Szerettem volna jobban szeretni ezt a könyvet, de így sem bántam meg, hogy elolvastam. Az alapművek közé tartozik, az biztos. De nem könnyű olvasni, az is biztos. Még nekem se. És nem azért, mert egy kegyetlen szibériai büntetőtelepen játszódik, és egy elítélt nézőpontjából látjuk „a holtak házát”.
Van ugyan neki kerettörténete – egy hajdani elítélt feljegyzéseit találják meg és adják ki –, de elég átlátszó. Elég gyakran megfeledkezik róla az elbeszélő, hogy ő tulajdonképpen egy zárkózott feleséggyilkos. Ki-kiszalad a száján, hogy politikai okból ítélték el – ahogyan Dosztojevszkijt is.

Nem egyszerűen önéletrajz ez mégsem, sem nem kizárólag a büntetőtelepek bemutatása. Amire mindvégig koncentrál a könyv, az az ott élő emberek, a fegyencek közössége. Beszél eleget a kényszermunkáról, az egészségtelen közegben átélt testi szenvedésekről és azokról az apróságokról, amelyekre nem is gondolunk, ha fogságról beszélünk, pedig igencsak keservessé tudják tenni az ember életét (pl. hogy soha egyetlen percig sem lehet egyedül, vagy hogy megfosztják minden kultúrától). De nem ez az igazán fontos. Hanem ahogyan rendre felbukkannak a különböző figurák, sikkasztók, gyilkosok, kémek, tolvajok, ritkábban ártatlanul elítéltek is; ahogyan közösséggé szerveződnek, rétegződnek, konfliktusba kerülnek, kibékülnek, dolgoznak, ünnepelnek, imádkoznak, nevetnek, tanulnak, terveket szőnek. És ahogyan az általuk elkövetett (vagy el nem követett) vétkeket ütközteti, kimondva vagy kimondatlanul, a törvénnyel. Meg azzal, ahogy a törvény képviselői viselkednek. Gyakran kegyetlenebbül, mint maguk a bűnözők.
Két-háromoldalanként akad valaki, akit „talpig becsületes”-nek, „derék ember”-nek, „szelíd, vallásos ember”-nek jellemez az elbeszélő, ráadásul folyamatosan azt a szót használja rájuk, amelyet az orosz nyelv az elítéltekre kitalált: „szerencsétlenek”. Ha egy szóval kéne összefoglalnom a könyvet, az talán a megbocsátás lenne. Vagy az irgalom. Mindvégig azt sugallja, és sikerrel, hogy itt hatalmas energiák, valódi tehetségek bűnös elpazarlása folyik; hogy ezek az emberek nem érdemelték meg a sorsukat, és ha vétettek is, a törvény bűne nagyobb, amikor ennyire aránytalan szigorúsággal bünteti őket. Ezt így, hogy „a törvény bűne” nem mondja ki sehol, de így is sokkolhatta a közönséget a maga idejében. Még akkor is, ha ellensúlynak beiktat néha olyan aljasságokat, vagy éppen hátborzongató rémtörténeteket, amelyeket a rabokról terjesztenek, vagy ők saját magukról, és amelyekért tényleg nem lehet az illetőket sajnálni.

Nagyon meglepődtem azon, ahogy a rabok elkülönültek egymástól. Azt gondolná az ember, hogy ahol mindenki egyformán kényszermunkára van ítélve, mindenki egyazon helyre van bezárva, és bárkit bármilyen munkára kivezényelhetnek, ott legfeljebb az jelenthet különbséget a foglyok között, hogy ki mennyi idő múlva szabadul. De nem. A nemesember, az ott is nemesember, csak fordított előjellel: a parasztot sokkal könnyebben befogadják, sokkal hamarabb köt barátságokat. A nemest erősen kirekesztik maguk közül a rabok, hiába ugyanaz a nyomorúság a sorsa. Évek munkája kell ahhoz, hogy megszeressék. És az sem mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű: felbukkannak itt lengyelek és tatárok is, akiket még a vallásuk is elkülönít az oroszoktól. Ezek a szakadékok mindvégig meg is maradnak, legfeljebb hidat ver rajtuk keresztül a szeretet.

Amit nem szerettem: a szöveg végtelen egyhangúsága. Belegondolva teljesen logikus persze, hogy egy olyan életformát, amelyet éppen az egyhangúsága tesz keservessé, egy ilyen száraz, egyáltalán nem regényszerű, inkább szociográfiára emlékeztető beszámolóban mutasson be a könyv, de attól még idegesített. Időnként nagyon is. Pedig én aztán elég sokat kibírok ezen a téren. Hanem hát ez az én ízlésemnek a hibája. Úgyhogy a négy csillag az élménynek szól, nem a könyv esztétikai értékének.

Ezt 2015. január 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8