Újraolvasás vége.

A megírás minősége tíz pont, csak ezt a hülye állat Gregerst ne utálnám annyira. Ha már fel nem képelhetem, le kell vonnom miatta egyet. Kihozza belőlem a legrosszabbat. Persze ez is csak azt mutatja, milyen jól meg van írva a darab.

Olyan egy kicsit, mint egy krimi, csak nincs benne detektív. A nézőnek kell rájönnie, mi miért történik, és ki a gyilkos. Mert gyilkos, az van, még ha ő maga fel se fogja, nemhogy elismerné, miféle bűnök száradnak a lelkén. Hiszen nem az öl, aki ténylegesen meghúzza a ravaszt. És nemcsak a nyomozás zajlik előttünk, hanem maga a gyilkossághoz vezető út is. Minden apró jelével együtt.

Kiváló színészeknek kell játszaniuk a darabot ahhoz, hogy minden mondat érthetővé váljon – vagy sokszor kell elolvasni. (És, mint tudjuk, első olvasás nélkül tizedik sincs.) Mert itt sok-sok mondatnak több jelentése van, dolog, míg felfejti őket az ember. És nemcsak azok a mondatok többértelműek, amelyeket a kimondójuk annak szán. Sőt. Csak meg kell nézni például azt a jelenetet, amelyikben Gregers, Hjalmar és Gina arról vitatkoznak, hogy ki csinált nagyobb bűzt a lakásban. Gina ért az egészből a legkevesebbet, ennek ellenére tudtán kívül kétértelműen beszél (a néző tudja, ő nem), és speciel neki van igaza.

Aki olvassa a darabot, annak további hátránya, hogy a szereplők kinézetéről csak utalásokból tájékozódhat, és így a következményeket átgondolni is bajosabb. Hogy miért fontos az, hogy például Gregers csúnya, mint a sötét éjszaka (néhai anyjára hasonlít!), Hjalmarnak viszont arca, alakja, még a hangja is vonzó. No meg az sem mindegy, hogy a feleség idősebb (meg érettebb) a férjénél. Persze ezt a színház el is szúrhatja, akkor aztán a néző nem ért az egészből semmit, ha nem jó a szereposztás. (NB. én még nem láttam olyan Bánk bánt, amelyikben bevállalták volna, hogy tényleg olyan idős és olyan csúnya legyen a címszereplő, ahogy a darab szövegéből sejteni lehet. Pedig sok minden csak akkor érthető, ha ez egyértelműen látszik.)

Szóval gyilkosság van. De tragédia, az nincs. Annál sokkal rosszabb a helyzet: ez olyan darab, hogy nem változik benne semmi. Nincs katarzis. Ellenben láthatunk példát arra, hogyan lehetséges (esetleg) és hogyan szigorúan tilos embertársaink életébe belenyúlni; hogy milyen intenzíven és következetesen tud az ember hazudni saját magának; hogy hová vezet az elvakult rajongás; és mi történhet azzal, aki nem hajlandó hazugságokra. Nem, nem Gregersről beszélek. Ő a csodálatos eszményeivel pont ugyanakkorákat hazudik saját magának, mint a darab bármelyik másik szereplője.

Ja, nem. Azért nem bármelyik. Azért vannak itt őszinte emberek is. Olyanok, akik felnőttek, jó vagy épp a legjobb értelemben.* Akik tudnak megérteni és megbocsátani.

Vannak. Legalább hárman.

* És ez most nem azt jelenti, hogy a gyerekszereplőt bármiért elítélném, Isten őrizz! Ő az egyetlen, akinek joga van gyerekesen viselkedni, hiszen az. Teljesen normális gyerek, aki a korának megfelelően viselkedik. Akik körülveszik, azok nem viselkednek a koruknak megfelelően.

Ezt 2018. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Jaj, hát már megint itt egy antikvár könyv, amelyet majd harmincéves kora ellenére én olvastam végig először… Csak tudná az előző tulajdonosa, mit vesztett vele. 

Három szigorúan objektív okból vettem meg:

1. az írónőnek nagyon szép neve van (keresztneve Regina – „királynő”, mint az egyik dédanyámé –, vezetékneve Ezera – minden bizonnyal köze van az „ezersz” szóhoz, amely tavat jelent*), 2. az írónő lett származású (mint Skalbe, kinek mesekötete nagyon tetszett**), valamint: 3. a fülszöveg szerint csodálatos, civilizáción kívüli tájakon játszódik a regény.

Ugrás a sötétbe. 

Puhára estem. 

A történet voltaképpen roppant egyszerű. Egy nagyon fiatal, alig tizenkilenc éves lány hirtelen elhatározásból férjhez megy egy özvegyemberhez, aki erdőgazdaságot vezet, ezzel pedig az ország déli végéből az északi végébe költözik, távol minden nagy- és kisvárostól, egy összesen három-négy család alkotta, falunak csúfolt településre, és gyökeresen megváltozik az élete. A többit nem árulom el. Aki izgalmakat keres, ne itt keresse – bár az utolsó oldalaknál a torkomban dobogott a szívem.

Micsoda tágasság, körös-körül csupa hanga, hosszú, egyforma sorokban fiatal fenyők, és a buckák szürkészöld hajtásai a füstlila égbolt alatt, amely mozdulatlan, mint az akvárium üvege, sehol egy repülőgép, se madár, és csak az enyhén füstös, fénytelen égboltozaton lebeg a nap. És micsoda csönd!

Ha a könyv nem adott volna semmi többet annál, mint amit az általam sorozatban idézett lírai tájleírások mutatnak, akkor is megérte volna elolvasni. Ezek nélkül a végtelen szeretettel megrajzolt nyári – őszi – téli – tavaszi képek nélkül talán meg sem érteném, mit lehet egy olyan tájon szeretni, amelyben télen alig néhány óráig tart a nappal – tessék belegondolni: a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hosszú hajnalt hosszú alkonyat követi, aztán megint jön az éjszaka.

Csakhogy mostanában elég korán sötétedik, mert a napok megrövidültek, a reggeli félhomály szinte észrevétlenül megy át az estibe, és tiszta időben a nap már nem emelkedik a közeli erdő fölé. Hajnalban citromzöld fény önti el lágyan a pajta behavazott tetejét, majd sárga lesz, narancsszínű, bíbor… Úgy látszik, hogy tüstént meg kell történnie, ki kell bukkannia a napnak… De nem, semmi sem történik. A tető, miután egy percig lángolt, lassanként és szinte észrevétlenül ismét elsápad, kihuny, a levegőben kis ideig még halványlila fény sugárzik, majd az is kialszik…

A könyv azonban ennél sokkal többet ad.

Sehol nem utal A Manderley-ház asszonyára, de a regény első kétharmadában folyamatosan déjà vu-érzésem volt. Itt is egy halott feleség emlékével (fel-felbukkanó „kísértetével” – erről többet nem mondok!) kell megküzdenie a második feleségnek. Bár a küzdelem korántsem olyan drámai, mint a du Maurier-regényben, azért nem kevésbé fájdalmas és megalázó. Nem is kell hozzá démoni házvezetőnő. Pont elég, ha az a szerencsétlen vasutaslány nem tudja, hogy kell felszeletelni a szarvasmájat. Vagy rosszkor viszi ki az ebédet a fakitermelésen dolgozó férjének.

Bűn-völgy…
Akaratlanul valami hatalmas, ősi, sőt félelmetes vadont képzelek el, tőzeg-rozmaring kesernyés, kábító illatával, szakállas farkas tompa hahotájával a fekete ingoványban, és lidércfények villogásával, zsombékról zsombékra, a szó különös, egyenletes ritmusában Bűn-völgy Bűn-völgy…
De miért „Bűn”?
– Mārtiņš apó – mondom –, miért Bűn-völgy?

A regényben állandó az ide-oda mozgás helyén-nem-valóság és helyénvalóság között – mintha ez a két érzés két színes fonal volna, amelyek hol felbukkannak a puha szőttesből, hol elbújnak az ember szeme elől. De most komolyan: tényleg ilyen „felbukkan-elbújik”-érzésem volt végig. Mert az a tudat, hogy a főszereplő/elbeszélő nem illik a tájba, a családba, a közösségbe, állandóan, fojtogatóan jelen van – pedig tulajdonképpen egész jól feltalálja magát az erdő közepén, különösen, ha nincs, aki kritizálja. Bár nagyon szereti a férjét, és pillanatok alatt megtalálja a hangot a mostohafiával is, akkor érzi leginkább helyén magát, amikor kinn jár a fák alatt – aztán hirtelen éppen a természet veszi el tőle a helyénvalóság érzését – aztán megint visszakapja – megint elveszíti… Hol durván, hol puhán lendülünk át egyikből a másikba, és a folyamat nem mentes némi finoman meg-megemlített férfi-női szerepek közötti útkereséstől sem.

Amikor az erdő kapuja egészen bezárult a hátam mögött, mélységes magányosság érzése fogott el. Fent, a fekete fenyőcsúcsok fölött hideg égbolt feszült sápadt, élettelen csillagokkal: enyészet és mohaszag terjengett, mint egy falusi temetőben, az utak és nyiladékok összefolytak, egymást keresztezték, szétváltak, majd ismét egymásba fonódtak, mint idegszálak az erdő szövedékében, és én elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam, hol vagyok és milyen messze hazulról.

És néhány jelképpé váló mintázat a bizonyos puha szőttesen: a vonat, amely egyszerre viszi az asszonyt visszafelé és előre az időben; a hattyú, amely egyszerre férfi és nő, a természet része és az emberi lélek megtestesítője; a puskalövések, amelyek néha egyszerre érkeznek a gyerek mozdulataival, és az olvasó már végképp nem tudja, mi tartozik össze mivel, de ezen még gondolkodni is jó… bár szomorú.

És a sok-sok szárny suhogása ütemes zúgásként emelkedett magasba, de akár a hó, úgy hullt lefelé és átalakulva, kísérteties orgonazúgásként ért földet.

Nagyon szép, mosolygós-bánatos-álomszerű könyv.

* Ezzel ismertettem teljes lett nyelvtudásomat. :)
** Ebből a kötetből szereztem egyébként a teljes lett nyelvtudásomat is. :) 

---- ---- ----

Hogy mennyire megtévesztő a könyv „egyszerűsége”, azt mi sem mutatja jobban, hogy ma reggel fél hétkor szó szerint arra ébredtem, hogy rájöttem, mennyire különbözik a bizonyos szőttesnek a fonákja a színétől. Mármint lélektanilag. Igen, ennek van értelme. 
Bizonyos motívumokat fonalak kötnek össze a szőttes mögött, vagyis ha jobban belegondol az ember, összefüggenek, és a végkifejlet ismeretében (jelzem: végig azt hiszed, tudod, mi lesz a végkifejlet, aztán mégis meglepődsz – a könyv becsap!) az ember rájöhet, hogy az események közben mi játszódhatott le az elbeszélő tudattalanjában, mi az, amire tudtán kívül mindvégig vágyott… Húha… De ezt a poént tényleg nem akarom lelőni, viszont ha valaki más is elolvassa, szívesen megtárgyalom vele magánban.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nohát, kérem.
Előrebocsátom, hogy nekem a Dekameron nem igazán tetszett. A Heptameront csak azért akartam elolvasni, mert 1. klasszikus, 2. Huizinga dicséri, 3. egy könyvtári selejtezéskor 50 Ft-ért ideadták.
Ehhez képest jól meglepődtem, hogy csak úgy „gondulomra” leszedem a polcról, ráadásul éppen egy García Márquez-regény olvasása közben, valamit keresgélve, és konkrétan a továbbiakban nem tudom letenni. A közepe felé előfordult ugyan, hogy gyorsolvasásra kapcsoltam az agyam, de ahhoz képest, hogy XVI. század, elég ritkán.

Bevallottan a Dekameron iránti tiszteletből, a Dekameron mintájára készült, de a tisztelet nem tartja vissza attól, hogy versengjen a mintaképpel. Fogalmam sincs, miért nem tekintették a továbbiakban akkora klasszikusnak, mint a Dekameront, és miért nem lett akkora hírneve/elismertsége, de van egy halvány sejtésem, hogy azért, mert a szerző nőnek született… Nevezzenek nemem iránt elfogultnak, de ez a könyv bizony jobban van megírva a Dekameronnál.

Először is nem annyira repetitív. A Dekameronból kb. a harminckettedik megcsalt férjnél lett elegem, esetleg a huszonkilencedik kéjvágyó szerzetesnél. Itt is ismétlődnek bizonyos történetsémák, de Boccacciónál sokkal jobban ügyel a változatosságra. Valószínűleg ebben segítségére volt az is, hogy Boccacciónál sokkal kevésbé támaszkodik korábbi forrásokra, hanem folyamatosan a hitelesség és az igazmondás igényével lép fel. Négyszáz év után már persze lehetetlen ellenőrizni, mi számított megtörtént esetnek és mi nem (bár a lábjegyzetek nagyon lelkiismeretesen jelzik, hogy hol melyik történelmi alakról van szó), de hogy ettől változatosabb lesz a könyv, az biztos. Két kezemen meg tudom számolni, hány történetet vesz át másoktól.
(Nem mintha kifogásom lenne az ellen, hogyha egy író mástól vesz át egy történetet – a reneszánsz korban ez teljesen természetes is volt, sőt elvárták –, amennyiben egyedi módon dolgozza fel.)

Másodszor: a maga elegáns és udvarias módján sokkal-sokkal alaposabban fejtetőre állítja saját korának világát, és sokkal erősebben szembemegy a társadalmi elvárásokkal, mint Boccaccio. Sablonokat használ ő is, de úgy, hogy jó pár sablonon ügyesen, szinte észrevétlenül csavar egyet. Vigyáz arra, hogy ha az egyik történetben a társadalmilag alacsonyabb rangú kapta a fricskát, akkor a következőben ő váljon hőssé. Hány Boccaccio-hős van (a hőst úgy értem, hogy hősiesen viselkedő szereplő), akinek nincs nemesi rangja?! Hány házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytató asszony válik példamutató figurává?! Hogy csak a legkirívóbb példákat említsem.

Harmadszor: itt a kerettörténetnek is van szerepe. Jellemváltozást ne tessék várni, de jó kis vitákat igen. A szereplők nemcsak végighallgatják egymás történeteit, hanem alaposan meg is vitatják azokat. Néha persze erőltetettnek tűnnek a viták, érezhetően csak a teret töltik ki, de máskor tényleg rendesen odamondogatnak egymásnak, függetlenül attól, hogy mindig tisztelettel és udvariasan bánnak a másikkal. Ha valaki nagyon elragadtatná magát, az se tartós, hagyja, hogy kibékítsék. Igazából minden szereplő elfogadja a többit annak, ami. Igazi többszólamú regény ez a mű. Mindenkinek a szólama elegendő teret kap.

Eléggé protestáns könyv amúgy. Persze misére járnak a szereplők, naponta kétszer, lelkiismeretesen és örömmel, de bele-belekerülnek olyan apró utalások, hogy „csak a hit által igazul meg az ember” stb. Ami pedig aztán mindennek a teteje: minden nap azzal kezdődik, hogy felolvasnak a Szentírásból, és a felolvasó utána leckét is tart, írásmagyarázatot. Ez a felolvasó pedig hangsúlyozottan nem pap, még csak nem is egyházi személy.
Amúgy meg nő. Mondom én, hogy alaposan fel van itten forgatva a világ. :)

Kár, hogy nincs befejezve a könyv. Annyira szép és furcsa, ahogy a vége felé valaki örömmel jelenti, hogy nemsokára kész a híd, a szereplők napokon belül elhagyhatják ideiglenes menedéküket – a szereplők persze sajnálják, mert akármeddig elmesélgetnének egymásnak –, az olvasó meg tudja, hogy ekkor már mennyire beteg volt Navarrai Margit… talán egy kicsit arra is utal a könyv, hogy az ő hídja is készül már, egy másik világba, bár nem szívesen hagyja el ezt az ittenit.

Megjegyzendő: Az eleje elég nehezen követhető (ki kinek a kicsodája, és milyen hús-vér történelmi alak szolgált a mintájául), de ha valaki nem tudja követni, ne sajnálja. Bőven elég, ha annyit felfog, hogy a tízből melyik szereplő férfi és melyik nő. A későbbiekben, amikor már megszokta a sok jelképes álnevet, ráér visszalapozni, és tisztázni a tisztázni valókat.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 25-én írtam.

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Pár hónapja láttam a neten egy idézetet. Kicsit pontatlan (de legalább jól hangzó) magyar fordításban így néz ki: „Ha tudod, hogy nem Frankenstein a szörnyeteg, az a tudás. Ha tudod, hogy de, az a bölcsesség.” Persze sarkít az idézet, ennél sokkal-sokkal összetettebb a kérdés – de hogy Victor Frankensteinnek se erkölcse, se bátorsága, se esze nincsen, az holtbiztos. Annyira hülye, hogy az már fáj. Minden egyéb tekintetben óriási élmény volt. Nem olyan hosszú ez a horrorklasszikus, hogy ne lehetne időről időre újra elővenni. Egy csomó mindent észrevettem most benne, ami fölött húszévesen elsiklottam. És már az akkori élményemre is kilenc pontot tudtam adni.

Coming out: én sose láttam egyik filmet se. Tudom, most sokan a szívükhöz kapnak. Abból a rendkívül ritka emberfajtából való vagyok, aki ezt a könyvet előbb olvasta, mint ahogy bármiféle feldolgozáshoz köze lett volna. Így aztán nekem evidens, amin mindenki meglepődik: egyrészt, hogy a szörnyetegnek nincs neve, másrészt, hogy ennek a könyvnek nagyon nagy része őróla szól, sőt az ő nézőpontjából, mert nemcsak hogy tud beszélni, de valóságos mestere a dumának. Matrjoska-regény a Frankenstein: egy sarkkutató meséli, amit a tudóstól hall, ő pedig azt, amit a teremtményétől. Ami szerkezetileg azt jelenti, hogy három koncentrikus körre hasonlít a regény. És mi van a három kör középpontjában? Tényleg, de tényleg az a jelenet, amelyikről tanultam, hogy pontosan középen van (persze ha leszámítom az előszót, amelyet nem a szerző, hanem a férje írt): a tükörbe nézés, az a pillanat, amikor a teremtmény először meglátja önmagát a vízben. Ilyen ügyesen van megszerkesztve ez a történet.

Jó, igen, tudom, más tekintetben elég sok itt az ügyetlenség és, NannyOgg molytárs szavaival élve, ennyi plot hole egyetlen más regényben sincs. Minden csodálatom Mary Shelley-é, de azért a szarvashibákon még én is fennakadtam. Spoiler nélkül nem árulhatom el, mik ezek; aki nem fél a spoilertől, tekintse meg a lábjegyzetet.* Itt csak annyi, hogy ezeknek nagy részét könnyűszerrel ki lehetett volna küszöbölni. Még nagyobb része azonban abszolút indokolt, és engem nem zavartak, legfeljebb irigykedtem, hogy kétszáz éve még megengedhette magának az író, hogy ilyeneket benne hagyjon a regényében.** 

A helyszínek nagyon komoly szerepet játszanak a könyvben. Valahányszor Frankenstein hübriszt készül elkövetni, vagy a szörnyeteggel fog találkozni, a háttér mindig fenséges, mindig ijesztő, fenyegető, pusztító erejű. Valami olyan hatalmat képvisel, amely az ember fölött áll, és az ember szenvedéseit még csak tudomásul se veszi; roppant nagy és közömbös. Emberléptékűvé nagyon ritkán válik, akkor, amikor az előtte zajló emberi tevékenység is szelíd, építő munka. Nem pedig Istent játszás.

Mert azt csinálja Frankenstein, abból lesz a baj. Teremteni akar, embert a világra hozni, a „hagyományos módszert” megkerülve, mert a nőktől, ha nem is vallja be, nyilvánvalóan tartja a két lépés távolságot. Persze nem(csak) ez a távolságtartás motiválja, hanem az élet és a halál közötti választóvonal titkának kilesése is. Mindig arra törekszik, amit embernek nem szabad. Amivel átlépi az ember számára kijelölt határokat. Egymaga válik a teremtménye apjává és anyjává. Az alkotás hosszú hónapokon át tart, akár a gyerek kihordása.*** Talán azért is képtelen megmaradni a teremtménye közelében, mert túl sok van benne önmagából, de túl sok az idegenből is. Sajátjának kell tekintenie, de mégsem a saját létezése folytatásának, mégis magától különbözőnek. Nagyon képlékeny ez a határvonal „én” és „másik” között, a lény pedig éppen ezen a határon helyezkedik el, se nem közel, se nem távol, ahogy már az undorító dolgok szokták.****

Illetve nemcsak az undorító dolgok, hanem az ember gyerekei is. Ebből okosodjunk ki valahogy. A gyereknek a szülő ad életet, gondoskodást, neveltetést, de aztán önálló lénnyé válik, önálló akarattal és döntésekkel. Erre a szülő büszke is lehet, de meg is ijesztheti, fel is háboríthatja.***** Frankenstein marad a rémületnél. Nem gondoskodik a gyerekéről, sőt meg sem fordul a fejében, hogy ez lenne a dolga, és kizárólag delíriumban ismeri el a felelősségét. Amikor viszont magánál van, akkor van pofája makulátlanul ártatlannak vallani magát, és hagyni, hogy mások viseljék a következményeket, majd rettenetesen (véleményem szerint undorítóan) sajnálni magát, amiért végig kell néznie, hogy a bizonyos mások számára mivel jár a következmények viselése.

A szörnyeteg történetének a legelejét szeretem a legjobban. Azt a folyamatot, ahogyan öntudatra ébred. Felnőtt (de még milyen nagyra nőtt), fizikailag roppant erős testben, egy kisbaba rácsodálkozásával. Aki ránéz, annak hányingere van, és kizárólag a legundokabb bűnöket tudja társítani a látvánnyal – miközben ő rousseau-i természeti állapotban téblábol fák és házak között, vegetáriánus koszton él, és azt is képtelen bántani, aki neki árt.****** Az is szép, ahogy megtanul beszélni, olvasni, írni. Ha csak a nyelven múlna, minden szereplő rajongana érte, mert ahogy magáról beszél, attól meg kell a szívnek hasadni. Csakhogy nem hasad, legfeljebb az olvasóé, mert a szereplők túlnyomó többsége látja… mit? Szerintem azt, hogy ez a lény nem tartozik sehova. Hogy az emberi és a nem-emberi határvonalán billeg. Esélyt sem adnak neki arra, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Magától értetődőnek, vele születettnek tekintik a gonoszságot, hiszen a származása bűnös. Az egy dolog, hogy a bűnt nem ő követte el. Aki elkövette, nem hajlandó elismerni.

Szóval szól ez a regény a teremtés vágyáról, az Isten elleni lázadásról (hol a teremtmény, hol Frankenstein azonosítja magát Milton Sátánjával), a kijelölt határok átlépéséről (és az egész történetet az Északi-sark keresése közben mesélik el, egy hajón, egy olyan kapitánynak, aki maga is az ember számára ismert világ határain akar átkelni), a magányról, a szülő és a gyerek viszonyáról, a kommunikáció ellentmondásairól… annyi mindenről, hogy felsorolni is sok.

Én pedig záros határidőn belül Rousseau-t fogok olvasni. (Frissítés: meg is tettem.) És ha megint adják a londoni színházi közvetítést az Urániában, akkor én is látni akarom. (Frissítés: Láttam is. Össze is kapcsoltam egy másik hübriszhez vezető teremtéstörténettel.)

A lábjegyzetek SPOILERESEK!

* SPOILER Frankenstein arra érkezik egy minden más lakott helytől távol eső faluba, hogy a szörnyeteg az egész télire való tartalékukat elrabolta, majd húsz sorral lentebb, de lehet, hogy annyival se, ugyanabban a faluban ugyanazon a napon több hónapra elegendő élelmet vásárol magának. Vagy meg tudja mondani valaki, mi lesz Ernesttel? Én a születéséről is lemaradtam, a halálát, esetleg az életben maradását meg meg se említi senki. 

** SPOILER Nem azért kell több hullából összerakni a teremtményt, mert egyetlen holttestből nem lehetne, hanem hogy annál nyomatékosabb legyen a sehová nem tartozása. Nem egyetlen ember támad föl – egy hibrid lény nyer olyan életet, amilyen korábban nem létezett. Frankenstein a semmiből akar valamit teremteni. Az más kérdés, hogy így sem a semmiből teremt, sőt. Vagy: egy puszta szigeten nem lehet annyi friss holttestet találni, hogy összeállhasson belőlük egy emberi test – viszont éppen ezen a helyen felel meg a cselekménynek legtökéletesebben a díszlet: a háborgó, szürke tenger és a kopár, sötét sziklák. Nem embernek való környék. Tehát alkalmas az Isten ellen való lázadásra.

*** SPOILER A második teremtmény idő előtti brutális elpusztítása pedig olyan hatással van rá, mint egy abortusz. 

**** SPOILER És szerintem pont ezért nem tud térben sem egészen eltávolodni a teremtőjétől. Ezért találja meg azokat, akik kedvesek Frankenstein számára, és ezért tudja megölni őket. Ez a hülye állat meg, bocs a kifejezésért, három-négy hulla és százötven oldal után jön rá, hogy a gyilkosságok mindig az ő közelében történnek, azért, mert a teremtménye is mindig az ő közelében van. Ez tényleg ennyire sötét. Minek az ilyennek egyetem. 

***** SPOILER Akár fiúról, akár lányról van szó. Fiút sokkal könnyebb teremtenie Frankensteinnek, mint lányt, és nemcsak azért, mert az előbbi esetben még hajtja a kíváncsiság, a másodikban meg már tudja, milyen veszélyekbe megy bele. Hanem azért is, mert már belegondol abba, hogy a második teremtmény nem tárgy lesz, hanem önálló ember, és esetleg nem fogja ugyanazt akarni, amit a „megrendelője”. NB: Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor drága Frankensteinünk érdemben gondolkodik. Meg köll becsülni.

****** SPOILER Az első gyilkossága voltaképpen baleset: a haragja jogos, a keze önmaga számára is meglepően erős, az ellenfél pedig szokatlanul gyenge.

Ezt 2019. február 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Első olvasás: 2015. március 13.

Azt én nem tudom, hogy ez a könyv mi (nem fantasy, nem sci-fi, nem varázslóiskola-történet, tényleg még a mágikus realista regényekhez áll a legközelebb), de hogy eszméletlen jó, az biztos.
Meg az is biztos, hogy bár sem a magyar cím, sem a fülszöveg nem tartalmaz semmit, ami ne utalna valóban a könyv tartalmára, mégis mindkettő becsap. (Igaz, hogy az eredeti cím meg elég semmitmondó, csak a regény elolvasása után válik értelmessé.) A borító pedig gyönyörű, de annak a könyvhöz való köze aztán tényleg nulla. Illetve mínuszban van.

A magyar címből és a fülszövegből ítélve ezt a regényt amolyan „felnőtteknek szóló Harry Potter”-ként akarják eladni Magyarországon.
Azt nem mondom, hogy mellélőttek vele. Teljesen egyértelmű a Harry Potter-jelenség megléte a regényben, főleg az elején (magát átlagosnak hívő diák felvételt nyer egy „közönséges” emberek számára ismeretlen iskolába, ahol nem mindennapi módszerekkel nem mindennapi tantárgyakat tanítanak neki, és amely az otthona, illetve felnőtté válásának színtere lesz). Teljesen egyértelmű az is, hogy ez nem a Harry Potter, és nemcsak azért, mert a főszereplő nem fiú, hanem lány. Ez NEM gyerekkönyv (kedves szülők, ne tessék bedőlni a borítónak!!!). Itt nincs mágia, Alekszandra nem szereti az iskolát, elég kegyetlen módszerekkel kell belekényszeríteni a kaszárnyai fegyelembe, amelyben ő magányos, kiszolgáltatott, retteg, és még csak azt se lehet tudni biztosan, hogy akik tanítják, és igyekeznek magukhoz hasonítani, azok-e „a jók”. Úgy általában: itt nincsenek jók és gonoszak. Nem(csak) olyan értelemben, hogy a szereplők összetett jellemek (mert azok), hanem olyan értelemben, hogy ahol a nevelők tartózkodnak, az (ha egyáltalán helynek nevezhető) „túl van jón és rosszon”. A Harry Potter gyerekkönyv, még az utolsó része is az, mert azt sugallja, hogy – bármennyi szörnyű áldozatba kerüljön is – a világ minden baját megoldja az, ha 1 db gazembert sikerül elpusztítani. A Vita nostra (mert ez az eredeti cím) nem gyerekkönyv. Nem ad erős fogódzókat, szilárd tájékozódási pontokat, könnyű megoldásokat. Még nehezeket is bajosan.

Itt nincs mágia. Tudatkitágítás van. Bonyolultabbnál bonyolultabb lélektani, sőt mélylélektani gyakorlatok vannak. Ész, képzelet, kreativitás, koncentráció, akaraterősítés, gondolatfegyelmezés, „paranormális” jelenségek, elvont filozófiai összefüggések cseppet sem veszélytelen, sőt nagyon is kegyetlen következményekkel járó átvitele a mindennapi életbe.
Ha nem idézné a regény Platónt, és nem emlegetné a nevét, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ő volt az „értelmi szerző.” Hogy a regény minden ízében az ő filozófiájára támaszkodik (akárcsak, ha már itt tartunk, a Mátrix című film, amely persze egészen, egészen más utat választ, hála Istennek elég kevés az átfedési pont a regénnyel). Van egy anyagi sík és van egy szellemi sík, az előbbi az utóbbinak a kivetülése, árnyéka, tükörképe – ezzel a regény bőven el is játszik, mindenféle variációban.
És megjegyzendő, hogy nemcsak gyönyörűen, hanem igen eredeti és élvezetes módon is. Igaz, nehezen tudnám elképzelni, hogy ugyanilyen nagyszerűen eladhatnák ezt a könyvet, ha egyből elárulnák, hogy filozofikus és mágikus realista regényről van szó. De ezzel nemcsak az eladott példányok száma csökkenne – tulajdonképpen ugyanúgy becsapódna az olvasó, mint a jelenlegi fülszövegtől. Azt gondolná, elvont és nehéz fejtegetéseket fog olvasni, pedig ez egy tisztességes, őrülten izgalmas kalandregény ám. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de a nehézségeken hamar túl tudja tenni magát az ember, különben meg van eleje, közepe, vége, cselekménye és a körülményekhez képest teljesen normális főhőse, aki a szemünk láttára érik alkalmazkodó kislányból lázadó fiatal nővé, lázadó fiatal nőből… meg nem mondom, mivé. Hiszen éppen ezért nem tudom, minek is tartsam ezt a könyvet, azon kívül, hogy jónak. 
És nekem se a filozófiája miatt tetszett, ellenkezőleg. Elég sok mindent összeolvastam már, ami Platónból indul ki – úgy őszintén: a könyökömön jön ki!!! –, de ilyet speciel még nem. Amúgy szeretem én Platónt (a posztmodern vitatkozó kedvemet most hagyjuk), de már úgy vagyok vele, mint akinek mindennap reggel, délben, este csokoládét adnak, aztán elege lesz. Ez a regény viszont valami egészen újfajta csokoládé volt, és váratlanul NAGYON ízlett. 

Nem utolsósorban a stílusa miatt, amellyel a könyv második felében már teljesen ki voltam békülve. Az első felében még nagyon lehet érezni a kétféle kéz nyomát – az egyik írja a kalandregény-részeket (ezek a kidolgozatlanabbak, darabosabbak), a másik a Szaska tudatában zajló eseményeket (látható gonddal, időráfordítással készült, gyönyörű szakaszok). A második és a harmadik részben a kettő összeolvad, már nem lehet őket megkülönböztetni. Mindvégig a tudattágító gyakorlatok leírását szerettem a legjobban – a regény felidézi Escher képeit, és valóban emlékeztet is rájuk. Szóban alkotja újra őket, de tovább is lép.

Nem utolsósorban pedig nagyon szépen köszönöm a regénynek, hogy ez alatt az egy hét alatt, míg olvastam, olyan igazi jó, analizálni való marhaságokat álmodtam tőle, amilyeneket már régen nem. 

Forrás: Wikipédia.

– —- – —-
Második olvasás: 2017. október 29.

Mindent adott, amit első alkalommal, és még többet is.

Hihetetlen, hogy igencsak fárasztó nap után éjfélig le se tudtam tenni egy olyan könyvet, amelyet már olvastam, ismertem, tudtam, ki kicsoda. Jó, persze egy csomó mindent elfelejtettem, ami miatt újra izgulni lehetett, de az mindegy: hiába emlékeztem sok-sok jelenetre, ott is a torkomban dobogott a szívem.

Nagyon-nagyon szép könyv, kellőképpen kidolgozott gondolati háttérrel, de azért jócskán hagyva teret a spontán kreativitásnak is. Igen – akik ilyen természetűek, azok így beszélnek, így gondolkodnak, így reagálnak – de persze olykor tévednek, hibás ítéletet hoznak, és akkor egészen váratlan fordulatokat tudnak venni az események. Váratlanokat. Nem pedig valószínűtleneket. Legalábbis abban a világban, amelyet a regény megalkot. Mert arra nagyon vigyáztak a szerzők, hogy minden, ami itt történik, az adott világban valószínű legyen.

Csak most látom, mennyire vigyáztak. Nem állítom, hogy a szöveg minden szavát, mondatát értem, de látom, hogy mindegyik a neki megfelelő helyen van. Azért fogtam újra bele az Alekszandrába, mert nemrég, egy egész más könyvben váratlanul felfedeztem ugyanazt a módszert, amelyre a regénybeli főiskolások oktatását alapozták. Persze a regényvilág számára jócskán módosítottak rajta – de az alap akkor is innen való, azaz megvan a forrás, amelyből Gyacsenkóék dolgoztak. És irtó kreatívan dolgoztak vele, jelenleg sárgulok az irigységtől…

Kíváncsi volnék persze a folytatásokra is, talán el is olvasom őket egyszer – de bocsásson meg a világ, kizártnak tartom, hogy ezt bármelyik felülmúlná.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/10

Az úgy volt, hogy beestem az antikváriumba. Tessék nekem Villont adni. Bármit, csak teljes kötet legyen. Csak egy ilyen kötet van, Vas István fordítása, az ötvenes évekből való kiadás. Meg se nézem: jó lesz. Viszem haza: hm, gyanúsan vastag ez, de hát akkoriban belerakták az anyagot mindenbe, biztos vastag a papír. Otthon kinyitom: miafene, kétnyelvű! 
Így esett meg, hogy eredetiben olvashattam Villont. Miután tavaly Rabelais regényébe beletört a bicskám.* Oké, azt nem állítom, hogy mindent értettem is belőle, még úgy se, hogy ott volt mellette a magyar szöveg. De megvan az az illúzióm, hogy olvastam Villont eredetiben.

Jól is volt ez így. Legalább láttam, mit fordított Vas István ugyanúgy, és hol tért el az eredetitől. Elég ritkán. Tényleg nagyon pontosan követte (hihetetlenül pontosan), és tényleg azt csinálta, amit az előszóban ígért: nem a könnyedségét, hanem a keserű szenvedélyességét igyekezett visszaadni. Sikerült. Ez a Villon nem vicces. Rengeteg komikus elemet használ, de nagyon ritkán van kedve rajta nevetni az embernek.

Ezért is vonok le egy pontot. Megértem, hogy Vas Istvánon kívül mások is fordították Villont, éppen eléggé viccesen, ő pedig valami mást akart. Számomra azonban ezt az életművet a könnyedség éppen annyira jellemzi, mint a keserűség. Most pláne, hogy valamit az eredetiből is érzékeltem.
Többet nem vonok le, mert a többiről nem Vas István tehet. Arról például, hogy azért nehéz Villonon nevetni, mert azoknak a célzásokat, amelyeket a szöveg tartalmaz, ma már csak a töredékét értjük. Egy okos ember egyszer azt tanította nekem, hogy a régi korok tragédiáit át lehet élni újra meg újra, de a komédiát nem, vagy csak nehezen, mert nagyon számít a befogadó előzetes ismereteire. A viccen is akkor nevetünk, ha tudjuk, kire/mire utal a körülöttünk levő világban. Ha már magyarázni kell, akkor meghal a vicc.
Azért sem vonok le, hogy az előszó és a jegyzetek kizárólag az életrajzi olvasatra koncentrálnak. A negyvenes-ötvenes években, amikor a fordítások készültek, ezt igényelte a közönség, ebben hitt sok irodalmár, ez volt a normális. Egy része ma is érdekes (Villon élete önmagában is izgalmas olvasmány, és tényleg rengetegszer hivatkozik a verseiben a körülötte élő emberekre), bár egy idő után torkig lettem vele. Nem attól lesz jó egy vers, hogy megmagyarázzuk, hogy Párizs melyik utcájának melyik sarkán lakott a címzettje. No de ez nem hibája a kötetnek.

Szóval könnyed és keserű. És testamentum. Sok-sok oldalon keresztül következetesen hagyományozza minden barátjára és ellenségére a semmit. :) A földnek és a férgeknek a testet, a mennynek a lelket, a barátoknak/ellenségeknek ócskavasat, főkötőt (férfinak), ingyenhelyeket, nem létező rangot, sőt pénzt is, persze csak ha el tudnak jönni érte. (A szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy nem fog összejönni.) A legjobban azok járnak, akik egy-egy verset kapnak ajándékba – vagy éppen nem járnak jól, ha gúnyversről van szó.

Közben pedig sorra felbukkannak a késő középkor jellegzetes figurái: papok, börtönőrök, utcalányok. Közben a beszélő egyre közeledik a halál felé, de soha nem ér oda (hiszen akkor el kellene hallgatnia). Amikor a legvidámabb, akkor is ott a tudatában az elmúlás – de amikor a sírfeliratát írja, akkor van tőle a legmesszebb. Amikor a záróballadában odaér, akkor se ér oda, mert a szerelemre és a borra koncentrál, ezért hagyja meg, hogy pirosban gyászolják.

Tudatos, pontosan szerkesztett alkotás ez, amelyben minden szótag a helyén van, sehol nem sántít se a ritmus, se a rím. Amiről pedig szól: föld, föld, föld, még ha a túlvilági sík bejátszik a képbe, akkor is mindjárt ott a következő mondatban a föld. Minden a földhöz kötődik, sőt a sárhoz. És ez nem feltétlenül árt ám annak a mindennek. Villonnál a szent szent marad, akkor is, ha szennycsatornában imádkoznak hozzá. Maximum ott ritkán fordul elő. Igaz, hogy a katedrális tornyában még ritkábban. 

Ezek után melyik vers tetszik a legjobban?

Az utolsó előtti, az irgalomról szóló.

* Csatát veszthettem, de háborút nem!!! Még találkozunk, Gargantua!!!**

** FRISSÍTÉS: Találkoztunk.

Ezt 2018. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez a kötet így ebben a formájában pofátlanság.
Hogy valakinek kétoldalanként legyenek olyan ötletei, amilyenekből más író egész regényt kanyarítana…
No de nem dühöngünk. Mottó: aki Ariostót szereti, rossz ember nem lehet.

A kötet három kisregényéből úgy lett trilógia, hogy Calvinót sokáig piszkálták azzal a kérdéssel, hogy ezek között a – sem témájukban, sem cselekményükben, sem szereplőikben – össze nem függő szövegek között nincs-e mégis valami kapcsolat, és egyszer megunta a piszkálást, összepakolta őket egy kötetbe, adott nekik egy címet, és a továbbiakban csak így engedte kiadni őket. Egyébként valóban érzékelhető a szövegeket összekötő kapocs, de az egyetlen jó kifejezés rá a „megfoghatatlan”.

A nem létező lovag:
Pazar kis játék, felnőttmese a legjobb fajtából, fülig ért tőle a szám. Calvino méltányolta, szerette és komolyan tanulmányozta Ariosto eposzát, és – szó se róla, joggal – szerintem meg is irigyelte. Szerencsére ha egy zseni irigykedik, abból nem sülhet ki semmi rossz. Ez a kisregény egy jó szándékú, aranyos humorú Ariosto-utánérzés, és csak azért nem mondom, hogy paródia, mert Ariosto eposza eleve folyamatosan az irónia, a humor eszközeivel dolgozik, használja és ki is forgatja a lovagregények kliséit. Mint Calvino. És az ötszáz év múlva élő olvasóknak csak azt tudom kívánni, hogy szülessen az ő korukban is egy olasz zseni, aki megírja az ő szájuk íze szerint is a saját történetét Ariosto meg Calvino alapján. 
Van ebben minden: szabály is, vágyakozás is; háború, ahogy nem szoktuk látni; hivatali élet, amilyennek nem gondolnánk; groteszk küzdelem a semmi eluralkodása ellen; aztán ellentétes jellemű úr és csatlós, boldogtalanul komikus szerelmek, apa- és anyakeresés, kifordított Oidipusz-komplexus; még egy kis előfutárkodás is a posztmodernnek, amikor az elbeszélő a valóság megírhatóságán töpreng, aztán meg jól átvágja az olvasót. 
Megj.: Szerintem egyedül Bradamante nevével lőtt mellé a mester. Egyértelmű, hogy a történet évtizedekkel Az eszeveszett Orlando cselekménye után játszódik, minden onnan ismert lovag megöregedett, Bradamante pedig az ő generációjuk kellene, hogy legyen. Tehát ez a nő nem ő. Mibe lett volna Calvinónak még egy nevet kitalálni neki?
Tizenkét pont a tízből. Minimum.

A kettészelt őrgróf:
Jóval sötétebb tónusú mese, és bár még mindig ötletparádé, nincs az előző szöveg szintjén. Uram bocsá', párszor még untam is. A jó és a gonosz jelenlétét egy ember testében sokan megírták már, úgyhogy itten a hátteret kellett nézni: egy közösség életét, amely teli van meglepetésekkel, de persze utólag mindig rájön az olvasó, hogy nem is igazán volt neki oka meglepődni. 
Nyolc, esetleg kilenc pont.

A famászó báró:
No, ezt kissé túlzásba vitte Calvino. Mármint a kisregénységet. Mármint hogy hosszú lett, a fél trilógiát ez teszi ki. De ez valahogy nem zavart. Pedig ebben a legtöbb az elmélkedés, legkevesebb a párbeszéd, kb. mint a Robinsonban, amelyre rá is játszik. Mégis ez a leginkább ifjúsági irodalom a kötetben, nem csodálkozom, hogy önállóan is kiadta a Móra. Az a fajta szöveg, amelyet a gyerek élvez, a felnőtt felfog. 
Az első felét gyerekként le se tudtam volna tenni, az elmélkedések és a kevés párbeszéd ellenére. Sajnálom is, hogy akkor nem jutottam hozzá, bár elképzelhető, hogy utána egy darabig nem szedtek volna le a diófáról. Azt szerettem volna benne a legjobban, amit most is: az elmés találmányokat, amelyekkel Calvino már-már realisztikussá tette ezt a fantasztikus történetet.
A második feléből szerintem a Móra sokat húzhatott, mert az már nehezen adható gyerek kezébe, szegények ráérnek még szembesülni az élet szomorúságával.* De az is szép, és ott válik indokolttá a szöveg hosszúsága, jobban mondva hosszadalmassága, lassúsága is. Az ügyesen beillesztett kameókért meg dicséret és hála!
Ez is kilenc pont körül található. 

…és akkor tessék szíves lenni megpróbálni kiszámolni, hogy jött ki a pontozásom. :D Akinek sikerült, szóljon nekem is…

* A lábjegyzet erősen SPOILERES! Szomorúságok: ha az ember megtalálja az igaz szerelmét, abból nem következik, hogy többé soha nem veszítheti el; az ember tényleg, de tényleg megöregszik; az ember hűséges lehet önmagához a végsőkig, de ezzel nem biztos, hogy jól jár stb.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon örülök, hogy megvettem ezt a gyűjteményes kötetet (Calvino összes fantasztikus novellája), nem csalódtam benne, hozták a megszokott calvinói minőséget. Igaz, vigyáztam arra, hogy egy nap egy novellánál többet ne olvassak el belőle, különben szét is repedt volna a fejem. Időnként így is erősen olvadtak a biztosítékaim, de azért jó volt. 

A történetek elbeszélője egy-két kivétellel mindig a kimondhatatlan nevű vén Qwfwq, aki öröktől fogva létezik, és mindörökké létezni fog, mégis éppen olyan kedves és esendő és gyarló, mint bármelyikünk, és mindenkor emberi. Még akkor is, ha egysejtű, kagyló, dinoszaurusz vagy éppen magmalakó lény. Ez egy idő után elég fárasztó, de ha a fenti olvasási módszert alkalmazza az ember, akkor nem a fárasztást fogja belőle érzékelni, hanem az ötletet és a világépítést. Mert ezt a kettőt mindegyik novella tudja, még a kevésbé sikerültek is.

Az alapötletére mindnek oda kell figyelni – még akkor is, ha véletlenül csak a felénél derül ki, hogy pontosan mi is az. Előfordul, hogy nem is novellához való alapötlet, hanem inkább filozófiai problémafelvetés, amelyről inkább esszét lehetne írni – ilyenkor bizony hiányoznak a nagy fordulatok, köznapi értelemben „unalmas” a történet, és „legfeljebb” a problémafelvetést végiggondolni izgalmas. Azt ki-ki döntse el, hogy szereti-e az ilyenfajta izgalmakat, vagy hogy érdekli-e pont az a problémafelvetés. Számomra érdekes volt egy kicsit jelen lenni a posztmodern bölcsőjénél, de azért azt az egy pontot levonom. Főleg a kötet középső részére jellemző ez az esszészerűség.

A világ pedig, amelyet felépítenek, káprázatos fantáziával és műveltséggel van összerakva, aztán látható élvezettel kidolgozva az apró részletekig. (Az esszészerű novellákban is jelen van ez, csak kisebb mértékben.) Az első novellák olvasása közben konkrétan haldokoltam az irigységtől. Nem tudom, mi ez, fantasy vagy sci-fi, amit Calvino csinál, de illetlenül jó. És sohasem annyira fantasztikus, hogy emberidegen legyen, sőt, mindig van benne valami realisztikus. Az ősrobbanás előtti pillanatban egy pontba összezsúfolt világban olasz család, az atomok keletkezésének idejében élő fogadásmániás barátok, a földkéreg alatti, megolvadt rétegekben lakó magányos szerelmes.

Minden novella kedves humorral, jóindulattal csúfolódik az emberi hibákon, beleértve persze az elbeszélő saját hibáit is. Hangosan röhögni ritkán lehet rajtuk, mosolyogni mindig lehet, és érdemes is. Főleg, mert olyankor az ember saját magán is mosolyoghat. Szép, bölcs novellák ezek, csak nem köll túlzásba vinni az olvasásukat, mert csömört kap tőlük az ember.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Bajban vagyok.

Ez a kötet már azért tíz pontot érdemelne, hogy egyáltalán létezik, hát még azért, ami benne van. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész tökéletes. Miközben pontosan tudom, hogy elfogult vagyok: nekem a személytelen líra tetszik, főleg, ha természeti képet ábrázol, népies beütéssel – ennek a kötetnek meg a legnagyobb része vallomáslíra, szóval igazából milyen alapon mondok róla ítéletet?

Egy manysi (régebbi nevén vogul) költő összes verseiből készült vékonyka válogatás, Bede Anna fordításában, amelyen messziről látszik nemcsak a mesterségbeli tudás, hanem a lefordított életmű iránti mélységes szeretet is. A magyar szöveg együtt lélegzik az eredetivel, és úgy szólaltatja meg azt, mintha eredetileg is magyarul írták volna.

Tarhanov élete legnagyobb részét szülőföldjén, Nyugat-Szibériában élte le, bár időnként „ki-kirándult” onnan, egyszer még Magyarországon is járt, ennek lenyomatát is őrzik a versei (jó párat magyar íróknak, költőknek ajánl).

A mennydörgés harmóniája
(Domokos Péter magyar tudósnak)

Ma megszólított a természet.
Rám kiáltottak szálló vadkacsák.
Bujkálva keresek menedéket,
rénszarvasbőrből való palotát.

A fenyvesek narancsszín sárgák,
cikáznak köztük áttört sugarak.
A reggelben álló sudár fák
ragyognak hímes díszeik alatt.

Kupolákon csillagok égnek –
megannyi fémes hókristály-darab.
Őr-fények páncélban, kékek,
a Csönd kapuja előtt állanak.

Vadként kúszom kunyhóm falához
rózsapalotát álmodozva én…
megtorpanok: Gulliver áll ott –
Jávorszarvas az erdő közepén.

Töredezett aganccsal, fájva:
egy forró, vad világból jött, csodás,
a pillanat meséje: látomás.
A mennydörgés harmóniája.

Mégis az a benyomásom, hogy ezek a szövegek inkább az európai hagyományok közé próbálnak illeszkedni, a romantika kori esztétika kései hajtásaiként működnek: hol nagyon személyesek, hol nosztalgikusak, és ha megpróbálják összekötni az ősit a modernnel, akkor a modern marad túlsúlyban. Nagyon-nagyon szépek, csak nekem nem mindig jönnek be. De ez az én ízlésemen múlik.

Miközben ott van a „Holló”, amely úgy tökéletes, ahogy van, minden olvasáskor irgalmatlan erővel zuhan a fejemre, lassan már tudom kívülről, és egy kedves barátnőm szerint simán olvasható sámán-ráolvasásként. (Majd leesett a székről, amikor felolvastam neki, komolyan úgy viselkedett, mintha minimum egy villám csapott volna le az orra előtt.)

Holló

Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közelg a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húrú lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott, és lezuhant.

Az „Izzik a berkenye” vagy a „Reggeli síző” pont az a fajta természetlíra, amit én szeretek, az utóbbi még egy kicsikét szürreális is, hurrá. „A mennydörgés harmóniája”, a „Zelnicelomb rezzen”, az „Ősszel” sem marad el sokkal mögöttük, az utolsó darab pedig, a „Hulor taván” annyira fájdalmas és annyira szép és annyira ősi és annyira mai… hogy minden ellenérzésemet megszünteti. 

Hulor taván

Valami titka van Hulor tavának.
Rénzuzmós partját meglepte a bánat.
A hombárok roggyantan, szinte fekve
Emlékeznek kis cikkanó tüzekre,
Mik itt szikráztak akkor délelőtt.
Állok a vaksi házikó előtt,
Nyírkéreg maszkok a falról lecsüngnek,
Várják, hogy jön még medvetáncos ünnep,
Itt minden egyszer volt, mint a mesék,
Anyóka ballag, öreg, mint az ég,
Mint sírból feljött, aszott ősanya,
Ha nincs a botja, földre hullana.
A Nap az erdő peremén pihen meg,
A percek innét már tovább se mennek.
Az anyóka csak áll, mint az idő,
Nem szólít meg s nem ad tanácsot ő,
Csönd van, még Hulor tó habja se zsong,
Hullám hullámmal társtalan busong.
A fény kigyúlt, a nap estére dűlt…
A falucska az ősökhöz repült.

És akkor mit szóljak ahhoz a pluszhoz, amit kizárólag az MTA könyvtárából kikölcsönzött példányom ad hozzá az élményhez?! Ahhoz a nagyon, nagyon személyes hangú dedikációhoz, amelyet a fordító írt bele fekete tollal annak, aki a kötet ajánlását írta (ez éppenséggel nyomtatva van, rögtön az első lapra), megköszönve a kedves szavakat, és nem az álnevével, hanem a szüleitől kapott nevével írva alá magát?! A fordító 2009-ben halt meg, az ajánló 2012-ben (azért került a könyve az MTA tulajdonába), a költő pedig idén augusztusban. Habent sua fata libelli.*

Ilyen könyvet olvastam én.

Így jött ki a kilenc pont.

Olvassátok az idézeteimet. Olvassátok Tarhanovot.

* Frissítés: Azóta van saját példányom. Volt debreceni diákként nem volt nehéz kiderítenem, hova kell írni az Ethnicának, hogy van-e még nekik esetleg. Nagyon örültek nekem. A raktár mélyéről kaptam meg az utolsó példányokat, egyet magamnak, egyet a könyvtárunknak. Nem adom senkinek. 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ami a gyerekeknek a Momo, az a felnőtteknek a Hány óra van?
Zseniális-szürreális meseregény az időről – meg a diktatúráról. 
Péntek estére szedtem elő. Hiba volt: nem fáradtság ellen való. Igaz, hogy szombaton sokáig lehet aludni… de azért nem úgy képzeltem a péntek estémet, hogy fél tízkor kinyitom a könyvet, aztán ahelyett, hogy szépen elaludnék, tizenegyre be is fejezem, utána meg zsong a fejem, és buszutakról álmodok, amelyek levisznek a térképről, folyton át kell szállni, lehetőleg alkonyattájt, és pont amikor kiszállnék, jövök rá, hogy közben mindenemet szétpakoltam, és sok apró holmit össze kell szedegetni a csomagomba…

Jó kis puha könyv, a megszokottnál jóval kisebbre vágott lapokkal, nagy betűkkel nyomva, szinte sok is rá az a másfél óra. Újraolvasásbarát. A stílusa is könnyen csúszik, csak győzze utána feldolgozni az ember. Pont olyan bájos-kísérteties, mintha egy nagyon okos kisgyerek magyarázná el magától értetődő természetességgel, hogy a szomszéd bácsi, aki mindig verseket írt, és piros meg fehér virágokat nevelt az erkélyén, és vajas kekszet is sütött, és mindig adott belőle, és volt neki egy üveghala, amelyiken keresztül szivárványt lehetett látni, na, szóval ez a bácsi a múlt héten felkötötte magát, kár, de hát ilyen van, a felnőttek néha felkötik magukat, tetszik tudni. Más felnőttek meg másokat kötnek fel, olyan is van. 

Vera Panova ebben a kisregényben igen-igen bolond alternatív univerzumot teremt, ahol némely dolgok ugyanúgy történnek, mint minálunk, mások meg feje tetejére állítják az általunk ismert összefüggéseket, és nem biztos, hogy azok a pontok ijesztőbbek, ahol nem hasonlít a Panova-világ a mienkre… Ennek a világnak az ésszerű magyarázata (ld. kerettörténet) éppen csak egy vékonyka (szerintem piros) cérnaszálon függ. Éppen csak annyira, hogy a szerzőt el ne vigyék a kéziratával együtt egy szibériai jutalomutazásra. De ha egyszer a piros cérna elszakad, akkor aztán puff, leesik és darabokra törik a magyarázat, nekünk meg nem marad más, csak a mese meg a bolondság. Meg talán az idő. Utóbbi korántse biztos.

Mert hát ez az alternatív univerzum csak éppen annyira biztonságos, amennyire az idő folyása az lehet. Egy darabig utópisztikusan szép – bár utópisztikusságában is éppen eléggé bolond, de az jól áll neki –, aztán jön a nagy fordulat, és borul minden, de meg ne sirasd, amit/akit elvesztettél, mert mész te is utána a legmélyebb börtön legsötétebb gödrébe, tárgyalás és bírósági ítélet nélkül. Nem mintha a disztópia bolondabb lenne az utópiánál, persze. A gonosz csak éppen olyan bolond, mint a jó. Milyen legyen? Ugyanonnan fakad…

Bizony, nem való ez gyerek kezébe… Na de ha minden meseregényt elolvashatnánk tizennyolc éves korunk előtt, mihez kezdene a magamfajta harmincon túl? 

Utóirat:
Ezt az olvasást (is) a Molynak köszönhetem. Még múlt év végén néztem ki magamnak a regényt, egy kihíváshoz, mert a címe kérdést tartalmaz. Azóta Tóth Ákos értékelése is megerősített abban, hogy ez nekem kell. Köszönöm szépen. 

Ezt 2016. november 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10