Hát erről nehéz…

Főleg személyes érintettség okán…

Felfedezhető ugyanis némi halvány sorspárhuzam köztem és „a gyerek” között, akit ezek az (egyébként önéletrajzi ihletésű) novellák megalkotnak…

De azt hiszem, már maga az a tény, hogy ennyi évtized távlatából (a novellák a hatvanas évek magyar faluját idézik, én meg a nyolcvanas évek magyar falujában voltam gyerek) még érzékelem a sorspárhuzamot, és a tükörszilánkokban időnként felismerhető vagyok (hol én, hol a szüleim, nagyszüleim) – azaz a szövegek önmagukon túlmutatnak, általános összefüggésekbe illeszkednek – már maga ez is egyfajta értékmérő.

Ezekről a párhuzamokról a továbbiakban nem szeretnék beszélni – magánban szívesen, ha valaki kíváncsi rájuk –, csak annyit jegyzek meg, hogy aki úgy tekint erre a könyvre, mint a korabeli vidéki nyomor ábrázolására, az bizony nagyot téved. Ez a falu egyáltalán nem nyomorúságos. Olyan, mint a többi. Igen, sár van, télen hideg van és nyáron meleg, kinti budi is van, amelyhez szintén sáron át kell menni, tévéért vagy autóért pedig sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Különbözik a nagyvárostól – különösen kiáltó a különbség, ha a közeli Budapesttel hasonlítják össze –, de a nyomor, az nem itt kezdődik.

Talán éppen azért nem éreztem valami nagyon nyomasztónak a könyvben megrajzolt világot, mert volt nekem is részem hasonlóban (még ha néhány évtized különbséggel is), és túl lehetett élni. Talán éppen ezért látom a szépségeit is, a megtartó erejét, amely a közösségnek egyetlen tagját sem engedi elsüllyedni – igaz, kiemelkedni se nagyon. A bizonyos idilltől igen messze van a novellák falusi közössége, de az adott körülmények között teljesen normális, működőképes közösség ez, amelynek megvan a maga szépsége és a maga embertelensége, amelyhez korántsem feltétlenül öröm tartozni, amelyet gyöngéden szeretni és zsigerből gyűlölni egyaránt lehet – de a könyvcím megtévesztő. Nem arról van itt szó, hogy a novellák „gyereke” a sötétségből (asszociáció: gonosz, csúf, elmaradott közegből) indul, és kijut a fényre (boldog, tiszta, fejlett világba). Nem. Az már a negyedik oldalon kiderül, hogy a „napra jutni” kifejezésnek elsősorban a tapasztalatokhoz jutáshoz, az „éréshez”, a családból való kikerüléshez van köze, amelyet lakóhelytől függetlenül mindenki végigcsinál.

Akkor most vonatkoztassunk el egy kicsit tőlem mint olvasótól (bár sírok-rívok itten, hogy el kell tőlem vonatkoztatni), és állapítsuk meg, hogy ez egy kitűnően megírt könyv. Van benne korrajz meg társadalomrajz meg magyar történelem alulnézetből, van benne azonosítatlan, névtelen, ámde valószerűen megalkotott világ, vannak benne egyénített – ettől függetlenül névtelen, tehát bárkivel azonosítható, tehát mégse egyénített, tehátakkormostezhogyvan, estetízkorazérsebogozomki – szereplők, köztük egy kisfiúval, aki igen magányos, igen hallgatag, igen szorongásos és igen rokonszenves, főleg azért, mert mindig mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja,* és indiános könyveket olvas,** és régész akar lenni,*** és sajnálja az állatokat, amelyeket megölnek, de erről nem szól senkinek.**** Valamint van benne negyven darab novella, megírva – döccenők nélkül, hibátlan stílusban – a magyar (kelet-európai) anekdota hagyományai szerint, melyben inkább az elmondás hogyanja a fontos, nem annyira a téma, bár az utóbbi se kifejezetten piskóta-kategóriás.

Olvasható. Ajánlható. Ajándékba adható.
(Fogom is. Azt is tudom, kinek.)

* Nyilvánosság előtt is vállalható sorspárhuzam.
** Mint fent.
*** Mint még fentebb.
**** …

Ezt 2015. február 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10