Tessék csak afrikai irodalmakat olvasni, érdemes. Főleg így, az 1001 könyv listájáról válogatva. Nem mondom, hogy az összes, ami rákerül, az tényleg a regényműfaj csúcsa,* de mind fontos könyv, mind olyan világot, olyan kultúrát láttat belülről, amelyet másképp soha nem ismerhetnénk meg, és mindet okosan, kritikus szemmel írták. Legalábbis amit eddig találtam.

Dangarembga regénye szokásos fejlődésregény, egy mélyszegénységből induló zimbabwei kislány, Tambudzai útja, addig a pontig ábrázolva, ahol már érett személyiségként látja a körülötte levő világot és embereket, rájön, hogy mit akar az élettől, és mire nem hajlandó még az érvényesülésért sem. Vagyis megtalálja a helyét. A háttérben ott a hatvanas-hetvenes évek Rhodesiája, a gyarmati lét minden előnyével (mert olyan is van neki) meg még több nyűgjével. Főszerepben a családtagok, érthető mód (mivel kislányról van szó) különösen a nők. Egyesek élete révbe ér, másoké kisiklik, ahogy fejlődésregényben szokás. Közben akár irodalmi szociográfiának is nézhetném a regényt, mert a társadalom ábrázolásában ennek a műfajnak a jegyeit követi (még akkor is, ha a szerzőnek fogalma se lehetett, mi az): Tambudzai keveset beszél, de mindent megfigyel, mindent rendszerez, mindent beilleszt a nagyobb összefüggések közé. Túl okosan is, ami azt illeti – kilencévesen azért akármennyi keserű tapasztalata van az embernek, ennyi mindent szerintem nem láthat át, de ez legyen a legnagyobb baj.

Nekem már megint (ilyenkor mindig) a Puszták népe jut eszembe. Illyésnek igaza volt, amikor azt írta, hogy azok a közösségek, amelyekről beszél, gyarmati helyzetben élnek. Most látom belülről a gyarmatot – hát tényleg. Tárgyilagos a szöveg, nem arról van szó, hogy minden fehér gazember, sőt. A regénybeli fekete gyerekeknek (a fiúknak se, hát még a lányoknak) a missziósok nélkül az égvilágon semmi esélyük nem lenne meghaladni azt a társadalmi helyzetet, amelyben a családjuk él. De a fejlődésregényeik végén nem a saját kultúrájukba tagozódnak be, hanem egy idegen kultúrába, amely őket tudatosan és öntudatlanul alázza, bántja, másod- vagy harmadrendűként kezeli. Elveszi tőlük a családjuk (jól-rosszul működő, de mégiscsak saját családjuk) kínálta kapaszkodókat, és nem vagy alig ad helyettük másokat. Felnőtt számára is teljesíthetetlen kihívások elé állítja őket, a serdülők pedig beleroppannak vagy elveszítik önmagukat.

A pontlevonás annak szól, hogy ezzel a sok drámai helyzettel, konfliktussal, ígéretesebbnél ígéretesebb szereplőkkel az író nem mindig tud mit kezdeni. Túl sok az elmélkedés, túl kevés a feszültség, szétfolyik a szöveg, ahelyett, hogy összeállna. Fontos könyv, érdemes olvasni, de megírni jobban is lehetett volna.

* Bár olyat is találtam már az idén kettőt is, egy egyiptomit meg egy lesothóit.

Ezt 2018. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8