Nagyon jó ötlet volt ezt a novelláskötetet így összeállítani.

Ritkán olvasok nyelvtanulóknak rövidített szövegeket; nem nagyon szeretem őket, sem mint nyelvtanár, sem mint nyelvtanuló. De ezt tényleg megcsinálták rendesen. Az volt a koncepció, hogy a világ minden tájáról* hozzák össze különböző angol nyelven író szerzők műveit, amelyek különféle (többé-kevésbé) válságos élethelyzetekhez kapcsolódó témákról szólnak. Olyan helyzetekről, amelyekben „az emberi szív” a legfontosabb. És tényleg megcsinálták.

Kinyitják egy kicsit a világot a nyelvtanulók előtt ezek a novellák – ennek hasznáról bőven mesélhetnék ennyi soknemzetiségű kihívás teljesítése után. Felhívják a figyelmet arra, ami az egyes kultúrákban egyedi, és arra, ami közös emberi. A kultúrák találkozása is megjelenik egy-két szövegben, különösen a legutolsóban. Akad köztük vidám és lehangoló is, de mind olyan élethelyzetről szól, amelyet a gyerekek is megértenek. Ráadásul olyan szerzők művei kerültek bele, akikről Magyarországon nem sokat tudunk. Aztán senki meg nem akadályozza a nyelvtanulót abban, hogy jobban utánanézzen az illető műveinek. 

Fél csillagot azért vonok le, mert a kötet végében található feladatoktól nem vagyok éppen elájulva. Olyan ügyesen sikerült a szerkesztés, igazán megerőltethették volna magukat utána is.

* Afrika talán kicsit túl hangsúlyosra sikerült, a kötet nyolc novellájából négy onnan való.

Ezt 2018. június 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Jaj, de szép. 
Jaj, de szörnyű. 
Lassú olvasásra való, beosztós kötet.

Naturalisztikus leírások a háborúról, rendkívül sajátos szemszögből. Az elbeszélő a hódító hadsereg tagja, tehát agresszor; önkéntes, tehát idealista, és hisz abban, hogy a háború a jó ügy érdekében zajlik (még a húszas években elképzelhető volt); intelligens, tehát rájön, hogy a háború igazából mocskos dolog, és temérdek fölösleges szenvedést okoz; de ha már idáig elment, hát továbbra is hisz a világforradalomban; de közben pontosan tudja, hogy ha rájönnének, kicsoda, akkor minimum repülne a hadseregből, de lehet, hogy még föl is kötnék az első fára a biztonság kedvéért. Egyébként meg egyszerűen csak fiatal, és tartozni akar valahová, de azért annyira nem fiatal, hogy ne látná, mi az ára a valahová tartozásnak.* És annyira nem fanatikus, hogy ne érzékelné, mennyi minden köti azokhoz, akiket a kozákok ellenségnek tekintenek. Időnként meg is engedi magának, hogy közöttük otthon érezze magát.

Ez nem propagandairodalom. Nem nehéz annak beállítani, de határozottan nem az.

Nem tudtam, hogy lehet valaki ennyire tárgyilagos és ennyire lírai egyszerre. Tárgyilagos, amikor a szenvedés, a düh, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a nyomor megjelenítéséről van szó, és két perccel később túláradóan, már-már modorosan** lírai prózaverset ír a naplementéről. Vagy a lovakról. Esetleg a fáról, amelyikre fölkötöttek valakit. De ha az útszéli árok fenekéről jut eszébe valami lírai, akkor arról.

Az én kötetemben benne volt az Odesszai történetek is, öt hosszabb írás. A szereplőikről annyit, hogy így néznek ki a Rejtő Jenő-figurák, amikor Brecht-drámába látogatnak, és elkezdik szó szerint halálosan komolyan venni magukat. Gengszterek, madámok, rendőrök, helyezkedni tudó vagy nem tudó kisemberek a száz évvel ezelőtti ukrán gettóban. A történetük időnként követhetetlen, de az nem áll nekik rosszul. A leírások továbbra is plasztikusak, a kultúra pedig, amelyet megjelenítenek, egyszerre otthonos és taszító, összetettségében megérteni való.

Titokzatos utak vezetnek a pincékbe meg az istállókba. Háborúk idején ezekben a katakombákban húzódnak meg a golyók és a fosztogatók elől. Napokon át gyülemlik fel itt az emberi ürülék meg az állati trágya. A csüggesztő rémület maró bűzzel meg a trágya zápos savanyúságával tölti be ezeket a katakombákat.
Beresztecsko rendületlenül bűzlik mind a mai napig, s valamennyi lakosa rothadt heringszagot áraszt. A kisváros bűzlik az új korszakra várva, s emberek helyett a határvidék borzalmainak fakó árnyai járnak az utcán.

Nem utoljára olvastam ezeket a novellákat, örülök, hogy megvettem a kötetet. Köszi az ajánlást, Tóth Ákos!

* SPOILER Az maradandó emlék, mert nagyon durva, hogy a kozákok akkor kezdik befogadni, amikor a szemük láttára elveszi az öregasszony utolsó libáját, és a csizmája sarkával tapossa szét a liba fejét, hogy legyen mit ennie. Tény, hogy nem etetik agyon a vörös hadsereg katonáit. Az is tény, hogy az öregasszonynak több libája nincs. Meg az is, hogy a többiek erre bólogatva összenéznek: igaz, hogy pápaszemes a kölök, meg firkálgatni szokott, de na, bajtársnak való ez. 
** Van, aki szerint nem is csak már-már modorosan, és van is benne valami. Ettől függetlenül nekem nagyon bejött ez a fajta stílus, az összes túlcsordulásával meg képzavarával együtt.

Ezt 2018. június 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Fura, egzotikus mesék/mítoszok egy (szerintem) igen jól szerkesztett, lelkiismeretesen összeállított kötetben. Jó sokáig elhúztam az olvasását: beosztottam egy-egy napra, olykor kihagyásokkal, máskor gyorsítva, különben egészen összefolytak volna a történetek, de azért hasznos és jó olvasmánynak bizonyult. Az a pont szubjektíve vonódott le: némelyik mese túlságosan is idegen, adott esetben értelmezhetetlen. Igaz, az utószó sok mindenre rávilágít, egyes motívumok jelentését is megmagyarázza (amire magamtól soha az életben nem jöttem volna rá), szóval semmiképp se hagyjátok ki.

Új-Kaledónia a déli félgömbön található, Óceániában, Ausztrália középtengelyével nagyjából egy szélességi körön, de jó messze tőle. Elszigetelt közeg sajátos meséket termel, szóval igazából az a meglepő, ha van, amiben hasonlítanak az európai mesekincsre.

Az öregek azt mesélik, hogy a spirál alakúra csavarodott Föld a Holdat érte, a hegy tetején lévő kő pedig éppen hogy száraz volt, mielőtt Zioumában a hegyen elosztották a különböző vidékeket. Mikor a tenger már egy sziklát szárazon hagyott, a Hold kihúzta egyik fogát a szájából és rárakta a kőre. A fog sokáig maradt ott, szétrothadt, és férgek másztak bele. A férgek leestek a Földre, és gyíkokká változtak, néhány közülük a vízbe esett, ezekből angolna lett. A gyíkok gyerekei emberi arcot öltöttek.

Franciaország egyik tengerentúli területe – a szerkesztő is francia nyelvű kötetekből dolgozott, amelyek jóval korábbi gyűjtéseket tartalmaztak, időnként hiányos adatokkal. De a jegyzetanyagból látszik, hogy nemcsak átvette a meséket a magyar szerkesztő, hanem értett is hozzájuk.

A központi téma a család. A bonyodalom rendszerint családon belüli konfliktusokkal indul, és ezeket az európai olvasó vagy felfogja, vagy nem. Én többnyire „vagy nem”. Különösen, ami a spontán gyilkosságokat illeti.* Máskor a mi számunkra is ismerős lehet a dolog, pl. azokban a mesékben, amelyekben az árvát vagy a legkisebbet bántják, aki aztán persze a legerősebbé válik. A végkifejletben pedig helyreáll a család, a közösség egysége, újabb családot alapítanak, mindenki megtalálja a helyét. Esetleg valakit megesznek. Kevés a varázslény (többnyire szellemlények, ritkábban antropomorf állatok), kevés a varázstárgy, cserébe egy darab hétköznapi cukornád is válhat a mágia eszközévé.

Bement a kunyhóba, felnézett és meglátta, hogy a méamoru szár, ami unokája születését jelezte, elszáradt.
– Oh – kiáltott fel –, valami baj történt az enyéimmel Szoumában!
Tüstént munkához látott, levágott egy bambuszszárat, és elment az erdőbe. Mindenféle növényt gyűjtött, megtöltötte a bambuszt. Fogott még egy darab jamot és egy szál cukornádat. Szoumába sietett.
Amikor belépett az övéi kunyhójába, az összerágott növényeket az anyára fújta és köpte. A halott nő teste és végtagjai mozogni kezdtek. Ezután rávette, hogy nyeljen le egy keveset ezekből a növényekből.
– Erősnek érzed magad? – kérdezte.
– Igen.
– Egyél egy keveset ebből a jamból!
Hozzálátott.
– Szívd meg ezt a cukornádat.
Szopogatni kezdte.
– Erősnek érzed magad?
– Igen, teljesen jól vagyok.
Az öregasszony ezután a gyermekre fújt, akinek teste és tagjai újjáéledtek.

Azok a mesék tetszettek igazán, amelyek elmondtak valamit az új-kaledóniai hétköznapokról (mit esznek, hogyan öltözködnek, hol laknak), vagy amelyek konfliktus helyett váratlan szövetségekben ábrázolták a szereplőket. Meg persze az alvilágjárások. 

* SPOILER Amelyek általában feltámadással vagy egyéb módon folytatódó élettel végződnek, pl. a halott asszony gyereket szül, aki visszakerül a családjához.

Ezt 2018. június 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

No, akkor most jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg, hogy mit olvastam. Addig pontozni se merem.

Nem mintha rossz lett volna. Akkor tudnám, mit olvastam: rossz könyvet. Ez nem az. Nem bántam meg, hogy megvettem. És nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy elefántcsontparti irodalom is szerepel a repertoáromban. Sőt a birtokomban is.

Az úgy volt, hogy különböző afrikai irodalmakkal kezdtem ismerkedni az idén, és amikor Elefántcsontparthoz értem, meglepően sok mindent találtam magyarra fordítva. Csakhogy ezeket a könyveket vagy nagyon lehúzták az ízlésőreim, vagy éppen ellenkezőleg: dicsérték őket, hogy milyen tökéletesen jelenítik meg a polgárháborúk borzalmait. Azokból most kissé sok volt, ezért kezdtem valami mást keresni a neten, és hamar rá is akadtam Véronique Tadjo életművére. Szívesen olvasok ugyanis történelmi regényeket és mítoszokat, ő pedig megírta Nyugat-Afrika egyik nagy (és mára félig már mitikus) történelmi alakjának a regényét. Végül mégsem azt választottam (de még fogom), hanem egy olyan könyvét, amelyet egy kritikusa egyaránt nevezett sci-finek és fantasynek. Arra már láttunk példát Afrikában, na, hátha ez is olyan jó lesz, lássuk.

Az első két fejezet nagyot ütött, azokban nem volt hiba. (Angolul itt olvashatók, kedvcsinálónak.) Világosan érzékelhető bennük a fantasztikum, no meg a politikai allegória: egy természeti katasztrófától meggyengült közösség fölött egyszerűen átveszik a hatalmat „a Vakok”. Jelképük (egyébként jóval több jelképnél) a denevér, aki a sötétségben uralkodik, és mindent meghall. Ezeknek a tulajdonságoknak a segítségével tudják a Vakok kiépíteni és fenntartani diktatórikus uralmukat, de természetesen ez a legfőbb akadályozójuk is: szó szerint nem látnak tovább az orruknál. Óriási ötlet, az első fejezet végére kipusztultam az irigységtől.

Csak legmélyebb sajnálatomra nem ebben a szellemben folytatódott a könyv. Lett belőle melankolikus szerelmi történet, olyan olvadó-gyönyörű stílusban, hogy majd lefolyt a lapról. Aztán hirtelen kiderült, hogy voltaképpen a női főszereplő beavatás-történetében vagyunk. Aztán bejött a képbe egy fanatikus költő-próféta, aki megint csak nagyon ígéretes agymenéseket produkált. Közben meg időnként meg-megszakadt a mese, hogy átmenjen versbe vagy költői prózába…

Ezek közül bármelyikkel ki tudtam volna egyezni egyenként. Sőt, azzal is, hogy mindegyiket egyszerre öntsék a nyakamba. Csak azzal nem, hogy mindet bele akarják zsúfolni száznegyvennégy oldalba. Az ehhez nagyon, de nagyon kevés.

Politikai allegóriához túl kevés a fantasztikum, túl sok a költőiség. Utóbbiból inkább balladisztikus regényt lehetett volna írni, ahhoz passzoltak volna a rendkívül sarkított jellemű szereplők meg a kihagyásos-szaggatott szerkezet. De ahhoz meg minek a fantasybe illő beavatás-történet? Az is érdekelt volna, de ahhoz meg éppenséggel nem passzoltak a szereplők. Ráadásul abba éppen csak belekapott a regény, már szaladt is tovább politikai vonalon. Aztán vissza a szerelmi szálhoz. Aztán vissza a politikához, és hirtelen a politikai allegóriának is lettek fantasy-elemei… Száznegyvennégy oldal nem bír meg ennyit. 

Szerintem. De ismétlem: jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg nekem, hogy én vagyok a hülye. Úgy szeretném szeretni ezt a szövevényes izét, amiről még mindig nem tudom, micsoda.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 3-án írtam.

A könyv megjelenése óta tudtam, hogy ha egyszer majd algériai irodalmat akarok olvasni, ezzel kell kezdenem. Örülök, hogy így is történt. Csak azt sajnálom, hogy azt az ismerősömet, akivel a legjobban szerettem volna megbeszélni, már nem kérdezhetem meg róla, mert nem él.

Ritkán esik meg, hogy egy író egy másik regény továbbgondolásával* alkot nagyot. Hát Daoudnak sikerült. Nem folytatást írt Camus regényének (amelyről itt írtam), hanem „a hiányzó másik felét” írta meg, ahogy Rhys tette a Jane Eyre-rel. Pont olyan okosan. És pont olyan nyomasztóan.

Igen, ahogy egyre tovább gondolkodom ezen, egyre több párhuzamot fedezek fel Rhys és Daoud regénye között. Egy-egy olyan szereplőnek a történetét írják meg, akit többé-kevésbé „kifelejtettek” a nagy klasszikusból. Olyasvalakiét, aki még a nevét is elveszíti. A háttérben pedig visszavonhatatlanul ott van az európai ország (volt) gyarmata, forró, egzotikus, csöppet sem elbűvölő, saját helyzetével mit kezdeni nem tudó, a belészületettek számára is félig idegen terület.**

Soha többé nem fogom tudni úgy olvasni Camus-t, ahogy eddig. És ez jól is van így, mert kb. kétévente tanítom. Most már azt is másképp fogom.

Egyébként soha nem szerettem Camus regényét. Úgy általában az a korszak, az a stílus nagyon távol áll tőlem. Megtanultam értékelni, nagyon is (látszik is a csillagozásomon), de a távolság szinte minden újraolvasáskor ott marad köztem és a szöveg között. Éppen így történt ennek a könyvnek az esetében is. Érthető, hiszen ennek a főszereplő-narrátora is nagyon magányos; a társaitól is tartja a távolságot. Más, mint a többiek. Meursault gyilkossága teszi mássá, és a saját anyja elvárásai. Igaz, hogy a társadalomhoz képtelen alkalmazkodni, de ettől még nem válik önállóvá, ellenkezőleg: valaki másnak az életét kezdi élni. Az életéről pedig valaki másnak a szavaival (másnak a nyelvén) tud csak beszélni. A saját története sem az övé. Amikor a legszemélyesebb vallomásokat teszi, hirtelen Camus-t kezdi idézni. Újraírva. Azonosul azzal, akit következetesen „a gyilkos”-nak nevez, vagyis Meursault-val. Nem is véletlen, hogy időnként önmaga is hazugságnak tartja a saját szavait.***

Ezt a könyvet se szeretem, ahogyan a Közönyt. De kell. Az ilyen könyvek segítenek megfogalmazni azt, mit is jelent a társadalmi előítélet, és miért veszélyes. Mert egy tömbként tekint egy olyan embercsoportra, amely nem tömb, talán nem is csoport. Elveszi az egyének arcát, nevét, élettörténetét, apró jócselekedeteit és mocsokságait. Ettől szenved a regény mesélője, a beszédes nevű Harun, ezt a szenvedést adja tovább a saját bűne által, tudatosan-bevallottan (amikor ő is öl) és öntudatlanul-bevallatlanul (amikor a nőkről gondolkodik).

Kinyitom a szemem-fülem. Jó kérdéseket akarok megfogalmazni. Jó válaszokat akarok összerakni. És ebben segíteni másoknak is.

(Ezért utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

* Igen, tudom, szaknyelven fanfictionnek hívják az ilyet, de azért ezt a regényt mégsem nevezném annak. Nem azért, mintha degradálónak tartanám a „fanfiction” kifejezést, elvégre ha az Odüsszeiát vagy az Aeneist lelkifurdalás nélkül annak neveztem, ezzel kapcsolatban se lehetnének gátlásaim. A gond ott van, hogy ahhoz, hogy valamit fanfictionnek hívjak, a háttérben legalább valami minimális rajongásnak (ld. "fan") jelen kéne lenni. Itt meg sok mindent érzékeltem, de ezt az egyet nem…
** Ezt a regényt is tessék rátenni az 1001-es listára. Rhysé is rajta van. Így lészen teljes a szimmetria.
*** SPOILER Ügyes posztmodern csavar: Hogy is mondhatna el az ember a hitelesség igényével valamit, ami egy fikcióhoz, egy regényszereplőhöz kapcsolódik? És még ha nem is kapcsolódna fikcióhoz, a gyarmati média tesz róla, hogy a szereplő története, arca, neve, egész élete és halála, még a holtteste is úgy eltűnjön, mintha soha nem is létezett volna. Dupla fikció. A második elég gyakran megtörténik a mi hétköznapi életünkben is. Gyarmat se kell hozzá.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2018. május 29-én írtam. 

Amikor elkezdtem tudatosan keresgélni különböző nemzetiségű szerzők műveit, sejtettem, hogy Marokkó esetében nem lesz túl nagy választék. Aztán persze már nem is igényeltem. Amikor kiderült, hogy létezik XIV. századi marokkói útleírás magyar nyelven, tudtam, hogy ennél extrémebbet úgyse találok. 

Érdekesnek borzasztó érdekes is, amit elmond ez a nyughatatlan világcsavargó, csak az nem mindig nyerte el a tetszésemet, ahogyan elmondja, ezért is vontam le két pontot. Összehasonlításképpen: az Ezeregyéjszakát nem mertem pontozni egyáltalán.

Van itt földrajz, néprajz, növény- és állattan, vallás, bányászat, hadtudomány és politika, mert Ibn Battúta rengeteg mindenhez értett („mindenhez is”), és mindenről volt véleménye (ha kellett, ha nem). Információban nincs hiány: ha valaki a késő középkor mindennapi életére kíváncsi Észak-Afrikában vagy Dél-Ázsiában, a Niger folyótól Szumátráig, nem is kell tovább keresgélnie, Ibn Battúta az ő embere. Eljutott Maliba, a Nílushoz, Srí Lankára, Jávára, Kínába, még a Volgához is, és csak az Isten őrizte, hogy jártában-keltében föl nem fedezte Amerikát. Szerencséje, mert jó eséllyel rendkívüli felháborodással fogadta volna az ottani életet, lehet, még agyvérzést is kap.

Mert Ibn Battúta okos, jó megfigyelő, türelmesen viseli az időjárás viszontagságait, legyen szó trópusi esőről, sivatagi szélről vagy sztyeppei hidegről, szívesen kóstol meg egzotikus kajákat, és még arról sem feledkezik meg, hogy pontosan leírja az indiai postaszolgálatot vagy a kínai humán térfigyelő rendszert.

Amikor bementem a szultán [a kínai császár] városába, elhaladtam a festők piaca mellett. Odaértem a szultán palotájához, barátaimmal együtt, mindannyian iraki módon voltunk öltözve. Amikor este visszafelé menet elhaladtam az említett piac előtt, hát uramfia, ott látom saját képmásomat és társaim arcképét papírokra festve, amelyeket már fel is ragasztottak a falra. Nézni kezdtük egymás képét, és egy hajszálnyi hibát sem fedeztünk fel a hasonlóság tekintetében. Azt mondják, hogy a szultán rendeletére történik ez. A festők elmentek a palotába, ahol tartózkodtunk, megnézegettek minket, és megfestették arcképünket, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Az a szokás, hogy mindenkit lefestenek, aki elmegy előttük. Ez a szokás azt célozza, hogy ha egy idegen olyasvalamit tesz, amiért menekülni kénytelen, csak elküldik az arcképét arra a vidékre, kutatnak utána, és mindenkit elfognak, aki hasonlóságot mutat az arcképhez.

De a türelme, az meglepően csekély. Mármint meglepően ahhoz képest, hogy milyen sokféle kultúrával kell szembesülnie útközben. Egy bizonyos határig viseli, hogy mások másképpen gondolkodnak, mint ő, de nagyon szűk az a bizonyos határ, és ha valaki túlmegy rajta, az ostoba, korlátolt, felháborító. Nem mondom, hogy én nem tekintem egyik vagy másik általa elítélt cselekedetet szintén elítélendőnek – na de hát na, aki ennyit mászkál, legyen már kicsit nyitottabb. Ne várja el, hogy a saját világa majd vele megy mindenhova. Márpedig Ibn Battúta elvárja, sőt gondoskodik is róla. Ahol buddhisták laknak, ki se megy az utcára. Ha nem díszruhát adományoz neki az uralkodó, le se köpi az ajándékot.

Ettől függetlenül sok-sok apró életképpel, érdekes anekdotával, és mindenekelőtt temérdek fura növényfajjal lettem gazdagabb, amikor megvettem ezt a könyvet. Örülök neki, teleraktam ragacsos könyvjelzőkkel, és ünnepélyesen felkérem a Maldív-szigetek íróit, hogy rakjanak már össze egy tisztességes történelmi regényt arról az időszakról, amelyről Ibn Battúta írt. Különben nem olvasok tőlük semmit. Uff, én beszéltem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ismerek valakit, aki a hatvanas években volt gyerek. (Ilyet igazából sokat ismerek, de most csak ő számít.) Megkérdeztem, mond-e valamit neki az a szó, hogy „Biafra”. Mondott. Sokat nem, csak annyit, hogy egyszer gyerekkorában a plébános felszólította a gyülekezetet, hogy imádkozzanak ibo* testvéreikért, akik töméntelen szenvedésen mennek keresztül.
Ha belegondolok, hogy milyen rövid lehet az út két ember között… Ha Adichie szülei tudták volna, hogy egy kicsike Békés megyei falu még kisebb templomában imádkozik értük egy tizenkét éves gyerek…
…hát nem tudom, min változtatott volna. De azért örülök, hogy így történt.
A regény leginkább arról szól, milyen hosszú lehet az az út két ember között. Időnként még félútig sem érünk. Főleg, ha van, aki el se indul, mert lőni könnyebb neki. 

Fene tudja, tetszett-e a regény. Egyrészt egy mértéktelen szenvedésről – emberek által embereknek okozott, tulajdonképpen gonoszul fölösleges szenvedésről – szóló szöveg nem azért íródik, hogy jólessen olvasni. Másrészt vannak a regénynek bőven olyan szakaszai, amelyek éppen azért íródtak, hogy jólessen olvasni, és ez olykor zavart. Kicsit sok volt nekem a szereplők családi/szerelmi élete. Tudom, hogy ez kontrasztnak is kellett – a háborúban talán az a legfurcsább, hogy nem áll meg a normális élet –, meg azért is, hogy Adichie felmutassa a népirtások ritkán emlegetett arcát. Hiszen ahhoz, hogy megértsük, a mosolygós szomszéd magától értetődő módon fordulhat át véreskezű mészárosba, mindenekelőtt látni kell a mosolygós szomszédot, és az egész békés világot, amelyhez tartozik. Látni kell, hogy létezik az a többé-kevésbé normális világ, amelyben a legsúlyosabb probléma nem az, hogy az embert nyílt színen agyonlövik, hanem, mondjuk, az, hogy X kivel csalta meg Y-t. Tudom, erre szükség van. Mégis sokallom. Közben azonban azt sem mondhatom, hogy túl érzelmes a regény – végül is a három nézőpontszereplő közül kettő igencsak érzelmes alkat, hogy máshogy látnák a világot? Úgyhogy csak fél csillagot vonok le, azt is némi lelkifurdalás után.

Hogy fontos könyv, és megérdemli a helyét az 1001-es listán, az nem kérdés. A traumát, különösen közösségi, történelmi traumát feldolgozó könyvek mindig rendkívül fontosak. Ez a könyv pedig ráadásul átlagon felüli színvonalon végzi el a feldolgozást. Még csak nem is kizárólag a közösségen belül, hanem az egész világ szeme láttára. Teljes joggal. Először is olyan dolgokat ír meg, amelyeket nemcsak egyetlen ország történelméről lehet elmondani, és nemcsak egyetlen nemzetnek szolgálhat tanulságokkal. Másodszor abban, ami a Biafrai Köztársasággal történt, nyakig benne voltak a világ egyéb nemzetei is. Főleg a hajdani gyarmatosító Anglia, de bizony a többiek is. Csöppet sem fölösleges az orruk alá tartani a helyzetelemzést. Sajnos negyven évvel később a kelleténél. Bár ki tudja, min változtatott volna, ha akkor jelenik meg. Persze a helybelieket véletlenül se menti fel: nemcsak a külföld hozzáállása látszik, hanem a korrupció, a helyi hatalmi játszmák, a katonák túlkapásai is. De azért meg fog maradni bennem az a kérdés, amelyet az egyik főszereplő tesz fel a helyszínen megjelenő amerikai újságírónak: „Mindig előre eldönti, milyen válaszokat fog elhinni, mielőtt belekezd az interjúba?”

A három nézőpontszereplő (ha akarom, főszereplő) telitalálat: egy felnövekvő, fokozatosan átalakuló és meglepő eredménnyel „megérő” fiatal fiú – egy intelligens, lelkes, a szabadságot és függetlenséget nagyra értékelő fiatal nő – egy sodródó, nehezen oldódó, de azt a kevés érzelmi kapcsolatát mindennél jobban megbecsülő középkorú férfi. Kettő igbo, egy angol, az éppen három biafrai. Váltva figyelhetjük az eseményeket egyikük vagy másikuk szemszögéből, és mindig csak annyit láthatunk, amennyit ők látnak. Ezért lesz szaggatott a történet – ismét csak jogosan: mi más lehetne egy ilyen kaotikus, véres kavargás, mint szaggatott?

Igen, tessék olvasni. Igen, van magyar fordítása. (Csak a fülszövegét ne nézzétek meg.**) Ha Nigéria, és úgy általában Afrika történelméről, kultúrájáról szeretnétek többet megtudni, nem is kell tovább keresgélnetek. Úgy tudom, a XX. században Achebe írta meg a kontinens legfontosabb regényét. Ha így van, Adichie a méltó utódja. 

* A regényben igbóknak hívják őket, de holtbiztos, hogy a plébános az angolosított átiratot ismerte.
** Aszongya, „az ikerpár lányok, Olanna és Kainene úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz”. Először is a másik kettő: levegő és föld. Másodszor amelyik fülszöveg így kezdődik (és hasonló hangnemben folytatódik), az szerintem nem traumafeldolgozó regényhez való.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 22-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Klasszikus késő viktoriánus kalandregény. Utazással, kincskereséssel, elefántvadászattal, egzotikus helyszínekkel, fekete statisztákkal, öt-hat rendkívül képtelen megmeneküléssel, eposzba illő csatával, önfeláldozással. Mondanám, hogy szabványos, de igazából ez a regény alkotta meg azt a bizonyos szabványt. Ja, és gyakorlatilag nők nélkül.* Legalábbis az előszó ezt közli az olvasóval, nehogy valaki hamis illúziókba ringassa magát.
Nem ringattam. Tudtam, hogy amelyik viktoriánus regény úgy indul, hogy aszexuális férfiak mászkálnak Afrikában, az úgy tele lesz egyéni és társadalmi elfojtásokkal, hogy hatvan szakdolgozatot tele lehet írni velük.**
Tele is lett. Egészen meglepő módokon. Meg még meglepőbb módon még sok más izgalmassággal is tele lett, ezért is kap öt csillagot, és én is azt mondom, hogy megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. De azt hiszem, a szerző lepődne meg a legjobban, ha tudná, hogy miért tartottam izgalmasnak a regényét.

Igazából azért kezdtem bele, mert rövid, és hadd teljen az 1001-es polcom, mert mostanában afrikai irodalmakkal ismerkedem. Főleg a volt brit gyarmatok íróitól olvasok, nyelvi okokból. Érthető módon nagyon erősen koncentrálnak ezek a művek a saját nemzeti identitás, saját történelem, saját kultúra keresésére, több-kevesebb sikerrel. A szereplőik pedig kegyetlenül megszenvednek azzal a képpel, amelyet a gyarmatosítók alakítottak ki róluk: azonosulnak vele, ellenállnak neki, álarcként viselik, alkalmazkodnak az álarchoz, kitörnek az álarc mögül, nem bírnak kitörni az álarc mögül, bántják önmagukat, bántják a gyarmatosítót, bántják a másik gyarmatosítottat – a variációk száma végtelen. Én pedig most látni akartam ennek a képnek az eredetijét. Ha van neki olyan egyáltalán. Ezért poroltam le Haggardot. És a másik 1001-es regényét is le fogom. Látni akartam, mit mond Afrikáról az a brit író, aki abból élt, hogy a gyarmatbirodalom fénykorában rendkívül népszerű (tehát a közízlésnek pontosan megfelelő) kalandregényeket írt távoli, tehát a viktoriánus Anglia számára barbár és veszélyes tájakról és népekről, fehér férfi főszereplőkkel. Az ilyen regényekből sokszor több derül ki a közönség igényeiről, a közönségben élő idegenség-képről, mint bármiféle szerzői koncepcióról. Úgyhogy szellemi felsőbbrendűségem tudatában (értsd: az én hazámnak sose voltak egzotikus gyarmatai, még Madagaszkár se jött össze, a Ferenc József-földön meg zuzmón kívül sok mindenki nem lakott, szóval lehet nagy a pofám) felkészültem arra, hogy észre fogom venni azt is, amit a korabeli közönség nem (sőt a szerző sem), és többféle értelemben is jól fogok szórakozni.

Meg is kaptam, amit vártam. Gusztussal megírt vadászjelenetet nyolc elefánt legyilkolásáról, pusztán az agyaruk meg pár húsdarab érdekében, a végén azzal a megjegyzéssel, hogy egy napra tulajdonképpen elég is ennyi. Fekete statiszták gyakori szerepeltetését – összesen kétféle statisztáról beszélhetünk, a nemes vademberről és a gonosz vademberről.*** Felháborodott kirohanásokat a barbárság ellen, amely semmi értéket nem tulajdonít az emberi életnek. Az angol főszereplők emberszeretetét, amely ráveszi őket, hogy meggyőződésük ellenére segítsenek megoldani Kukuánaföld válságos helyzetét. Nélkülük soha nem oldódna meg. Irtó veszélyes fekete nőket, akik aktívan hozzájárulnak a fekete diktátor rémuralmának fenntartásához. Kivéve azt az egyet, akit meg köll menteni. A vége felé pedig melankolikus tirádákat arról, hogy a fehér és a fekete emberek éppen úgy nem maradhatnak állandó kapcsolatban egymással, mint ahogyan a fény és a sötétség sem illik egymáshoz. Oda ne rohanjak.

Csakhogy mire ez a tiráda (a nyomaték kedvéért többször is) elhangzott, addigra már annyi minden forgatta fel a regényben ezt a (bizonyos viktoriánus olvasók számára) megnyugtató logikát, hogy maximum utólagos kozmetikázásra volt jó. Addigra a ravasz, okos fekete öregasszony-főgonosz (aki az előszó szerint nem is számít nőnek) kellemetlen szónoklatot tartott a fehérek pénzéhségéről és hatalomvágyáról, valamint tanúságot tett természettudományos műveltségéről is. Addigra a nagyságos főszereplőkről kiderült, hogy tényleg idegesítően elmegy az összes eszük, ha pénzt látnak. (Eléggé meglepett, hogy Indiana Jones jóval későbbi alakja ennek a regénynek a főszereplőjéből nőtt ki, aki gyáva, ravasz és elmúlt ötven. Amúgy egész szimpatikus.) Addigra többször határozottan elhangzott, hogy a leghatalmasabb fehér és a leghatalmasabb fekete harcos magasságban, szélességben, erőben és agresszivitásban hajszálpontosan megfelel egymásnak, és köztük a tisztelet kölcsönös. Addigra hatszor megesett a főszereplők szíve a fekete statisztákon, és mintegy véletlenül az is megemlítődött, hogy az európai történelem se mindvégig az emberszeretet jegyében folyt, sőt odáig elment az elbeszélő, hogy egy szintre helyezte a kukuánák (a szerző által kitalált afrikai nép) nyelvét az ógöröggel, a kukuána költészetet meg Homérosszal (!). Arról nem beszélve, hogy a kukuána királyi ház állami jelentőségű családi válsága erős shakespeare-i áthallásokkal bír.**** 
Nem is ez a fény-sötét ellentétpár veszélyes a regényben, hanem a humora. Igaz, az is tud a szégyenlős angol úriember ellen irányulni, de legalább annyira kicsúfolja azokat a feketéket, akik megpróbálnak az angolokhoz hasonlítani.

Hiába főellenség, a vén boszorkány lett az egyik kedvenc szereplőm. Haggard helyében pont így írtam volna meg, csak a végét nem, az nem is logikus. Sokkal jobb (és veszélyesebb) végkifejletet képzeltem volna el neki, simán beleillett volna az is a regénybe, még az 1880-as években is. Mindent elkövet a regény, hogy ellenszenvesnek lássuk, de egyúttal annyira intelligensnek ábrázolja, annyira jó megfigyelőnek, élni szerető tapasztalt vénségnek, hogy négykézláb is járhat, akkor is emberi marad.
A másik természetesen az elbeszélő, Allan Quatermain. Akinek a kalandvágya a nullához konvergál, még pénzért sem akar belemenni a nagy kalandba, csak amikor közlik, hogy a pénzt a megmaradt családja kapja. Aki más kalandregény-hősöknél legalább kétszerte idősebb (a filmfeldolgozásoktól eltérően ötvenöt éves!), tapasztalt, okos, ravasz, a nagy bajból leginkább kimaradni szeret, és a csatatéren mások háta mögé bújik. Aki mindezt pontosan tudja magáról, és elfogadja magát olyannak, amilyen.

Akkor hol van itt az egyéni elfojtás, kérdheti bárki, és joggal.

Például a leírásokban, válaszolom én.

Direkt megnéztem a magyar fordítást: a fő-fő helynevet nem vállalták be. A kincses térkép szerint ahhoz, hogy Salamon király kincséhez eljussanak, át kell kelni egy két hegyből álló jellegzetes formáción, amelynek neve: Sába mellei. Igen, kérem. Egy olyan regényben, amelynek elbeszélője a legelején kijelenti, hogy ebben nem lesznek nők. Majd mivel nem nőről, hanem hegyről van szó, elengedi magát, és olyan alapossággal írja le, hogy néz ki a két hegy, és hogy másszák meg, hogy az bármilyen más kontextusban kicsapná a viktoriánus biztosítékot. Így nem csapja. Pedig még az is ott van, hogy a hegy csúcsa melyik testrésznek felel meg; az a rész természetesen már hótól fehér, és onnan jönnek a hegyoldal apró patakocskái. Freud megpödörné a bajuszát. A magyar fordító meg szenved, és a végén beleírja, hogy „Sába kúpja”. Eszem el ne hagyjon.*****

Szóval jó könyv ez nagyon. Aki a kalandokat szereti, annak van benne anyag bőven, aki a sorok között szeret olvasni, annak még bővebben. Érdemes angolul olvasni, egyrészt azért, mert a magyar fordító nem volt elég bátor, másrészt mert annyira szép. Főleg az a nyelvjárás (illetve a „fordítása”), amelyet a szerző kitalál az elszigetelten élő kukuánáknak. A nagy-nagy csata leírása pedig eredetiben szól igazán nagyot, legalábbis szerintem a magyar változat közel sem sikerült olyan izgalmasra.
De azért érdemes olyan regényeket is beszerezni hozzá, amelyek Afrikában, különösen Afrikának ezen a vidékén íródtak. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy előtte olvastam Shaka zulu történetét, lesothói író tollából.

* Több igen népszerű filmfeldolgozás alapja, de azok közül egynek se volt mersze kihagyni a szerelmi szálat. Mondhatnám, hogy akkor már nem volt divat kihagyni.
** Semmi problémám az aszexualitással, eszemben sincs nevetni rajta, akár férfiak, akár nők részéről nyilvánul meg, és tudom, hogy nem kell elfojtással összekapcsolni. Amin nagyon jókat lehet mulatni, azok az aszexuális férfiakról szóló klasszikus angol regények, főleg, ha egzotikus tájakon játszódnak. Ha még viktoriánus koriak is, akkor meg aztán duplán igaz rájuk, amit föntebb írtam, (egyéni és közösségi) elfojtásokkal együtt. Ld. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyébként szeretni is lehet ezeket a könyveket, szeretem is, az összes gyarmatosítós felhangjukkal meg feltörő tudattalanjukkal együtt. Ezt csak a félreértések elkerülése végett…
*** Az előbbiben túlteng a méltóság, és annyira tanulékony, hogy a legjobb esetben el tud jutni odáig, hogy majdnem megfeleljen a fehér értékrendnek (a kulcsszó a „majdnem”), sőt akár önfeláldozásra is képes legyen (pl. a fehér gazdájáért). Az utóbbi vagy tolvaj, vagy gyilkos, vagy mind a kettő, de feltétlenül igen ravasz és alattomos – ha még okos is, akkor ő a főellenség. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi van, ha nőnemű.
**** SPOILER Hát ezek után, barátom, mosakodhatsz. Prédikálhatsz itt fényről meg sötétségről. Mikor a viktoriánus angol úriembernek csak annyi kell, hogy pár hétig ne tudjon rendesen megnyiratkozni, és ráadjanak egy kukuána páncélt, a kezébe meg csatabárdot, azt' mindjárt kibújik belőle a vikingek utóda. A végén meg honvágya lesz Kukuánaföld után. 
***** SPOILER Ami pedig még ezen is túlmegy: a kukuána királyi tetoválás. Attól végem volt. A királyi család tagjait arról lehet fölismerni, hogy a testükre kígyót tetoválnak. Amíg csak egyetlen ruhadarab is van rajtuk, a kígyó nem látszik. Ebből lehet következtetni, hogy hol a kígyó. És amikor többször is lezajlik az a jelenet, hogy a trónkövetelő megszabadul az egyetlen ruhadarabjától, és mindenki áhítattal bámulja a kígyót – azt hogy a francba állták meg röhögés nélkül a viktoriánus olvasók??? Nekem nem sikerült, bocs…

Ezt 2018. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Tényleg nagyon fontos könyv, az 1001-es lista összeállítóinak ezúttal igazuk volt. Tíz pontot kap tőlem ez a XX. századi szudáni klasszikus, mert tényleg összetetten ábrázol egy összetett helyzetet; mert egyik szereplő sem fekete-fehér; mert az elbeszélő nem rág az olvasó szájába semmit, hanem hagyja gondolkodni; mert pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell, egy mondattal se több vagy kevesebb a kelleténél; és mert egyszerűen szép, azaz jó stiliszta a szerző is meg a fordító is. Ja, és ráadásul még ügyesen és intelligensen is reagál a klasszikus brit regényirodalomra.

Ne tessék félreérteni, nem lelkesít fel a szöveg, nem is arra való. Nyomasztásra, arra való. Az a száznegyven oldal, az tömény oldat ám, jó is, hogy nincs belőle több, ekkora dózist mindenki kibír. Olvassa is, aki megteheti, a szudáni irodalom egyébként se árasztja el a piacot. Remélem, lefordítják egyszer magyarra is.

Kultúrák ütközési pontján játszódik a regény. Az elbeszélő és a főszereplő Angliában nevelkedett szudániak, jól fejlett identitásválsággal. A világ, amely hazaküldi őket, finoman szólva eltorzult nézeteket vall a saját (meglevő vagy volt) gyarmatairól: olyasmi fölött akar uralkodni, amit nem is ismer egyáltalán, és azért nem ismeri, mert ha közelíteni próbál hozzá, akkor csak a saját vágyai és félelmei kivetülését látja benne. Az a világ pedig, amely visszafogadja őket, görcsösen kapaszkodik a hagyományaiba – amelyek egyébként a legkevésbé sem egységesek.*

Több különböző időt is egymásba játszat a regény. A névtelen elbeszélő története a hatvanas években zajlik, amikor Szudán már független, de a voltaképpeni főszereplő (Mustafa Sa'eed) meséje és feljegyzései a harmincas évekbe nyúlnak vissza, vagyis bőven a gyarmatosítás idejébe. Hogy kettőjük viszonya milyen, arról oldalakat lehetne teleírni: kicsit mester és tanítvány, kicsit apa és fiú, kicsit Joseph Conrad-osan Kurtz és Marlow, ahogy az (egyébként szigorúan utólag olvasandó) előszó mondja. Az elbeszélő útja is hasonló Marlow-éhoz, csak ellentétes irányú: délről észak felé vezet, majd vissza délre, hogy megkísérelje énjébe olvasztani és valamiféle egységbe fogni azt, amit Európában tanul és amit Afrikában tapasztal. Hogy felnőtté váljon, és önálló döntéseket hozzon. Csak hát az irtózatosan nehéz.

Szóval amolyan „identitáskeresős” regény ez, nemcsak egyes emberek, hanem közösségek számára is, nehéz, bonyolult, igen jól megírt, sokkoló történet. Örülök, hogy danlin molytárs kihívásához Afrikát választottam az idén, főleg így, hogy sok mindent tudok az 1001-es listáról olvasni. Olyan, mint egy nagy puzzle kis darabkáit összerakosgatni.

* SPOILER De rettenetes kudarcot vall velük, és a legszörnyűbb, hogy még ekkor sem tudja levonni a tanulságot, hiszen föl sem ismeri a saját kudarcát. Mert mindenért másvalaki a hibás.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Értékes, hiánypótló munka, feltétlenül meg akartam szerezni, és nagyon örülök, hogy megvan. Az egyik különlegessége, hogy olyan ausztrál bennszülött mítoszokat tartalmaz, amelyek a teremtés időtlenségében játszódnak (ezt a „kort” jelenti a „dreaming” szó az alcímben). A másik, hogy bennszülött mesemondók (egyikük még képzőművész is) mesélték őket, és kifejezett engedélyt adtak a terjesztésükre. Vagyis nem az történt, hogy a fehér gyűjtő odaült valami tábortűzhöz jegyzetelni, hanem maguk a „források” is aktívan részt vettek a kötet megszerkesztésében. Minden történet alcímében ott van, hogy honnan való, melyik tájegységben mesélik, és melyik mesemondótól hallották. A mesemondókat a kötet végén pár rövid életrajzzal be is mutatják. Tiszteletre méltó vállalkozás.

Csillagmítosszal indít, azzal is végez, közben pedig nemcsak a déli égbolttal, hanem az ausztrál növény- és állatvilággal, erkölcsiséggel, hiedelmekkel, társadalmi intézményekkel ismerkedik össze az olvasó. Ezeknek a kedvéért vettem meg a könyvet, ezeket a kisebb-nagyobb felfedezéseket szerettem a legjobban. A kötet elejébe illesztett harmincoldalas tanulmány is sokat segít, kellően informatív – meg nem annyira kellően elfogult, de azért még tolerálható mértékben. Mivel az egyik mesemondó egyben festő is (és még egy pár művészeti ágban érdekelt, de az nem tartozik ide), a kötet közepébe néhány színes reprodukció is bekerült, amelyek a mítoszokat illusztrálják. Szerintem festeni jobban tud, mint mesélni, de, mondjuk, az előadásmódját sajnos nem láthatom/hallhatom.

A csillaglevonásnak szubjektív oka van. Személy szerint jobban örültem volna több csillagmítosznak, de ez legyen az én bajom. Nem is minden szöveg tetszett, kifejezetten buta meséket is találtam benne. Nagyobb baj ennél, hogy a mesemondói hang folyamatos jelenléte egy idő után eléggé zavart. Lebegnek ezek a történetek a szóbeliség és az írásbeliség között, ahogy mítoszokhoz illik, de valahogy túlságosan látszott rajtuk az „újrameséltség”, a mai közönség igényeihez igazítás, miközben más részről hiányzott a leírt szó mögül a hang, az arc, a mozdulat. Mint amikor film helyett forgatókönyvet kap az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8