„Az Úristen füléig csak a bolondok könnyei és imái jutnak el, mivel az Isten a legfelsőbb bolond, az okosokat nem szereti!”

Nagyjából a könyv felénél jöttem rá, hogy ez nem is igazán regény. Cselekménye nem nagyon van. Becsületszavamra, odáig fel se tűnt. Annyira erősen vonzott és tartott a regényvilág, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél többet lássak belőle. Meg főleg halljak. 

Nem, nem regény ez, hanem festmény. Kanovics azt a regényt írta meg, amelyet Chagall írt volna, ha regényíró lett volna.

Idő: XIX. század. Tér: Oroszország, azon belül az orosz cár fennhatósága alá tartozó Litvánia, azon belül egy nyomorúságos kis zsidó falu, amelyet a környező vidékhez és a távoli fővároshoz csak vékony szálak kötnek. Zsidó, litván, orosz nyelv – zsidó, katolikus, pravoszláv vallás – egy távoli, láthatatlan és szinte személytelen cár uralma – emlékek és hírek a valósággal megszokásig ismétlődő pogromokról.

Mindenki fél a másiktól, töprengett a jövevény, ahogy a faluhoz közeledett, a madarak is, az emberek is; a félelem az egyetlen eledel, amely mindenkit táplál, a jóllakottakat és az éhezőket is.

Többszörös feszültség, sokszoros lehetőség arra, hogy oldalanként lecsapjon valami rettenetes.

És nem csap.

Ez nem az a regény.

Pedig: 

A hatalom mindig át tudja alakítani a maga kívánságát valakinek a bűnévé.

Az egész könyv összesen három dologból áll. De azokból nagyon.

Egy: X db nézőpont. (X < 30, de nem sokkal.) Az elbeszélő ráérősen lépked egyikből a másikba. Igen ügyesen csinálja: a végére senki se marad, se zsidó, se litván, se orosz, akit mindenestül el lehetne ítélni vagy fel lehetne menteni. Itt nincsenek hótiszta, szent áldozatok – valamiért mindenki felelős –, és nincsenek mocskos gazemberek – valamiért mindenkit lehet sajnálni, még szeretni is. Pedig kinek jutna eszébe szeretni egy rendőr őrmestert (hithű csinovnyikot!) vagy egy kapzsi, fukar, erőszakos kocsmárost? Na, az ilyen ember készüljön fel mindenre. Csak elérzékenyülésre ne. Ez nem az a könyv. Ez, ahogy megríkatna, azonnal fintort vág.

– Az ember meglehet szeretet nélkül… de a kecske – az nem… A kecske egy évig se húzza… rögtön megdöglik.

Kettő: X db őrülten szórakoztató, groteszk párbeszéd. (X > 130, és kár, hogy nem több.) Ha a zsenialitás mércéje az, hogy a szerző olyan szófordulatokat tudjon produkálni, amilyeneket én akkor se, ha száz évig élek, mindennap ötkor kelek, két órát tornázom és sajtot eszem olívabogyóval – akkor ennek a regénynek minden oldala zseniális. Pillanatok alatt önmagára tudja irányítani a figyelmet a regénynyelv, hiszen éppen ezért tartott a könyv feléig, mire rájöttem, hogy nincs is cselekmény. Addigra már régen nem is érdekelt, hogy legyen. Kérdések hangzanak el, és röppen rájuk azonnal a válasz, könnyedén és olyan természetesen, hogy az olvasó utólag már nem is érti, hogy nem jött rá a magától – pedig ha négybe vágják, se tudott volna magától ilyeneket kitalálni. Oldalakon keresztül lehetne idézni őket. Ha így beszélgetne két ember a jelenlétemben, órákig tudnám hallgatni.

– Hallgass. Zavarod reb Jósuát [a kocsmárost], mikor az Istennel beszélget.
– Ő már mindenben megegyezett vele, holnaptól két kopejkával drágább lesz a vodka – vágott vissza Icik.
– Nihilista – fakadt ki Jósuá, aki olykor meglepő szitkokat használt.

(...)

– Egyesek azt gondolják rólam: tolvaj, mások azt, hogy őrült, ismét mások, hogy koldus…
– És valójában?
– Tolvaj is, őrült is, koldus is… Tolvaj azért, mert elloptam magam a szeretteimtől… a rokonaimtól… őrült azért, mert nem olyan vagyok, mint a többi… igazi tolvaj… koldus pedig azért, mert idegen bűnöket koldulok… Hallottam, ahogy az erdőben bűnre kérted az Istent…
– Semmire se kértem – pirul el Zeldá. – És mire kellenek magának az idegen bűnök? A sajátja kevés?
A kerek sapkás ember elengedi a füle mellett a lány csípős megjegyzését, és így folytatja:
– Az ítélet napjáig bejárok minden helységet és temetőt. Tavaly egészen Vityebszkig eljutottam. Bűnös kormányzóság, bűnös. Már azt gondoltam, nem bírom elvinni, beleszakadok…
– Mit nem bír elvinni? – A kérdezősködés szórakoztatja Zeldát.
– A bűnöket az Úristenhez.

Három (amitől végül is lesz eleje meg vége a regénynek, ha cselekménye nem is): 1 db bölcs és/vagy őrült vándorpróféta. Az elején belép a regénybe, a végén kilép a regényből.

Kár, hogy nem kérdezte meg Iciktől, hogy az az Isten küldötte… hány éves lehet. Valószínűleg harmincöt vagy negyven. Legtöbben harmincöt-negyvenévesen bolondulnak meg.

Pontosan az ő érkezésétől kavarodik fel a falu állóvize, mert mindenkit önmagával szembesít, sok-sok szent és kifordult beszélgetéssel, némi beteljesülő átokkal és jóslattal, egy-két megszólaló halottal és épp csak annyi óvatosan adagolt szürrealitással, amennyitől az egész könyv elkezd egy Chagall-képre hasonlítani.

Urí rabbi mindig irigyelte és megbocsátotta neki azt, amit senkinek nem bocsátott meg – se magának, se másoknak. Goldá nevethetett az istentisztelet alatt is az imaházban, megtörve az ima egyenletes menetét, vagy kacaghatott akár egy frissen ásott sírnál, Urí nem haragudott rá, mert tudta: Goldá a halált, a rágalmakat, a bajokat gúnyolja csak ki, úgy lövöldöz a nevetésével, mint a sebesült katona, aki nem akar az ellenség fogságába kerülni.

Bolond könyv ez, úgy, ahogy van, és tisztelni való.

Ezt 2015. március 5-én írtam.

Pontszám: 10/10

Ez a könyv abban különbözik A Láthatatlan Légiótól, hogy az indulása még egészen való- és észszerű (csak úgy kb. a harmadától kezd egyre abszurdabb lenni), és többnyire komolyan veszi magát. De azért nem mindig.
Meg itt nincs harmonika. Csak dob.
A többi stimmel.

Adott egy tábornok (se neve, se arca) és egy pap (dettó), akik húsz évvel a második világháború után bejárják Albániát, hogy kibontsák a halott olasz katonák sírjait, és hazavigyék a hamvakat. Magasztos küldetés, kezdettől fogva némi mellékzöngékkel, hiszen 1. annak idején ők vesztették el a háborút, 2. a halottak hozzátartozói még élnek. Sőt, azok is élnek, akiknek a hozzátartozóit a halottak a haláluk előtt agyonlőtték/felkötötték/megerőszakolták stb. És most ők segítenek az olaszoknak kitemetni és összegyűjteni a halottaikat, a nemzetközi együttműködés nevében. Felássák egész Albániát. Már csak azért is, mert – legalább egy egészséges és normális cél ebben az abszurd regényben – kell a hely az új vetésnek.

Össze is jön egy jókora kísértethadsereg, csontokból, csinos kis egyen-nejlonzsákokban, akikkel remekül el lehet játszani (főleg részegen), hogy a már ismert terepen hogyan vívnának újra háborút, ezúttal persze nyerteset. Hogy hol merre kell menni, azt még a legpontosabb térképekkel is elég nehéz megállapítani (jó kis térképek, amelyek a halottak felkutatására valók), hogy hol kell ásni, azt még nehezebb. Főleg, ha tévedésből időnként összekeverik a sírokat.

A katonákat csupán egy egyezményes jel kötötte össze: egy medalion, amelyet valamennyiüknek viselni kellett. Amelyik nem dobta el. Amelyik eldobta, azt vagy megtalálják, vagy nem. Leginkább vagy nem. Ha mégis, akkor elég képtelen helyeken. De képtelen helyek medalionnal is léteznek (stadionok alatt, házak küszöbe alatt, ilyenek). Mint ahogy képtelen helyzetek is, hiszen rendszeresen találkoznak önmagukkal, azaz egy német altábornaggyal, aki hasonló céllal jár éppen akkor, éppen ott, éppen olyan kísérettel, éppen olyan ruhában és kocsin. A kitemetéseket persze nem mindenki éli túl. Viszont mindig esik az eső.

Amit nagyon eltalált Kadare (és igencsak érdekes kísérlet, kíváncsi volnék hasonlóra egy magyar írótól): rákényszeríti az olvasót, hogy mindvégig külső nézőpontból szemlélje az albánokat. A nézőpont az olasz tábornoké, aki alig tud albánul, és elsősorban az előítéletei irányítják, amelyekben nem csekély szerepet játszik a húsz évvel korábban elvesztett háború. Ráadásul egy olyan néppel szemben, amelyet minden szempontból a sajátjánál primitívebbnek tart. Pedig – attól függetlenül, hogy mennyire őrzik a hagyományaikat – általában tökéletesen ugyanúgy viselkednek, mint a „civilizált” népek. Legfeljebb ezt a tábornok nem szereti észrevenni. Se a pap, akinek mindenről megvan a maga kívülálló-véleménye.

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. március 8-án írtam. 

Tetszett, jólesett, tisztelem és becsülöm, megérdemli a hírnevét, bár Sztrugackijéktól még mindig a Sánta sors a legjobb. De most nem arról írok, arról már írtam, megtekinthető és olvasható. Ez most a Stalker.

Ami tetszett (nagyon is): A megfejthetetlen Zóna, amelyen sok-sok tudós, csavargó és pénzember agyal, véres verejtékkel keresik a jelentését, a miértjét, mert ennek a szerencsétlen emberiségnek mindennek mindig az oka meg a háttere meg a mélystruktúrája kell, és a Zóna közben mindannyiuknak szamárfület mutat. Az a fantázia, amelynek sikerült sok-sok különleges és tökéletesen értelmetlen tárgyat alkotnia (sárgultam közben az irigységtől, mert ez a legnehezebb: olyasmit alkotni, ami értelmetlen, mégis érdeklődést kelt), amelyek talán egy felsőbb értelem eredményei, esetleg nem egyebek szemétnél. Az is tetszett, ahogy bizonyos dolgok magyarázatát későbbi fejezetekre halasztja a regény (és úgy tesz, mintha az olvasónak azonnal mindent tudnia kellene magától), másokat egyszerűen magyarázat nélkül hagy: gondolkodj, vagy érd be a nemtudással. Igen, ez is tetszett, mert a regény megértését nem zavarta. És tetszett a gondolatmenet, amilyen jókat odamondogatott az emberiség legnagyobb marhaságairól; ahogy értelme lett a szereplők cselekedeteinek, nemcsak mentek/lebegtek/kúsztak/gázoltak/rohantak/zuhantak valami felé.

Amit nem feltétlenül szerettem, de elfogadtam mint a regényvilághoz tartozót: a stílusa. Kemény, érdes, darabos, szétmálló. Olyan, mint a Zónában a száraz, halott, szürke fű. Nem szeretem. De mit lehet csinálni, ez illik hozzá, kész. Meg a kosz. De az se rontja le a mű minőségét. 

Ami hiányzott (nagyon): a humor. Nem szívből jövő, tiszta nevetés, az nem illik ehhez a közeghez. Sem a felelőtlen, fensőbbséget hangsúlyozó kacaj. Hanem az a sírva röhögős fekete humor (a Sánta sorsból). Nemhogy gyöngítené, még erősítené a hatást – könyörgöm, hiszen egy olyan helyszínről beszélünk, amelyen egymással párhuzamos, de láthatólag semmivel össze nem erősített korongok hevernek szanaszét, kültelki kocsmákban mindenféle fura becenevű alvilági alakok verekednek, és az orgazda kocsmáros végtelenített üzemmódban törölgeti a poharakat. Ha ebből nem lesz humor, akkor miből, kérdem én? 

Ezt 2015. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Hát erről nehéz…

Főleg személyes érintettség okán…

Felfedezhető ugyanis némi halvány sorspárhuzam köztem és „a gyerek” között, akit ezek az (egyébként önéletrajzi ihletésű) novellák megalkotnak…

De azt hiszem, már maga az a tény, hogy ennyi évtized távlatából (a novellák a hatvanas évek magyar faluját idézik, én meg a nyolcvanas évek magyar falujában voltam gyerek) még érzékelem a sorspárhuzamot, és a tükörszilánkokban időnként felismerhető vagyok (hol én, hol a szüleim, nagyszüleim) – azaz a szövegek önmagukon túlmutatnak, általános összefüggésekbe illeszkednek – már maga ez is egyfajta értékmérő.

Ezekről a párhuzamokról a továbbiakban nem szeretnék beszélni – magánban szívesen, ha valaki kíváncsi rájuk –, csak annyit jegyzek meg, hogy aki úgy tekint erre a könyvre, mint a korabeli vidéki nyomor ábrázolására, az bizony nagyot téved. Ez a falu egyáltalán nem nyomorúságos. Olyan, mint a többi. Igen, sár van, télen hideg van és nyáron meleg, kinti budi is van, amelyhez szintén sáron át kell menni, tévéért vagy autóért pedig sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Különbözik a nagyvárostól – különösen kiáltó a különbség, ha a közeli Budapesttel hasonlítják össze –, de a nyomor, az nem itt kezdődik.

Talán éppen azért nem éreztem valami nagyon nyomasztónak a könyvben megrajzolt világot, mert volt nekem is részem hasonlóban (még ha néhány évtized különbséggel is), és túl lehetett élni. Talán éppen ezért látom a szépségeit is, a megtartó erejét, amely a közösségnek egyetlen tagját sem engedi elsüllyedni – igaz, kiemelkedni se nagyon. A bizonyos idilltől igen messze van a novellák falusi közössége, de az adott körülmények között teljesen normális, működőképes közösség ez, amelynek megvan a maga szépsége és a maga embertelensége, amelyhez korántsem feltétlenül öröm tartozni, amelyet gyöngéden szeretni és zsigerből gyűlölni egyaránt lehet – de a könyvcím megtévesztő. Nem arról van itt szó, hogy a novellák „gyereke” a sötétségből (asszociáció: gonosz, csúf, elmaradott közegből) indul, és kijut a fényre (boldog, tiszta, fejlett világba). Nem. Az már a negyedik oldalon kiderül, hogy a „napra jutni” kifejezésnek elsősorban a tapasztalatokhoz jutáshoz, az „éréshez”, a családból való kikerüléshez van köze, amelyet lakóhelytől függetlenül mindenki végigcsinál.

Akkor most vonatkoztassunk el egy kicsit tőlem mint olvasótól (bár sírok-rívok itten, hogy el kell tőlem vonatkoztatni), és állapítsuk meg, hogy ez egy kitűnően megírt könyv. Van benne korrajz meg társadalomrajz meg magyar történelem alulnézetből, van benne azonosítatlan, névtelen, ámde valószerűen megalkotott világ, vannak benne egyénített – ettől függetlenül névtelen, tehát bárkivel azonosítható, tehát mégse egyénített, tehátakkormostezhogyvan, estetízkorazérsebogozomki – szereplők, köztük egy kisfiúval, aki igen magányos, igen hallgatag, igen szorongásos és igen rokonszenves, főleg azért, mert mindig mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja,* és indiános könyveket olvas,** és régész akar lenni,*** és sajnálja az állatokat, amelyeket megölnek, de erről nem szól senkinek.**** Valamint van benne negyven darab novella, megírva – döccenők nélkül, hibátlan stílusban – a magyar (kelet-európai) anekdota hagyományai szerint, melyben inkább az elmondás hogyanja a fontos, nem annyira a téma, bár az utóbbi se kifejezetten piskóta-kategóriás.

Olvasható. Ajánlható. Ajándékba adható.
(Fogom is. Azt is tudom, kinek.)

* Nyilvánosság előtt is vállalható sorspárhuzam.
** Mint fent.
*** Mint még fentebb.
**** …

Ezt 2015. február 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Volt időszak, amikor én ezt a könyvet nem szerettem.
Volt.
Már jó régen. 
Akkor is csak azért, mert olyan korszakomban olvastam, amikor Jókai mellett senki meg nem állhatott. 

Abszolúte megértem, hogy Esterházy csak úgy „lekálmánbácsizza” Mikszáthot a regényeiben. Amikor az ember olvas, egyfolytában ilyen „kálmánbácsis” viszonyban van az elbeszélővel. Aki mesél. Mikor mi jut eszébe, azt. Egy XIX. századi Don Quijote-történetet, Sancho Panza nélkül (mert barátja, az nincs a főúrnak egy se, csak azért ragadnak rá az emberek, mert jól fizeti őket), két testvér gonosz marakodását, közben egy kikapós pozsonyi asszonyét, egy színészét, aki lengyelnek mondta magát, egy másikét, akinek senki egy árva szavát se hiszi, és mesél egy olyan emberről is, aki mindenkinek azt mesélte, hogy az ő sógora megveszett, és semmi egyébről nem volt nevezetes. Se ő, se a sógora. Valakiről azt mesélik, hogy az egész életében valakiről mesélt… és az ember mindjárt a posztmodern korban találja magát. 

Oldalanként újabb meg újabb anekdoták bukkannak fel, kisebbek, nagyobbak, szomorúak, meghatóak és mulatságosak (időnként az embernek fülig ér a szája), amilyeneket a mai napig mesélünk egymásnak, mert ezt a mai napig nagyon szeretjük itten az Elbától keletre…
…és semmi más nem fogja össze őket, csak az a bizonyos „kálmánbácsis” hang, egy bölcs, tapasztalt, mosolygós-keserű elbeszélő hangja, aki maga se tud semmit biztosra, sőt. Mindent csak pletykából, hallomásból, újságból (amelyeknek hinni, ugye, nem lehet), anekdotából, de azt is vagy tíz éve hallotta attól, aki ott volt, amikor mesélték… Aztán persze pont a cselekmény legfontosabb fordulatain nagyon vigyáz, hogy beiktasson maga helyett egy másik mesélőt, aki lehetőleg még nála is megbízhatatlanabb, és azzal adatja elő, hogy mi történt (ha igaz).

Aztán néha felkapja az ember a fejét, hogy nézd már, nem összeértek a meseszálak? Addig kanyargatta Kálmán bácsi, hogy a végén cselekménye lett a regénynek! Ilyet se tud más.

De Miloszlávot még mindig utálom. Abból nem engedek. Az mekkora balfék már, a romantikus hősi ábrázatával, a szeplőtlen lelkével meg az idealizmusával együtt. A megszemélyesült balszerencse. Valahányszor szegény Apolka szörnyű bajba kerül, Miloszlávot hat kilométerre nem lehet fellelni, de mihelyt kicsit jobbra akarna fordulni az Apolka sorsa, Miloszláv abban a pillanatban megjelenik (komolyan mondom, mint a rugós bohócfej a dobozból), és bejelenti, hogy Apolka sorsát senki másnak nem szabad jobbra fordítani, csak és kizárólag neki. Jézusom, mint az óvodában… és ezt el is hiszi… meg Apolka is… látszik, hogy semmit nem tud szegényke a világról… de hát csoda?…

Ezt 2015. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2015. január 2. 

Harmadik újraolvasás vége.
Ez a szöveg minden olvasással jobb lesz. Hogy a bánatba' csinálja? 
Még emlékszem az első olvasásra, voltam vagy tizenhat éves, és nem értettem, mi a baj a Vauquer-házzal, nekem annyira hangulatos… hát, azt hiszem, felnőttem, mert most már értem. Sőt, azt a keserű-sötét humorát is értem. Aki a regény elejét olvassa, erre figyeljen oda: mi a kapcsolat emberek és tárgyak között, miben hasonlítanak és hogyan hatnak egymásra? Ha erre rááll, akkor biza fejbe fogja vágni az első harminc oldal, utána pedig belefeledkezik a regénybe.

Már gond nélkül értem a kiáltó ellentéteket is pazarlás és nyomor között, értem a kedélyes és szellemeskedő beszélgetéseket a nagy semmiről, a szereplők közötti bonyolult érzelmi viszonyokat, és azt a mérhetetlen önzést, amelybe gyakorlatilag mindenki belegabalyodik így vagy úgy. Hogy Goriot apó az utolsó csepp vérét odaadja a lányaiért, de magasról tesz arra, hogy a másik apa fiát meggyilkolják. Hogy az orvostanhallgató napokon át el nem mozdul a betegágy mellől, jó darab ideig gyakorlatilag egyedül ápolja, de azért közben tanulmányozza is rajta a rendkívül érdekes betegséget. Hogy nemhogy a házasságot, még a házasságtörő szerelmeket is a pénz és a rang utáni vágy motiválja, még akkor is, ha akár a férfi, akár a nő szabad akaratából választ.
Ja, és most már, hogy a sorok között is tudok olvasni, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy – nem lövök le poént, nem mondok nevet – az egyik legéletrevalóbb szereplő, aki hosszú ideig képes igazi szeretettel fordulni a másik felé, meleg. Semmi tettlegesség nem történik, sőt, még a mondott szereplő akarja a leginkább megházasítani az illetőt. De látszik, hogy szereti, ezt az én koromban már nem lehet félreérteni. Még egy alig bújtatott vallomás is elhangzik, persze akkor, amikor már mindenhez késő. (Megj.: Azóta ellenőriztem a szakirodalomban. Feltaláltam a spanyolviaszt, azaz mindenki tudta, csak én nem.) 

Kitűnő ötlet volt ezt a történetet kalandregényként megírni. Mert az. Rastignac útja Párizs nyomornegyede és legelőkelőbb palotái között a kalandregény sablonjait követi, szinte minden szereplőért lehet és van is ok izgulni, fordulat akad bőven. Ami nagyon durva: Párizs legmagasabb rangú asszonya és a szökött fegyenc ugyanolyan erkölcsiségre tanítják Rastignacot.

Azt, hogy ez a Lear király története a XIX. századi Párizsba átültetve, már biztosan rengetegen elmondták előttem. A mese, amelyet a Lear király feldolgoz, persze jóval régebbi, és abban a két idősebb, gonosz lány mellett ott van a harmadik, a legkisebb, aki igazán szereti az apját. A Lear királyban a harmadik kudarcot vall… a Goriot apóban meg már nincs is.

Abban viszont, amit a könyv sejtet, hogy léteznek MÉG (és tessék különös hangsúlyt helyezni erre a MÉG-re és a benne rejlő időbeliségre, vagy inkább szorongásra) tökéletes, magányos és hibátlan tiszta lelkek, a gyermekkor ártatlanságában és/vagy vidéki visszavonultságban, na, abban nem hiszek. Tipikus nagyvárosi gondolkodás, mondhatnám. 

10/9

– —- –

2020. január 12. 

Újraolvasás. Mióta ezt megírtam, már a második, mert 2018-ban is tanítottam.

És most fölment tíz pontra ez a galád. Úristen, de jó vót.

Megint észrevettem egy csomó mindent, amit korábban nem, és tisztára megrendített. Nem a Goriot apó sorsa. Mellékszereplőkre gondolok. Pluszban: ti tudtátok, hogy ennek az embernek nemhogy van humora, hanem még nem is kizárólag keserű és sötét? Én most jöttem rá.

És most nagyon sürgősen szeretnék egy másik Balzac-regényt, mert amúgy én ettől az embertől még elképesztően keveset olvastam. Csak hát az van, ami szokott lenni, hogy megint öt könyv érdekel egyszerre, az időnyerőmet meg még mindig nem küldték a Mágiaügyi Minisztériumból, írok már nekik valami reklamációt, ezt így nem lehet.

Azok után, hogy már száz oldalt elolvastam a Gargantuából, és az ismeretlen szavakat ki is írtam, tanultam is, határozottan érzem a késztetést, hogy Balzacot is franciául folytassam. Rabelais-nál nem lehet nehezebb.

Utóirat: Balzacban amúgy az a jó, hogy ha az embert történetesen nagyságrendekkel jobban érdekli a mellékszereplők sorsa, egész biztos talál olyan szöveget, amelyikben ők válnak főszereplővé.

10/10

FRISSÍTÉS: Azóta elolvastam több folytatást is, itt írtam az egyikről, itt a másikról. Itt pedig Rabelais könyvéről írtam. 

Újraolvasás vége.

Töprengés.

Amihez kétség nem fér: ez a könyv gyönyörű. Nem amiről szól, hanem ahogy meg van írva. Hajszálpontos megfogalmazások, néhány mondattal megragadott hangulatok, élénk színekkel kiemelt, apró képek, mint egy japán festményen. A dolgok sokszor önmaguknál többet jelentenek. Szavak patikamérlegen kimérve, szerkesztés körzővel-vonalzóval, mindenre éppen annyi idő és hely jut, amennyi kell. Oldalanként legalább ötször olyan nyelvi gazdagság csap szembe, amelyet csak irigyelni tudok, szerzőtől is, fordítótól is. Mintha nem is regényt olvasnék, hanem verset. Kb. annyi energiát fordíthatott rá Flaubert, mintha majd négyszáz oldalnyi verseskötetet hozott volna össze.

És közben azok a végtelenül nevetséges és mégis sajnálni/utálni való szereplők, egymás mellett elcsúszó gondolatvilágukkal, ahogy mind bezárkózik a saját világába, és a saját korlátoltsága vagy gőgje miatt nem lát ki belőle, nem látja meg még azt sem, aki közvetlenül mellette eszik, alszik, lélegzik. A férj nem ismeri a feleségét, a feleség a férjét, a szülő a gyerekét, a szeretők egymásban csak a saját vágyaik kivetülését látják, és vagy nagyon meglepődnek, vagy meg is sértődnek, vagy éppen észre se veszik, ha nem azt kapják, amit vártak. Balzac elég sötét képet fest a testi-lelki nyomorúságról – Bovarynénak még ez a Balzac-világ is csodavilág, amelytől boldogságot remélne, de amelybe csak kintről, lábujjhegyen kukucskálhat be.

Bár ki tudja? Ha bejutna abba a világba, amelyre vágyik, valószínűleg azzal is csak percekig lenne elégedett. Tényleg „női Don Quijote” – de az ő példáján látszik igazán, mennyi esze volt Don Quijoténak. Esze bizony. Mert ő pontosan tudta, hogy az eszménykép az eszmények világában tartózkodik, és meg sem szabad próbálni elérni.
Emma ezt nem tudja. De nem tudja ám Léon se, Justin se, akik ugyanolyan megrögzött eszmény-kergetők és légvárépítők, mint az asszony, akit szeretnek. Rodolphe túlságosan gyakorlatias(nak hiszi magát) hozzá, hogy ebbe belegondoljon – ő azt nem veszi észre, hogy a gyakorlatiasságával szerzett függetlensége azért olyan könnyű, mert üres –, Charles viszont szerintem legalábbis sejti. Akármilyen buta a szentem. Számára a felesége az eszmény, akit távolról csodál még akkor is, amikor közvetlen közelből látja-hallja. Elfogadja az asszony lelki-szellemi felsőbbrendűségét (bár ezt a férjet aztán igazán nem nehéz felülmúlni), végtelenül tiszteli és imádja, de meg sem próbál közelebb jutni hozzá. Talán nem is akarja észrevenni, hogy csalják.

Persze könnyű kívülről nevetségesnek ítélni Emmát. Könnyű mondani, hogy bolondság volt az amúgy elég rémes ízléssel megválasztott, és gyakorlatilag kábítószerként használt olvasmányaival azonosítani az életét, és azt képzelni, hogy majd Scott-regényhősök jönnek vele szembe az utcán. Így is lehet nézni a sorsát, persze. De úgy is, hogy: íme, egy asszony, aki többet akart, mint amennyit a társadalmi helyzete megengedett neki – az vesse rá az első követ, aki mindennap reggeltől estig maradéktalanul elégedett az életkörülményeivel.

Ezt 2015. január 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Szerettem volna jobban szeretni ezt a könyvet, de így sem bántam meg, hogy elolvastam. Az alapművek közé tartozik, az biztos. De nem könnyű olvasni, az is biztos. Még nekem se. És nem azért, mert egy kegyetlen szibériai büntetőtelepen játszódik, és egy elítélt nézőpontjából látjuk „a holtak házát”.
Van ugyan neki kerettörténete – egy hajdani elítélt feljegyzéseit találják meg és adják ki –, de elég átlátszó. Elég gyakran megfeledkezik róla az elbeszélő, hogy ő tulajdonképpen egy zárkózott feleséggyilkos. Ki-kiszalad a száján, hogy politikai okból ítélték el – ahogyan Dosztojevszkijt is.

Nem egyszerűen önéletrajz ez mégsem, sem nem kizárólag a büntetőtelepek bemutatása. Amire mindvégig koncentrál a könyv, az az ott élő emberek, a fegyencek közössége. Beszél eleget a kényszermunkáról, az egészségtelen közegben átélt testi szenvedésekről és azokról az apróságokról, amelyekre nem is gondolunk, ha fogságról beszélünk, pedig igencsak keservessé tudják tenni az ember életét (pl. hogy soha egyetlen percig sem lehet egyedül, vagy hogy megfosztják minden kultúrától). De nem ez az igazán fontos. Hanem ahogyan rendre felbukkannak a különböző figurák, sikkasztók, gyilkosok, kémek, tolvajok, ritkábban ártatlanul elítéltek is; ahogyan közösséggé szerveződnek, rétegződnek, konfliktusba kerülnek, kibékülnek, dolgoznak, ünnepelnek, imádkoznak, nevetnek, tanulnak, terveket szőnek. És ahogyan az általuk elkövetett (vagy el nem követett) vétkeket ütközteti, kimondva vagy kimondatlanul, a törvénnyel. Meg azzal, ahogy a törvény képviselői viselkednek. Gyakran kegyetlenebbül, mint maguk a bűnözők.
Két-háromoldalanként akad valaki, akit „talpig becsületes”-nek, „derék ember”-nek, „szelíd, vallásos ember”-nek jellemez az elbeszélő, ráadásul folyamatosan azt a szót használja rájuk, amelyet az orosz nyelv az elítéltekre kitalált: „szerencsétlenek”. Ha egy szóval kéne összefoglalnom a könyvet, az talán a megbocsátás lenne. Vagy az irgalom. Mindvégig azt sugallja, és sikerrel, hogy itt hatalmas energiák, valódi tehetségek bűnös elpazarlása folyik; hogy ezek az emberek nem érdemelték meg a sorsukat, és ha vétettek is, a törvény bűne nagyobb, amikor ennyire aránytalan szigorúsággal bünteti őket. Ezt így, hogy „a törvény bűne” nem mondja ki sehol, de így is sokkolhatta a közönséget a maga idejében. Még akkor is, ha ellensúlynak beiktat néha olyan aljasságokat, vagy éppen hátborzongató rémtörténeteket, amelyeket a rabokról terjesztenek, vagy ők saját magukról, és amelyekért tényleg nem lehet az illetőket sajnálni.

Nagyon meglepődtem azon, ahogy a rabok elkülönültek egymástól. Azt gondolná az ember, hogy ahol mindenki egyformán kényszermunkára van ítélve, mindenki egyazon helyre van bezárva, és bárkit bármilyen munkára kivezényelhetnek, ott legfeljebb az jelenthet különbséget a foglyok között, hogy ki mennyi idő múlva szabadul. De nem. A nemesember, az ott is nemesember, csak fordított előjellel: a parasztot sokkal könnyebben befogadják, sokkal hamarabb köt barátságokat. A nemest erősen kirekesztik maguk közül a rabok, hiába ugyanaz a nyomorúság a sorsa. Évek munkája kell ahhoz, hogy megszeressék. És az sem mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű: felbukkannak itt lengyelek és tatárok is, akiket még a vallásuk is elkülönít az oroszoktól. Ezek a szakadékok mindvégig meg is maradnak, legfeljebb hidat ver rajtuk keresztül a szeretet.

Amit nem szerettem: a szöveg végtelen egyhangúsága. Belegondolva teljesen logikus persze, hogy egy olyan életformát, amelyet éppen az egyhangúsága tesz keservessé, egy ilyen száraz, egyáltalán nem regényszerű, inkább szociográfiára emlékeztető beszámolóban mutasson be a könyv, de attól még idegesített. Időnként nagyon is. Pedig én aztán elég sokat kibírok ezen a téren. Hanem hát ez az én ízlésemnek a hibája. Úgyhogy a négy csillag az élménynek szól, nem a könyv esztétikai értékének.

Ezt 2015. január 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Műfajteremtő antiutópia (mai divatos nevén disztópia, lassan kezdem megszokni) a legkorábbi szovjet időkből. Minőségét jelzi, hogy hazájában elég sokáig be volt tiltva, és hamarabb jelent meg angolul, mint oroszul.

Szegény Platón, ha tudta volna, mit indít el azzal a hideglelős Államával, lehet, hozzá se fog. Ez a könyv is onnan indít, rögtön az első lapokon belecsap a lecsóba: XXX. századi szereplői a tökéletes boldogságot megvalósító államot akarják, és ennek érdekében lemondanak a „szertelen szabadság”-ról… sőt mindenféle szabadságról. Név nincs, magántulajdon nincs, család nincs, falanszter van, csak nem úgy hívják. Ja, és mindennek az ára az, hogy a külvilágtól teljesen elidegenedjenek, fallal válasszák el magukat a káoszt jelentő természettől.

A Molyon elég alacsony százalékon áll, annyit azért nem érdemel. Az olvasókat valószínűleg a stílus taszíthatja leginkább. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód szaggatott, zaklatott, a mondatok rendszeresen nem fejeződnek be, sokszor „összedobált” hatást keltenek, és a párbeszédek szeretnek éppen egy másodperccel az előtt abbamaradni, hogy az olvasó felfogná, melyik szereplő mire jött rá. Nekem filmszerű ez az egész: mintha csak felvillannának egyes képek, nyomasztóan fura megvilágításban, gyors egymásutánban összevágva. Nagyon távol áll a mai ízléstől a húszas évek avantgárdja, de ha csak egy expresszionista filmet megnéztek, mondjuk, a filmtörténet első thrillerét, érteni fogjátok, miről beszélek.*

Szerintem pont ilyen stílus illik a főszereplőhöz, aki szinte mindenestül korának gyermeke, nemcsak elfogadja a körülötte levő világot, hanem szeret is benne élni, és amikor rájön, hogy nincs abban a világban minden rendben, akkor keményen megharcol saját magával, a belénevelt erkölcsiséggel is, nemcsak a rendszer támogatóival. Ő maga sem más, mint támogató, a feljegyzéseit is ezért kezdi írni. (Más kérdés, hogy hamar ellentmondásba kerül a saját kezdeti céljaival.) Amíg nyugodt az élete, a mondatai is kiegyensúlyozottak. Amikor megszűnik a nyugalom, a mondatok is darabokra törnek.

Az, hogy a regény sci-fi is, kevésbé hangsúlyos – vagy csak én nem értettem kristálytisztán a tudományos fejtegetéseket. Matekos sci-fi, hát ilyen is van. A matematika elvontsága is tökéletesen illik egy olyan regényhez, ahol nevek helyett számaik vannak az embereknek, és a szám sem őket jelenti, hanem a helyet, ahol laknak. A világuk pedig a geometria szabályainak megfelelően épül föl.

Szóval igazából nem is tudom, miért akartam tőle egy pontot levonni… de biztos, hogy szubjektív oka volt. Mostanában nem szeretnék antiutópiát olvasni. Majd később.

Ezt 2018. március 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, szinte minden ismerősömtől csak dicsérni hallottam. Nekem már nem adták fel kötelezőként. Pedig erről a könyvről szívesen beszélgetnék én is, ma is, bárkivel. Nemcsak kor- és társadalomrajznak kitűnő; nemcsak a természet és az ember szoros, bár távolról sem idillikus kapcsolata bontakozik ki belőle. Ez pont elég lenne, de a könyv ennél több.

Ami a társadalomrajzot illeti, soha életemben nem jártam Kirgizisztánnak még a közelében sem, de azt hiszem, a kép nagyon is hiteles. És ismerős. Ősi hagyományok (jurta, állattartás, versenyjátékok) vegyülnek újfajta törekvésekkel, aztán hol az egyik bizonyul értékesebbnek, hol a másik. A kép nem fekete-fehér. Pedig őszintén szólva azt hittem (könyörgöm, egy hatvanas évekbeli kisregényről beszélünk, amely a Szovjetunióban jelent meg, és x darab állami díjat kapott!), hogy majd legalábbis csöndesen a szovjet rendszer oldalán billen alá a mérleg – és nem. Annyira nem, hogy az izgalmasabb részeknél az egyik énem soronként döbbenten kérdezgette a másiktól: hogy lehetett ezt megjelentetni? hogy adhattak ennek díjakat? hogy lett belőle szó szerint bestseller?

Arról nem is beszélek, hogy valahányszor egy gépkocsi megjelenik a színen, az szinte fizikai fájdalmat okoz a korábbi természetleírások után. Azzal olaj jön, alkohol, izzadságszag és szitok. No de hogy a kolhoz, amelyért Tanabaj annyit küszködik, az fosztja meg mindentől, ami kedves neki? Meg azok a címeres gazemberek a vezető pozíciókban, akik Tanabajt meg se látják (mint ahogy nem látják mindazokat, akik az ételüket, ruhájukat, fekhelyüket, közlekedési eszközeiket, a fejük fölé a fedelet adják), csak az érdekli őket, ami megfoghatatlan: az egymással való rivalizálás és a hatalom? Ilyet leírni, kinyomtatni, díjjal jutalmazni? „Hát hol marad a fegyelem?!” És ami a legjobban fájt: hogy ez a „mindent megkövetelnek, semmit nem segítenek, de Isten őrizz, hogy felemeld a szavad, mert azt még jobban megbánod, te is meg a családod is” – ez a hozzáállás bizony átkel az országhatárokon.

A megfogható és a megfoghatatlan: azt hiszem, ezzel az ellentétpárral lehet legjobban megvilágítani a természetben élő emberek és a fölöttük uralkodó hatalom közötti ellentétet. Mert a természetben élő embernek nem jut hatalom, legfeljebb egy egészen rövid időre, és akkor sem tud élni vele: élete legnagyobb hibáját követi el. A víz, a föld, a só, a széna, a trágya, a ló, a juh, a kisbárány, a holttest, a vasvilla – mind megfogható, megismerhető, szerethető, siratható. Ez persze egy pillanatig se jelenti azt, hogy a természet, a kirgiz hegyek és a sztyepp valami álmodozásra való idill helye volna. Közömbös, nem ismer irgalmat, alkot és pusztít, olykor ugyanazon az egyetlen napon. (A juhnyájas részt szerintem az életben nem fogom elfelejteni.) De mindig megfogható. Azok viszont, akik a munkát elrendelik, a parancsot kiadják, a hibát kárhoztatják, a büntetést kiróják: megfoghatatlanok, kisiklanak az ember kezéből, puszta fantomok, akikkel harcolni nem lehet, mert saját magát szúrja meg az ember. Mégis nagyobb erejük van, mint a víznek, a földnek, a lónak. Ember legyen, aki ezt felfogja. Tanabajnak, azt hiszem, van elég esze felfogni. Csak éppen semmire se megy vele, mert megoldani ettől még nem tudja a helyzetet. Úgy általában Tanabaj szinte mindig hibázik, ha ezekkel a fantomokkal kerül érintkezésbe. Kicsúszik a lába alól a talaj, a szavai elfogynak, az olvasónak meg sírni volna kedve.

Írok itten mindenféléről, szegény Gülszári meg mintha ki is ment volna a fejemből… pedig nem ment, hiszen őróla is írtam: a sárga „poroszka ló”-ról. Méltó párja Tanabajnak, sőt időnként az volt az érzésem, mintha Tanabaj másik énje lenne. Aki nem önmagáé, de nem is azé a gazdáé, akit szeret – aki számára ismeretlen, érthetetlen érdekeknek köteles engedelmeskedni – akit nyereg alá, majd járomba törnek, elveszik a szabadságát, az erejét, mindazt, amivel védekezhetne, és magányossá teszik – aki örökké fut, rohan („siet”, ahogyan Tanabaj), és akinek végül nem is marad más, csak a futás, puszta illúziója a szabadságnak. Mindig a nap felé.

A regény első harmada tetszett a legjobban, abban is az, ahogyan a napról beszél. Sűrűn, szinte minden harmadik oldalon felbukkant, sokszor és sokféleképpen, de mindig úgy, hogy szinte tapinthatóvá („megfoghatóvá”) vált maga is. De mindig csak „szinte”. Ezt az egyet soha nem érheti el sem a ló, sem a lovasa, akárhogy száguld feléje. Embertől, földtől független erő.

Ez tetszett. De a többit se fogom elfelejteni. Nagyon szép könyv ez, maradandó érték.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 1-én írtam.

Pontszám: 10/9