A fülszövegíró elmegy a fenébe. Nem volt ez rossz egyáltalán, csak én nem ezt a lovat akartam. 

Ötszázhetven apró betűs oldal kétszáz évvel ezelőttről. Ma tagolatlan történetfolyam, akkoriban úgy jelent meg, ahogy készült, folytatásonként. Így nézett ki a kor szappanoperája. Ekkora helyen aztán ki lehetett bontakozni minden irányban. Jut tér mindennek, amit Balzacban szeretek: a humornak, az ironikusan távolságtartó társadalomleírásoknak, meg annak, ahogy (főleg mellék)szereplőket teremt. Ebből a regényből sem csak az derül ki, hogy milyen karriert futhat be egy fiatalember, ha gyönyörű, fantasztikusan tehetséges, és még fantasztikusabban hülye (pontosabban hiszékeny és befolyásolható). Hanem rengeteg minden a korabeli francia társadalomról, szokás szerint bárótól az ócskásig, és olyanokat odamondogat az újságírás és a könyvkiadás működéséről, hogy évtizedekre érvényben marad.* Hogy mit jelent bértollnoknak lenni, a megélhetés és a karrier kedvéért óránként véleményt váltani, a nyilvánosság erejével a mennybe emelni vagy a sárba rántani valakit (tekintet nélkül a valódi teljesítményére), és igény szerint elárulni azt, akinek tegnap még a nyakába kellett borulni... hú, ez nagyon ott van. És mindennek a közepébe odadobva egy szerencsétlen zseni, aki mindenhez is ért, de tényleg, csak arra nem jön rá nyolcvan pofon után se, hogy aki dicséri, az nem biztos, hogy jót akar neki.

Honnan tudná? Ezt a hülye Lucient pendelyes korától kezdve kényeztette boldog-boldogtalan, mert szép (ez úgy átlag ötoldalanként elhangzik), mert ragyogóan tehetséges, mert egyetlen fiú a családban – tehát a regény elejétől végéig természetesnek és magától értetődőnek tartja, hogy őt kiszolgálják, őt pénzzel tömjék, őneki hízelegjenek, őérte mindenki mindent megtegyen. És egyébként tényleg gyakran megkapja, amit akar, valódi értékeket is. Csak hát az van, hogy minden apróbb-nagyobb szerzeménytől még nagyobbra fújja fel magát, és azt gondolja, ez örökkön-örökké így lesz, csak a kezét kell kinyújtania. Ha valamit esetleg viszonoz, akkor azt csak azért teszi, hogy ráadásul még nagylelkűnek és jószívűnek is érezhesse magát. Mert valami erkölcsi érzéke azért van, sőt, még sok is, időnként jobban járna mindenki, ha kevesebb lenne, mert akkor legalább nem próbálna segíteni azokon, akiket szeret. Úgy, hogy lehetőleg még romoljon is a helyzetük. Az életútjáról (mármint amennyi a regényben elhangzik) az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít Rastignacéra a Goriot apóból (itt írtam róla): ő is vidékről (konkrétan ugyanarról a vidékről) kerül Párizsba, óriási ambíciókkal, pénzt akar, és kapcsolatokat keres, és még a módszerek között is van párhuzam, de hát Rastignac, ha a templom egere is, akkor is báró, Lucien meg, ha megfeszül, akkor is egy patikus fia, ez pedig óriási különbség, mert azt hozza magával, hogy adott helyekre beengedik vagy nem. Ja, meg a stílust is. Ami Rastignacnak van, Luciennek nincs.** 

A regény nyolcvanöt százaléka Lucienlucienlucien, Lucien jobbról, Lucien balról, Lucien részegen, Lucien alva, Lucien éhesen, Lucien könnyes szemmel, Luciennel húsz oldal után torkig voltam, és jött még ötszáz, hogy a fészkes fene ette volna meg. Én ezt a majmot, bármilyen jól meg van írva, bármilyen tanulságos a sorsa, mérhetetlenül untam látni. Az életben se szeretem a hülye embert, és ez annyira hülye, hogy az már fáj. Egy darabig sajnálni való, a vége felé már szerettem volna egy lapáttal addig ütni, amíg mozog. Az utolsó mellékszereplő is izgalmasabb volt nekem. Találtam egy-két ismerőst is a a Goriot apóból, vígan üdvözöltem őket, némelyiken meglepődtem, hogy kinyílt a pofája szeme. Balzac nőalakjaiért külön köszönet és hála, mivel nem pusztán egy-, esetleg kétféle van belőlük, hanem mind egyéniség, még zseni is van közöttük. Ritka dolog ez a XIX. századi férfiírók műveiben. Coralie, a színésznő, akit pici korától mindenféle értelemben kihasználnak, és csodálatos tehetség, de muszáj neki hozzá a doppingszer, a dopping pedig a taps, ha az nincs, vége van. (A képen a fizetett tapsolók főnöke látható.***) Louise de Négrepelisse metamorfózisai. Ève Chardon/Séchard józan esze, komoly megbízhatósága. A férfi szereplők közül, bármennyire is ellentmondásos, Petit-Claud, az ügyvéd vált a legemlékezetesebbé: a rendes, jóravaló ember, aki karriert akar csinálni, és úgy válik képmutatóvá, hogy még az őszinteséget is fel tudja használni a saját céljaira. Veszélyes ember, mégsem gonosz, és nem is egyértelműen ártalmas. Mihelyt el tudtam vonatkoztatni attól, amit művel, nagyon érdekes volt figyelni, hogyan manipulál.

Én szeretem az olyan történeteket, amelyekben a szereplők minden cselekedete és szava mindig a jellemükből következik. Noha láthatólag megvan a koncepció, de nincs minden annak alárendelve, és útközben változhat is, ha a szereplők cselekedetei mást diktálnak. 

Csak ez nem mindig olyan. Többnyire igen, de vannak idegesítően mesterséges fordulatai, amikor ordít a szövegről, hogy X azért csinálja az y hülyeséget, mert eleve úgy volt kitalálva, hogy csak z lehet a vége. Egy ilyen alkalommal konkrétan repült is a könyv egy kicsikét. Szerencsére olcsó, jó minőségű puhatáblás kiadás, semmi baja se lett. 

Ebből, gondolom, már arra is lehet következtetni, hogy „amúgy” egész jó viszonyban voltam a könyvvel, különben nem hozott volna ki belőlem ilyen indulatokat. Azok a bizonyos mellékszereplők, azok olvastatták velem végig. Az az igazság, hogy az egyikük kedvéért fogtam bele az olvasásba, mert ő a kedvenc Balzac-szereplőm, és az a szemét fülszövegíró azt ígérte, részben róla fog szólni a történet. 'Szt a végén van max. húsz oldal, ahol megjelenik. Igaz, annak nagyobb súlya is van, mint Lucienből ötszáznak – de hogy azt az ötszázat én úgy odavágtam volna a falhoz is, ha nem sajnálnám a falat! Most kénytelen leszek végigolvasni a folytatást is, mert abban állítólag a másik többet szerepel, de én már nem hiszek senkinek, csak a saját szememnek. Francba. 

Na, beszéljek értelmesebb dolgokról. Itt van mindjárt ez a fránya gender. Egyrészt hogy ezelőtt kétszáz évvel hogyan viszonyultak Franciaországban az emberek a nemükhöz. Na, ez az egy, de tényleg csak ez az egy dolog még Lucien történetében is érdekelt. Mivelhogy róla ötoldalanként kijelentik, hol az elbeszélő, hol a szereplők, hogy milyen szép, és hogy ez, főleg a tehetségével együtt, micsoda karriert jelenthetne a számára, ha okosan használná az adottságát. Én el nem tudnám képzelni, hogy ma, akár Franciaországban, akár nálunk heteroszexuális férfiak fennhangon szépnek nevezzék egymást, és csodálják érte a másikat. (Azt igen, hogy irigyeljék.) A regényvilágban (1810-es évek vége) viszont ez annyira elfogadottnak számít, hogy még a kézszorítás is belefér. Mármint nem köszönéskor, hanem csak úgy.**** És félreértés ne essék: Lucien, ha határozottan heteroszexuális is, kifejezetten nőies szépség, és ezt a többiek is kiemelik, mint ahogy azt is, hogy pont emiatt vonzó a nők számára. (Van egy jelenet, amikor konkrétan mattrészegen alszik órák hosszat – még ezt is vonzónak tartják, mert azt jelenti, hogy azért nem bírja az alkoholt, mert életében először itta le magát, és jajdemilyenédeskisártatlan –, egy nő meg ugyanannyi ideig ül, és gyönyörködve nézi. Aztán mikor Lucien felébred, akkor a tettek mezejére lépnek. Az is órákig tart.) Nemcsak nőiesnek, hanem gyerekesnek is tekintik – a két kategória ebben a világban elég közel áll egymáshoz: van a „férfi” meg van a „nem férfi”. Akárhányszor nevezik heteroszexuális, vele egyidős, vagy nem sokkal idősebb férfiak „kicsim”-nek, „gyermekem”-nek (és egy idő után ő is átveszi ezt a stílust, fú, de idegesítő), aztán gyorsan azt is hozzáteszik, hogy de milyen férfiasan erős. Ez a hülye meg elhiszi. Pedig kivétel nélkül akkor hízelegnek a férfias erejének, amikor valami aljasságot akarnak keresztülvinni nála, és rendszerint sikerül. Mert Lucien látványosan hozza azt az úgynevezett nőies (amúgy meg inkább gyerekes) tulajdonságot is, hogy végletesen passzív, bármit hajlandó befogadni. Jóra vagy rosszra egyaránt könnyedén rávehető (környezettől függ), egy kis ügyességgel pillanatok alatt alakítható és átalakítható, márpedig azok, akik kezelésbe veszik, nem kicsit ügyesek. Az utolsó tízsoros női szereplő aktívabb nála. Ezt tényleg érdekes volt figyelni. Ha akarom, anti-Bildungsromannak tekinthetem a művet: az ifjú főszereplő útnak indul a nagyvilágba, és ötszázhetven oldalon keresztül NEM nő föl. 

Nyelvtanulóknak: Én már lemondtam arról, hogy a közeljövőben rendesen megtanuljak franciául beszélni, de az olvasásértésem már régen a középfok fölött jár. Szóval akinek középfokúja van, vagy felsőfokra gyakorol, az nyugodtan fogjon hozzá. Azt nem ígérem, hogy mindent érteni fog, de én lusta voltam szótározni, és nagyjából a 90%-át még így is értettem (a nyomdászati szakszövegeket nem számolom bele). Nem a szókincse miatt olvastam lassan, hanem a húsz-harminc soros körmondatok miatt. Mert ezt a Balzacot oldalra fizették, és nagyon kellett neki a pénz. De nagyon. És ezért ez hosszú lett. Piszkosul hosszú. Itt a legritkább esetben folytatnak normális párbeszédet az emberek. Itt mindenki monologizál. És akkor a regény elejének elbeszélői szómenéséről még nem is szóltam. Úgyhogy nem könnyű, de nagyon nehéz sem. Bátran bele fogok vágni a folytatásába, mármint ami a nyelvi szempontot illeti. Majd valamikor jövőre, mert most megint Hugo jön. 

* Azért van, ami nem. Ilyenekért például, hogy a teljesen ismeretlen fiatal írópalánta a kiadóba „csak úgy” bevitt háromkötetes regényét azonnal átveszi, és két nap alatt (!) végig is olvassa a kiadó vezetője... hjaj... Mondjuk, utána már elég aljas módon viselkedik az illető, még ha tehetségesnek is tartja az írót, de hát az, hogy egyáltalán végigolvassa, és pár napon belül visszajelez... rééégi szép idők...

** Félreértés ne essék, semmi bajom se a patikusokkal, se a gyerekeikkel. Lucien környezetének van. Meg neki is a saját származásával. És tényleg nem látják el otthonról stílussal.

*** Biztos, hogy Jókai ez alapján írta az Egy magyar nábob színházi csatáját. Ügyes ellenpont Balzac hasonló jelenetéhez, újra kéne már olvasni azt is.

**** SPOILER Nem csoda, hogy amikor tényleg összehozza a sorsa egy homoszexuálissal, akkor órákon keresztül nem fogja fel, hogy őneki most udvarolnak. Annyira hozzá van szokva mások csodálatához, hogy amikor ez epedve nézi, az fel se tűnik neki, és még akkor se kapcsol, amikor hozzáér. Mondjuk, az illetőnek van is olyan szövege hozzá, hogy az okosabb, tapasztaltabb embert is letaglózna, Lucien meg ebből a kettőből egyik se. Óriási nagy jelenet egyébként, fantasztikus jól megírva, de többet nem spoilerezek. Annyit csak, hogy Balzac itt sem alkalmaz sztereotípiát: a homoszexuális szereplőben semmi nincs, amit nőiesnek lehetne nevezni, akár ma, akár az adott korban, sőt. Zömök, keménykötésű, középkorú férfi, egy atléta izmaival.

A képek klasszikus, korabeli illusztrációk (köztulajdonban) és egy kéziratoldal, a regény első oldala.

Pontszám: 10/8