Értékes, hiánypótló munka, feltétlenül meg akartam szerezni, és nagyon örülök, hogy megvan. Az egyik különlegessége, hogy olyan ausztrál bennszülött mítoszokat tartalmaz, amelyek a teremtés időtlenségében játszódnak (ezt a „kort” jelenti a „dreaming” szó az alcímben). A másik, hogy bennszülött mesemondók (egyikük még képzőművész is) mesélték őket, és kifejezett engedélyt adtak a terjesztésükre. Vagyis nem az történt, hogy a fehér gyűjtő odaült valami tábortűzhöz jegyzetelni, hanem maguk a „források” is aktívan részt vettek a kötet megszerkesztésében. Minden történet alcímében ott van, hogy honnan való, melyik tájegységben mesélik, és melyik mesemondótól hallották. A mesemondókat a kötet végén pár rövid életrajzzal be is mutatják. Tiszteletre méltó vállalkozás.

Csillagmítosszal indít, azzal is végez, közben pedig nemcsak a déli égbolttal, hanem az ausztrál növény- és állatvilággal, erkölcsiséggel, hiedelmekkel, társadalmi intézményekkel ismerkedik össze az olvasó. Ezeknek a kedvéért vettem meg a könyvet, ezeket a kisebb-nagyobb felfedezéseket szerettem a legjobban. A kötet elejébe illesztett harmincoldalas tanulmány is sokat segít, kellően informatív – meg nem annyira kellően elfogult, de azért még tolerálható mértékben. Mivel az egyik mesemondó egyben festő is (és még egy pár művészeti ágban érdekelt, de az nem tartozik ide), a kötet közepébe néhány színes reprodukció is bekerült, amelyek a mítoszokat illusztrálják. Szerintem festeni jobban tud, mint mesélni, de, mondjuk, az előadásmódját sajnos nem láthatom/hallhatom.

A csillaglevonásnak szubjektív oka van. Személy szerint jobban örültem volna több csillagmítosznak, de ez legyen az én bajom. Nem is minden szöveg tetszett, kifejezetten buta meséket is találtam benne. Nagyobb baj ennél, hogy a mesemondói hang folyamatos jelenléte egy idő után eléggé zavart. Lebegnek ezek a történetek a szóbeliség és az írásbeliség között, ahogy mítoszokhoz illik, de valahogy túlságosan látszott rajtuk az „újrameséltség”, a mai közönség igényeihez igazítás, miközben más részről hiányzott a leírt szó mögül a hang, az arc, a mozdulat. Mint amikor film helyett forgatókönyvet kap az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Becsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más. Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Izgalmas könyv ez, bár, ahogy Zalka Csenge írja, meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

Számomra rendkívül élvezetesnek bizonyult ez a keverék. Izgalmasnak. Graves fogja a világ első szuperhőscsapatát – naná, hogy a görög mondák világából –, a saját teljes mitológiai és kultúrtörténeti műveltségét – beleértve a saját következtetéseit és elméleteit –, plusz az emberismeretét, és olyan sztorit kanyarít belőle, amely egyszerre ősi és modern, no meg kiszámíthatatlan. A végét persze tudtam, hiszen ismertem több változatban is az Argó hajó útjának történetét gyerekkorom óta. De az tuti, hogy soha nem tudtam kiszámítani, kivel mi fog történni a következő oldalon. Max. a fontosabb szereplőkről sejtettem, hogy nem mostanában fognak meghalni, de egyébként tényleg oly ügyesen bonyolítja Graves a szálakat, és forgatja fel az egész mondavilágot meg mitológiát, hogy semmi másról fogalmam se lehetett. Ezt pedig nagyon élveztem.

A csapat ábrázolása profi. Minden tagja a maga módján különleges, mindegyikre egyenként szükség van (vagy lenne, ha éppen hiányzik), mindegyik ért valamihez, ami előbb-utóbb fontossá válik. Van köztük ökölvívó, íjász, gyógyító, mágus-hasbeszélő, jó futó, izomember és mézszakértő. Van, aki érti az állatok nyelvét, van, aki mindenkinél távolabbra lát, és még a szellemeket is észreveszi, a kedvencem pedig az, aki annyit tud – de azt nagyon! –, hogy bármilyen helyzetből kidumálja magát meg a társait. (Az ő szuperképességét irigyeltem a legjobban.) És persze ott van a kapitány, aki összefogja őket egyetlen egységes harmóniába… ja, nem.

A kapitány fantasztikus képessége kimerül abban, hogy fantasztikusan inkompetens. Sok mindenhez lehet neki tehetsége, de a vezetéshez, ahhoz pont nincs. Igaz, hogy ez a csapat nála sokkal jobb kapitánynak is feladná a leckét. Mert a csapattagok a szellemeket látják ugyan, az állatok beszédét is értik, és fél kilométerről szél ellenében eltalálják a muslinca bal szemét, de hogy egymással normálisan kijöjjenek, na, az mindenkinek a képességeit meghaladja. Mind egyénítettek, egyikük sem fekete-fehér, mindegyikük csodálatos, és mindegyiknek megvannak a maga apró (vagy nem is olyan apró) mocsokságai, amelyek miatt rendszeresen egymásnak esnek, bosszúból, irigységből vagy csak úgy heccből, klikkesednek, széthúznak, élvezettel gyűlölködnek. A főnök még rátesz egy lapáttal azzal, hogy egy önálló döntést nem képes hozni, a felelősségvállalással pedig kb. köszönő viszonyban van. Komolyan mondom, az a regény legfantasztikusabb eleme, hogy ezek tényleg odaérnek Kolkhiszba. A többi már hab a tortán.

A háttérben meg ott van egy mitikus időtlenségből éppen hogy felmerült világ, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékének számtalan különböző kultúrája. Legalább harminc különféle nép bukkan fel a regény lapjain, és esküszöm, nincs két egyforma. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrtörténeti információk hitelesek (legalábbis nagyon meglepődnék, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a nyúlszapukát soha nem használták sebgyógyításra, vagy a paloták kapuzatának díszítésére nem onnan importálták a márványt). De nem ez érdekelt igazán – és látni valóan Gravest sem –, hanem ezeknek a félig történelmi, félig mondabeli kultúráknak a gondolati háttere. Vagyis hogy hogyan gondolkodhattak azok az emberek, akik ilyen civilizációkat hoztak létre. Ezeket a rendkívül részletes** gondolati háttereket saját kutatásai, következtetései és fantáziája alapján Graves találta ki… Hát ember legyen, aki el tudja különíteni a kutatási eredményt a fantáziától.

Én, lehet, nem vagyok ember – hanem helikopter –, mivel meg se próbáltam különbséget tenni. Én csak nagyon élveztem ezt a fura világfelforgatást. Olyan volt, mint a Baudolino, mese-mese-mátka, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, franc tudja, mennyi történhetett meg ebből, az egész együtt mégis annyira emberi, hogy ha nem történt meg, hát nagy ziccert hagytunk ki. Itt még az istenek is emberiek, még sokkal jobban, mint a közismert görög mitológiai történetekben. Miközben mindenki abszolút komolyan gondolja, hogy a mindennapokban megnyilvánuló természetfölötti hatalmuk van. Ettől persze senkinek se jobb. A világ minden, csak nem harmonikus. Viszont otthonos. 

Hát szóval végül is az van, hogy én ezt most kedvencelem. Köszönöm az ajánlást Zalka Csengének, a könyv tulajdonjogát pedig egy bizonyos ismeretlennek, akinek jóvoltából hetekre ott maradt az ablakpárkányon, hogy a végén már röstelltem volna nem eltenni.

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.
** Amikor azt mondom, „rendkívül”, azt értsétek is úgy. Az argonauták utazása el se kezdődik, mielőtt legalább három ilyen világhátteret fel nem épített az elbeszélő. Nekem ezek a világépítések rettentően tetszettek, önálló kis történetekként olvastam őket, annál is inkább, mert regényíróként én is nagyon szeretem ezt csinálni: nemcsak a világot felépíteni, hanem azt is kitalálni, milyen gondolati alapból indulnak ki, akik pont azt a világot lakják. De tudom, vannak olvasók, akiket az ilyesmi – legalábbis a Graves-féle mértékben mérve – idegesít. Azért én közel se vagyok ennyire művelt, úgyhogy csak kicsiben csinálom.

Ezt 2018. április 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Avagy aki Gogolt meg Bulgakovot szereti, rossz ember nem lehet. :)

Ez, kérem, nem regény. Ez tündéri ötletbörze, elképesztő fantáziával és humorral összerakva. Annyira elképesztő, hogy fel se tűnik, hogy cselekménye nincs is. Megfelelő hangulatban könnyesre röhögöm rajta magam, de nem megfelelő hangulatban is kicsal belőlem egy-egy mosolyt.

Műfaji vagy stíluskategóriába nem merném sorolni: van benne egy kis tudományos fantasztikum, van benne egy kis fantasy-vonal, van benne egy kis mágikus realizmus is, no meg van benne jó sok szatirikus elem – és mindaddig nem fog kimenni a divatból, amíg hivatali rendszerek lesznek a világon. A Szovjetunió összeomolhatott, de amit ez a regény kicsúfol, hát az sose fog. 

Orosz népmesék és középkori mítoszok hősei matematikai és fizikai tételek bizonyításával foglalkoznak, miközben a tudományok határai jelentősen kitágulnak: egyesek megtanulnak tárgyakat materializálni a levegőből, mások repülni… de sohasem hagyjuk el a földet. Az a bizonyos hétköznapi világ a legmágikusabb, legszürreálisabb pillanatokban is ott van: az összes szereplő emberi, még az állatok is, és minden cselekedetük, hogy finoman fejezzem ki magam, evilági mintázatokon alapszik.

Kevésbé finoman szólva: ezek az evilági mintázatok kivétel nélkül ritka nagy marhaságok, úgyhogy az olvasó szétröhögheti magát rajtuk. Meg saját magán. 

Utóirat: A fordítás hol tetszik, hol nem. Mindenképpen ráfért volna az újrakiadás előtt némi átvizsgálás. Ugyanis a fordító, bár kitűnő munkát végzett, és igyekezett mindenre figyelni, azt nem vette észre, hogy a regényben szereplő tulajdonnevek és varázsmondások közül párat már korábban lefordítottak magyarra. Segítette volna a felismerhetőséget, ha átveszi a korábbi fordításokat. Hogy mást ne mondjak, az ismerős mesében „csuka parancsára – szívem óhajára” a varázsige, nem pedig „a csuka parancsára – az én kívánságomra”. A Kopasz-hegyet meg Kopár-hegynek kellett volna hívni.

Ezt 2018. április 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Szép könyv, de nehéz írni róla.

Azt adja, amit megígér: megtanít jól, sőt tökéletesen imádkozni. De ennél többet is ad: komolyan vett, elmélyült lelki élet felé vezet. Nem is csak egyféleképpen. Nem állítja, hogy a felsoroltak közül egyik út feltétlenül előnyösebb volna a másiknál.

Kézikönyvnek is nyugodtan használható, mert konkrét tanácsokat ad, és arra is rendszeresen figyelmeztet, hol lehet elhibázni a dolgot. Más kérdés, hogy az olvasó képes-e tényleg megvalósítani a tanultakat. De még ha nem is jön össze ilyen tökéletesen, ahogy a mellékelt ábra mutatja, azért mindenhogy megéri a ráfordított időt. Apácáknak szánták a könyvet, azaz hangsúlyozottan nem világiaknak, de azért utóbbiaknak is tanulságos például az, amit akár az egyedüllét helyes kihasználásáról, akár a közösségi élet buktatóiról ír. No meg közöttük is van pár olyan, aki szájjal imádkozik, de nem gondolja komolyan. 

Aki belekezd, számítson arra, hogy az önbecsülését úgy tíz méterrel a béka hátsója alatt fogja fellelni. Amikor egy olyan nagyszerű ember, mint Szent Teréz, ilyen őszintén és ilyen következetesen alázatos,* akkor elég nehéz bárki másnak valamire tartani magát. De nagyon sok benne a szeretet is: úgy kezeli az olvasót, mintha egyenrangú lenne vele. Vagy mintha kisebb testvére volna.

A fordítás tetszik nekem, bár határozottan nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Ugyanis igen pontos, Szent Teréz stílusa viszont igen kusza. Úgy ír, mintha beszélne. Néha nem fejezi be a mondatokat, máskor a szövegkörnyezetből kell kitalálni, melyik névmás mire vonatkozik, miközben mindent hatszor túlmagyaráz. A jegyzetek szerencsére sokat segítenek, úgyhogy pont így jó ez a szöveg, ilyen társalgási, „előtted ülök és beszélgetek veled”-hangnemben. Azt pedig külön értékelem, hogy a fordítók nemcsak egy kéziratból dolgoztak, hanem több forrást is figyelembe vettek, és az se érdekelte őket, hogy mit húzott ki belőle a hajdani cenzor. Minden belekerült a magyar kiadásba.

Nemcsak szent volt ez a nő, hanem kedves és okos is, no meg humora is volt, és tudta is, mikor lehet alkalmazni. Biztos fogok még olvasni tőle.

* A cím határozottan NEM arra vonatkozik, hogy a szerzője tökéletes. Ilyet nemhogy nem állít, de egyenesen szembemegy vele.

Ezt 2018. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Tessék csak afrikai irodalmakat olvasni, érdemes. Főleg így, az 1001 könyv listájáról válogatva. Nem mondom, hogy az összes, ami rákerül, az tényleg a regényműfaj csúcsa,* de mind fontos könyv, mind olyan világot, olyan kultúrát láttat belülről, amelyet másképp soha nem ismerhetnénk meg, és mindet okosan, kritikus szemmel írták. Legalábbis amit eddig találtam.

Dangarembga regénye szokásos fejlődésregény, egy mélyszegénységből induló zimbabwei kislány, Tambudzai útja, addig a pontig ábrázolva, ahol már érett személyiségként látja a körülötte levő világot és embereket, rájön, hogy mit akar az élettől, és mire nem hajlandó még az érvényesülésért sem. Vagyis megtalálja a helyét. A háttérben ott a hatvanas-hetvenes évek Rhodesiája, a gyarmati lét minden előnyével (mert olyan is van neki) meg még több nyűgjével. Főszerepben a családtagok, érthető mód (mivel kislányról van szó) különösen a nők. Egyesek élete révbe ér, másoké kisiklik, ahogy fejlődésregényben szokás. Közben akár irodalmi szociográfiának is nézhetném a regényt, mert a társadalom ábrázolásában ennek a műfajnak a jegyeit követi (még akkor is, ha a szerzőnek fogalma se lehetett, mi az): Tambudzai keveset beszél, de mindent megfigyel, mindent rendszerez, mindent beilleszt a nagyobb összefüggések közé. Túl okosan is, ami azt illeti – kilencévesen azért akármennyi keserű tapasztalata van az embernek, ennyi mindent szerintem nem láthat át, de ez legyen a legnagyobb baj.

Nekem már megint (ilyenkor mindig) a Puszták népe jut eszembe. Illyésnek igaza volt, amikor azt írta, hogy azok a közösségek, amelyekről beszél, gyarmati helyzetben élnek. Most látom belülről a gyarmatot – hát tényleg. Tárgyilagos a szöveg, nem arról van szó, hogy minden fehér gazember, sőt. A regénybeli fekete gyerekeknek (a fiúknak se, hát még a lányoknak) a missziósok nélkül az égvilágon semmi esélyük nem lenne meghaladni azt a társadalmi helyzetet, amelyben a családjuk él. De a fejlődésregényeik végén nem a saját kultúrájukba tagozódnak be, hanem egy idegen kultúrába, amely őket tudatosan és öntudatlanul alázza, bántja, másod- vagy harmadrendűként kezeli. Elveszi tőlük a családjuk (jól-rosszul működő, de mégiscsak saját családjuk) kínálta kapaszkodókat, és nem vagy alig ad helyettük másokat. Felnőtt számára is teljesíthetetlen kihívások elé állítja őket, a serdülők pedig beleroppannak vagy elveszítik önmagukat.

A pontlevonás annak szól, hogy ezzel a sok drámai helyzettel, konfliktussal, ígéretesebbnél ígéretesebb szereplőkkel az író nem mindig tud mit kezdeni. Túl sok az elmélkedés, túl kevés a feszültség, szétfolyik a szöveg, ahelyett, hogy összeállna. Fontos könyv, érdemes olvasni, de megírni jobban is lehetett volna.

* Bár olyat is találtam már az idén kettőt is, egy egyiptomit meg egy lesothóit.

Ezt 2018. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Két év késéssel ugyan, de az én életembe is belépett a világ legnagyobb hugrabugosa, Newt Scamander, azaz Göthe Salmander.* Akinek a magyar vezetéknevét ezúttal elszúrta a fordító, de szegény ebben véletlenül se hibás. Honnan a francból tudhatta volna tizenhét évvel ezelőtt, hogy a szereplőnek semmi köze a tűzhöz. (Erről lentebb.) A Szkamandrosz folyóhoz, na, ahhoz van. Itt lelitek a róla szóló Wiki-szócikket, angol nyelven.

Az Íliászban (amelyről itt írtam) ez Trója egyik folyójának ember-neve. Mármint hogy az emberek Szkamandrosznak nevezik, az istenek Xanthosznak. (Nem összetévesztendő Akhilleusz hasonló nevű lovával.) Ahogy vízhez illik, igen türelmes fajta, de inkább ne haragítsd meg mértéken felül, mert ha egyszer felforr, neked annyi. A görögök a torkolatánál táboroznak le, a Szkamandrosz síkján vívják a háborút, és a folyó, bár a trójaiak pártján áll, jó sokáig tűri, ami ott megy. Aztán úgy a vége felé, mikor Akhilleusz már annyira őrjöng, hogy egymaga több száz holttesttel rakja tele a folyó medrét, és szóval is megsérti a folyóistenséget, akkor a Szkamandrosz jól felhúzza magát, kicsap a medréből, és majdnem kinyírja a legnagyobb görög hőst. Tényleg nem sokon múlik. És nem, nem azért nem nyírja ki, mert Akhilleusz erősebb, sőt. Emlékeim szerint ez az egyetlen rész az Íliászban, ahol Akhilleusz szinte összecsinálja magát, annyira megijed. A második kedvenc részem az eposzból.** 

Tegnap megnéztem a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet, és minden hibájával együtt nagyon tetszett nekem. Lehet, hogy ügyetlen a technikája, lehet, hogy látszanak az elvarrások, lehet, hogy soványka a cselekmény, nem érdekel. Öreg vagyok már ahhoz, hogy a sok izgalmat keressem egy filmben (vagy könyvben), azt a képzelőerőt viszont értékeltem, amely a jószágok megalkotásában érvényesült, 2001-ben is, most is. Meg a potteres poénokat. „Are you a seeker? A seeker after truth? – I'm more of a chaser, really.” (Magyarul nagyon nehezen visszaadható szójáték, amely a kviddics nevű sport ismeretére épít.) Meg a jól kidolgozott szerepeket is értékeltem volna, kár, hogy csak egy-kettő akadt belőlük.*** Szerencsére abból az egyik pont a főszereplő.

A képet itt találtam. 

Szóval vissza Newt Scamanderhez (bocs, nem tudok a magyar nevén gondolni rá). Mivel nagyon kevés filmet nézek, el kellett telnie egy kis időnek, míg feldolgoztam, hogy ez az enyhén hajlott hátú, alázatos-réveteg tekintetű, finom humorú alak nem Marius A nyomorultakból, és pisztoly helyett varázspálcája van. Valamint olyan kék kabátja, hogy két óra hosszat hollóhátasnak néztem, és mint szintén hollóhátasnak, dagadt a májam, csak utólag vettem észre, hogy a plakátokon ott a nyakában a Hugrabug fekete-sárga sálja. Tényleg igaza van ennek a blognak: Scamander hugrabugos. És tényleg ideje volt már hugrabugost állítani oda főhősnek.

Hős, aki nem hős. A tudomány érdekli, és az általa gondozott állatokkal sokszorta jobban kijön, mint az emberekkel, akik között kétbalkezesen, idegesítően viselkedik. Az a néhány ember viszont, akivel véletlenül szorosabb kapcsolatba kerül, lassanként értékelni kezdi a barátságát. Békés fajta, semmi kalandba nem menne bele, csak akkor kel ki magából, amikor az állatai veszélybe kerülnek.

Ennek felel meg a neve.

A „Newt” tényleg azt jelenti, hogy „gőte”, és igen, a gőték meg a szalamandrák majdnem olyan viszonyban vannak, mint a sisakvirág és a farkasölőfű. A gőte vízi, a szalamandra szárazföldi állat, egyébként ugyanabba a rendbe tartoznak. Úgyhogy igen, a maga idejében jó ötlet volt két olyan szót alkalmazni magyar névnek, amelyek erre a jószágra utalnak kétféleképpen. Ráadásul a „Göthe” keresztnév még szójáték is, hiszen egy hajdani híres író-tudós nevére asszociál. Ahogyan a „Newt” is, mivel a „Newton” rövidítése. Természettudósnak való név. Lefordítani képtelenség; Tóth Tamás Boldizsár „Göthé”-je a lehető legjobb, amit ebből magyarul ki lehetett hozni. Főleg, mert Goethe is írt tudományos műveket.

Így néz ki a folyó ma. Kép innen.

Most viszont kiderült, hogy a magyar Salmander vezetéknév mellément. A biológia szalamandrája ugyan lehet a gőte rokona, de a mesék szalamandrája nem. A szalamandrát a tűz elemmel szokás összekapcsolni, a film Scamanderje pedig éppenséggel „vizes” figura: visszafogott, csöndes, szelíd, végtelenül türelmes és gondoskodó, teli szeretettel (csak nem mindig az emberek iránt), és hihetetlenül nem érdekli, milyen viselkedést várnak tőle mások (próbálj csak meg a kezedbe szorítani egy „maréknyi” vizet). Ilyen szempontból még a kék kabátja is illik hozzá, hiszen a víz színe a kék, bár a Hollóháté is**** – egyébként a hugrabugos szellemi háttér nem zárja ki a többi ház erényeinek meglétét sem. Akkor bújik elő a bőröndjéből a maga saját külön világából, amikor nagyon, de nagyon muszáj. Akkor sem zúdul rá a környezetére teljes erővel – azért annyira nem Szkamandrosz. (Igaz, ki tudja, mi lesz a folytatásokban.) De azért tudja, hogy kell aktivizálnia magát, legalább egy kis időre, és nagyon is van benne erő. 

Azt hiszem, azt mondanom se kell, hogy Eddie Redmayne kiváló Newt Scamander. 

Egyébként a Hugrabugot nem a víz elemmel szokták összekapcsolni. A Hollóhátat sem, a kékjével vagy anélkül. Rowling csak nagyon-nagyon lazán kötötte a házakat elemekhez, de ha muszáj „elemkedni”, akkor a Hugrabug a föld, és a Mardekár lenne a víz. (Bár ezt, bevallom, nem tudom egészen komolyan venni.) Értelemszerűen egész más tulajdonságai jönnek elő a víznek ilyenkor. De hála Istennek nem tud egyetlen szereplő minden mítoszi-mesei vonást magában hordozni, mivel ha tudna, csak nagyon kevés szereplővel dolgozhatna a világirodalom, és rövid idő alatt halálra unnánk az egészet.

Külön tetszik, hogy a filmben Scamander egyszer Paracelsust is emlegeti, akinek Elementális lények című munkája (itt írtam róla) tudományos igénnyel mesél a bizonyos bestiákról – és elemek szerint csoportosítja is őket. Hiszen Paracelsus (késő reneszánsz, kora barokk) nagyon komolyan vette, hogy ilyen lények léteznek. Rowling műveltsége még mindig megbízható. Nekem meg Jungot kéne olvasnom, de piszkosul…

* Címer innen.
** Az első természetesen az androidos. 
*** Komolyan, de komolyan kérdem: Colin Farrell nem tud vagy nem akar másmilyen arccal játszani?! Ha nem akar, miért nem beszélik rá, ha nem tud, minek alkalmazzák?! Végig ugyanaz az aggodalmas-könyörgő tekintet. Amelyikkel a Nagy Sándort is eljátszotta, három órán keresztül. Ott még jobban idegesített, itt legalább kevesebbet láttam.
**** …valamint életemben először komoly rajongó-szindrómám lett. Nem kell harmincezer forintos varázspálca, nem kell aranycikesz, sose akartam semmilyen potteres holmit a molyos Hollóhát-kitüntetésemen kívül, az meg virtuális. De olyan kabátot nagyon akarok! Pont olyanban akarok mászkálni ősztől tavaszig! Majd ha nyerek a lottón, mert hogy mennyibe kerül egy olyan, hát meg se merem nézni.

Ezt 2018. május 13-án írtam. 

Ezért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Mivel nemrég olvastam Steven Pressfield könyvét Nagy Sándor afganisztáni hadjáratáról, nem is tudtam volna nem összehasonlítani az ókori és a XX. századi helyzetet és annak feldolgozását. (Nem is akartam. Direkt azért olvastam a két könyvet ilyen közel egymáshoz.)

A Nagy Sándor-regény kitűnő, izgalmas munka, precízen megrajzolt történelmi háttérrel, és éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy az embernek mindenfajta háborútól elmenjen a kedve. Amikor közelről mutatja az afgánokat, akkor látszik, hogy a kultúrájuk cseppet sem rokonszenves ugyan (egynémely vonásaira leginkább az „embertelen” jelzőt használnám), de ettől még bátrak és szabadságszeretők, vezérük pedig méltó ellenfele Alexandrosznak. A görögök/makedónok jóval szimpatikusabbak – de ők az agresszorok, akik csak úgy betörnek egy idegen országba, amelynek lakói soha nem bántották őket, és személyes sértésnek veszik, ha vissza mernek ütni nekik. A háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet.

Mint Alekszijevicsnél. Csak itt minden rokonszenvnek annyi. Kétezer-kétszáz év múlva újabb agresszorok érkeznek, újabb őrült hódítói tervekkel, elhibázott politikai döntéseknek köszönhetően. Illetve dehogy érkeznek; ők maradnak otthon a négy fal biztonságában: maguk helyett küldik azokat, akik nem tudnak elszaladni a következmények elől. Mert arra nevelték őket, hogy engedelmeskedjenek, hogy parancsot teljesítsenek, meg különben is minden katona hős – mert nem tud helyettük senki váltságot fizetni – vagy éppen azért, mert a lehető legaljasabb módon csapdába csalták őket. Hősiesség elvétve, ha akad, itt személytelen hatalmak játéka folyik, amelyek semmiért nem vállalják a felelősséget.

Ellenfelet, azt nem látni, nemhogy tisztelni lehetne. Ez teljesen érthető, elvégre a XX. század végén járunk, harminc évvel az első olyan háborús regény megjelenése után, amelyben egy fia ellenség nem sok, annyi se bukkan fel. Távolból lövik egymást, baráttól és ellenféltől egyaránt elidegenedve. Az afgánok vezetőiről itt semmit nem tudni, csak a kisember bukkan fel olykor-olykor, és a szó szoros értelmében vagy öl, vagy őt ölik. Az előbbire a legképtelenebb személyek képesek, a legképtelenebb tárgyakkal, ezért az utóbbira a legképtelenebb lehetőségeket is megragadják, és ritka a megbánás. Azért halványan földereng az idegen kultúra – annyira idegen, hogy a katonák számára teljesen értelmezhetetlen is, én is csak azért vélem (kicsit jobban) érteni, mert nagyon hasonlókat olvastam a Nagy Sándor-regényben. (Úristen, ennyire keveset változott volna ott a világ két évezred alatt?!)

Volt valami halovány ellenérzésem a Nagy Sándor-regény olvasása közben. Egyrészt azért, mert a szereplők határozottan amerikai módra gondolkodnak – végül is mai közönségnek íródott a regény, szóval megértem én… Másrészt azért, mert rendkívül erős a regényben a bajtársiasság, sőt barátság szerepe. Az újoncokat nem bántják, maximum nevelő célzattal, azért, mert – a végén ki is mondják – féltik őket az idősebbek.
Szép, szép – gondoltam –, de azért itt az író megengedett magának némi idealizálást.

Alekszijevicset olvasva már nem vagyok ebben olyan biztos.
Itt aztán semmi idealizálás nincs. Az újoncoknak jobban kell félniük az „öregek” piszkosságaitól, mint az afgánoktól. Nemcsak dolgoztatják, hanem minden módon kihasználják őket, sokszor embertelen kegyetlenséggel bánnak velük. Nincs összetartás – korrupció van. Meg húsz éve lejárt szavatosságú vacsora. Afganisztánba különben is azért megy az ember, hogy bundát és japán magnót szerezzen. :P
De az is igaz, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Alexandroszról el lehet mondani, hogy megalomániás őrült, de azt aztán nem, hogy személytelen hatalom volna. Igazi karizmatikus vezető, aki mindenütt a hadsereg élén halad, ütközet közben a leginkább. (És marha nagy szerencséje van, hogy sose nyírják ki. Szerintem nincs több történelmi alak, akit így kegyelt volna a szerencse.) Rengeteg katonájának tudja a nevét (!), személyes példát mutat nekik kitartásból, és minden eszközt megragad, hogy az összetartozás érzését erősítse.
Vagyis pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a szovjet hadügy a nyolcvanas években. :/
Szóval tulajdonképpen hihető is lehet, hogy ilyen hadsereget sikerül összehoznia.
Mint ahogy az is hihető, hogy egy kilenctizedrészt szétrohadt hatalmi rendszer éppen ilyen hadsereget termeljen ki magából.

Összegezve: ez még csak a második könyvem Alekszijevicstől, de fogok még olvasni tőle, az tuti. Bár ami az írói kvalitásait illeti, kizártnak tartom, hogy más könyveiben ennél jobban bontakozhatott volna ki. A témái jelentősek maradhattak továbbra is, abban nem volt hiba, de többet nem lehetett akkora „mázlija”, hogy a könyve miatt pert indítsanak, hogy aztán a per anyagát és az ahhoz kapcsolódó iratokat (magán- és nyílt levelek, újságcikkek) is beilleszthesse a kötet végébe.
Emberként repeső szívvel mondott volna le erről az egész méltatlan meghurcolásról, de íróként a maximumot hozza ki belőle: szó szerint beleveszi a könyvbe annak a hatását, befogadását is. Semmi nem mutathatná jobban a könyv jelentőségét annál, amekkora indulatok itt összecsapnak a szerző mellett és ellen – és napnál világosabb, hogy ez még csak nem is a „jók” és a „gonoszok” csatája. Még akkor sem, ha az Alekszijevicset védő levelekből kettőt maga Vaszil Bikov írt alá. :) Sőt, így látszanak igazán az ellentmondások.

Ezt a könyvet nem lehetett másképp megírni, csak úgy, hogy a szerző hallgasson. És szerkesszen. Megjelenítsen, felrázzon, és mindenekelőtt folyton-folyvást ellenpontozzon.

Ezt 2018. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Informatív, hadtörténészi alapossággal megírt szöveg, izgalmas, fordulatos cselekménnyel, pont a megfelelő mértékig kidolgozott szereplőkkel, pergő párbeszédekkel, el nem avuló mondanivalóval.

Tényleg annyira ügyesen van összerakva a könyv, hogy egyik ámulatból a másikba estem olvasás közben. Ebben a kétszáznegyven oldalban mindenre van idő, mindenre van mód. Van benne jellemfejlődés, haditechnikai ismertető, többrendbeli motivációs beszéd és tömeglélektani tanulmány, bajtársiasság, barátság, szerelem, csataleírás (illetve inkább megjelenítés, annyira ügyes), az ellenfél tisztelete, egzotikus táj- és kultúraelemek, no meg pont annyi naturalisztikusan bemutatott brutalitás, hogy az embernek a soha meg nem levő kedve is elmenjen mindenfajta háborútól. De főleg az ilyen sehová nem vezető, testet-lelket megnyomorító, megszokott és szokatlan szinteken és módokon folyó öldökléstől, amelynek mindkét fél kizárólag vesztese lehet.

Csak egy nincs benne: kaland. Arról kb. három oldal után le kell mondania a főszereplőnek is meg az olvasónak is. Sajnos pont annyira kiszámítható a történet, mint amennyire az élet lehet egy ilyen helyzetben: a szereplők veszítenek, veszítenek és veszítenek. Nem feltétlenül ütközetet, sőt, de attól még veszítenek.

Tetszik, ahogyan a regény a két kultúra összeütközését ábrázolja, csatatéren és magánéletben egyaránt. Ami az afgánokat illeti, mindent el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy rokonszenvesek – de mégiscsak a szabadságukat és a hazájukat védik. A makedónok gondolkodása jóval emberségesebb – de akkor is ők az agresszorok, a fene se hívta őket a Hindukusba. Akkor nem emberségesek, ha az ellenség torkát kell átvágni. Ami pedig a királyt illeti, összesen ha négyszer jelenik meg a regény lapjain, de az a négy megjelenés, az olyan, hogy rányomja a bélyegét az egészre. Benne van minden, amiért szeretni és utálni lehet. Katonai zseni, karizmatikus vezető, nagylelkű barát, kegyetlen ellenfél, megalomániás őrült, és annyira kiváló szónok, hogy szemfüles olvasó legyen, aki észreveszi azt is, milyen ügyesen csúsztat, és úgy összességében mekkora ripacs.

Az elbeszélésmódról: Engem aztán nem zavarnak a hosszú leírások, de szerintem ebben a regényben senkit nem zavarnának, mert egyrészt tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni belőlük a Nagy Sándor korabeli haditechnikáról és harcmodorról, másrészt kellő ritmusban váltják a történetmesélés szakaszait. Maximum annyira egyhangúak, amennyire egy Kr. e. IV. századi hegyi menetelés az lehet. Nehogy már szórakoztassuk az olvasót olyasmivel, ami cseppet sem volt szórakoztató azoknak, akik átélték. Nekem pont így felel meg, így realisztikus. Ha Pressfield több izgalmat facsarna ki belőle, az már átdobná a regényt a giccs határán. Ja, és az különösen jót tesz a regénynek, hogy a túlnyomó része jelen időben mesélődik. Mintha itt és most történne az egész. Pressfield jó író.

A fordításról: Kellően érzékletes és kellően katonás. Szerintem hibátlanul visszaadja az eredeti stílusát, akkor is, ha kegyetlen hideget, akkor is, ha embertelen gonoszságot, akkor is, ha gyöngédséget, akkor is, ha humort kell érzékeltetni. Két dolog zavart benne: egyrészt az apróbb nyelvhelyességi hibák (szerencsére nem volt belőlük sok), másrészt az, hogy egy ponton átváltanak a szereplők magázódásba. Megvan a logikus oka, hogy miért, csak hát az van, hogy se az ógörögben nem volt magázódás, se a mai angolban nincs, szóval igazából tájidegen elem a szövegben…

A levont pontról: Az van, hogy – legalábbis ami a gondolkodásmódjukat illeti – nekem ezek az ókori makedón katonák kicsit túlságosan mai amerikaiak. Értem én, hogy valahogy befogadhatóvá kell tenni a történetet a mai amerikai közönség számára, meg illik is ez a szereplőkhöz, de azért na. Akkor se Johnnyt meg Jimmyt vitte Nagy Sándor Baktriába.

Ezt 2018. március 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Jó kis klasszikus meseválogatás, gyerekeknek és felnőtteknek szóló szövegekből egyaránt. Igen gazdag a manysi (vogul) nép hagyománykincse, sok mindent érdemes tőlük olvasni. Éppen annyira egzotikus helyen laknak (mert Nyugat-Szibéria pont az egzotikusságáról híres), hogy izgalmas legyen a kultúrájukkal való találkozás. Ugyanakkor éppen annyira útjába estek történelmük során a nemzetközi útvonalaknak (kulturális értelemben is), hogy ne legyen túlságosan idegen tőlünk ez a kultúra.

Ezek a mesék is ilyen „köztes helyzetűek”: ismerősek is, nem is. Akadnak közöttük bőven olyan történetek, amelyek teli vannak nemzetközi motívumokkal; sajátos helyi színezettel persze. Meg olyanok is, amelyektől az ember csak ül és néz és dunsztja sincs, mi miért történt, annyira elborult-szürreális a cselekmény. (Ez utóbbiak kizárólag felnőttmesék, rendes horror-effektusokkal.) Bár ezt nem mindig bánják a szereplők, sőt.

Útjukban egyszer csak egy hármas útkereszteződéshez értek. Látják ám: a macskafi nyila ott van befúródva az útkereszteződés kellős közepébe! Az útkereszteződés mellett pedig egy tábla áll. Ez van ráírva: „A jobboldali út – halál. A baloldali út – éhség. A középső út – szomjúság.”
Megkérdezi erre a macskafi a testvérétől:
– Testvéreim, most melyik úton menjünk?
– A jobboldalin! – feleli a másik kettő, azon nyomban el is indulnak.

A válogatás gondos munka volt, abban az értelemben, hogy sokféle szöveg van a kötetben: állatmese, tündérmese, anekdotamese, még „hazudós mese” is. Az állatfigurák egyébként minden mesében túltengenek, és nyilvánvalóan nem mind állatok biológiai értelemben, hanem nagyon is emberi vonásokkal rendelkező, szellemszerű lények, akik akár még házasodhatnak is emberekkel. Jelen vannak persze a manysi mitológia jellegzetes alakjai is: a címadó „Asszony-unokája”, más néven „Világra-Ügyelő-Férfi”, aki hol istenfiként közlekedik nyolclábú lovon (!) a levegőn át (ezt sajnos a mesékben nem, csak a jegyzetekben teszi), hol tricksterkedik lenn a földön; aztán örök ellensége, a Városi-Fejedelem-Öreg; de akadnak manószellemek (egy- vagy többfejűek), rézember, Hét-Coboly-Magasságú-Rezes-Vasmanó, sőt még egy-két egyszerű mezei sárkány is befér a pantheonba. És hát sokféle meghatározását ismerem a férfiszépségnek, de szerintem ez mindent visz:

Ezzel odaadta a rézember a fiúnak a lovat. Azután ráadásul egy kardot is adott neki. Ahogy a fiú kezébe fogja a kardot, érzi ám, nagyon erős lett egyszerre! Amikor felült a lóra, akkor meg olyan szemrevaló lett, hogy az ember kiskanállal is megette volna.

A pontlevonás a jegyzeteknek meg az utószónak szól. Sem a mennyiségükkel, sem a minőségükkel nem vagyok kibékülve. A jegyzeteknek sokkal részletesebbeknek kéne lenniük, sokkal alaposabban kitérni főleg a manysi mitológiára, nem éppen csak utalni annyi mindenre. Másrészt ha valamire utalnak, akkor ahhoz kapcsolódjon már mese is, ld. az Asszony-unokáját mint istenfit. Az utószó meg főleg azzal van elfoglalva, hogy bebizonyítsa, milyen szörnyű volt a manysiknak a cári időkben, bezzeg most a kolhozban de tök jó nekik (1959-ről beszélünk). Értem én, hogy a tiszteletkört meg kellett tenni, de a fél utószót mégse kellett volna ilyenekre szánni. Az ugyanebben a sorozatban megjelent szamojéd mesekötet jegyzetanyaga és utószava nagyságrendekkel részletesebb és hasznosabb.

Ja, és még tárgyi tévedés meg ellentmondás is maradt az utószóban. Ezt tényleg nem kellett volna. Azokat a motívumokat, amelyek tagadhatatlanul megvannak a magyar és a manysi mesekincsben egyaránt, Gulya János egyértelműen az együttélés korából (amely egyébként 3500 évvel ezelőtt történt, nem 2500, és főleg nem 1500, ahogy az utószó írja) származtatja, holott ő maga jelentette ki két oldallal korábban, hogy a manysi népmesékben jócskán akadnak nemzetközi motívumok, mert nem mindig laktak annyira fenn északon, pár száz éve még rendszeresen járták az Európa és Ázsia közötti közlekedési útvonalat, ahol hadseregeken meg kereskedőkön kívül Ezeregyéjszaka-mesék meg Grimm-mesék is jártak. Arról nem beszélve, hogy a nyelvrokonságot keveri a kulturális rokonsággal. 

Nesztek, nektek mese, nekem meg zsíros-vajasfazék!

De ez mind csak egy pontot ér, mert ez mind csak a kötet legvége, a mesék (és a fordítás) értékéből nem von le. Azok jók, kár, hogy csak ilyen kevés van belőlük meg magyarul.

Ezt 2018. március 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Történelmi pillanatnak lehetünk tanúi.

Életemben először lepontozok egy klasszikust. Ráadásul éppen eposzt.

Mielőtt darabjaira hasad az univerzum, elmesélném, minek köszönhető az a hat pont „fel”, és minek az a négy „le”. Mert mindkettőnek pontos, mérhető okai vannak.*

A „felfelé” pontozást a skandináv mitológia istenalakjai kapják. Lököttek, de van stílusuk. Akkora rajongójuk nem lettem, mint Arianrhod kolléganő (aki, szegény, most a szívéhez kap a pontozást látva), de akkora szerintem rajta kívül más nem is lehet. Azért mégiscsak fontos ennyi idős fejemmel túllépni már a gyerekeknek szánt összefoglalókon, és inkább a tiszta forrásból meríteni. 

Látni Odint kilenc napig a fán függeni, dárdával átdöfve, mert a tudás áldozatot kíván. Hallgatni Loki gúnyos szavát, ahogy felforgatja az egész északi istenvilágot. Figyelni a felelgetős játékra, amelyben a hatalmasok élete a tét. Párhuzamokat keresni a sámánhitű kultúrákkal (Odin nyolclábú lova!). Megtanulni végre Odin két hollójának a nevét (Elme és Emlékezet), akik mindennap felderítik a világ négy szegletét, és visszarepülnek Odinhoz jelenteni, de nagyon aggódik értük a gazdájuk, hátha egyszer nem tér vissza hozzá… akár az Elme, akár az Emlékezet. Megtalálni a mindent járó (nem is olyan kicsi) malmocskát, amely annyi szenvedést okoz két óriásnőnek, amíg bosszút nem állnak a kapzsi királyon. No meg a ráismerés örömével konstatálni, hogy megvan A Végtelen Történet farkasa meg a Harry Potter Greybackje egy személyben. Vagy, mondjuk, a Tölgypajzsos. És akkor még A Gyűrűk Uráról meg a Trónok harcáról egy árva szót se szóltam…

Hát szóval olvassátok az Eddát, mert művelődni jó. 

DE.

A „lefelé” pontozásból kettő jár mindenekelőtt a fordításnak.

Tisztelet-becsület Tandori Dezsőnek, soha nem csalódtam még egy fordításában se – csak most.

Persze, tudom, nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, óriási dolog volt, hogy egyáltalán belefogott egy olyan szövegbe, amely eleve töredékes, ráadásul az egyes töredékei különböző történelmi korokból valók, nem beszélve arról, hogy az északi költők sportot űztek a minél hosszabb és homályosabb költői képek alkalmazásából. (Mélypont: a csónakot egy helyütt habdisznónak nevezik. De mér pont disznó?! Kinek jutna eszébe azon utazni???) Rettenet nehéz dolga volt ezzel a kora középkori óizlandi (!) szöveggel. Mindezt tudom. Mindezzel együtt nagyon mellément ez a fordítás.

Szóval aki művelődni szeretne, és megteheti, inkább angol nyelvűt válasszon, még ha az prózai is, ami sokat elvesz a szépségéből. De legalább valamennyire összefügg és érthető! Mert ez a fordítás, ez olyan, hogy háromszor olvasok végig egy oldalt, mire rájövök, hogy nem én vagyok a hülye, tényleg nincs értelme. 

Ja, és a magyar fordításban nem szerepel Gandalf. Csak az angolban. Nehezményezem. 

A másik két „lefelé” pedig ennek a **** (ide tetszés szerinti krikszkrakszot tessenek odaképzelni) Szigurdnak és csapatának szól. És nagyon meggondolom, hogy ne vonjak-e többet.

Amióta megvagyok, nem értem, mit esznek rajta évszázadok óta a rajongói, Wagnerrel az élen. (Ugyanis ő Wagner Siegfriedje; többféle néven futott, mint általában a mondabeli hősök.) A tiszta forrás is csak annyit közölt, amennyit már úgyis tudtam: kardot kovácsol (ezt nem minden variációban), legyőzi a sárkányt (vagy ami a kincset őrzi éppen), megtanulja az állatok nyelvét, kinyírja a nevelőjét, kiszabadítja a valkűrt (kétszer, mivel közben elfelejti), majd hátba szúrják (esetleg álmában ölik meg). SLUSSZ! EZ MITŐL AKKORA HŐS???? Akhilleuszt se szeretem, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy ennyi hőstettet fél nap alatt megcsinál. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy igazából nem is Szigurd az érdekes, az ő halála csak ürügy, hogy utána kiirtsanak két családot meg három népet, és a végén lehessen gyászolva ülni a ködös-véres csatatér közepén, míg az enyészet lobogója leng az elesett hősök szétdobált végtagjai fölött. Eleve nem az én műfajom az ilyesmi, hát még, ha értelme sincs.

Mondjuk, Gudrun nem piskóta, azt elismerem. Évtizedeken át leginkább azzal foglalkozik, hogy az egyik családtagját ráuszítja a másikra, aztán mindig rájön, hogy tulajdonképpen őneki a másik is a családtagja volt, tehát igazából annak a gyilkosán is bosszút kell állni, tehát megint kell keresni valakit, akit arra is rá lehet uszítani, amíg még marad kettő, aki legyilkolhatja egymást. Nem semmi a nő, amennyit kibír – de azért olyan szívesen megmondtam volna neki a tutit: idefigyelj, néném, tök egyszerűen meg lehet oldani az egész problémát, csak fogjad te a kicsi kezedbe a kést személyesen, azt' nem kell többet azon gondolkodni, hogy kivel állass bosszút kin.
Igen, tudom, az volt a szabál, hogy lyányoknak nem lehet bosszút állni. Ezzel tisztában vagyok. Ettől még idegesít a sztori.

A Szigurdtól kiinduló mondakör tehát érezhetően nem tartozik a kedvenceim közé. Ezt leszámítva egész jó olvasmány az Edda. Csak sajnos ez legalább a felét teszi ki. Az istenekről szóló részt újra fogom olvasni, ezt – hát nem mostanában. 

Gyerekeknek viszont készült egy átdolgozott, de nem butított verzió magyarul, na, azt mindenkinek ajánlom.

Pontszám: 10/6

Ezt 2018. március 16-án írtam.