Ez a kötet így ebben a formájában pofátlanság.
Hogy valakinek kétoldalanként legyenek olyan ötletei, amilyenekből más író egész regényt kanyarítana…
No de nem dühöngünk. Mottó: aki Ariostót szereti, rossz ember nem lehet.

A kötet három kisregényéből úgy lett trilógia, hogy Calvinót sokáig piszkálták azzal a kérdéssel, hogy ezek között a – sem témájukban, sem cselekményükben, sem szereplőikben – össze nem függő szövegek között nincs-e mégis valami kapcsolat, és egyszer megunta a piszkálást, összepakolta őket egy kötetbe, adott nekik egy címet, és a továbbiakban csak így engedte kiadni őket. Egyébként valóban érzékelhető a szövegeket összekötő kapocs, de az egyetlen jó kifejezés rá a „megfoghatatlan”.

A nem létező lovag:
Pazar kis játék, felnőttmese a legjobb fajtából, fülig ért tőle a szám. Calvino méltányolta, szerette és komolyan tanulmányozta Ariosto eposzát, és – szó se róla, joggal – szerintem meg is irigyelte. Szerencsére ha egy zseni irigykedik, abból nem sülhet ki semmi rossz. Ez a kisregény egy jó szándékú, aranyos humorú Ariosto-utánérzés, és csak azért nem mondom, hogy paródia, mert Ariosto eposza eleve folyamatosan az irónia, a humor eszközeivel dolgozik, használja és ki is forgatja a lovagregények kliséit. Mint Calvino. És az ötszáz év múlva élő olvasóknak csak azt tudom kívánni, hogy szülessen az ő korukban is egy olasz zseni, aki megírja az ő szájuk íze szerint is a saját történetét Ariosto meg Calvino alapján. 
Van ebben minden: szabály is, vágyakozás is; háború, ahogy nem szoktuk látni; hivatali élet, amilyennek nem gondolnánk; groteszk küzdelem a semmi eluralkodása ellen; aztán ellentétes jellemű úr és csatlós, boldogtalanul komikus szerelmek, apa- és anyakeresés, kifordított Oidipusz-komplexus; még egy kis előfutárkodás is a posztmodernnek, amikor az elbeszélő a valóság megírhatóságán töpreng, aztán meg jól átvágja az olvasót. 
Megj.: Szerintem egyedül Bradamante nevével lőtt mellé a mester. Egyértelmű, hogy a történet évtizedekkel Az eszeveszett Orlando cselekménye után játszódik, minden onnan ismert lovag megöregedett, Bradamante pedig az ő generációjuk kellene, hogy legyen. Tehát ez a nő nem ő. Mibe lett volna Calvinónak még egy nevet kitalálni neki?
Tizenkét pont a tízből. Minimum.

A kettészelt őrgróf:
Jóval sötétebb tónusú mese, és bár még mindig ötletparádé, nincs az előző szöveg szintjén. Uram bocsá', párszor még untam is. A jó és a gonosz jelenlétét egy ember testében sokan megírták már, úgyhogy itten a hátteret kellett nézni: egy közösség életét, amely teli van meglepetésekkel, de persze utólag mindig rájön az olvasó, hogy nem is igazán volt neki oka meglepődni. 
Nyolc, esetleg kilenc pont.

A famászó báró:
No, ezt kissé túlzásba vitte Calvino. Mármint a kisregénységet. Mármint hogy hosszú lett, a fél trilógiát ez teszi ki. De ez valahogy nem zavart. Pedig ebben a legtöbb az elmélkedés, legkevesebb a párbeszéd, kb. mint a Robinsonban, amelyre rá is játszik. Mégis ez a leginkább ifjúsági irodalom a kötetben, nem csodálkozom, hogy önállóan is kiadta a Móra. Az a fajta szöveg, amelyet a gyerek élvez, a felnőtt felfog. 
Az első felét gyerekként le se tudtam volna tenni, az elmélkedések és a kevés párbeszéd ellenére. Sajnálom is, hogy akkor nem jutottam hozzá, bár elképzelhető, hogy utána egy darabig nem szedtek volna le a diófáról. Azt szerettem volna benne a legjobban, amit most is: az elmés találmányokat, amelyekkel Calvino már-már realisztikussá tette ezt a fantasztikus történetet.
A második feléből szerintem a Móra sokat húzhatott, mert az már nehezen adható gyerek kezébe, szegények ráérnek még szembesülni az élet szomorúságával.* De az is szép, és ott válik indokolttá a szöveg hosszúsága, jobban mondva hosszadalmassága, lassúsága is. Az ügyesen beillesztett kameókért meg dicséret és hála!
Ez is kilenc pont körül található. 

…és akkor tessék szíves lenni megpróbálni kiszámolni, hogy jött ki a pontozásom. :D Akinek sikerült, szóljon nekem is…

* A lábjegyzet erősen SPOILERES! Szomorúságok: ha az ember megtalálja az igaz szerelmét, abból nem következik, hogy többé soha nem veszítheti el; az ember tényleg, de tényleg megöregszik; az ember hűséges lehet önmagához a végsőkig, de ezzel nem biztos, hogy jól jár stb.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10