Nagyon örülök, hogy megvettem ezt a gyűjteményes kötetet (Calvino összes fantasztikus novellája), nem csalódtam benne, hozták a megszokott calvinói minőséget. Igaz, vigyáztam arra, hogy egy nap egy novellánál többet ne olvassak el belőle, különben szét is repedt volna a fejem. Időnként így is erősen olvadtak a biztosítékaim, de azért jó volt. 

A történetek elbeszélője egy-két kivétellel mindig a kimondhatatlan nevű vén Qwfwq, aki öröktől fogva létezik, és mindörökké létezni fog, mégis éppen olyan kedves és esendő és gyarló, mint bármelyikünk, és mindenkor emberi. Még akkor is, ha egysejtű, kagyló, dinoszaurusz vagy éppen magmalakó lény. Ez egy idő után elég fárasztó, de ha a fenti olvasási módszert alkalmazza az ember, akkor nem a fárasztást fogja belőle érzékelni, hanem az ötletet és a világépítést. Mert ezt a kettőt mindegyik novella tudja, még a kevésbé sikerültek is.

Az alapötletére mindnek oda kell figyelni – még akkor is, ha véletlenül csak a felénél derül ki, hogy pontosan mi is az. Előfordul, hogy nem is novellához való alapötlet, hanem inkább filozófiai problémafelvetés, amelyről inkább esszét lehetne írni – ilyenkor bizony hiányoznak a nagy fordulatok, köznapi értelemben „unalmas” a történet, és „legfeljebb” a problémafelvetést végiggondolni izgalmas. Azt ki-ki döntse el, hogy szereti-e az ilyenfajta izgalmakat, vagy hogy érdekli-e pont az a problémafelvetés. Számomra érdekes volt egy kicsit jelen lenni a posztmodern bölcsőjénél, de azért azt az egy pontot levonom. Főleg a kötet középső részére jellemző ez az esszészerűség.

A világ pedig, amelyet felépítenek, káprázatos fantáziával és műveltséggel van összerakva, aztán látható élvezettel kidolgozva az apró részletekig. (Az esszészerű novellákban is jelen van ez, csak kisebb mértékben.) Az első novellák olvasása közben konkrétan haldokoltam az irigységtől. Nem tudom, mi ez, fantasy vagy sci-fi, amit Calvino csinál, de illetlenül jó. És sohasem annyira fantasztikus, hogy emberidegen legyen, sőt, mindig van benne valami realisztikus. Az ősrobbanás előtti pillanatban egy pontba összezsúfolt világban olasz család, az atomok keletkezésének idejében élő fogadásmániás barátok, a földkéreg alatti, megolvadt rétegekben lakó magányos szerelmes.

Minden novella kedves humorral, jóindulattal csúfolódik az emberi hibákon, beleértve persze az elbeszélő saját hibáit is. Hangosan röhögni ritkán lehet rajtuk, mosolyogni mindig lehet, és érdemes is. Főleg, mert olyankor az ember saját magán is mosolyoghat. Szép, bölcs novellák ezek, csak nem köll túlzásba vinni az olvasásukat, mert csömört kap tőlük az ember.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9