Ezért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Mivel nemrég olvastam Steven Pressfield könyvét Nagy Sándor afganisztáni hadjáratáról, nem is tudtam volna nem összehasonlítani az ókori és a XX. századi helyzetet és annak feldolgozását. (Nem is akartam. Direkt azért olvastam a két könyvet ilyen közel egymáshoz.)

A Nagy Sándor-regény kitűnő, izgalmas munka, precízen megrajzolt történelmi háttérrel, és éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy az embernek mindenfajta háborútól elmenjen a kedve. Amikor közelről mutatja az afgánokat, akkor látszik, hogy a kultúrájuk cseppet sem rokonszenves ugyan (egynémely vonásaira leginkább az „embertelen” jelzőt használnám), de ettől még bátrak és szabadságszeretők, vezérük pedig méltó ellenfele Alexandrosznak. A görögök/makedónok jóval szimpatikusabbak – de ők az agresszorok, akik csak úgy betörnek egy idegen országba, amelynek lakói soha nem bántották őket, és személyes sértésnek veszik, ha vissza mernek ütni nekik. A háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet.

Mint Alekszijevicsnél. Csak itt minden rokonszenvnek annyi. Kétezer-kétszáz év múlva újabb agresszorok érkeznek, újabb őrült hódítói tervekkel, elhibázott politikai döntéseknek köszönhetően. Illetve dehogy érkeznek; ők maradnak otthon a négy fal biztonságában: maguk helyett küldik azokat, akik nem tudnak elszaladni a következmények elől. Mert arra nevelték őket, hogy engedelmeskedjenek, hogy parancsot teljesítsenek, meg különben is minden katona hős – mert nem tud helyettük senki váltságot fizetni – vagy éppen azért, mert a lehető legaljasabb módon csapdába csalták őket. Hősiesség elvétve, ha akad, itt személytelen hatalmak játéka folyik, amelyek semmiért nem vállalják a felelősséget.

Ellenfelet, azt nem látni, nemhogy tisztelni lehetne. Ez teljesen érthető, elvégre a XX. század végén járunk, harminc évvel az első olyan háborús regény megjelenése után, amelyben egy fia ellenség nem sok, annyi se bukkan fel. Távolból lövik egymást, baráttól és ellenféltől egyaránt elidegenedve. Az afgánok vezetőiről itt semmit nem tudni, csak a kisember bukkan fel olykor-olykor, és a szó szoros értelmében vagy öl, vagy őt ölik. Az előbbire a legképtelenebb személyek képesek, a legképtelenebb tárgyakkal, ezért az utóbbira a legképtelenebb lehetőségeket is megragadják, és ritka a megbánás. Azért halványan földereng az idegen kultúra – annyira idegen, hogy a katonák számára teljesen értelmezhetetlen is, én is csak azért vélem (kicsit jobban) érteni, mert nagyon hasonlókat olvastam a Nagy Sándor-regényben. (Úristen, ennyire keveset változott volna ott a világ két évezred alatt?!)

Volt valami halovány ellenérzésem a Nagy Sándor-regény olvasása közben. Egyrészt azért, mert a szereplők határozottan amerikai módra gondolkodnak – végül is mai közönségnek íródott a regény, szóval megértem én… Másrészt azért, mert rendkívül erős a regényben a bajtársiasság, sőt barátság szerepe. Az újoncokat nem bántják, maximum nevelő célzattal, azért, mert – a végén ki is mondják – féltik őket az idősebbek.
Szép, szép – gondoltam –, de azért itt az író megengedett magának némi idealizálást.

Alekszijevicset olvasva már nem vagyok ebben olyan biztos.
Itt aztán semmi idealizálás nincs. Az újoncoknak jobban kell félniük az „öregek” piszkosságaitól, mint az afgánoktól. Nemcsak dolgoztatják, hanem minden módon kihasználják őket, sokszor embertelen kegyetlenséggel bánnak velük. Nincs összetartás – korrupció van. Meg húsz éve lejárt szavatosságú vacsora. Afganisztánba különben is azért megy az ember, hogy bundát és japán magnót szerezzen. :P
De az is igaz, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Alexandroszról el lehet mondani, hogy megalomániás őrült, de azt aztán nem, hogy személytelen hatalom volna. Igazi karizmatikus vezető, aki mindenütt a hadsereg élén halad, ütközet közben a leginkább. (És marha nagy szerencséje van, hogy sose nyírják ki. Szerintem nincs több történelmi alak, akit így kegyelt volna a szerencse.) Rengeteg katonájának tudja a nevét (!), személyes példát mutat nekik kitartásból, és minden eszközt megragad, hogy az összetartozás érzését erősítse.
Vagyis pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a szovjet hadügy a nyolcvanas években. :/
Szóval tulajdonképpen hihető is lehet, hogy ilyen hadsereget sikerül összehoznia.
Mint ahogy az is hihető, hogy egy kilenctizedrészt szétrohadt hatalmi rendszer éppen ilyen hadsereget termeljen ki magából.

Összegezve: ez még csak a második könyvem Alekszijevicstől, de fogok még olvasni tőle, az tuti. Bár ami az írói kvalitásait illeti, kizártnak tartom, hogy más könyveiben ennél jobban bontakozhatott volna ki. A témái jelentősek maradhattak továbbra is, abban nem volt hiba, de többet nem lehetett akkora „mázlija”, hogy a könyve miatt pert indítsanak, hogy aztán a per anyagát és az ahhoz kapcsolódó iratokat (magán- és nyílt levelek, újságcikkek) is beilleszthesse a kötet végébe.
Emberként repeső szívvel mondott volna le erről az egész méltatlan meghurcolásról, de íróként a maximumot hozza ki belőle: szó szerint beleveszi a könyvbe annak a hatását, befogadását is. Semmi nem mutathatná jobban a könyv jelentőségét annál, amekkora indulatok itt összecsapnak a szerző mellett és ellen – és napnál világosabb, hogy ez még csak nem is a „jók” és a „gonoszok” csatája. Még akkor sem, ha az Alekszijevicset védő levelekből kettőt maga Vaszil Bikov írt alá. :) Sőt, így látszanak igazán az ellentmondások.

Ezt a könyvet nem lehetett másképp megírni, csak úgy, hogy a szerző hallgasson. És szerkesszen. Megjelenítsen, felrázzon, és mindenekelőtt folyton-folyvást ellenpontozzon.

Ezt 2018. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10