Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Megrázó, csúnya történet társadalmi elnyomásról, lélektani elfojtásról, emlékezésről, felejtésről, sok-sok keserűségről, gonoszságról, szenvedésről. Egymásnak átadott szenvedésről. Amikor az egyik embert meggyötri a másik, és ezért jogosnak érzi, hogy ő meggyötörjön egy neki kiszolgáltatott harmadikat. Amikor az egyik nemzedék a másiknak adja tovább a családi terhet. A sor soha nem ér véget. Az állam függetlenedése meg nem egyenlő a lakosok (nem ám polgárok, mert nem mind teljes értékű polgár!) szabadságával. De nagyon nem. Ja, és amikor egy háború után az emberek szeretnének visszatérni a régi, biztonságos állapotokhoz, akkor időnként ki tudnak derülni olyanok, hogy azok a régi állapotok nem mindenki számára nyújtottak olyan hú, de nagy biztonságot… vagy mit is beszélek. Dehogy derül ki. Arról, hogy a háborún kívül is léteznek, mindig is léteztek kiszolgáltatott emberek, beszélni sem illik. Nem is igaz. Meg sem történt. Hogy képzelem egyáltalán, hogy eszembe juthat ilyesmi.

Jó szöveg, na. Váltott nézőponttal, összetett szereplőkkel, bonyolult viszonyokkal, darabokra tört kommunikációval, gyakran sehová nem tartó mozgásokkal, labirintusszerű világgal, amelynek szigorúan meghatározott játékszabályai vannak, és kegyetlenül megkapja a magáét, aki a legkisebbet is megszegi.**

Úgy van: ezt a vallomást a mágikus realizmus nyelvén lehetett a legjobban elmondani. És egyetértek Kuszmával: az már magában indok ennek a könyvnek a létezésére, hogy egy (természetesen mozambiki születésű) fehér férfi hangjára volt szükség ahhoz, hogy a történet elmondódjon. A kiadványért pedig külön kalapemelés a kiadónak. Szép, a könyvhöz illő borító, puha lapok, olvasóbarát méretű betűk, sajtóhibát meg nem találtam.

Egyetlen okom van a pontlevonásra: annyira gyorsan olvastatja magát a szöveg, hogy attól félek, pusztán ettől nem lesz maradandó a hatása. Pedig megérdemelné, mert olyan felismerések fogalmazódnak meg benne, amelyeket én így soha a büdös életben nem tudtam volna elmondani. 

* Értve ez alatt a mai értelemben vett mágikus realista regényt. Mert korábban is volt a listán már kettő (Lesotho és Mali), de azok hivatalosan nem számítanak annak. Mindkettő olyan régi, hogy a szerzőnek fogalma se lehetett, mi fán terem az a García Márquez, ők csak néphiedelmeskedtek, aztán pár évtizeddel később az olvasó csak les, hogy mi jött ki belőle. Nem kellett ezeknek Latin-Amerika, feltalálták maguktól.
** SPOILER Például véletlenül átmegy ott, ahol nem kéne. Nem mintha bármit megrongálna, csak nem kéne. Az a játékszabály. Aki átmegy, felborítja a világrendet, értem? Mert a világrend fenntart és támogat. Csak nem mindenkit. Vagy mit is beszélek. Persze, hogy mindenkit. A szabályszegőnek is úgy jó, ha megbüntetik. Különben nem érezné biztonságban magát.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egy 68%-on álló magyar nyelvű könyv eredetije: tízből kilenc pont.
Az ilyen pillanatokért érdemes nyelveket tanulni.*

Sose vonzott a kemény krimi meg a noir,** több okból.
Például olyan nyomasztónak, aljasnak, piszkosnak, büdösnek tudja ábrázolni a világot, amilyet én dokumentumregényben elviselek, mert tájékozódni, azt kell, az fontos, de engedtessék meg nekem, hogy a péntek esti kikapcsolódásomban ne azt akarjam nézegetni.
Aztán közelebb is áll hozzám a klasszikus krimi elmejátéka, mint a lövöldözés. Horogütésekről csak akkor szeretek olvasni, ha közben José, a pincér alszik egyet álltában.
Továbbá mélységesen tisztelem az olyan embereket, akik kiszámíthatónak minősítik egy-egy kemény krimi végkifejletét, de én még akkor se értek mindent, mikor a detektív odaáll és megmagyarázza, nemhogy előre ki tudnám találni. 
És akkor még az idegesítő femme fatale-okról nem is beszéltem.***
Háromszoros hurrá zserb molytársnak, amiért meggyőzött, hogy ez a Hammett énnekem mégis kell! 

Mint krimivel, jól elvoltam vele, én aztán nem találtam ki a végét, maximálisan elégedett voltam a nagy leleplezéssel.  Mint társadalomrajz és korrajz, nálam kiválóan működött, éppen azért, mert kemény krimi. Ha a világot kaotikusnak ábrázolja, amelyben nem lehet kiigazodni, akkor ennek megfelelően kaotikusnak ábrázolja a bűntényt is, amely leginkább csak kérdéseket vet fel a detektív fejében, és nagyon, nagyon ritkán lehet azokra a kérdésekre választ találni. A fél csillag levonás a végső megmagyarázásnak szól, egyrészt azért, mert túl gyorsan akar túl sok kérdésre válaszolni, a másrésztről lentebb. Az az egy nagyon tetszett a bizonyos megmagyarázásban, hogy a detektív folyamatosan hangsúlyozza: ez nem biztos, hogy így történt, egyszerűen csak ez a legvalószínűbb történet, és bizony lehetnek téves pontjai. Ollllyan korrekt, mint egy filozófiai munka.

„(…) I guess I can put two and two together.”
„Sometimes the answer's four,” I said, „and sometimes it's twenty-two. (…)”

Hogy miért nem zavart az, hogy büdösnek, aljasnak, piszkosnak ábrázolja a világot?**** Vagy hogy rendszeresen lőnek és verekszenek a regényben? Hát ugyanazért, amiért Joséról, a pincérről is szeretek olvasni: a humoráért. Ez a Hammett, ez egy zseni.

„I got to talk to you,” the man with the gun said. „That's all, but I got to do that.” His voice was low, rasping. I had blinked myself awake by then. I looked at Nora. She was excited, but apparently not frightened: she might have been watching a horse she had a bet on coming down the stretch with a nose lead.
I said: „All right, talk, but do you mind putting the gun away? My wife doesn't care, but I'm pregnant and I don't want the child to be born with –”

Ha a többi regénye is ilyen stílusban van megírva, akkor rajongó leszek. Nem a sírvaröhögős, hanem az oldalakon keresztül faarccal abszurd marhaságokat odamondogatós fajta, amelyiktől az ember magában mosolyog, és néha szeretne visszaszólni Hammettnek, hogy na idefigyelj, öreg, tudod te, mi az, hogy kék és gurul? Nagyon rosszul sikerült piros kocka. Bocsánat. És hát ehhez a fajta humorhoz nagyon kell a nyelv. Ezt ha elszúrja a fordító… hát akkor lemegy a regény százaléka 68-ra. 

(Nyelvtanulóknak: A nyolcvan évvel ezelőtti amerikai szleng nagyon fel tudja adni a leckét. Intenzív szókincsfejlesztésre tessenek számítani. Aki felsőfokúra készül, az vegye a kezébe.)

A másik, amiért szerettem a könyvet, az a Charles házaspár. Elég meglepő, hogy tizenöt év van köztük, mert egyébként abszolút egy szinten vannak. (Majdnem) mindent együtt, összhangban csinálnak, beleértve az ivást, a nyomozást és a gyanúsítások központjában álló rettenetes család profi kezelését. Közben meg olyan poénokat mondanak egymásnak, sőt olyan gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez, amilyeneket következmények nélkül csak azok engedhetnek meg maguknak, akik között tényleg tökéletes az összhang. Akik nemcsak házasok, hanem barátok és szövetségesek.*****

I don't see how any detective can hope to get along without being married to you, but, just the same, you're overdoing it.

Ebben a kemény krimiben igen kevés sablonkarakter lelhető föl, és azokat se látjuk három oldalnál több ideig. A mindkét nembeli fő- és mellékszereplők oly tisztességesen ki vannak dolgozva, hogy mellettük a cselekmény már-már érdekességét veszíti. 

Nna. Hammett részemről belépett az újraolvasható krimiszerzők sorába.

* Na jó, nemcsak az ilyen pillanatokért. 
** És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felháborodásomat fejezzem ki, amiért Chandler regényei közül négy, Hammettéi közül három szerepel az 1001-es listán, Christie meg – a klasszikus avagy modern krimi műfajából – összesen EGY regénnyel képviselteti magát. Sayers is csak kettővel. Tessék már ezt az egyensúlyproblémát helyre tenni!
*** SPOILER Párbeszédem egy régi jó barátnőmmel a Hosszú álomról: Én: „Van benne két naaaaaagyon összetett női karakter, az egyik szőke, a másik fekete, az egyik a végzet asszonya, a másik gyermeteg.” Ő (szarkasztikusan): „Gondolom, a szőke a gyermeteg.” Én (ugyanúgy): "Hogy találtad ki?! Fantasztikus."
**** Megj.: Ettől még nem lesz ám valóságosabb ez a világ, mint St. Mary Mead. Ettől még Hammett nagyvárosa is fiktív világ marad. A hitelesség felé és a szennycsatornába vezető út nem ugyanaz, csak hasonló.
***** SPOILER És itt jön a „másrészt”: mi a fenének kellett pont a végső magyarázat idejére puszta hallgatósággá redukálni az asszonyt? simán benne lehetett volna a felfejtésben is.

Ezt 2018. szeptember 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Ki is mondogatja a Molyon mindig, hogy nincs jó magyar disztópia? :) Itten az ellenpélda. No jó, ez sem tökéletes. A benne ábrázolt világ viszont (szerintem) eredeti és kiváló alapötletre épül, alaposan ki van dolgozva, (majdnem) minden eleme illik a többihez, és éppen eléggé hátborzongató. Megérdemli a helyét a 303 magyar regény között.

Bennem most is azt a benyomást keltette, amit első olvasáskor, még egyetemista koromban. Éppen pszichoanalízis-szemináriumra jártam, úgyhogy nem sokat kellett törnöm a fejemet azon, miért ábrázolja a regény a tökéletes (?) szabadság világát a szenvedés és pusztulás világaként. Hogy mitől lesz a boldog emberek városából lidércnyomás. Vagy fordítva: hogy lehet, hogy egy olyan lidércnyomásos helyen, mint X.*, boldog emberek élnek.

A jelszó (szerintem) a halálösztön. Hogy létezik-e olyan vagy sem, azt (szemináriumi emlékeim alapján) nem nagyon lehet eldönteni, de Freud meg volt győződve arról, hogy a világot kormányzó nagy erők közül ez az egyik. Talán még fontosabb is annál, amely a szerelem és az élet felé hajtja az embert. Ez veszi rá az embert, hogy háborút indítson (illetve önkéntesen részt vegyen benne), hogy látványosságnak tekintse mások szerencsétlenségét (katasztrófaturizmus, nyilvános kivégzések stb.), hogy horrorfilmet nézzen, vagy hogy bemenjen a színházba, ha tragédiát adnak. Ha Déry olvasott Freudot (márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvasott volna), akkor igen jó érzékkel választotta ki éppen ezt a késztetést a disztópiája számára. Aztán ráépített egy egész várost, omladozó házakkal, végzetes tömegközlekedéssel, nagyon kevés élelemmel, szélsőségesen kellemetlen időjárással, a pillanatnak élő lakókkal. Egy olyan várost, amelyben mindenki a saját belső késztetéseinek megfelelően – ebből következően boldogan – élhet (csak nem túl sokáig), és ahol az a legsúlyosabb bűn, ha a másik embert a személyes szabadságában korlátozzuk. A regény minden helyszíne, minden helyzete, a szereplők minden megnyilatkozása illik ehhez a gondolati háttérhez.**

Kivéve persze a címszereplőt, a rejtélyes G. A.-t. Akivel nem igazán tudok mit kezdeni. Az világos, hogy határhelyzetben áll: nem tartozik oda, ahol született, de X.-ben sem talál otthonra. X.-en kívül különc, X. lakóihoz meg úgy viszonyul, mint egyetlen normális ember az őrültekházában, miközben tulajdonképpen maga se nagyon tudja, mit akar. Mivel az ő nézőpontjából látjuk a várost és lakóit, tulajdonképpen felhívja a regény az olvasót, hogy azonosuljon vele – hát ez számomra több okból is túl nehéz feladatnak bizonyult. 1. Nő vagyok. 2. Nem fogom fel, hogy miért kéri számon X.-en folyamatosan a „külföld” gondolkodásmódját. 3. Nem szeretem a szarkazmust.***

Szóval G. A. éppenséggel nem illik se X.-be, se a regénybe, de végül is mitől illene? Ő inkább csak ahhoz kell, hogy elinduljon valamiféle cselekmény ebben a fura szabadságmániás világban, és az olvasónak legyen mitől összecsinálni magát. A túlírtság meg nemcsak az ő hibája: főleg a regény vége felé a mellékszereplők állandóan ismételt eposzi jelzői is kicsapták nálam a biztosítékot, és el nem mondhatom, milyen erővel hajtottak kifelé X.-ből. Ami végül is nem is olyan nagy baj. 

Szóval aki magyar disztópiát keres, átgondoltan felépített háttérvilággal, és az élvezetért cserébe hajlandó egynémely terjengős monológokat is olvasni, akkor nem is kell tovább mennie, itt ez a klasszikus, és még kihívásokat is le lehet tudni vele.

* Azóta is mindig X. jut eszembe, ha forró nyári napon sivár építkezési területre vagy akár csak fátlan nagyvárosi utcába tévedek. Jáj.
** SPOILER Első hiba a készülékben, amelyre bármely mai fantasyolvasó felhívta volna Déry figyelmét, ha a hatvanas években léteztek volna mai fantasyolvasók: ha a város lakói nem érintkeznek a külvilággal, a városban pedig nem él meg se növény, se állat, akkor mégis honnan szereznek élelmiszert? Mert nyilvánvalóan nem szintetikus kaját fogyasztanak.
*** SPOILER Ha egyszer G. A. rendkívüli fáradság és szenvedés árán jut el X.-be, tehát tudja, hogy ez a város mennyire élesen elkülönül a külvilágtól, akkor miért gondolja, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat fog találni? Ha arra számít, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat talál, minek megy oda, miért érdekli egyáltalán? Amikor egész más viszonyokat talál, miért háborodik föl? És amikor fölháborodik, mi a francért nem hagyja ott a várost? Annak a szarkasztikus stílusnak pedig, amelyet akkor használ, ha a szülőföldjéről beszél, egyszerűen nincs értelme. X. lakói nem fogják fel a szarkazmust, mert nem ismerik a külföldet, a „külföldiek” viszont nem hallják, szóval az egyetlen személy, aki érti G. A. szavait, az G. A.**** Akkor meg – gondolom én, az olvasó – minek kéne odafigyelnem rá? Nem igényli a figyelmet, elbeszélget magában…
**** SPOILER Második hiba a készülékben. Ráadásul nagyrészt éppen a „külföld”-ről szóló hosszadalmas monológok tehetnek a regény túlírtságáról. Ezeknek legalább a felét ki lehetett volna hagyni.

Ezt 2018. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.

Tisztességesen megírt Jókai-regény, a kisebbik fajtából. Receptre készült.

Végy 2 db szomorú sorsú árva gyermeket (a fiú legyen bátor, a lány beszédes és sírós, több személyiségjegy nem is kell nekik), 1 db hőslelkű és gyönyörű hölgyet, 1 db undorító kinézetű sötét gazembert, 1 db mocsok áruló barátot és 1 db hasonló kaliberű feleséget, valamint adj még hozzájuk humorforrásként szolgáló mellékszereplőket (vén hűséges szolga vs. ifjú divatmajom szolga – na, melyik tartozik a jóhoz, melyik a gonoszhoz? kitaláltátok! –, civakodó nemes urak, pipogya fejedelem stb.), és természetesen csoportosuljanak mind egy angyali lelkű, torz testű, melankolikus férfi köré.

Főszereplő tulajdonképpen nem is kell. Vadregényes tájak viszont abszolút szükségesek, rövid és dinamikus leírások céljaira, amelyekbe némi irónia is nyugodtan belefér. Kell még egy-két fordulat, egy pillanatok alatt megfejthető rejtély, és némi szerepcsere semmiképp sem árt. Kész is a jó és a gonosz harcának ötszázhuszonhatmilliomodik változata.

Őszintén nem értem, miért adtam én erre kezdő moly koromban, újraolvasás nélkül, tehát pusztán az emlékeim alapján három csillagot. Pont az ilyeneket szerettem tinédzser koromban.

Jó, hát ez tényleg másod- vagy inkább harmadvonalbeli, ennél sokkal jobb kalandregényeket is összehozott a bácsi öreg korában (ez még az ötvenes évekből való). De a három csillagnak megfelelő hat pontnál több jár neki. Főleg Katalin asszony miatt.*

A történelmi háttér persze hagy maga után kívánnivalókat (őrölt paprika mint általánosan elterjedt magyar fűszer a XVII. században, ne má'), a sztori meg a faék bonyolultságával dicsekedhet. Az a bizonyos humor viszont itt is megcsillan, az egyik szereplő sorsa pedig romantikusan-horrorisztikusan beteg, szerintem Poe-nak is tetszene. Vonatra vihető, Szolnoktól Budapestig meg vissza pont végigolvasható. Még csak cipelni se kell, fenn van a MEK-en.

* SPOILER Saját kultúráján kívüli férjet választ – figyelem! választ, nem pedig viszik! –, de saját kultúráját és vallását házasságában is megtartja; bátor, büszke, de nem elbizakodott; lelkierővel és ésszel győz, férjének minden szempontból jó társa. Hiányzik még belőle valami? Ja, még jól is néz ki.

Ezt 2018. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A kötet értékéről nincs mit írni. Kincsesláda és kész.

Isten áldja Erdélyi Zsuzsannát, hogy összeszedte ezeket az imádságokat, amelyeknek jószerivel még műfajuk sem létezett, mielőtt ő foglalkozni nem kezdett velük. Több, mint ezer oldal, és ez csak a válogatás.

No jó, távolról sem jut egy imádságra egy oldal: összesen alig (!) több, mint háromszázat válogatott bele, a többi tanulmány/esszé és jegyzet. Erdélyi Zsuzsanna legalább annyira írója ennek a kötetnek, mint szerkesztője. A prózai részekben egyrészt a gyűjtés körülményeiről mesél (igazi hős ez a nő), másrészt minden imát részletesen kommentál, elhelyezi a tágabb kontextusban, vagyis elmagyarázza, milyen más imatípusokhoz kapcsolódik még, illetve megadja a gyűjtés körülményeit, egyes nyelvjárási szavak jelentését, egy-két motívum köré egész kisesszét kerekít, néha pedig kottát is mellékel.

A népi fölfogás szerint az, akinek Isten megadta a gyógyítás képességét, vétkezik, ha nem gyakorolja azt beteg embertársai, netán állatai érdekében. (…) Ezt a tudást ki kellett érdemelni, és megszerezvén, át kellett örökíteni. Isten nevében és az ő átruházott erejével, „pecsétjével” tették rá a betegre a „szép imádságot”, elmondván háromszor, hétszer, kilencszer. S aztán már „nem köll semmi, mint a jó Istennek a segítsége”. A „higgye meg, ez igaz” bizonyosságával, csillogó szemmel beszéltek sikeres gyógyításaikról, és szenvedélyesen elhatárolták magukat a „guruzsmás”, ördöngös, boszorkányos mivolttól. És ez a lényeg, a mély meggyőződésük, hogy nem az ördög, hanem az Isten, a Szentháromság hat általuk.

Erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni.

Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját.

De NEM ajánlott folyamatosan olvasni. Én megtettem. (Bradbury-kihívás.) Hiba volt. Ha más megteszi, maximum egyet olvasson el naponta, de azt többször is. Amikor már jól benne jár az ember a kötetben, egyszerűen összefolynak a szövegek, az ismétlődő motívumok kerülnek előtérbe, az imák egyedisége elvész, a befogadott érték csökken. Pozitívum, hogy ami még így is ki tud ragyogni a környezetéből, az már tényleg emlékezetessé válik. 

Óh hajnal, hajnal rózsaszínü szép piros hajnal
Kibe Mária nyugoszik
Ur tőle születik,
Világ tőle hadatik,
pokol tőle töretik,
Nap tőle nyugoszik.

Azt nem tudom, hogy Erdélyi Zsuzsannának igaza van-e, amikor azt állítja, hogy ezek a verses imák a középkori magyar népköltészet „maradványai”. (Ha van egyáltalán értelme maradványról beszélni ekkora anyag esetében.)

Fődös orrom, vas a testem,
Acél az én orcám,
Mennyország a sövegem,
lsten az én fegyverem (…)

Azt viszont tudom, hogy így logikus. Ha a XX. század közepén egy nyolcvanéves néni elmond egy szöveget, amelyet pont ugyanazokkal a szavakkal tanult meg tízéves korában egy akkor nyolcvanéves nénitől, akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy azt a szöveget jó pár száz éven keresztül fenn tudták tartani ugyanígy. A memória erejét pedig alá ne becsülje senki. Az eposzok énekmondói évszázadokon keresztül tartottak fenn ezzel a módszerrel több ezer soros szövegeket.

Az 1849-ben született nagyanya az ő nagyanyjától tanulta az imádságot, aki a múlt század elején, ha ugyan nem korábban született. Kétszáz esztendő egy ember élőszavas tudásában! És újabb száz és száz esztendők a nemzedéki átadásban egészen a késő középkorig. Az imádság valóban a műfaj legrégebbi rétegébe tartozik, már maga a „vala” használata is erre utal.

Idetartozik még, hogy jelen sorok írója ötéves korában ugyanilyen műfajú (bár sajnos közel sem a kötetbe illően különleges) imát tanult saját nagymamájától. (Aki mélységesen fel lett volna háborodva, ha valaki megmondja neki, hogy az unokájának tanított imának nem minden elemét helyeselte mindenkoron a katolikus egyház.) Az ima pedig a mai napig fennmaradt a családi emlékezetben, a hozzá kapcsolódó anekdotával együtt. És fenn is marad, amíg az utolsót is koporsóba nem teszik közülünk.

Ezt 2018. szeptember 18-án írtam

Pontszám: 10/10

Kongói népi eposz. Kellett ez nekem? :) Kellett hát. Ha már Afrika, legyen kövér. Illetve legyen a legbelseje. Meg minél változatosabb. Útleírás, lélektani regény, társadalmi regény, népmese, történelmi dráma, fantasztikus regény, pikareszk és középkori krónika már volt, némelyikből több is, népi eposz még csak egy, lássuk.

Nem is hosszú – gondoltam. Becsapott az oldalszám. A könyv vékony, de jó nagy, a betűk picik, a sorok sűrűn szedve. Belekáprázik az ember szeme. Mivel pedig még igen lírai is tud lenni időnként, és a szereplők szeretnek hosszú, indázó körmondatokban szónokolni, előfordul, hogy egy-egy oldalt kétszer-háromszor is végig kell olvasni, és még akkor se biztos, hogy érti a nagyérdemű. Úgyhogy amilyen kis vékony, oly kevéssé haladós, erre számítson, aki belefog.

Meg jó sok meglepetésre.

A fülszöveg nem túloz: nagyon gazdag kultúra terméke ez a XIV. század óta (!) énekelt szöveg, amelyet három különböző énekmondó produkciójából vágtak össze. Azt meg én teszem hozzá, hogy nagyon rokonszenves kultúráról is van szó. Muszáj leszek újraolvasni A sötétség mélyén-t, és még akkor se fogom elhinni, hogy a Conrad-féle beteg vízió ugyanabban a világban játszódik, mint a mongók világbékére vágyó, szépséges hőskölteménye.* Amelynek tulajdonképpen csak egyik főszereplője a különleges módon születő, megváltó Lianja, de tényleg ő hagyja a legmélyebb nyomot. Ő vezeti el saját népét és az ugyancsak megváltott ellenséges népet is az Ígéret Földjére.

Oda bizony. Az ember alig akarja elhinni, hogy ezt a történetet bőven az előtt találták ki, hogy a kereszténység eljutott Kongóba. A mongo nép bonyolult felépítésű világát egyetlen istenség uralja, akinek segítségére addig számíthatnak, amíg tiszteletben tartják a törvényeit, és aki még akkor is gondoskodik a jövőjükről, amikor elfordulnak tőle. Jönnek sorban a nagy népvezérek, egyik nemzedék a másik után, míg az eposz harmadik harmadában meg nem születik Lianja. No meg ikerhúga, segítőtársa, Nsongo. Mert ez olyan eposz, hogy magától értetődő módon fordulnak elő benne nőnemű harcosok, próféták, tanácsadók és döntéshozók.**

Szép történet ez nagyon, bár érezhető rajta a toldás-foldás, némelykor átmegy lírai-filozofikus jóslatba, máskor népmesefüzérbe. (Ezért is olvashattam darabokban, a népmeseolvasós kihívásra. Különben sok is lett volna belőle egyszerre több szakasz.) Nem minden elemében tetszetős – ezért is vonok le fél csillagot, meg a helyenként elég nehézkesen olvasható stílusa miatt –, de nyilvánvalóan megőrzésre érdemes kincs. Én meg is teszem a magamét azért, hogy megőrződjön.

Köszönöm Zalka Csenge ajánlását!

* Oké, nem mintha az európai késő középkor beteg víziói (ld. keresztes hadjáratok) kizárnák, mondjuk, Szent Ferenc legendájának jelenlétét.
** Kissé már lecsillapult a dühöm, amelyet Jacek Dukaj – egyébként minden értelemben fantasztikus – regényének olvasása okozott. De nem megbocsátásnak, hanem tartós elítélésnek adta át a helyét. Oké, (a regény számára) szerencsétlen véletlen, hogy pont egy kongói eposz társaságában kerítettem rá sort. Nem várom, nem is várhatom el Dukajtól, hogy ennyire mélyen ismerje az afrikai népköltészetet. De ordít a kontraszt a két mű Afrika-képe között! És mennyivel gazdagabbá tehette volna a Dukaj-regényt, ha csak egy parányit belemegy ebbe a kultúrába, ahelyett, hogy automatikusan az európait tekinti felsőbbrendűnek! Egyszerűen nem fogom fel, hogy lehet még a XXI. század elején ilyen csapdákba beleesni, ráadásul egy kelet-európainak! Mert Conrad könyve százéves, és kelet-európaiként ugyan, de kicsivel nyugatabbra írta, egészen más nézőpontból, az működik. Legalábbis amíg újra nem olvasom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 13-án írtam.

Pontszám: 10/9

Ha lenne rövidítetlen szövegekből, ugyanilyen elrendezésben összeállított változata, annak nem is volna elég a tíz pont.

Újabb nyelvtanulós novelláskötet, újra inkább felnőtteknek. Amúgy is felsőfokú nyelvvizsgára készülőknek szánták, és mire odáig eljut az ember, azért jó eséllyel elmúlik tizenhét. Jó vastag is a kötet, terjedelmesebb az ilyenektől megszokottnál. A novellák nézőpontszereplői között pedig vannak ugyan gyerekek, de a problémák, amelyeket megfogalmaznak, elsősorban a felnőtteket érinthetik meg. Őket viszont meg is rázhatják rendesen. És ami rövidítve ilyen megrázó, az milyen lehet eredetiben? Ha nyelvtanár akarja használni, feltétlenül szánjon időt a szövegek tanulságainak megbeszélésére is. A hozzájuk kapcsolódó feladatok jók, de némelyik csak vitaindító, kell melléjük felkészülés is.

A problémák, amelyekről a novellák szólnak, pont megfelelő arányban egyesítik magukban a helyit és az egyetemest. Így éri el ez az antológia, hogy az ember egyszerre tekinthessen be nagyon távoli ázsiai országok kultúrájába, és érezhesse otthon magát az ábrázolt helyzetekben. „Otthon”, nem pedig „jól”. A legtöbb novella, ha nem is okoz depressziót, azért nem is a kellemességétől vagy a vidámságától lesz emlékezetes.

Különösen ajánlom a kötetet azoknak, akik nemzetiséges kihívásokra olvasnak, mert a kínai és indiai novellák mellett maláj, sőt szingapúri darabok is előfordulnak benne. A szerkesztő egyetlen hibája – ha szabad ilyet mondani –, hogy a legtöbb ország irodalmából kettőt is választott, én meg egy fokkal jobban örültem volna, ha még más területeket is bevon a válogatásba.

Ezt 2018. szeptember 13-án írtam.

Pontszám: 10/10

Ilyet se csináltam még: nem a könyvet kedvencelem, hanem azt a konkrét kiadást, amelyik megvan nekem (Ikon, 1993). Ennél feljebb nem lehet menni.* Kétnyelvű szöveg, a magyar fordításhoz adagolt jegyzetekkel, angol és magyar állandó összehasonlításával. Minden oldal eseményeihez konkrét értelmező kérdések, minden jelenethez és felvonáshoz összefoglaló kérdések. Reneszánsz kori illusztrációk és modern filmkockák. Bőséges előszó az angol reneszánszról, a középkori színjátszásról, az Erzsébet-korról, a Globe-ról. Műfajelmélet, téma szerinti olvasatok, a szereplők jellemzése. A kötet végén rövid drámaértelmezések a XVII. századtól napjainkig. Profi munka. Messze meghaladja egy középiskolai óra lehetőségeit, egyszerűen bármilyen jellegű órához atombiztos hátteret ad. Büszke vagyok rá, hogy legrégebben birtokolt angol nyelvű könyveim között van.

A magyar szöveget most nem nagyon nézegettem, legfeljebb ha elkeveredtem a reneszánsz kori fegyvernemek és növényfajok nevei között, esetleg nem bírtam követni a szóvirágozást. Egyébként elementáris élmény Shakespeare-t olvasni eredetiben. Három napomba került. Mármint nem ez a dráma, ez néhány óra volt, hanem amíg megtanultam annak idején. Az első angol nyelvű Shakespeare-emet három nap alatt olvastam végig úgy, hogy közben csak enni meg aludni keltem föl (vizsgaidőszak). A következőhöz már sokkal-sokkal rövidebb idő kellett. Úgyhogy tényleg egyszer kell rászánni magát az embernek, aztán már megy. És csoda, igazi csoda, tényleg.

Voltam vagy tizenkilenc éves, amikor először hittem el, hogy az lehet. Előtte egyáltalán nem, és nincs is ezzel baj. Nem nézem le a tizenkilenc éves kor előtti önmagamat. A tankönyvnek nem hittem, a kötelezők nem érintettek meg, a Hamlet különösen nem, de azért végigolvastam, ennyi. Egy odadobott megjegyzés nyitotta ki a fülemet: egy általam igen tisztelt személy (Halász Katalin tanárnő), egészen más témáról beszélve, azt mondta Shakespeare-re, hogy „ez a szerencsétlen zseni”. Talán éppen azért volt hiteles, mert nem is róla beszélt egyébként. Semmi kötelezettség-íze nem volt ennek a pár szónak, csak úgy kimondta a véleményét, bele a vakvilágba. Rengeteget jelentett nekem. Szegény már nem él, sose tudta meg.

Lehet, hogy a Hamlet reputációját is az rontja, hogy annyira ájuldoznak tőle a legnagyobb tekintélyek, az embernek szabályos komplexusa van tőle. Jaj, mi lesz, ha én nem borzongok bele, nem sírom el magam, nem akarok belebolondulni, most akkor nem vagyok teljes értékű olvasó… lehet, hogy ezt gondolják róla sokan? Fogalmam sincs, de ez az újraolvasás most piszok jólesett, még akkor is, ha miatta nem haladtam egy csomó más dolgommal. Ebben most minden benne volt, ami kellett.

Művészileg dehogy tökéletes. Francokat. Látványosan nem az. Ezt úgy elkapkodta a mester, ahogy csak el lehetett kapkodni. Biztos szorította a határidő. „Írjá' má', húsvét után előadás, és még meg se tanultuk. – De mit írjak? – Mit tudom én, legyen benne vérfertőzés meg mérgezés meg tengeri csata meg sok szójáték meg tömeges vérfürdő, hogy meg is vegyék a jegyet.” Egyik jelenet a másikra dobva, olyan ugrásokkal térben és időben, hogy követni nem lehet (és én legalább visszaolvashatok, de a néző nem), bölcs mondások és nagymonológok ötletszerűen elszórva, az angol reneszánsz dráma csúcsjelenetének tartott szakaszra újraolvasás után se mondtam volna, hogy a művészi szerkesztés teteje. (Attól még lehet persze, hogy az.) A mélypont: amikor a sírgödörben verekednek. A világon semmi értelme. Valamint én vagyok az egyetlen, aki szerint Horatio oly mértékig a hű barátság megtestesítője, hogy egyénisége sincs? Egyebet se csinál, csak szekundál Hamletnek öt felvonáson keresztül. Mindenben egyetért vele, minden kérését teljesíti, nélküle lélegezni se tud, önálló gondolata nincs. Kit érdekel.

Van benne felnőtté váló főhős. Melankolikus. Földes. Gyászruhás, sötét tekintetű. Mindenkire gyanakszik. Ritkán ok nélkül. Ő akarna lenni a jó, a hős, a bátor. Aki nem pusztán bosszút áll, hanem az egész kizökkent időt helyrerakja. Csak éppen egész végig nem tudja kitalálni, hogyan hajtsa végre a feladatot. Bátornak bátor, de jónak nem jó: nem egyszerűen ölni akar, hanem kárhozatba vinni az ellenfelet. Ja, és sohasem lehet biztos abban, hogy a szellem, amely kirója rá a feladatot, valóban az apja, vagy gonosz túlvilági lény. Egyszer se konfrontálódik Claudiusszal, csupa közvetett bizonyítéka van. (Minden attól függ, hogyan adják elő az Egérfogó-jelenetet. De akárhogy adják elő, kizárólag Claudius arckifejezése árulkodik, vallomást Hamletnek nem tesz, csak a közönségnek.) Mindenkit azzal a mércével mér, hogy mennyire hűséges őhozzá, illetve mennyi esze van. Aki csak egy kicsit eltér a mércétől (és rengeteg ilyet talál), azt alázza, gúnyolja, sérti, öngyilkosságba kergeti, hirtelen haraggal leszúrja, hideg fejjel akasztófára küldi. De akármit csinál, valahogy mindig közelebb jut a saját céljához: a dán udvar megtisztításához. Igaz, hogy elég borzasztó áron. És akármit csinál, vagy akármi történik vele, azt mindig alaposan végiggondolja, megpróbálja beilleszteni a világról alkotott képébe. Hogy az a kép nem egyezik az enyémmel, az egy dolog. Attól még az övét tisztelem. Nagy egyéniség. Csak nem biztos, hogy élnék egy ilyen egyéniség által irányított államban. Tényleg, milyen stílusú uralkodó lenne Hamlet? Kb. mint Rettegett Iván…

Claudius meg nagy ellenfél. Képességeit és készségeit tekintve uralkodónak nem volna rossz, sőt férjnek sem, „csak a nyaka véres”: aljas gyilkosság és hazugság árán jutott trónhoz és házassághoz, és retteg a leleplezéstől, tehát lassan, de biztosan szétrohasztja az államot. Megfigyelők és besúgók mindenütt (Polonius lelkesen kiszolgálja, még új ötletei is vannak), manipulálás felsőfokon, a gyilkosságokkal pedig egyszerűen nem lehet leállni. Kb. háromféleképpen eltervezi, hogy hogy fogja kinyírni az unokaöccsét. B terv mindig van. És ott a tükörkép: Laertes, aki Hamlettel ellentétben nem gondolkodik, csak cselekszik (ha Hamlet a föld, Laertes a tűz), és pillanatok alatt eszközzé válik a gonoszság kezében. Ennél még a Hamlet-féle támolygás is jobb.

Gyönyörűen összeáll minden, amit az utóbbi egy-két évben a középkorról és a reneszánszról olvastam. Egyszerűen minden megtalálja a helyét, minden értelmet kap. És most csak egyvalamit sajnálok: hogy mér nincs időm azonnal belekezdeni Robert Burton könyvébe a melankóliáról, meg különben is mér olyan irgalmatlan hosszú, hogy a fene tudja, végére érnék-e még az idén… (Frissítés: a következő évben elolvastam, de minek.)

De ne nyávogjak, már az is nagy élmény, hogy fölfogtam, miért tartják ezt a darabot zseniálisnak. Eltartott pár évtizedig, de sikerült. Isten áldja azt, aki kitalálta ezt a kiadást, és mindenkit, aki közreműködött benne.

* Na jó, esetleg egy nagyon rendes korrektorral, aki kijavítaná az elszórtan, ám rendszeresen jelentkező gépelési hibákat. Több bajom nincs, és ezt is könnyű elfelejteni, az erények ismeretében. Érdemes lenne a kiadás ideje után készült Nádasdy-fordítás felhasználásával is összerakni egy hasonló kiadványt.

Ezt 2018. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Röfipingvin értékelése után szabadon: Mindig tudtam, hogy sokkal menőbb lett volna ógörögül megtanulnom, mint latinul. Vagy pláne angolul.

Iszonyú jó könyv ez. Nagyon ajánlom. Nemcsak azoknak, akik szeretik a sci-fit és/vagy a fantasyt. Hanem még inkább azoknak, akik szeretik a történelmet és a filozófiát, és akiknek legalább egyszer megfordult már a fejükben az a bizonyos feltehetetlen „mi lett volna, ha?”

Mégis mocsok gazember leszek, és lepontozom. Szubjektív okból. Meg objektívból is.

Az a fajta fantasztikus regény, amelyiknek annyira, de annyira jól ki van találva a háttérvilága, hogy részemről kár is rá cselekményt vesztegetni. „marschlako” molytárs értékelésével értek egyet: engem a legelejétől fogva annyira elbűvölt ez az alternatív Föld, ez az alternatív XVIII. század, hogy minden apró részletére sokkal kíváncsibb lettem, mint bármilyen okos csavarra, bármilyen izgalmas fordulatra. Ahhoz, hogy ebből regény legyen, és meg is vegyék, persze kell bele a világra leselkedő veszély, kell bele hős és küzdelem és intrika – és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is érdekelt az egész – de nagyságrendekkel jobban érdekelt ennél az, hogy mit isznak, mit esznek, hogyan építenek hajót, melyik hónap hányadikán* írnak naplóbejegyzést, hova járnak könyvtárba,** milyen betűkkel írott könyvet találnak,*** milyen stílusú házakban laknak, és milyen divatú ruhákat hordanak.

Szóval háttérvilágból csillagos ötös. Nemcsak azt tudjuk meg, mi hogyan működik, hanem azt is, miért. Azért, mert ebben a világban kétezer-háromszáz évvel ezelőtt egész más fordulatot vettek az események, mint a mi világunkban, emiatt máshová kerültek az országok és kultúrák határai, másképp alakultak a nyelvek, a hagyományok, mindenekelőtt a tudományos élet. Ebben a világban mindent az arisztotelészi vagy azon alapuló filozófia határoz meg.**** Illetve amit nem, azt valamelyik másik, eretneknek tekintett filozófia, mert az alternatív világnak is kell alternatív világ. Pl. olyan, mint a mienk.

A regény ötödéig a tartós boldogság állapotában egyetlen dolog járt a fejemben: „Hol lehet ennek a Dukajnak az írókurzusaira jelentkezni??? Előkerítem a lengyel nyelvkönyvemet is!!!”

Aztán az ötödénél jött egy olyan törés, amely a továbbiakban nem tudott összeforrni. Mint amikor az ember puha homokban járva törött kagylóhéjba lép. Ezt nem lett volna szabad. Aki ennyire művelt, és ennyi fantáziája van, annak ilyen olcsó megoldást tilos alkalmazni. Pont.***** Ilyen író könnyűszerrel helyreüthette volna ezt a hibát. Nem tette. Engem pedig elveszített.

Na, azért nem egészen. A világot, amelyet megteremtett, továbbra is szerettem, bár az olcsó fogásokra a későbbiekben már érzékenyebben reagáltam a kelleténél. Voltak még. Szerettem annak ellenére, hogy a regény világszemléletével ellentétben a demokrácia pártján állok (tetszett ám a végén a fejtegetés a sokféleségről). Szerettem annak ellenére, hogy a megérthetetlen, az idegen ábrázolásában Lem Solarisához képest visszább lép. (Pedig Lem a példaképe.) És annak ellenére, hogy ez a világ, amely önmagát oly harmonikusnak látja, voltaképpen rendkívül ijesztő. Ha ezt az iróniát szándékosan építették bele – márpedig miért ne, a Horror nevű hadsereg leírása elég árulkodó –, akkor egy fokkal javult a véleményem Dukajról.

A fönti felháborodásom és a cselekmény fordulatai iránti mérsékelt érdeklődésem összesen csak két pont levonásához elég. Azt hiszem, ez is nagyon sokat elmond. Olvassátok, mert ennél jobb alternatív történelmi regényt mostanában nem fognak írni. Olvassátok, mert rendkívüli képzelőerő alkotása. Olvassátok, mert ráadásul még lengyel is. Olvassátok, és olvadjon le az összes biztosíték az agyatokban. Előre szólok, hogy mellékhatásként filozófia szakra való jelentkezés és az ógörög nyelv tanulására való intenzív vágyakozás felléphet. Egyik sem árt.

A LÁBJEGYZETEK SPOILEREKET TARTALMAZNAK!
* Az a pillanat, amikor rájöttem, miért hívják quintilisnek a júliust és sextilisnek az augusztust. Az. Azt el nem tudom mondani. Hangosan felnevettem.
** Iiiiiiiiiiiistenem, hát az alexandriai nagykönyvtárba!!!!
*** A lineáris B írás megjelenésekor muszáj volt becsuknom a könyvet, mert tudtam, hogy ha ezt innen folytatom, semmit nem fogok aludni.
**** Még az égitestek mozgását is, igen. Visszajött némi 12.-es fizikatudásom, formabontó órákat tartott a tanárunk, alternatív világnézeteket is elmagyarázott, pl. hogy milyen érveket hoztak fel a geocentrikus világkép mellett. Dukajnak is hasonló fizikaórái lehettek 12.-es korában.
***** EZ A LÁBJEGYZET KÜLÖNÖSEN SPOILERES! Mégis hogy képzelte, hogy megalkot egy egész alternatív világot, elismerésre méltó alternatív gonosszal, és amikor már minden helyett kitalált valami egészen mást, akkor hirtelen fél-állatinak, civilizálatlannak minősíti Afrika kétharmad részét?! Nem egyszerűen a politikai korrektség nevében szólok, bár arra is érzékeny vagyok. Még ha a regényminőségen javított volna ez az agyrém. Akkor legfeljebb vinnyognék. De nem javít, ront! Amit csinál az ember, azt csinálja rendesen! Ami kiszámíthatatlannak készült, ne legyen már hirtelen klisés! A világ legegyszerűbb dolga lett volna pár kötet népmesét leszedni a könyvtárpolcról, és kitalálni valami alternatív civilizációt oda is. Vagy ha már olyan hely kellett neki, ahol dúlni tud a Görbülés, akkor tette volna olyan helyre, amelyre a közönség nem számít. Mit tudom én, a Brit-szigetekre vagy a mai Belgiumba, ott is éppen elég őserdő volt, míg ki nem irtották. Mér, a kelták nem elég vadak? De még az utódaik is, tessék megnézni a Brit Birodalmat. És akkor még képes föltenni azt a kérdést, hogy láttál-e valaha vad női harcost vagy női vezért… Az apád… ne sirasson. Képzeld, láttam, na, erre mit lépsz? És nagyon értékelem, hogy a civilizációban a férfi és női harcosokat egyenrangúnak tekinted, de még jobban értékelném, ha utánanéznél, hogy az általad civilizálatlannak tartott világban, amelynek egyébként saját történelme van, miféle szerepet játszott, mondjuk, Jinga királynő. Mert azt tényleg túlzás volna elvárni, hogy ismerd Sarraouniát (a róla szóló regényről itt írtam), Pokou királynőt (még csak tervezem olvasni), esetleg a Lianja-eposzt, amelyet pechedre pont a regényed olvasása közben szereztem meg (itt írtam róla utóbb), és amelyben simán odaállnak a nők fegyverrel a kézben megvédeni a hazájukat, vagy éppen prófétálni. Ja, és konkrétan Közép-Afrikában mesélik kb. hatszáz éve. Bocs.****** 
****** Sokadjára állapítom meg, milyen jól tettem, hogy elkezdtem afrikai irodalmakat olvasni az idén.

Ezt 2018. szeptember 3-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon jó kis antológia, még mindig csak dicsérni tudom azt, aki kitalálta, hogy ilyenekkel tanítsanak angol nyelvet szerte a világon. Sokfelé magukénak érezhetik az emberek. Afrikai országok (Malawi, Dél-Afrika, Tanzánia) kortárs irodalmából ad ízelítőt, és ebből a három országból kettőt rendkívül nehéz föllelni a nemzetközi könyvpiacon, úgyhogy dupla piros pont jár a szerkesztésért.

A feladatok is rendben vannak a könyv végén, segítik a megértést és a feldolgozást. De legfeljebb felnőtt nyelvtanulóknak ajánlom, hogy önállóan fogjanak hozzá.

Teljesen megértem a másik értékelőt, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni ezekkel a novellákkal. A novellák gyerek vagy éppen a felnőtté válás küszöbén álló fiatal nézőpontjából íródtak, de ettől nem lesznek automatikusan gyerekeknek vagy fiataloknak valók. Kell hozzájuk a tanár, aki megbeszéli a történetet az olvasókkal, aki átélhetővé teszi a megírt élethelyzeteket.

Ezt 2018. szeptember 3-án írtam.

Pontszám: 10/10