Jó érzés látni, hogy misztikumra/misztikára is van igény a populáris kultúrában, méghozzá nem is (csak) felszínes módokon. Hogy egy ennyire faék egyszerűségű történetet fel tudnak dolgozni úgy, hogy annak egyszerre van rendkívül ötletes látványvilága és ügyesen összerakott gondolati tétje. Hogy egy filmet, amelyikben levitál a köpeny, pajzs nő az ember kezéből, és át lehet mászkálni a tükrökön, elvont értelemben egész realisztikusra (!) sikerül megcsinálni, miközben többféle értelemben is belép a világába a misztika. Nem utolsósorban van valami jólesően kedves humor a főszereplő ábrázolásában, ami a realisztikusságot is erősíti, mert mindig a néző emlékezetébe idézi, hogy a nagy-nagy mágus elsősorban gyarló ember. 

A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

Újraolvasás vége. 

Annak idején a dömpingben nem sokat sikerült befogadni belőle (ég áldjon, vizsgaidőszak, vissza ne gyere), leginkább a nyomasztó hangulatára emlékeztem. Azért szedtem elő újra, mert Hölderlin életműve rajta van Hamvas Béla százkönyves listáján (ld. a címkét), meg azért, mert valamelyik másik mostanában összeszedett olvasmányomban említik, és a klasszikusok átismétlése nem szokott ártani. Általában rájövök, hogy húsz év elteltével már nem is olyan nyomasztó, ellenben több érdekességet észreveszek benne. 

Igazam is lett. 

Nem rossz ez, ha kivonjuk belőle a sóhajokat és könnyeket. De néha még azokkal együtt is egész olvasható.

Elég gyakran előfordul velem, hogy sorozatokat elkezdek, aztán – bár továbbra is érdekel – valamiért bizonytalan időre elnapolom a folytatást. Aztán általában folytatom, de ehhez olykor akár évek kellenek. Mit csináljak, túl sok érdekes könyv van a világon. Mivel tudom, hogy a szerző elsősorban regénysorozatairól ismert (az egyikbe bele is kezdtem, csak hát... lásd fent), most szándékosan novelláskötetet választottam tőle. Azzal biztosan nem járok így.

Az más kérdés, hogy a kötet tizenhárom novellája között olyan is akad, amelyik egyik vagy másik sorozat ismerete nélkül nehezebben érthető. Nem lehetetlen átlátni a szereplők kapcsolatait, mert a téma általános érvénye segít az értelmezésben, de azért számít is a novella az olvasó előismereteire. (Egyébként a „Scar első bálja” éppen az általam elkezdett sorozat világába illeszkedik.) A többi szöveg egy-egy külön világot épít fel, akár a Földön, akár elvont-mitikus közegben.

Klasszikusok ritkán okoznak nekem csalódást, főleg, ha szerepelnek a Hamvas Béla listáján. Baudelaire verseit olvasva most mégis ezt tapasztaltam. Vagy nem lett volna szabad ilyen töménységben fogyasztani* a Fleurs du malt, vagy a francia szókincsem hiányosságai okozták a problémát, vagy a felolvasó** stílusa nehezen viselhető. Mert, ahogy francia regényekkel szoktam, ezt is párhuzamosan olvastam és hallgattam. Így hatékonyabban gyakorlom a nyelvet.

A kedvenceim (Kapcsolatok, A macskák, Az utazás) így is hatottak természetesen, és néhány másik is csatlakozott még hozzájuk. De összességében most nem találtam meg benne azt, amiért annyian rajongtak, sem azt, amiért közerkölcs elleni vétségért beperelték, és egyúttal reklámot csináltak neki. Nyilván a saját korában sokkal nagyobbat ütött, ezt természetesen megértem, ahogy azt is, hogy alacsonyabban volt az ingerküszöb.

Szigorú voltam ezzel a könyvvel, mert magasra tette a mércét. 

Én mindenkit szeretek, aki Rejtő Jenő életművét érdemének megfelelően kezeli, és nem epigon módra, hanem egyedi variációkkal, ám az eredetit tiszteletben tartva követni igyekszik. Különösen azokat szeretem, akik hozzám hasonlóan Az ellopott futárt (itt írtam róla) helyezik a középpontba. Azért választottam éppen ezt a Goldenlane-regényt az életművel való ismeretségem kezdetének, mert nemcsak azt tudtam, hogy a szerző tudatosan folytatja a rejtői humort, hanem azt is, hogy ebben a regényében az egyik főszereplőnek Prücsök volt a modellje.

Nagyot ment tavaly a regény magyar fordítása (címe: Horgok, Pék Zoltán munkája), sokan emlegették, végül én is sort kerítettem rá, bár nem voltam biztos benne, hogy az én műfajom. 

Részben nem is tévedtem, mert a kerettörténet valóban nem az, ellenben a betéttörténet, az annál inkább. Ez ugyanis nem egy regény, hanem igazából kettő, nagyon ügyes elbeszéléstechnikával egymáshoz illesztve. 

„Nagyon régen olvastam, de életem leghatalmasabb benyomása volt az „Opium”. Érdekes, hogy ez is egy Claude Farrere regény. Olvasd el ezt a könyvet, de akármi módon is, mert egyike a legeredetibb és legcsodásabban megírt könyveknek (csak ne képzeld magad hétfejű sárkánynak és engem csinos rablóvezérnek.)”

Ezeket a sorokat nem kisebb személy írta le, mint Rejtő Jenő. Az aktuális szerelméhez írt levélben, keltezés nélkül, de a kontextusból valószínűsíthetően 1923-ban, tehát körülbelül tizennyolc éves korában.* Egyébként ma százhúsz éve, 1905. március 29-én született. 

Sose kedveltem különösebben a noirt mint műfajt, de nagyon örülök neki, hogy időnként ilyen példákat is lehet találni rá. Kondor Vilmos sorozatának első darabja minden szempontból megbecsülést érdemel: működik mint krimi, és működik mint történelmi regény. Az egyetlen kifogásom ellene az lehetne, hogy engem ugyan egyszer se lódított ki a komfortzónámból, pedig a noir elvileg arra való is lenne. De ezért csak nem fogok tőle levonni. 

Szent könyveket továbbra sem pontozunk. 

Még mindig a világolvasós kihívásom. (A listát lásd alant.) Tudtam, hogy ahogyan Indiához az Upanisadokat, Izraelhez a Bibliát, úgy Szaúd-Arábiához a Koránt kell majd elolvasnom. Nemcsak azért, mert a szent könyvek különösen alkalmasak arra, hogy a belőlük kiinduló kultúrát megismerjük, hanem azért is, mert olyan ismeretanyagot adnak, ami bőven túnyúlik az országhatárokon. Nyilván nemcsak az ország érdekelt, hanem az iszlám vallás is. Ráadásul amikor belekezdtem a könyvbe, akkor azonnal informáltak is arról, hogy bár Simon Róbert* fordítását nem könnyű olvasni, de legalább tudományos pontosságú, tehát jól választottam.