Ami a gyerekeknek a Momo, az a felnőtteknek a Hány óra van?
Zseniális-szürreális meseregény az időről – meg a diktatúráról. 
Péntek estére szedtem elő. Hiba volt: nem fáradtság ellen való. Igaz, hogy szombaton sokáig lehet aludni… de azért nem úgy képzeltem a péntek estémet, hogy fél tízkor kinyitom a könyvet, aztán ahelyett, hogy szépen elaludnék, tizenegyre be is fejezem, utána meg zsong a fejem, és buszutakról álmodok, amelyek levisznek a térképről, folyton át kell szállni, lehetőleg alkonyattájt, és pont amikor kiszállnék, jövök rá, hogy közben mindenemet szétpakoltam, és sok apró holmit össze kell szedegetni a csomagomba…

Jó kis puha könyv, a megszokottnál jóval kisebbre vágott lapokkal, nagy betűkkel nyomva, szinte sok is rá az a másfél óra. Újraolvasásbarát. A stílusa is könnyen csúszik, csak győzze utána feldolgozni az ember. Pont olyan bájos-kísérteties, mintha egy nagyon okos kisgyerek magyarázná el magától értetődő természetességgel, hogy a szomszéd bácsi, aki mindig verseket írt, és piros meg fehér virágokat nevelt az erkélyén, és vajas kekszet is sütött, és mindig adott belőle, és volt neki egy üveghala, amelyiken keresztül szivárványt lehetett látni, na, szóval ez a bácsi a múlt héten felkötötte magát, kár, de hát ilyen van, a felnőttek néha felkötik magukat, tetszik tudni. Más felnőttek meg másokat kötnek fel, olyan is van. 

Vera Panova ebben a kisregényben igen-igen bolond alternatív univerzumot teremt, ahol némely dolgok ugyanúgy történnek, mint minálunk, mások meg feje tetejére állítják az általunk ismert összefüggéseket, és nem biztos, hogy azok a pontok ijesztőbbek, ahol nem hasonlít a Panova-világ a mienkre… Ennek a világnak az ésszerű magyarázata (ld. kerettörténet) éppen csak egy vékonyka (szerintem piros) cérnaszálon függ. Éppen csak annyira, hogy a szerzőt el ne vigyék a kéziratával együtt egy szibériai jutalomutazásra. De ha egyszer a piros cérna elszakad, akkor aztán puff, leesik és darabokra törik a magyarázat, nekünk meg nem marad más, csak a mese meg a bolondság. Meg talán az idő. Utóbbi korántse biztos.

Mert hát ez az alternatív univerzum csak éppen annyira biztonságos, amennyire az idő folyása az lehet. Egy darabig utópisztikusan szép – bár utópisztikusságában is éppen eléggé bolond, de az jól áll neki –, aztán jön a nagy fordulat, és borul minden, de meg ne sirasd, amit/akit elvesztettél, mert mész te is utána a legmélyebb börtön legsötétebb gödrébe, tárgyalás és bírósági ítélet nélkül. Nem mintha a disztópia bolondabb lenne az utópiánál, persze. A gonosz csak éppen olyan bolond, mint a jó. Milyen legyen? Ugyanonnan fakad…

Bizony, nem való ez gyerek kezébe… Na de ha minden meseregényt elolvashatnánk tizennyolc éves korunk előtt, mihez kezdene a magamfajta harmincon túl? 

Utóirat:
Ezt az olvasást (is) a Molynak köszönhetem. Még múlt év végén néztem ki magamnak a regényt, egy kihíváshoz, mert a címe kérdést tartalmaz. Azóta Tóth Ákos értékelése is megerősített abban, hogy ez nekem kell. Köszönöm szépen. 

Ezt 2016. november 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10