Becsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más. Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Izgalmas könyv ez, bár, ahogy Zalka Csenge írja, meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

Számomra rendkívül élvezetesnek bizonyult ez a keverék. Izgalmasnak. Graves fogja a világ első szuperhőscsapatát – naná, hogy a görög mondák világából –, a saját teljes mitológiai és kultúrtörténeti műveltségét – beleértve a saját következtetéseit és elméleteit –, plusz az emberismeretét, és olyan sztorit kanyarít belőle, amely egyszerre ősi és modern, no meg kiszámíthatatlan. A végét persze tudtam, hiszen ismertem több változatban is az Argó hajó útjának történetét gyerekkorom óta. De az tuti, hogy soha nem tudtam kiszámítani, kivel mi fog történni a következő oldalon. Max. a fontosabb szereplőkről sejtettem, hogy nem mostanában fognak meghalni, de egyébként tényleg oly ügyesen bonyolítja Graves a szálakat, és forgatja fel az egész mondavilágot meg mitológiát, hogy semmi másról fogalmam se lehetett. Ezt pedig nagyon élveztem.

A csapat ábrázolása profi. Minden tagja a maga módján különleges, mindegyikre egyenként szükség van (vagy lenne, ha éppen hiányzik), mindegyik ért valamihez, ami előbb-utóbb fontossá válik. Van köztük ökölvívó, íjász, gyógyító, mágus-hasbeszélő, jó futó, izomember és mézszakértő. Van, aki érti az állatok nyelvét, van, aki mindenkinél távolabbra lát, és még a szellemeket is észreveszi, a kedvencem pedig az, aki annyit tud – de azt nagyon! –, hogy bármilyen helyzetből kidumálja magát meg a társait. (Az ő szuperképességét irigyeltem a legjobban.) És persze ott van a kapitány, aki összefogja őket egyetlen egységes harmóniába… ja, nem.

A kapitány fantasztikus képessége kimerül abban, hogy fantasztikusan inkompetens. Sok mindenhez lehet neki tehetsége, de a vezetéshez, ahhoz pont nincs. Igaz, hogy ez a csapat nála sokkal jobb kapitánynak is feladná a leckét. Mert a csapattagok a szellemeket látják ugyan, az állatok beszédét is értik, és fél kilométerről szél ellenében eltalálják a muslinca bal szemét, de hogy egymással normálisan kijöjjenek, na, az mindenkinek a képességeit meghaladja. Mind egyénítettek, egyikük sem fekete-fehér, mindegyikük csodálatos, és mindegyiknek megvannak a maga apró (vagy nem is olyan apró) mocsokságai, amelyek miatt rendszeresen egymásnak esnek, bosszúból, irigységből vagy csak úgy heccből, klikkesednek, széthúznak, élvezettel gyűlölködnek. A főnök még rátesz egy lapáttal azzal, hogy egy önálló döntést nem képes hozni, a felelősségvállalással pedig kb. köszönő viszonyban van. Komolyan mondom, az a regény legfantasztikusabb eleme, hogy ezek tényleg odaérnek Kolkhiszba. A többi már hab a tortán.

A háttérben meg ott van egy mitikus időtlenségből éppen hogy felmerült világ, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékének számtalan különböző kultúrája. Legalább harminc különféle nép bukkan fel a regény lapjain, és esküszöm, nincs két egyforma. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrtörténeti információk hitelesek (legalábbis nagyon meglepődnék, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a nyúlszapukát soha nem használták sebgyógyításra, vagy a paloták kapuzatának díszítésére nem onnan importálták a márványt). De nem ez érdekelt igazán – és látni valóan Gravest sem –, hanem ezeknek a félig történelmi, félig mondabeli kultúráknak a gondolati háttere. Vagyis hogy hogyan gondolkodhattak azok az emberek, akik ilyen civilizációkat hoztak létre. Ezeket a rendkívül részletes** gondolati háttereket saját kutatásai, következtetései és fantáziája alapján Graves találta ki… Hát ember legyen, aki el tudja különíteni a kutatási eredményt a fantáziától.

Én, lehet, nem vagyok ember – hanem helikopter –, mivel meg se próbáltam különbséget tenni. Én csak nagyon élveztem ezt a fura világfelforgatást. Olyan volt, mint a Baudolino, mese-mese-mátka, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, franc tudja, mennyi történhetett meg ebből, az egész együtt mégis annyira emberi, hogy ha nem történt meg, hát nagy ziccert hagytunk ki. Itt még az istenek is emberiek, még sokkal jobban, mint a közismert görög mitológiai történetekben. Miközben mindenki abszolút komolyan gondolja, hogy a mindennapokban megnyilvánuló természetfölötti hatalmuk van. Ettől persze senkinek se jobb. A világ minden, csak nem harmonikus. Viszont otthonos. 

Hát szóval végül is az van, hogy én ezt most kedvencelem. Köszönöm az ajánlást Zalka Csengének, a könyv tulajdonjogát pedig egy bizonyos ismeretlennek, akinek jóvoltából hetekre ott maradt az ablakpárkányon, hogy a végén már röstelltem volna nem eltenni.

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.
** Amikor azt mondom, „rendkívül”, azt értsétek is úgy. Az argonauták utazása el se kezdődik, mielőtt legalább három ilyen világhátteret fel nem épített az elbeszélő. Nekem ezek a világépítések rettentően tetszettek, önálló kis történetekként olvastam őket, annál is inkább, mert regényíróként én is nagyon szeretem ezt csinálni: nemcsak a világot felépíteni, hanem azt is kitalálni, milyen gondolati alapból indulnak ki, akik pont azt a világot lakják. De tudom, vannak olvasók, akiket az ilyesmi – legalábbis a Graves-féle mértékben mérve – idegesít. Azért én közel se vagyok ennyire művelt, úgyhogy csak kicsiben csinálom.

Ezt 2018. április 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10