Szép könyv, sok humorral, derűvel, szomorúsággal, időnként meg orrba vág, de rendesen. Korábban nem létezett más indonéz regény magyar fordításban, tehát mindenképpen hiánypótló. Nem mellesleg világsiker.

A Harry Potter, az Abigél, a Jane Eyre, az Iskola a határon mellé szépen odaillik mint iskolásokról/iskolásoknak szóló irodalom. Nagyobbaknak, mint akik Harry Pottert olvasnak; kisebbeknek, mint akik Iskola a határon-t. De mindenképpen érdemes már iskolásként hozzányúlni. Még könnyebben is emészthető, mint felnőtt korban. 

Olvastatja magát, érdekes, izgalmas, a szereplők szerethetők vagy éppen utálhatók, keresztülmennek mindenféle gondon-bajon, amit a kamaszkor személyiségfejlődése megkíván, és amin valószínűleg az olvasók is keresztülmennek/mentek. Közben még némi mágiát is kapunk, amelyet az elbeszélő racionális elméje persze elutasít, de azért időnként tényleg kísérteties a hatás (a krokodilsámán volt a kedvencem). Eleinte zavaró, ahogyan az európai kultúra állandóan belekeveredik az indonézbe, de később már inkább a „bűbájos” jelző illik erre a keverékre, ahogy az indonéz iskolások Galileiről meg Szent Johannáról beszélgetnek.

Most jön a „de”. 

Azért az is látszik, hogy a szerző első könyve. Megérdemelte a világsikert, de őrzi az írás gyermekbetegségeit. Olyan merényleteket követ el a hitelesség ellen, amilyeneket egy dokumentumigénnyel fellépő regénynek nem lenne szabad. Arról most nem szólok, hogy a százhúsz éves iskola alapítója az elbeszélőt még tanította (!), mert ezt egy figyelmes szerkesztő helyrerakhatta volna. Hogy a tizenöt éves, nem tanítóképzőt, hanem szakiskolát végzett Bu Mus rögtön tökéletesen tudja elmagyarázni a tananyagot, az is hagyján: vegyük úgy, hogy őstehetség, a gyerekek meg komolyan tanulni akarnak.

De az, hogy Lintang naponta 80 km-t biciklizik az iskoláig meg vissza, váz fölött, mert olyan kicsi, és esős évszakban még úszni is kell neki, krokodilokkal teli szakaszon, miután pedig ezt végigcsinálta, éjszaka Newtont olvas a tizennégy embernek otthont adó kulipintyóban… drága Hirata úr, a kevesebb: több! A fele elég lett volna.

Azt én nagyon jól tudom, hogy rettenetes pazarlás folyik a világban (nem is kell hozzá Indonéziáig menni), mert valóban rengeteg tehetség kallódik el a szegénység miatt, és erre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Második generációs értelmiségiként ezt nekem nem kell magyarázni, látom a szüleim példáján, akik mindketten tanyára születtek, és rengeteget kellett dolgozniuk a főiskolai/egyetemi végzettségükért. Vagy még inkább a nagyszüleimén, akik a tehetségük ellenére nem végezhettek főiskolát/egyetemet, bár nem(csak) a szegénység miatt. De éppen azért, mert ezekre a jobb sorsra érdemes gyerekekre fel kell hívni a figyelmet, egy ilyen regény írója nem teheti meg, hogy hiteltelenné teszi a saját művét. 

Mahar alakjáról meg lerí, hogy pusztán ellensúlynak kellett Lintang mellé. Mert olyan van, hogy ötszáz diákból egy szuperzseni matekból/természettudományokból, egy meg ugyanolyan szuperzseni művészetekből/okkult tanokból – de olyan, hogy tíz diákból legyen két ilyen, na, olyan nincs. Ez kizárólag azért kellett, hogy nagyobbat üssön, nagyobb hatást keltsen a regény. Különösen akkor látszik Mahar kitaláltsága, amikor meglátogatják a Kalóz-szigetet.

És ez a fekete-fehérre színezett szereplőgárda, ahol valaki vagy gazdag, elkényeztetett és rosszindulatú, vagy szegény és becsületes: mint a mesében… jaj. Amúgy én nagyon szeretem a mesét, de író legyen a talpán, aki dokumentumregénybe mesét kever, és a termék működik.

Ettől függetlenül írni, azt tud ez a Hirata. Mert tele van ugyan efféle hibákkal a regény, mégis szerethető, mégis olvasható, különösen az utolsó harmadát letenni se lehet. Úgy tud írni, hogy egy idő után még az én szkeptikus felnőtt-lelkem is elhitte, hogy Lintang az indonéz Newton, Mahar az indonéz Dalí, a szegény falusi tanítónő pedig romantikus lázadó, aki egymaga megküzd a vadkapitalizmussal.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Angolára is ablakot nyitottam. Megérte. 

Amilyen vékonyka kis kötet ez, olyan élvezetes.

Először is a főszereplő egy albínó fekete (hülyén hangzik, de mit csináljak, aki tud jobbat, szóljon), aki ráadásul antikvárius. Kitett gyerekként kezdte a pályafutását, egy doboznyi könyv tetején. 

Az elbeszélő személyét nem „lövöm le”, legyen elég annyi, hogy a fél életemet végigolvastam, de ilyen furcsa elbeszélőt még sose láttam.

Az egész könyv tele van a volt gyarmati országok szörnyűséges-véres történelmével, mégis ironizál, humorizál, nevet még a saját nyomorúságán is, és megnevetteti az olvasót is.

„Hogyan dolgozzuk fel történelmünket?” című műsorunkat hallják:

Luanda tele van látszólag tiszta fejű emberekkel, akik egyik pillanatról a másikra lehetetlen nyelveken szólalnak meg, minden látható ok nélkül sírni, nevetni vagy átkozódni kezdenek. Olyanok is akadnak, akik egyszerre teszik ezt a hármat. Mások azt hiszik, már meghaltak. Aztán ott vannak azok, akik tényleg meghaltak, csak senkinek sincs hozzá bátorsága, hogy közölje velük. Néhányan meg abban hisznek, hogy tudnak repülni. És aztán ott vannak azok, akik annyira hisznek benne, hogy tényleg tudnak repülni. Tiszta őrültek vására ez a város, ezeken a sittel teli utcákon, a kopott külvárosokban olyan orvosi eseteket is találni, melyeket eddig még föl sem jegyeztek.

Amikor viszont drámainak kell lennie, na, akkor tényleg drámai. Amikor pedig keserűnek, akkor nincs nála keserűbb.

(…) úgy csinált magának karriert külföldön, hogy hazai szörnyűségeket árult európai olvasóknak. A nyomor mindig nagy sikert arat a gazdag országokban.

Meglepő dolgokat lehet tanulni belőle. Például, hogy aki álmodik, az nem feltétlenül hazudik, aki viszont hazudik, az nem feltétlenül árt. Sőt. A szavakat egészen egyedi módokon lehet használni:

Gaspar, a tanára egészen el tudott érzékenyülni bizonyos szavak hallatán. Sorsukra hagyva talált rájuk valahol a nyelv rejtett zugaiban, és megpróbálta megmenteni őket. Kérkedett velük, kitartóan használta őket, amivel egyeseket megdöbbentett, másokat pedig teljesen összezavart. Azt hiszem, végül ő győzött. A diákjai használni kezdték ezeket a szavakat, először csak a vicc kedvéért, aztán meg mint egy saját, titkos argó szókincsét, mint egy törzsi tetoválást, amely megkülönböztette őket a többi fiataltól. Félix biztosított felőle, hogy öreg tanára volt diákjai akkor is képesek felismerni egymást az első néhány szó után, ha előtte még sosem találkoztak.

A nevekért meg öl a sárga irigység, hogy miért nem én találtam ki őket…! 

Ha az ember nem röstell Rejtő Jenőben humort és filozófiát keresni (mert lehet röhögni úgy is, ha gondolkodik közben az ember, és fordítva), akkor bizony nagyon hasonló vonásokat fedezhet fel abban, ahogyan ez a regény és A Néma Revolverek Városa a múltat és a személyiséget kezeli.

Utóirat: akarok egy nevető tigrisgekkót.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. szeptember 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hú, ez de nehéz szülés volt…

A Száz év magány az egyik kedvencem, García Márquez stílusa pont az esetem, a könyv maga nagyon szép, az alapötlet is tetszett, az állandó nézőpont-váltogatás is ügyesen van megoldva…

…mégse szerettem ezt a regényt. Pedig akartam. 

El se tudtam volna olvasni végig, ha nincsenek a mellékalakok.

Amikor elkészült Szolnokon a Pelikán Bevásárlóközpont, és én először beléptem a kapuján, az volt az első kérdésem, hogy „az a szobor vajon Szent Ferenc akar lenni?” Egy fagyökér-lábú férfiról van szó, akinek felfelé nyújtott kezére madarak ereszkednek alá a plafonról. Mellettem haladó útitársam erre megjegyezte, hogy nem létezik rajtad kívül ember, aki egy plázába belépve elsőként a szobrokat nézi meg.

Vajon olyan ember létezik-e még rajtam kívül, aki egy szenvedélyes szerelmi háromszögről szóló regényben elsősorban azt nézi, mi történik a nagynénivel, a nagybácsival, a munkatárssal, a tanítóképzős távoli rokonnal? Fel-felbukkantak, elmondódott a meséjük, aztán eltűntek, mégis ők hagyták a legmélyebb nyomot. Mint egy hosszú hajóúton a parti fák, amelyeket az ember egy darabig lát, aztán többé nem, de attól még emlékezhet rájuk.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 3-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Kétszer biztosan olvastam, de inkább háromszor.

Nagyon szépen köszönöm Bényei Tamásnak, hogy feladta nekünk kötelezőnek (kétszer is), és jó alaposan meg is vitatta velünk (kétszer is).

A szerelem és a halál – így lehetne összefoglalni a regényt, meg még hozzátenni, hogy „és a pszichoanalízis”, ha ez nem volna fölösleges, hiszen éppen a pszichoanalízis miatt szól a regény szerelemről és halálról úgy, ahogy szól. A szerelem a lehető leganyagibb testiségig elmegy (az első két fejezet után szerintem semmilyen pornográf irodalom újat már nem mutathat), a halál pedig a lehető legmegalázóbb, testet-lelket tönkretevő szenvedésig (holokauszt).

A főszereplő egy jóstehetséggel megáldott-megátkozott operaénekesnő, Freud páciense (fiktív eset), ő írja meg erotikus-horrorisztikus-szürreális látomását a fehér hotelről, ahol a testek szabadon érintkeznek egymással, szerelemben és halálban egyaránt. Kevésbé finoman szólva: itt aztán mindenki mindenkivel mindenhogy, miközben tömegkatasztrófák pusztítják az embereket.

Azután következik Freud elemzése, aki szépen ízekre szedi a látomást, és okosan, módszeresen megfejti belőle a nő egész múltját, de éppen a legfontosabb következtetéseiben nem is tévedhetne nagyobbat. Mert a látomás nem(csak) a nő múltjáról szól, hanem a jövőjéről is – egyúttal az emberiség jövőjéről –, amelyben a XX. század egyik legnagyobb traumája készülődik. Itt az emberiség a páciens, és a test pszichoszomatikus tünetei azt jelzik, hogy baj lesz a világgal. 

Nagyon izgalmas látni, ahogyan a későbbi fejezetekben vissza-visszatérnek az első fejezetek motívumai, a lehető legváratlanabb helyeken – az utolsó aztán rendesen sokkolja is az olvasót, még harmadszorra is. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem azt a jelenetet.

Ez a könyv igazából nem a holokausztról szól. Sokkal inkább arról, milyen lehetősége és mekkora esélye van az embernek a XX. század végén (vagy akár a XXI. elején) felfogni és feldolgozni (???) bármiféle népirtást. Rólunk szól, akik olvassuk, és próbáljuk megfejteni, ahogy Freud az eseteit.

(Szerencsére magyar fordítása is van, de életemben senkivel nem találkoztam, aki olvasta volna. Örömmel látom, hogy a Molyon azért akadnak.)

Ezt 2014. augusztus 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta könyv, amelyikről azt szokás mondani, hogy „semmiről nem szól, de arról nagyon”. 

A végén derült ki, hogy pontosan mi is történt 200 oldalon keresztül, és akkor nagyon meglepődtem, hogy tényleg, úgy elmerültem a regény költőiségében, észre se vettem, hogy cselekménye is van. Isten látja lelkem, nem hiányzott. Annyira szép könyv, úgy bele lehet merülni egy-egy bekezdésbe, szinte zavar, ha történik is valami. 

Azért nem fenékig tejfel, mert nem mindenütt szólít meg. Voltak olyan helyek, ahol úgy éreztem, mintha személyesen hozzám szólna a szöveg, máshol egyszerűen csak mulattam rajta. A legjobban a vége felé a regénybe illesztett fura, szürreális mesék tetszettek, kibírtam volna, ha az egész kötet ezekből áll. De olyan is előfordult (konkrétan a hajóút a regény közepén), hogy egyszerűen idegen maradt tőlem az egész, és itt még a szépségét sem érzékeltem, sőt olykor erőltetettnek éreztem a költői prózát.

Ha jól tudom, ez volt az első mágikus realista regény. A kortárs mágikus realizmus nekem jobban tetszik, de valószínűleg csak azért, mert nem a 60-as években élek. Mindenesetre gyönyörű kirándulás Guatemalába, ajánlom mindenkinek kipróbálni. A Nobel-díjat se akármiért adják oda, még egy guatemalainak sem. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Amikor a télen adták a moziban A nyomorultakat, egy ismerősöm megjegyezte, hogy ő még filmen ennyi koszt nem látott.

Most én mondom, hogy én még regényben ennyi koszt nem láttam.

Ez volt az első fejezet után az első benyomásom, és hány meg hány fejezet követte még, tele szeméttel, ammónia-szaggal, többnapos izzadsággal, olyan kupacokkal, hogy inkább nem részletezem… de aláírom, hogy ez mind kellett is a könyvbe. Az egésznek azt a klausztrofób, nyomasztó légkörét kiválóan erősíti, mint ahogy azt a tudatot is, hogy az ember a saját hulladékától nem tud szabadulni, bármennyire szeretne.

Nagyon hasonlít egyébként a regény Az álmok palotája című könyvhöz (itt írtam róla), csak Az álmok palotája ehhez képest egy sterilizált műtő.

De mindkét regény klausztrofób és nyomasztó. A kárhozott város középpontjában egy közösség áll: azonosíthatatlan helyen összezsúfolt sok-sok ember, különböző nemzetiségekből és időkből, akik vállalták, hogy részt vesznek a Kísérletben, és innentől kezdve kerülhetnek akármilyen magas polcra, nem fogják tudni, mi és miért történik velük, ki és honnan mozgatja a szálakat, egyáltalán mozgatja-e valaki őket, vagy már rég nem törődik velük senki. Abszolúte megértem, hogy ezt a könyvet betiltották anno a Szovjetunióban. Hogy oross molytárs értékelését, amelyet Az álmok palotájához írt, idézzem: ha diktátor lennék, én is betiltanám.

Ami még nagyon megfogott: a foglalkozások váltogatása. Ahogy mindenkit törvény által kényszerítenek, hogy rendszeresen más-más foglalkozást űzzön, ha ért hozzá, ha nem, egyébként is véletlenszerűen, gépből húzzák ki a szakmákat. Ha hallgat a Mentorára, és elkötelezett a Kísérlet iránt, úgyis hamar bele fog tanulni… khm… ismerős logika?!

Az összes foglalkozás tulajdonképpen szerep, amelyet egyik ember lelkiismeretesen igyekszik betölteni, és a maszk minden esetben szó szerint az életévé válik (Andrej), a másik puszta szerepnek tekinti őket, és eszében sincs, hogy komolyan vegye az egészet (Izja), a harmadik az egész játékot élvezi (Fritz), és így tovább. Olyan félelmetes az egész, mint az a bizonyos börtönkísérlet, ahol egyesek vállalták, hogy őrök lesznek, mások, hogy rabok, és rövid időn belül le kellett állítani, mert véresen komolyra fordult a játék. Itt is ez történik.

Ha Izja nem lett volna a regényben, lehet, ki se bírtam volna. Őt szerettem végig a legjobban. Ő volt az a szerep, akivel adott esetben azonosulni tudnék. 

Ezt 2014. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Jó kis mesék, valóban könnyen olvashatóak, és bepillantást engednek egy számomra teljesen ismeretlen kultúrába, amely időnként mégis egy-egy villanásra ismerőssé válik. (Ott a Holle anyó, csak a szavannán nem havazik; vagy ott a Hamupipőke, csak fiúban, és nem kap hercegnőt szegény, viszont legalább a gonosz megbűnhődik.) A legtöbbször viszont egészen más, mint a mienk. Néha érzékeltem, hogy ez a mese ott abban a kultúrkörben most komikus lenne, bár nem tudtam rajta nevetni. Ami különösen furcsa: a „rosszul” végződő mesék, amelyekben a pozitív szereplő sajnos rajtaveszt. Ha a veresége szomorú, az ember belenyugszik, de amikor még ki is neveti őt a mese, azzal már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Valószínűleg az lehet a magyarázat, hogy a bambaráknál más számít erénynek és bűnnek, mint nálunk. 

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Jóval többet vártam ettől a kötettől, mint amennyit kaptam.
Azért kaptam tőle valamit. De távolról sem eleget.

Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy amikor a saját kultúrámtól idegen vonásokat találtam, az tetszett – amikor a sajátomra hasonlító vonásokat, az nem. Nagyon nem. Éppen fordítva várná az ember, mégis így történt.

Az alcímben a „legendák” szó eleinte furcsán csengett (miért nem „mesék”?), aztán megértettem: ezek között sokkal több a mítosz, mint a mese, így aztán el tudom fogadni a vallásos tartalmú „legendák” megjelölést. A mítoszok között akadnak teremtéstörténetek és társadalmi viszonyok magyarázatai, ahogy már a mítoszok működni szoktak. A mesék között akadnak vadak és vidámak, olykor a kettő együtt jelentkezik.

Egy percig se hittem el a fülszövegnek, hogy valami, a sajátomnál „ősibb”, „nyersebb”, egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű kultúrával fogok találkozni. Az alapján, amit az utóbbi két évben Afrikáról és afrikai íróktól olvastam, tudtam, hogy semmivel se fogok többet vagy kevesebbet látni, mint amit bármelyik európai népmesében láthatnék. Legfeljebb mást.

Hát nem láttam mást. Ugyanazokat a buktatókat láttam, mint amelyeket az európai népmesék hősei is megtalálnak – és ugyanúgy el is bukott rajtuk a legtöbb afrikai hős.

A mélypont: Nguranguráne mint tisztességes kultúrhérosz elkábítja a szörnyeteget, hogy megölje – eddig jó –, majd semmiféle fegyverrel nem tudja megölni – még mindig jó –, majd jön a hős anyja, megöli a szörnyeteget – nocsak –, majd a hős mindenkit összehív, és bejelenti, hogy ő, egyedül, legyőzte a szörnyeteget… Jól nevelt falusi gyerek vagyok, nem fogom kimondani, hogy erre mit gondoltam magamban.

Némi átgondolás után: No jó, igazságtalanul ítéltem, hiszen igenis volt, ami tetszett: a sírból feltámadt ember meséje (alvilágjárás) meg a csúf kis szellem-fiú mulatságos hőstettei. De a pontozásomat fenntartom.

Ezt 2014. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Már sokszor belekaptam ebbe a könyvbe, végignéztem a felsorolt életműveket, néhány kedvencet el is olvastam, de végig az egészet még sose. Most végre sikerült. Ezen a linken meg lehet találni az egészet.

Esszé és könyvajánló a legnemesebb értelemben. Ha csak fele ilyen jó könyvajánlókat tudnék írni, összetenném a kezem. Szubjektív, hogyne: mindenben a Scientia sacrában magasztalt őskort keresi, és akkor értékel egy írót nagyra, ha ezt meg is találja. Na de ez a szubjektivitás a – merem állítani – valaha élt legműveltebb ember szubjektivitása. Aki annyira művelt és annyira okos, hogy a komolyságot és a nevetést egyaránt komolyan tudja venni. Sőt, még vitatkozni is hagy magával. Ezzel a szubjektivitással nem lehet nem számolni.

Pár hónapja elkezdtem a Molyon egy polcra összegyűjteni a száz könyvet, azaz ezt a száz életművet. Közben fülszövegeket olvasgattam, rácsodálkoztam, hogy melyik van lefordítva, és melyiket nem adták ki már lassan nyolcvan éve újra. Kétféle tanulságot vontam le belőlük. Az egyik, hogy még amelyiket nyolcvan éve nem adták ki, azt is érdemes olvasni ma (és fogom is), még ha egyet nem is értek vele feltétlenül. A másik, hogy Hamvas műveinek megértésében is nagyon sokat segít, ha az ember a százból legalább darabokat elolvas. Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, kimondva vagy kimondatlanul.

(…és milyen piszok büszke tudok lenni magamra, ha felismerek egy kimondatlan hivatkozást…! Iggggen remek érzés. Na de mielőtt valaki feljebb értékeli az érdememet, mint ahová az való, elárulom, hogy ez kb. 800 oldalanként egyszer fordul elő…)

Utóirat: Keressetek rá itt a blogon „A száz könyv” címkére, megtaláljátok, miket olvastam 2014 óta a száz életműből, és miket írtam róluk. Érdemes. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. szeptember 16-án írtam. 

Teljesen megértem a döntést, amely ezt a két könyvet egyetlen kötetben helyezte el. Valóban egymás mellett van a helyük. A második mintegy az első folytatása, már amennyiben nem-cselekményes művek esetében lehetséges folytatásról beszélni.

Ami a műfajukat illeti, változatlanul az „esszé” a legpontosabb megjelölés. „Próbálkozás” mind a kettő. Látványosan nem kiadásra születtek (1950-ben bajosan is lehetett volna kiadni őket), hanem gyakorlatként. Lelkigyakorlat, jóga, elmélkedés – kinek hogy tetszik.

Olvasni különösen kezdetben rettenetesen nehéz. Aki most akar Hamvas életművébe belefogni, NE ezzel kezdje, kivéve, ha a filozófiában alaposan tájékozott. Az én (régen szerzett és töredékes) filozófiai felkészültségem nagyjából ahhoz volt elegendő, hogy ne érezzem teljesen elveszettnek és kirekesztettnek magam.

A Tabula Smaragdina azt mondja, hogy ugyanazt a sugárzó, életfakasztó meleg világosságot, amellyel a Nap a természetet elárasztja, az ember önmagában megvalósíthatja és azt a sugárzást életének tartalmává teheti. De ugyanezzel a sugárzással a dolgokat is áthathatja. Ez a művelet az, amit később alkímiának neveztek el. Aranycsinálásnak azért mondják, mert az arany a Napnak megfelelő fém és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja.

Hogy mire számítottam, amikor elkezdtem olvasni, arra nem emlékszem. Hogy mire nem, arra igen. Eszembe se jutott, hogy most valami biztos receptet fogok kapni, amely alapján a) aranyat fogok tudni csinálni, b) a továbbiakban értelmes(ebb) életet élhetek. Ha ezt vártam volna, csalódtam volna. Nem, ez nem az az alkímia. És nem, ez nem az az életfilozófia.

A Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és Hérakleitosz, a Mahabharáta [sic!] és Aiszkhülosz világa. Különös naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon.

De bizony, nagyon érdekes. Akár izgalmasnak is nevezhető. Még ha nem is értettem mindent kristálytisztán. Ennyire alapos ismertetést az alkímiáról és a tarot-kártyáról még senkitől se kaptam, és nagyon tetszik, ahogy beleilleszti egy komplett személyiség- és világértelmezésbe.

Íme a vásári bűvész. Kezdődik az előadás. A varázsló. Ő az, aki a dolgokat onnan veszi elő, ahonnan akarja. A zsákból, a zsebéből, a pohárból vagy a semmiből. Ő a mágus. A görögök poiétésznek nevezték. Mexikóban egész nép volt ilyen poiétészből, toltékoknak hívták őket. A görög és az indián szó ugyanazt jelenti: ő az, aki csinálja, a készítő. Csaknem a mester. De mindenesetre művész, vagyis a költő. E mágia nélkül nincs semmi, és előbb van, mint az értelem.

(...)

A bolond itt türelmes. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz tartozik. Csak semmi komolyság. A sors (kutya) megmarja, de ő nevet rajta. Senkit sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság igazán többet ér. (…) A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó jelenlététől felfokozott életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?
„Nézd meg és menj tovább.”

Itten véletlenül sincs semmi homályban hagyva, itten minden mellett legalább hat észérv szól, csak legyen, aki felfogja. Itten minden mindennel klappol, az alkímia nyelve gond nélkül lefordítható a pszichológia nyelvére, az a történettudomány nyelvére, az a politikatudomány nyelvére, úgy általában kellő odafigyeléssel minden lefordítható minden másra, és az egész oly gyönyörű, sima gömbbé áll össze, hogy az már nemcsak érdekes, hanem gyanús is… :)

Nem az ismereteket halmozni. Az éberséget emelni. Mert életemet nem a dologi tudás, hanem látásom világossága dönti el. E látás oly mértékben fokozható, hogy az ember lénye gigantikus alakot ölthet. Powys e lényt ichthyosaurus-ego-nak hívja. Ez az én-kolosszus a létező világot teljes egészében magába veheti, a baktériumok cikázásától a kozmikus napokig, nem mint rajta kívülfekvő látványt, hanem mint lényén belül történő személyes tapasztalatot; a mikrobáktól az üstökösökig, a színek ízeit, a hangok illatát, a lények alakját és természetét, az értelem és az érzékek rezdülését, rég kihalt növények színét és szagát, örökre elnémult nyelveket, a jövőben születő lényeket, városokat és ételeket, képeket és gondolatokat, és az ős fényörvény érzékfeletti ragyogását.

Bennem meg végig ott munkált a kétely, hogy aki ennyire pontosan meg tud feleltetni mindent minden másnak, az jaj, de sokszor figyelmen kívül hagy jaj, de mennyi különbséget… de azért, meg kell hagyni, Hamvast tetten érni irtó nehéz (lenne), ahhoz legalább annyit kéne tudni, mint ő. (Hjaj…)

Boldogult úrfikoromban összefogtam volna ezt a könyvet egy spirálfüzettel, egy tollal meg egy ceruzával, betelepedtem volna a Zeneműtárba, aztán fülemre Csajkovszkij, padra füzet, könyv kinyit, tollal jegyzetel, ceruzával lapszélen kommentál, kérdez, válaszol, veszekszik, sír, ide-oda mutató nyilakat rajzol az összefüggések és az ellentmondások közé, helyenként a tollal a fáradtságtól iniciálékat festeget (különösen jóleső tevékenység ilyet a tollbetét életének vége felé cselekedni, amikor folyni kezd), a végére pedig szépen tisztázza, hogy mit hogyan tud a továbbiakban hasznosítani, és a meg nem értett dolgokat bölcsen a jövőre bízza.
Ilyen füzetem van itthon öt. Mind tele van. Összesen egy művet bántam meg a sokból: Freudot. Többet. Soha. Nem. Vagyok. Hajlandó. Jegyzetelni.

Vissza a témához. Nagyon jól tettem, hogy a Karnevált olvastam előbb és ezt később. A Tabula smaragdina nagyjából a Karnevállal egy időben keletkezett, és kicsit olyan, mintha a regény elmélete lenne. A beavatást pl. gyönyörűen részletezi. Ebben is, a Mágia szutrában is folyamatosan tetten érhetőek olyan szövegrészek, amelyeket a Karnevál kelt életre, mintha dramatizálná a Tabula smaragdinát vagy a Mágia szutrát. Itt van például ez (vesd össze Jusztin és Csiba párbeszédével a félelemről).

Az erőszak az álerő. Az álerős a desperát hatalmas, aki fél, ezért hazudik, s minél többet hazudik, annál jobban fél. Az erőszak az erőtlenség.

Ezért sokszor önkéntelenül is összehasonlítottam a regényt a két nagyra nőtt esszével, és a) mindig az esszék maradtak alul, b) az lett a nagyon erős benyomásom, hogy az esszék azért maradnak alul, mert egyetlen hangon szólnak, monologikusak, míg a regény olyan, mint egy koncert. Az első véleményemet fenntartom (ezért vontam le egy pontot), a másodikat közben revideáltam.

Olvastam már olyan Hamvas-értékeléseket, amelyek arról panaszkodtak, hogy az ő könyvei „lefelé beszélnek” az olvasóhoz. Ezt én soha nem éreztem olvasás közben, még a Tabula smaragdina közben sem. Nyomasztóan okos és művelt volt ez az ember, hát igen. A műveiben megszólaló hang gyakran erőteljes, határozott, rendkívül (talán túlságosan is) magabiztos, szinte lehengerli az olvasót – de a hangsúly mindig azon van, hogy „szinte”. (És azt is mindenképpen tekintetbe kell venni, hogy életművének irdatlan nagy részét nemhogy nem látta soha nyomtatásban, de még az esélye se látszott, hogy belátható időn belül őrajta – meg esetleg a legszűkebb ismeretségi körén kívül – más is olvasni fogja őket. Ezt a két könyvet (is) saját magának írta, magához meg olyan hangon beszél az ember, amilyenen akar.) Ez a két mű pedig semmilyen tekintetben nem monologikus, nem egyetlen hangon szól. Sőt. Szenvedélyes vita az egész, végigvitatkozik 366 oldalt az általa leginkább tisztelt írókkal, és mérlegel, dönt, kétségbe von, elemez, szétbont, összeilleszt szakadatlanul. Mert:

Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része.

A végkifejlet pedig szép. Nagyon szép. Már csak ezért is érdemes elolvasni. 

Most már csak egyetlen dolog zavar. Írhatok én itt akármennyit, az életben nem érem el DrEmergencyGrooveHouse egymondatos értékelésének mélységét. De tényleg. Annyira tetszett, emiatt döntöttem a könyv mellett. 

(Részemről világosbarna.)

Ezt 2014. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9