. A gyermek homloka Nap, a tarkója Hold, a két szeme pedig két csillag volt. Az ijedtségtől megdobbant az öregember meg az öregasszony szíve. El is mondták mindezt az embereknek. Az emberek erre azt mondták:
– A gyereket meg kell ölni, talán valamilyen rossz szellem lehet, s amilyen hatalmas, még fel is fal bennünket.
Úgy is tettek, a gyereket megölték. És a gyerek megölése után mindjárt megjelent a betegség és a halál. Ha ezt a gyereket nem ölték volna meg, a földlakó nyenyecek most mind jól élnének. De hogy ezt a gyereket megölték, hát a gyerek Halállá lett. Azóta van, hogy a földlakó nyenyecek meghalnak, meg az is, hogy szükséget szenvednek, éhen halnak. Erdei vadak nincsenek, vízi halak sincsenek.

A szamojéd nem egységes nép, és is nem egyetlen nyelvnek a neve. Összesen három szamojéd nép meséi/egyebei találhatók a kötetben: nyenyec, enyec és szölkup mesék. (Azt nem jelzi, hogy ezeken belül melyik mese melyik konkrét nyelvjárás beszélőitől való.) Olyan szövegek ezek, amelyek élőben sajnos egyre inkább fogynak; az utószó több helyen is megemlíti, hogy főleg az enyec és a szölkup történeteket az utolsó pillanatban gyűjtötték az orosz gyűjtők, és mivel csak fordításban jelentették meg őket, szinte biztos, hogy az eredeti nyelvű változatok ma már hozzáférhetetlenek. (Meghaltak az adatközlők.*) Nem egy történet voltaképpen egy sokkal nagyobb, összetettebb mondakör töredéke, és önmagában alig értelmezhető. Ráadásul a nemzetközi mesekatalógusokba legfeljebb egyes motívumaikat lehet besorolni, egész történeteket nem vagy csak nagyon ritkán.

De azért Madách – bár nagyon tisztelem – elmehet a francba az eszkimóival együtt. Nem igaz, hogy a mostoha körülmények megölik a lelket. Ezeken a sivár, kopár, télen fagyos, nyáron szúnyogos területeken is létezik civilizáció, létezik kultúra, létezik megbecsült szöveghagyomány, léteznek irodalmi alkotások.** Nem mondom, hogy szeretnék odaköltözni a festői Vorkuta környékére, de élmény volt egy kicsit „vendégnek lenni” náluk. Látni azt, hogy ami másnak a száműzetés és a kínszenvedés helyszíne, az ezeknek az embereknek az otthonuk, amelytől szenvednek, de amelyet szeretnek. 

– Bátyám vagy bácsi, eressz el engem. Miért állod el az utamat? Lehet, hogy már éhen is veszett az anyám.
– Anyád? Hol van a te sátrad?
– A Sátoros ördög patak torkolatánál áll. Látod ezt a patakot, ennek a torkolatánál van.
– Nem jól mondod, hogy mama. Nem anyád ő neked. Tudod, ki az az anyóka? Ő a Föld szülőanyja. Minden ember ettől az anyótól született. Nem tisztátalan ember ő, ő a Föld szülőanyja. Ettől az anyótól lát minden ember szeme. Menj, eriggy, kisfiú, etesd, tápláld őt, de ő nem a te anyád.

Hogy kegyetlen világ, amelyet ezek a történetek feltárnak, az biztos. De nem kegyetlenebb, mint, teszem azt, a görög mitológia. Vagy a világháborúk. Már a teremtésmítoszaik megadják a komor alaphangot, a későbbi időszakokról szóló történetekből pedig csak úgy dől a horror. Kísértetek, járkáló halottak, alvilágjáró élők, démonférjek, démongyerekek, emberevő szörnyek – csak ami hirtelen eszembe jut. De igazából nincsenek rájuk szorulva az emberek: maguktól is simán tönkre tudják tenni egymás életét. Minden második történet vérbosszúról, háborúról, egész családok, nemzetségek kiirtásáról szól, jobb esetben okkal, rosszabb esetben minden látható ok nélkül. Csak azt nem mondhatom, hogy nem elég realisztikusak a mesék. :P Sajnos szinte mindegyikben meg lehet találni a lélektani motivációt. Nem rossz pszichológusok a szamojéd mesemondók.

A szereplők meg nem rossz sámánok. Mert sámánok a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. A kötettel párhuzamosan olvasom Eliadét, innen tudom, hogy még amelyik szereplőt a szöveg nem nevezi sámánnak, az is könnyen lehet az, a cselekedetei vagy a vele történő események alapján. (Pl. ha egy szereplő a levegőben röpköd, vagy varázslatra használja az íját, akkor jó eséllyel az.) Izgalmas vadászat megkeresni őket. Úgyszintén érdemes a társadalmi viszonyokat figyelni, mert egyáltalán nem mindig olyan egyértelműek, mint gondolná az ember. Archaikus a társadalom, de nem feltétlenül van minden törvénye kőbe vésve, és nem mindig az a kiszolgáltatott, akiről gondolná az ember.

Szóval érdemes szamojéd meséket olvasni.
Csak készüljön föl mindenre az ember, ha hozzáfog. Mert ez odább van, mint a Happy Tree Friends.

* Azért annyira nem szörnyű a helyzet, ahogy az utószó mondja. A kötet a hetvenes években jelent meg, és én olvastam azóta gyűjtött nganaszan mesét. Pedig a nganaszan kultúrát Hajdú Péter már temeti, nincs is tőlük egy történet se a kötetben, mivel nem volt mit beleválogatni.
** Egy mai nyenyec pedagógus-íróról.

Ezt 2018. március 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Még februárban olvastam, és akkor nem regisztráltam az olvasást, de pontosan emlékszem, mikor történt: nagyböjt első hetében. Onnan tudom, hogy olvasás közben kegyetlenül korgott a gyomrom. :)

Gasztroregényről van szó ugyanis, amelyben állandóan, de tényleg állandóan főznek, és a receptek a cselekmény szerves részét képezik. Az eredeti cím (kb. „Mint a csokoládéra öntött víz”) is ebbe a rendbe illeszkedik: egyrészt egy receptre utal szó szerint, másrészt a forrongó indulatokra metaforikusan. Ahogy a regényben mindvégig egymásba játszik a szó szerinti és a metaforikus – és kikeverődik belőlük a mágikus realizmus. Mert a főzéssel együtt jár a mágia, amint azt mindenki tudja, aki kicsit is szeret és tud főzni, Esquivel pedig „a mexikói mágikus realizmus anyja” megtisztelő címet viseli.

A regény receptje így hangozhatna: Kerüljön bele dión hizlalt pulyka és gyógyító marhahúsleves, csokoládé és kalács, lázadás mindenféle családi kötelék ellen, no meg érzékiség, de bőségesen. Kerüljön bele önmegtagadás, évtizedes elfojtások, valamint szigorúan kimért mennyiségű frissen vágott hagyma, amitől az ember keserű hánytatószert sír az ételbe. A kellős közepébe pedig annyi szerelem és annyi bűntudat, amennyit még éppen megbír az olvasó. Ettől lesz félig farsangos, félig böjtös.

A stílus érzékletességében nincs hiba: minden mondatából párolog a mexikói konyha illata. Ebből a szempontból sajnos hiányzik a regényből a böjtös, legalábbis nekem. Tudom, nem illik Tita egyéniségéhez, de időnként már csak muszájból is kellene ilyet főznie – és biztos, hogy ő ebből is valami egészen eredetit hozna ki. Tekinthetné kihívásnak, akárcsak távoli északi unokatestvére. Ő akkor is ételművész, ha a sajátjától távoli ízlés szerint főz. Ha Tita is megpróbálná, talán a böjt is megmutathatná a kedvesebbik arcát – mert van ám neki olyan. Csak itt nem látszik.

Közben ez a felnőtté válás, a lázadás regénye is. Egyetlen család története lép az előtérbe, minden egyéb háttérbe szorul, de ettől még éppen elég drámai marad a cselekmény. Öt-hat ember már egész társadalom, hatalmi viszonyokkal, gőggel és elnyomatással, no meg forradalommal. Tita, a főszereplő semmi szentesített hatalommal nem bír, sőt erőszakosan irányítják az életét, de főzni ő tud, úgyhogy azt, hogy a többiek miből élnek, ő határozza meg. Ő pedig ad mindenkinek, az elnyomatásban is aktívan, és nagyon nem mindegy, mit… 

Azoknak, akik már olvasták a regényt, nagyon ajánlom Ladányi-Turóczy Csilla konferencia-előadását Esquivel két regényéről. Azoknak, akik még nem olvasták, nem, mert sok a spoiler. (Köztük egy apró tévedés; egy mellékszereplőnek olyan cselekedetet tulajdonít, amelyet az nem tesz meg a regényben, csak szeretne.) Az ő kedvükért idézem az elemzésből, amit spoiler nélkül idézhetek: , Tita „az anyja szolgálatára kárhoztatott legkisebb lány szerepéből kemény harcok árán önálló asszonnyá változik”. Vagyis éppen a családon belüli szembenállások, elfojtások, kegyetlenség és lázadás idézi elő a lelki átalakulást, felnőtté válást. De azért hiba volna csak a konfliktusra figyelni, a főszereplőnek azért támogatói is akadnak, például „Nacha, Tita dajkája, a kislány nem vér szerinti, de »valóságos« anyja, annak a kultúrának a hordozója, ami a konyhaművészetben és az indián hiedelemvilágban nyer kifejezést.”

„Nacha az igazi, kemény és hideg anya ellenpólusa: míg a fehér és középosztálybeli anya férje halála után gyakorlatilag férfiszerepet játszva irányítja tovább családja életét, addig Nacha, az örök szolgaságra és engedelmességre kényszerített asszony, a maga feminin, marginális módján fejti ki hatását: a főztjén keresztül. Az ő örököse lesz Tita, aki ételek formájában osztogat szomorúságot és szexuális vágyat, sőt, életet is (…)” A fenti képen éppen ez a hármas látható: Tita és két anyja, ahogyan az 1992-es filmváltozat megjeleníti őket. 

Szóval Tita a „legkisebb lány”, mint a mesében, hiszen ennek a regénynek nem kevés mesei eleme is akad. De legalább ugyanannyi a hétköznapi világra való utalás is. A mexikói forradalom csak a háttérben zajlik – bár nem egy szereplő életére közvetlen hatással van –, ettől azonban még a társadalom hatása nagyon is erősen érvényesül. Meg a kritikája is, ha nem is nyíltan, hanem – ahogyan az idézett előadó mondja – „az elhallgatás szintjén”. Minden nemzedékben vannak szereplők, akik szigorú önmegtagadást, sőt vezeklést rónak más szereplőkre, akár valós, akár képzelt bűnök miatt, igen hosszú időre. Szülő és gyerek, fehér és indián viszonya éppúgy jelen van a regényben, mint a férfi és a nő viszonya; egyik sem engedi, hogy megfeledkezzünk róla. 

Fura, de a szerelmi szálat érzékeltem a leggyengébbnek, pedig ez a regény elvileg egy nagy-nagy szenvedély története is. Csak hát az van, hogy fogalmam sincs, mitől olyan nagy-nagy ez a szenvedély.*

De ettől még végig lekötött a regény, örömmel olvastam. A fordítás határozottan jól sikerült. A magyar címet és az 1993-as borítót viszont nem bocsátom meg. A kezembe se vettem volna, ha nem teszik rá az 1001 könyv listájára, egyébként abszolút megérdemelten.

* SPOILER Az, hogy a tizenöt éves Tita belezúg Pedróba, még világos. De hogy mit eszik utána annyi éven át ezen a nyámnyila alakon, és hogy nem képes túllépni rajta, mikor ráadásul ott van mellette jóban-rosszban egy másik hűséges szerelmes is, azt egyszerűen elképzelni sem tudom. Emiatt a végkifejlettel sem vagyok kibékülve.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. március 11-én írtam, 2020. december 27-én egészítettem ki. 

A képek forrása: 10kbullets, Turesumenya.

Pontszám: 10/9

Pedig annyira akartam szeretni. 

Annyira ígéretes a fülszövege, olyan igazi tudományos-fantasztikus regényhez illik, amelyikben időutazás van meg kézirat meg ókori Egyiptom, hát mi kell még? Atlantisszal meg nekem bármit el lehet adni…

…na jó, szóval majdnem bármit.

Ezt a bájos retró sci-fit például nem sikerült, az ifjúsági regények stílusával együtt sem. Huszonöt évet késtem az olvasásával. Ha ez tizenhárom évesen kerül a kezembe, azt hiszem, magamon kívül kerültem volna a boldogságtól. Amikor pedig a végére értem volna, akkor se vallottam volna be, hogy nem tetszett, ha lelógatnak a siroki vár fokáról.

Mivel olyan jövőben játszódik a regény, amelyben annak rendje-módja szerint megvalósult a kommunizmus, mindenki boldog, az imperializmusnak lőttek, és rendületlenül fejlődnek a tudományok, egyszerűen az összes konfliktusnak és küzdelemnek még a lehetősége is kitakaríttatik a regényből. Van benne némi feszültség, van benne izgalom: hogy megfejtik a titkot vagy nem (úgyis megfejtik), és mindenki biztonságban kikerül-e a kísérletekből vagy nem. (Úgyis kikerül. Na jó, valami áldozatot azért kell hozni.) Ami a tudományosságot illeti, sok-sok kiváló ötlet foglaltatik ebben a regényben (ennek szólnak az aránylag nagy létszámban jelentkező pontok), de annyira keveset bontakoztat ki igazán, hogy az fájdalmas.  Az érdekesebbjét (meg bonyolultabbját) éppen csak megvillantja, aztán visszalép, jaj, Istenem, csak félre ne dobja az ifjúság, ha túl nehéznek bizonyul a számára.

És ráadásul nyúlik a történet, mint a rétestészta. Szerintem négyszáz oldalt egyszerűen nem bírt meg. Ebben a stílusban elmesélve pedig legfeljebb tizenhárom évesen rázott volna meg. Illetve lettek volna olyan elemei is, amelyek hatottak volna rám. Bocs. 

(Azért nem vonok le többet, ifjúsági regénynek végül is egész jó.)

Ezt 2018. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7