Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, szinte minden ismerősömtől csak dicsérni hallottam. Nekem már nem adták fel kötelezőként. Pedig erről a könyvről szívesen beszélgetnék én is, ma is, bárkivel. Nemcsak kor- és társadalomrajznak kitűnő; nemcsak a természet és az ember szoros, bár távolról sem idillikus kapcsolata bontakozik ki belőle. Ez pont elég lenne, de a könyv ennél több.

Ami a társadalomrajzot illeti, soha életemben nem jártam Kirgizisztánnak még a közelében sem, de azt hiszem, a kép nagyon is hiteles. És ismerős. Ősi hagyományok (jurta, állattartás, versenyjátékok) vegyülnek újfajta törekvésekkel, aztán hol az egyik bizonyul értékesebbnek, hol a másik. A kép nem fekete-fehér. Pedig őszintén szólva azt hittem (könyörgöm, egy hatvanas évekbeli kisregényről beszélünk, amely a Szovjetunióban jelent meg, és x darab állami díjat kapott!), hogy majd legalábbis csöndesen a szovjet rendszer oldalán billen alá a mérleg – és nem. Annyira nem, hogy az izgalmasabb részeknél az egyik énem soronként döbbenten kérdezgette a másiktól: hogy lehetett ezt megjelentetni? hogy adhattak ennek díjakat? hogy lett belőle szó szerint bestseller?

Arról nem is beszélek, hogy valahányszor egy gépkocsi megjelenik a színen, az szinte fizikai fájdalmat okoz a korábbi természetleírások után. Azzal olaj jön, alkohol, izzadságszag és szitok. No de hogy a kolhoz, amelyért Tanabaj annyit küszködik, az fosztja meg mindentől, ami kedves neki? Meg azok a címeres gazemberek a vezető pozíciókban, akik Tanabajt meg se látják (mint ahogy nem látják mindazokat, akik az ételüket, ruhájukat, fekhelyüket, közlekedési eszközeiket, a fejük fölé a fedelet adják), csak az érdekli őket, ami megfoghatatlan: az egymással való rivalizálás és a hatalom? Ilyet leírni, kinyomtatni, díjjal jutalmazni? „Hát hol marad a fegyelem?!” És ami a legjobban fájt: hogy ez a „mindent megkövetelnek, semmit nem segítenek, de Isten őrizz, hogy felemeld a szavad, mert azt még jobban megbánod, te is meg a családod is” – ez a hozzáállás bizony átkel az országhatárokon.

A megfogható és a megfoghatatlan: azt hiszem, ezzel az ellentétpárral lehet legjobban megvilágítani a természetben élő emberek és a fölöttük uralkodó hatalom közötti ellentétet. Mert a természetben élő embernek nem jut hatalom, legfeljebb egy egészen rövid időre, és akkor sem tud élni vele: élete legnagyobb hibáját követi el. A víz, a föld, a só, a széna, a trágya, a ló, a juh, a kisbárány, a holttest, a vasvilla – mind megfogható, megismerhető, szerethető, siratható. Ez persze egy pillanatig se jelenti azt, hogy a természet, a kirgiz hegyek és a sztyepp valami álmodozásra való idill helye volna. Közömbös, nem ismer irgalmat, alkot és pusztít, olykor ugyanazon az egyetlen napon. (A juhnyájas részt szerintem az életben nem fogom elfelejteni.) De mindig megfogható. Azok viszont, akik a munkát elrendelik, a parancsot kiadják, a hibát kárhoztatják, a büntetést kiróják: megfoghatatlanok, kisiklanak az ember kezéből, puszta fantomok, akikkel harcolni nem lehet, mert saját magát szúrja meg az ember. Mégis nagyobb erejük van, mint a víznek, a földnek, a lónak. Ember legyen, aki ezt felfogja. Tanabajnak, azt hiszem, van elég esze felfogni. Csak éppen semmire se megy vele, mert megoldani ettől még nem tudja a helyzetet. Úgy általában Tanabaj szinte mindig hibázik, ha ezekkel a fantomokkal kerül érintkezésbe. Kicsúszik a lába alól a talaj, a szavai elfogynak, az olvasónak meg sírni volna kedve.

Írok itten mindenféléről, szegény Gülszári meg mintha ki is ment volna a fejemből… pedig nem ment, hiszen őróla is írtam: a sárga „poroszka ló”-ról. Méltó párja Tanabajnak, sőt időnként az volt az érzésem, mintha Tanabaj másik énje lenne. Aki nem önmagáé, de nem is azé a gazdáé, akit szeret – aki számára ismeretlen, érthetetlen érdekeknek köteles engedelmeskedni – akit nyereg alá, majd járomba törnek, elveszik a szabadságát, az erejét, mindazt, amivel védekezhetne, és magányossá teszik – aki örökké fut, rohan („siet”, ahogyan Tanabaj), és akinek végül nem is marad más, csak a futás, puszta illúziója a szabadságnak. Mindig a nap felé.

A regény első harmada tetszett a legjobban, abban is az, ahogyan a napról beszél. Sűrűn, szinte minden harmadik oldalon felbukkant, sokszor és sokféleképpen, de mindig úgy, hogy szinte tapinthatóvá („megfoghatóvá”) vált maga is. De mindig csak „szinte”. Ezt az egyet soha nem érheti el sem a ló, sem a lovasa, akárhogy száguld feléje. Embertől, földtől független erő.

Ez tetszett. De a többit se fogom elfelejteni. Nagyon szép könyv ez, maradandó érték.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 1-én írtam.

Pontszám: 10/9