Ez a kis könyv a maga százharminc darab borítéknyi méretű oldalával újraolvasásért kiált!
Ha már az írónak volt pofája ilyen rövid lére ereszteni ezt a könyvet… Ebben tényleg egyetlen fölösleges szó nincs, pedig de jól esne… Marad az elölről kezdés.
NB: Okos ember nem olvassa rövid könyv fülszövegét. Bevésendő.

Az első szakasz, mint egy verseskötet. Szinte bekezdésenként lapoz az ember, szaggatottan, kihagyásokkal. Északi népballada versszakai. Vadászat, állat, ember, kavics, hó, sarki fény.
A második, mint egy hosszú éjszakákon mondott kegyetlen mese, bibliai nyelven beszélő szegény Down-kóros lányról, árva fiúról, főképpen halálról. Meg egy nagy rejtélyről. Arról a fajta rejtélyről, amelyik annyira jó, hogy az ember sajnálja megfejteni. Bár szerencsére oly ügyesen van megírva a könyv, hogy a rejtély ettől nem sokat veszít.
A harmadik szakasz a ballada folytatása, ember és állat közötti végzetes kapoccsal, és megértett összefüggésekkel. Mert persze minden mindennel összefügg.

A háttérben meg a XIX. századi Izland, a babonáival, előítéleteivel, félelmeivel, komorságával, hidegével. Csúf világ, nem esne jól lakni benne, mégsem a brutalitás itt az egyeduralkodó. Ahogy az elhagyottak egymásba kapaszkodnak, és nem hagyják egymást cserben sem életükben, sem halálukban, az valami gyönyörű.
Már megint beletenyereltem a felnőttmese-szekcióba. Gyerek kezébe nem való. Kicsi koromban féltem Andersen meséitől. Ettől a mesétől sírva szaladtam volna ki a szobából. De most szeretem. Valószínűleg azért is szerettem, mert amikor felfogtam a népmesei-balladai logikát, akkor már sejtettem, hogy itt – akár tetszik, akár nem – semmiféle halál nem végleges. És csodáltam a stílusát.

Érdemes elolvasni az utószót is, sok mindent megmagyaráz, amit az izlandiul nem tudó olvasónak sajnos nem pótol a fordítás.* Ezért is akarom elölről kezdeni. Elteszem szépen A kígyó pillantása meg az Abban a Házban mellé.

* Én tulajdonképpen már elég régen szeretnék izlandiul tanulni.** De komolyan. Mióta egyszer egyetemista koromban a kezembe került egy izlandi-angol szótár. Annak a nyelvnek valami olyan fantasztikusan ősi a hangzása. Mintha az ember az Ómagyar Mária-siralom nyelvén hallgatná a híreket.

** Meg persze oroszul, walesiül és litvánul. Álmodik a…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Nem örülök neki, hogy a „Nóra” címmel vált elterjedtté a darab Magyarországon. Így olyan, mintha csak Nóráról szólna az egész, mintha kizárólag az ő problémája állna a darab középpontjában, pedig nem. Ezért sokkal jobb a „Babaszoba” vagy „Babaház” fordítás, amely a norvég címnek megfelel. Ebben a darabban mindenki játszik vagy játszani akar valakivel. És persze valamit. Szerepet.

Színházban színházban színház. (Matrjoska-baba.) A nézők előtt zajlik a játék, amely arról szól, hogy mindenki szerepet játszik, és közben, hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog, és senki el ne hibázhassa, jelmezbált is rendeznek. Szép kis karácsonyi történet, amelynek a szereplői maszkot viselnek, és nem mindenki kellemes dolgokat rejteget alatta.

Torvald azt játssza, hogy ő a gondos, lelkiismeretes, tiszta nevű ügyvéd és bankigazgató, mellesleg mintaférj és felelős családapa (a feleségének is inkább apja, mint férje). Nóra azt játssza, hogy gyermeteg, üresfejű, meggondolatlanul költekező, ám szeretni való baba-feleség. Mindkettőjüknek tetszik ez a szerep, lubickolnak benne. Rank doktor azt játssza, hogy joviális, udvarias jóbarát. Neki nem tetszik ez a szerep. Krogstad, hogy aljas intrikus, aki zsarolástól se riad vissza. Neki se. Kristine… na, neki elege van a szerepekből. Nem hajlandó többé hazudni, és másoktól se bírja hallani a hazugságot.

És robban a bomba.

Egy szép karácsonyon, néhány óra leforgása alatt mindenki leveti az álarcot. Nem hosszú időre, alig néhány percre. Aztán lehetne játszani tovább, kinek melyik szerep tetszik, esetleg álarcot váltani, ha a régi már unalmassá vált. Csak hát van, aki olyat lát a másik maszkja alatt, amit nem bír elviselni.

Nem akarok lelőni egy poént se, csak annyit mondok: aki olvassa a darabot, a tükörhatásra figyeljen. Ahogyan az egyik emberi kapcsolat mintegy ellenpárja a másiknak. Más-más alapra építkeznek, tehát másmilyen az épület teherbírása is.

Ezt 2015. január 26-án írtam. Akkor még nem volt ennek a fordításnak önálló kiadása, 2022-ben már van.

Pontszám: 10/10

Idáig nem tudtam, hogy más nyelveken is létezik az a kifejezés, hogy „az istenadta nép”, pont ugyanezekkel a konnotációkkal, mint magyarul. Most már tudom, hogy az oroszok is ismerik, „люди нашего царя” formában, és nem Arany János írta le nekik a XIX. században, hanem Nyikolaj Szemjonovics Leszkov, nagyjából ugyanakkor. Őt idézi a kötet címe. Akikről pedig a kötetben Ulickaja ír, azok minden értelemben kimerítik „az istenadta nép” fogalmát. Csak éppen nem magyarok. Hanem oroszok. Jaj, NAGYON oroszok! 

Ez a kötet, ahogyan a fülszöveg ígéri, nem több, nem kevesebb, mint mese. Olyan, mintha leülne veled szemben valaki, és elkezdené, ahogy kell, kilencszázhúszban, aztán addig fel nem kelne, amíg el nem jutott napjainkig. Neked meg csak annyi a feladatod, hogy néha bólogass, néha rázd a fejed, általában meg részvéttel figyelj. Beleszólni nem kell. Ahogy én szeretek mesét hallgatni, éppen úgy. 

Némelyik novella évtizedeket sűrít össze néhány mondatban, más novellák néhány órát vagy percet tágítanak ki. Némelyik kiszámítható, némelyiktől őszintén meglepődsz, van közöttük rémisztő, undorító, megható, mulatságos, sőt, még olyan is, amelyik happy enddel végződik. Az elbeszélő mindig tudja, hol kell belecsapni, és hol kell abbahagyni, és mindig mindenre tudja a megfelelő kifejezést, és azt is pontosan tudja, minek mennyi teret kell szentelni. Olyan ember benyomását kelti, aki szeretettel, okos szemmel, bölcs és (ön)ironikus kívülállóként figyeli a környezetét, de legfeljebb elvétve és visszafogottan ítélkezik.

Jó volt olvasni. Megérdemli a világhírt.

Ezt 2015. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kétszer elolvasva, közvetlenül egymás után, pont egy óra alatt.

A közös élmények közösséget teremtenek. Tökmindegy, hogy végigcsináltad, láttad, vagy akár olvastad azt az élményt. Ez a könyv meg ilyen közös élményekkel van tele. Sajnos.

Ráismerés átlag két soronként.

Saját életre, mások életére.

Ezzel egy szinten egy rakás József Attila-, Berzsenyi-, Kölcsey-, Petőfi-, Madách-idézetre (stb.).

Szavak mindenhonnan (mindennapi párbeszédekből, hivatali életből, filmből, reklámból, abszolút kanonikus magyar irodalmi szövegekből) összegyűjtve, sorba rakva, éppen a nekik megfelelő rendben, ritmus és rím hibátlan, kivéve, amikor mégse, mert amikor közönséges hétköznapi testi-lelki sivárságról ír az ember verset, akkor az lehet játékos, de tökéletes nem.

Megérdemli a könyv a nagy olvasottságot, a folyamatos újrakiadást.

Egy kifogásom van ellene, de az nem pontlevonós: nekem kicsit túl pesti. Bocsásson meg a világ, én reménytelenül vidéki vagyok. 

Köszönöm az ajánlást, Ági! (Aki szintén vidéki.)

Ezt 2014. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem szeretném ismételni magamat, úgyhogy ha valaki arra kíváncsi, hogy úgy általában miért érdemes Voiculescut olvasni (esetleg arra, hogy én mitől kezdtem rajongani), az forduljon pár nappal ezelőtti értékelésemhez, melyet Az álombeli őz című kötetéről írtam. Itt és most csak arról fogok írni, amit konkrétan ennek a kötetnek az olvasása közben gondoltam.
Először is azt, szinte végig, hogy Az álombeli őz inkább az én ízlésem szerint való volt. Ebbe a kötetbe érzékelhetően azokat az írásokat válogatták össze, amelyekben több az anekdotikusság és életképszerűség, kevesebb a népmeseiség és mágikusság. Még akkor is igaz ez, ha két elbeszélés mindkét kötetbe belekerült, más-más fordításban.
Tehát az az olvasó, akit érdekelne egy kötetnyi, Havasalföldön, Moldvában és Dobrudzsában játszódó, az 1940-es és 1950-es években írott, romantikus stílusú, ennek ellenére abszolút korszerű próza – de a mitikus-mágikus meséket nem szereti –, az inkább a Bölényfejet olvassa.
Még akkor is jól fog neki esni, ha amúgy ezek az elbeszélések azért botladoznak esztétikailag itt-ott. Némelyik fölött szerintem elaludt az író, és felébredve nem pontosan emlékezett, hogy hol tartott. :) De a történetek vége továbbra is megbízhatóan kiszámíthatatlan.*
Ami ennek a kötetnek számomra az igazi különlegességét adja, az a fordítás nyelve. Először csak csodálkoztam rajta, aztán egészen beléje feledkeztem. A fordító ugyanis köznyelvet használ ugyan, de oldalanként legalább kétszer – nem kétlem, hogy szándékosan – át-átcsúszik székely nyelvjárásba. (Különösen ott, ahol a szereplők érzékelhetően románul is tájszólásban beszélnek, csak a Kárpátok másik oldalán.) Mintha mondaná: „annyira kell nekem ezt a Voiculescu, hogy erdélyi magyar írót csinálok belőle.” 

* Közben hírelem ám az írót, már sikerült egy kolléganőmmel elolvastatni Az álombeli őzet, ő fogalmazta meg a következőket: minden történetet olyan érzéssel kezd olvasni az ember, hogy ezt a sablont már ismeri, olvasta valahol; aztán kb. a felénél rájön, hogy dehogy ismeri, becsapták. 

Ezt 2014. december 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden elismerésem a kötet szerkesztőinek, fordítójának, sőt még a kötetterv készítőjének is. Ezt a kicsi kötetet így összerakni igazi művészet volt.
A címlapja tetszetős (elárulhatom, hogy részben emiatt vettem meg), a kemény borító még mindig tökéletes állapotban van, a könyv egy kézben elfér, éppen olyan könnyű tartani, mint olvasni. Rövid történetek, egy-két szereplővel, egy-egy vidám vagy keserű, de mindenképpen otthonosan átélhető élethelyzettel, no meg nem kevés iróniával: gyorsan átrepülhető, jó kis szövegek. (Kivéve az utolsó kettőt.) Felhőtlen szórakozást persze nem itt kell keresni, na de nem is azért kezd bele az ember egy realista novellákat tartalmazó kötetbe, mert felhőtlenül szórakozni akar.

Több szempontból is meglepő élményt nyújt a kötet. A szerző, Rūdolfs Blaumanis* a lett irodalom nagy klasszikus novellistája a XIX. század végéről. Ennyit tudtam, mielőtt belefogtam a kötetbe. Nagyjából a kötet kétharmadáig folyamatosan piszkált is a bizonyos déjà vu, miszerint én ezt a stílust, ezeket a szereplőket, ezeket a történetmintákat valahonnan már nagyon régről ismerem, de ha négybe vágnak, se tudom megmondani, hogy a kései Móricz, Tömörkény István, esetleg Petelei István, vagy ki az, akire Blaumanis emlékeztet? Lényeg, hogy 1. gyalázatosan régen olvastam a századforduló környékének magyar novellisztikáját, és ideje újra előszedni, 2. már megint kiderült, hogy bőven van mondanivalónk egymásnak, sok kicsi országnak itten az Elbától keletre. Ezek az írások nemcsak a korabeli lett faluban, hanem szinte bárhol máshol, nálunk is játszódhatnának, íródhatnának. Legfeljebb azzal árulják el magukat, hogy időnként szókimondóbbak a magyar kortársak műveinél, és szerintem durvábbak is.

Meglepődtem olvasás közben azért is, mert ahhoz képest, hogy 1956-ban adták ki a kötetet, ráadásul oroszból fordítva, nem teng benne túl az ideológia. Na jó, hát a gazdagok csúfak, önzők és/vagy gonoszok, a szegények szépek és többnyire jók**, de valahogy tudnak valamit ezek a novellák – megfejteni még mindig nem tudtam, hogy mit –, amitől elfogadom a szereplőket olyannak, amilyenek, és nem zavarnak a szélsőségek.

Ami pedig a szerkesztést illeti, hát az profi. Rögtön belecsap egy nagyon egyszerű, mégis a maga módján az első sortól az utolsóig hatásos kis szöveggel – aztán jönnek sorban szomorúak, keserűek, humorosak, sírni valók, persze többnyire kiszámítható végkifejlettel – aztán mikor már jól beleringatta magát a hangulatukba az ember, már ki is választotta magának kényelmesen a legjobban tetsző novellát, na, akkor jön a két utolsó, hosszabb elbeszélés.
„A halál árnyékában”, az úgy fejbe vágott, hogy utána egy darabig nem tudtam folytatni a kötetet. Nem tudnék cselekményleírás nélkül idézni belőle, de azt… azt mindenkinek el kéne olvasni. Az az írás nem játszódhatna akárhol. Csak ott és csak akkor, a XIX. század végi Lettországban, ahol egy csoport tengerparti halász a jégen dolgozik, és hirtelen elválik a parttól a jégtábla, aztán sodródnak bele a végtelen hidegbe. Az odavág. Bocs. Még mindig a hatása alatt vagyok. Az utolsó elbeszélés pedig éppen az ellentéte: Rigában, a nagyvárosban játszódó, elejétől végéig mulatságos kis történet, amely száz év alatt se vesztett a humorából egy grammot se.

Így utoljára még pár dolog, amit nem értek. Nagyon nem.
1. Hogy lehet, hogy ez a kötet összesen 3000 példányban jelent meg annak idején? Na jó, tényleg nem egy olcsó kiadás, kemény 10 Ft 50 f-t elkértek érte, és tényleg az égvilágon semmit nem ártott neki az azóta eltelt majd' hatvan év, tehát ebbe belerakták a belerakni valót. De miért nem terjesztették jobban? Ma alig lehet beszerezni. Könyvtárakban ha akad egy-két példánya még. Nekem nagy szerencsém volt az antikváriummal, de szerintem évekig várhatnék rá, ha direkt ezt keresném.
2. Hova a bánatba lett a többi Blaumanis-fordítás, amit a magyar Wiki jelez? Még a Mokka katalógusban se találom őket. Pedig a magyar Blaumanis-szócikk még elég részletes is, főleg ahhoz képest, hogy ennyire nem közismert a szerző neve. Kb. a litván verzióval van egy szinten, pedig nekünk sose volt szomszédunk Lettország.

* Avagy Rudolf Blauman, ahogy a kötet címlapja nevezi – mivel a kötetet nem lettből fordították, hanem orosz fordítást használtak hozzá –, avagy Rudolf Blaumanis, ahogy a magyar Wiki tiszteli; de az anyakönyvbe mégiscsak Rūdolfs Blaumanisnak írták bele.
** Továbbá úgy általában sok-sok személyes szomorúságot, bajt, sőt tragédiát okoz a vagyon, a létbiztonság utáni vágy, a nyomorból való kiemelkedés vágya – de ez, mondjuk, ideológiától teljesen független.

Ezt 2014. december 22-én írtam. 

10/9

Ezt nem merem pontozni. Nem is arra való.

Meg nem is arra, amit én csináltam vele, hogy gyorsított menetben olvastam végig. (De így legalább tényleg visszaadhatom a tulajdonosának holnap.)

Hogy én személy szerint mit éreztem ennek a XV. századi klasszikusnak az olvasása közben, azt most hangsúlyozottan kihagyom az értékelésből. Most csak arról szeretnék írni, ami más, keresztény vagy nem keresztény, hívő vagy nem hívő olvasók számára érdekes lehet. 

Ez a kötet határozottan nem gyors olvasásra való. Nem igazán engedi magát. Azt engedné, hogy mindennap egy kicsit olvasson belőle az ember, és azon jó alaposan elgondolkozzon.

Úgy talán meg is lehetne különböztetni egyik fejezetet a másiktól. Mert ritka mód repetitív szöveg ez. Amit az első könyv elmond, azt ismételgeti a többi három: intelmek és bölcsességek (ilyen sebesség mellett) nyomasztó tömege, gyakorlati útmutatás, időnként közbeszúrt imádságokkal, misztikus himnuszokkal, elmélkedésekkel.

(…) ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned (…).
Gyakran nagyon hasznos az,
hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.
Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri,
a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

A stílus szándékoltan nagyon egyszerű, nagyon dísztelen, éppen azért, hogy az olvasó ne a „hogyan”-ra figyeljen.
Elsősorban egyházi emberek számára készült (nagyságrendekkel jobb lenne a világ, ha minden egyházi ember életvitelhez készült kézikönyvnek tekintené), de nyugodtan olvashatja bárki más is.*

Amire az intelmek túlnyomó többsége koncentrál, az az alázat és az önfeladás, minden értelemben.

Éppolyan szívesen kell olvasnunk a jámbor és egyszerű könyveket,
mint a magasztosakat és a mélyeket.
Ne a szerző tekintélye számítson előtted,
ne az, hogy művelt vagy műveletlen:
hanem a tiszta igazság szeretete indítson olvasásra.
Ne kutasd, ki mondta ezt vagy azt,
inkább arra figyelj, mit mondott.
Az emberek elmúlnak:
de az Úr igazsága örökre megmarad.
Személyválogatás nélkül
sokféle módon szól hozzánk az Isten.

Az ember semmi, az Isten minden. Szigorú következetességgel ebből a tételből vezet le minden intelmet. A „misztikus” itt nem „elvont”-at jelent (ennél a könyvnél konkrétabbat nehezen lehetne elképzelni), hanem mindazt, amit az Istennel való egyesülés vágya magában foglal.

Az Isten felé vezető út pedig – a szöveg szerint – a befelé, a lélekbe vezető út. Az anyagi világ pusztán jelrendszer, amelynek helyes megfejtése elvezet az igazsághoz. (Helyes értelmezéshez viszont leginkább csak a kegyelem segítheti az embert.**) A könyv abból indul ki, hogy a lélek Istentől való, Istenhez tartozik, és radikálisan különbözik a testtől – tehát minden, amiben az ember egyénisége megnyilvánul, az a test, az az anyag, az a külső, az a bűnös; az az, amitől meg kell szabadulni. A következetességet nem lehet elvitatni tőle, az biztos.
És messziről látszana rajta a középkoriság akkor is, ha nem volna rajta évszám. De azért nyilvánvaló, hogy a mához is szól. 

Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy,
annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.
Ne bízd el hát magad ügyességedben vagy tudományodban,
inkább érezd felelősnek magad minden tudásért, amit kaptál.

* Merem állítani, hogy egy-két részlet kivételével minden további nélkül elfogadható lehet nemcsak katolikusok, hanem protestánsok számára is a könyv, sőt még tovább is mennék: minden Istenkereső embernek.
** Mondom, hogy protestánsok is bizalommal fordulhatnak hozzá. 

Ezt 2014. december 26-án írtam. 

Nem mostanában olvastam ezt a kötetet, sőt elég régen, és érdemben az újraolvasás után fogok tudni nyilatkozni. De oly kevesen vették eddig kézbe, hogy úgy érzem, muszáj egy kis reklámot csinálnom neki.

Szóval akinek esetleg nem tetszett gyerekkorában az aktuálisan feladott Jókai-kötelező, mert hosszadalmas/sok benne a leírás/csak fekete-fehér szereplőket ábrázol/túl romantikus/túl heroikus/túl szenvedélyes (kívánt rész aláhúzandó), az nyugodtan fogja a kezébe ezt a novelláskötetet, és ha ettől a tizennégy novellától (amely összesen alig tesz ki többet százötven oldalnál) se változik a véleménye, hát akkor semmitől.

Akinek pedig a fentiek nagyon is tetszettek, az meg azért olvassa el a kötetet, hogy egy másfajta Jókait is megismerjen belőle. Érdemes.

Ezeket az írásokat igen-igen értő kézzel válogatták össze úgy, hogy a XIX. század végének legjobb termése kerüljön bele. A modern Jókai – mert van olyan. Aki biztos kézzel használja valamennyi romantikus sablonját – de minden írásba belekerül valami váratlan, apró csavar, amitől hőköl egyet az olvasó. Van itt minden: pamutgombolyaggal elkövetett gyilkosság, művészi színvonalon űzött átverés, még egy kukkolási jelenet is (komolyan!). A végén pedig mindig úgy csattan az a csattanó, ahogy kell.

Érdemes olvasni.

Ezt 2014. december 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

„(…) egy olyan történetet, amelynek épkézláb, logikus befejezése azt a teremtményt is kielégíti, akit az értelem vezérel. De kell lenni még benne valami plusznak, valami megmagyarázhatatlannak, mélységes meggyőződésem bizonyítékaként, hogy nem mindent vagyunk képesek megérteni abból, ami szemünk elé tárul. A világ érthetetlen, akár a gótikus regény.”

A regény elbeszélője éppen két XVIII. századi regényíróról magyaráz, de közben már ő maga nyakig benne van abban a XX. század végi Prágában játszódó történetben, amelyet a legjobban szeretne olvasni. Megtörténik vele az, amit mindenki szeretett volna megélni már: álmai történetét éli át. Csakhogy ez nem A Végtelen Történet ám.

K. (hogy a francba hívhatnák máshogy, mikor cseh és szorong?) történetének van egy logikus befejezése, plusz kerül bele egy rakás megválaszolatlan kérdés, és ebből következően jó sok gyomorgörcs és félelem. Ha pisztolyt szegeznek a fejemnek, akkor se mindig tudtam volna megmondani, hogy tetszik vagy nem. Időnként igen, időnként nem, időnként mind a kettő. Így a végére érve mégis inkább igen (lásd a kilenc pontot). Azt adja, amit az alcím ígér: gótikus regényt Prágából. A XVIII. századi gótikus regények összes sablonját, piszok ügyesen beillesztve egy nagyon sajátosan XX. század végi problémakörbe. Na jó, egy kicsit Kafka is besegít neki. 

A múltat láttam: a kőcsipkézet különös, csodás képekre szabdalta az üveget, a támpillérek az oszlopokon felkúszva magasan a fejem fölött bolthajtásokká fonódtak össze, amelyek engedelmes, s mégis örömteli meghajlásban görnyedeztek, lelkiismeretesen tartva a mennyezetet és a szentély kupoláját. A középkor emberének alázata volt beléjük vésve, a papé, a katonáé, a kézművesé – és a székesegyházak építőjéé. Fölemeltem a távcsövemet, és rézsút felfelé szegeztem. Egy csapásra gyermekkaleidoszkóppá változott, össze kellett hunyorítanom a szemem a vakító ragyogásban, a fénycsillámok és szivárványszínek özönében, amelyek a magas ablakokon, a templomfalakon kívül csak fehér nappali fény varázslatos kirakójátékán szikráztak. 

(...)

Tekintetem ekkor a nyugati bejárat fölötti rozetta hálójában akadt meg, és kővé dermedtem rémületemben. A kezdet kezdetét láttam, a világ teremtését. Feje tetejére állított teremtés volt ez. És akkor megértettem, hogy ez a tótágast álló kép többet mond az emberről, mint a világ összes könyve.

Aki szereti a történelmi krimit, az hozzá ne nyúljon ehhez a regényhez, mert ez nem az. A krimi-szál ott van a tisztesség kedvéért, de nemcsak hogy kiszámítható, még idegesítő is. Még egy ilyen béna nyomozót nem látott a krimiirodalom.* Imádnák viszont Kafka, sőt szerintem Lovecraft meg úgy általában a horror metaphysicae szerelmesei, úgyszintén a kemény krimi (illetve a noir) rajongói.** Az előbbitől örökli a rémálomszerűséget, a szélsőségesen össze nem illő elemek lidércnyomásos egyvelegét, ahol még egy szoborfejre illesztett sárga virágkoszorú se ártalmatlan holmi. Az utóbbitól a felfordult és kaotikus, labirintusszerű város képét, füsttel, korommal, köddel tele, ahol valami mindig éppen pusztulóban van. Bizony, ez (is) Prága, és éppen ez a regényben a legszomorúbb: hogy egy olyan város szétesésének tanúi vagyunk, amelyet minimum turistaként jó sokan bejártunk és csodáltunk már. (Én is voltam, és nagyon szerettem.)

Mint Simeon az oszlopon, csendben és mozdulatlanul üldögéltem az ablaknál, és nézelődtem. A nap nagy részében kihalt volt a környék; körös-körül ezernyi emberi hajlék, ám életnek semmi nyoma. A betonfalak csöndje szokatlan volt, csak itt tudtam igazán összpontosítani. Egyvalami hallatszott a betonelemek közül: a vasmerevítők nyiszorgása, amikor a forró nyár után hirtelen hűvösre fordult az idő. Többé senki sem születik itt, gondoltam, és a hideg futkosott a hátamon. Ezen a világon, ebben a társadalomban, ebben a városban már nem. Aki még él, lassan sírba hanyatlik, és új élet nem támad.

 

Meg a legnyugtalanítóbb. Nem sok olyan könyvet tudnék hirtelen előszámolni, ahol az ember egyre inkább a gyilkosnak szurkol, nem a detektívnek… és nem azért, mintha a gyilkos olyan rokonszenves lenne, hanem a nézetek rokonszenvesek, amelyeket követ… és azért azt ne má'...

A gond szerintem ott van, hogy én világéletemben gyűlöltem majd' az összes XVIII. századi rémtörténetet. A Udolpho rejtélyeitől rosszul voltam, Az otrantói kastélyt végigröhögtem (kínomban), Az olasz azon kevés könyv közé tartozik, amelyeket képtelen voltam végigolvasni… Ehhez képest amit Urban kihoz a műfajból, az a csúcsok csúcsa, ha még én is odaadom neki a kilenc pontot. 

* Bár szerény véleményem szerint éppoly pontosan tudja ő is, mint az olvasó, hogy ki a gyilkos, csak nem vallja be magának/lenyomja a tudata alá/tulajdonképpen igazat ad neki – kívánt rész aláhúzandó.
** Igaz ugyan, hogy Chandler műveinek megoldását nemhogy a regény felénél nem lehet sejteni – még akkor se feltétlenül értem, mikor Marlowe már elmagyarázta…

Ezt 2014. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége. Illetve angolul az első olvasás.

Drága romantikus Bradbury, hogy meg tudja érinteni az ember lelkét, hogy az ujja köré tudja csavarni az olvasóját, még a legcsúnyább hibáit is elnézi neki. Mert vannak hibái, de hát volna szívem egy pontnál többet levonni értük?

Amikor megszólítja és kézen fogja azt a tinédzsert, aki Vörösmartyt meg Arany Jánost szavalt magában a kukoricaföldön címerezés közben, hogy jobban teljen az idő? Azt, aki bekezdéseket tudott fölmondani folyamatosan Az ellopott futárból? Azt, aki még a Bradburyvel való megismerkedése előtt elképzelte, mi történne, ha egymaga maradna meg a világon, és minden elpusztulna körülötte, miféle történeteket vinne magával és hogyan? A módszert Bradbury elegánsan kihagyta a regényből. Nehezményezem.

Megszólítja és kézen fogja most is. Úgyhogy továbbra is szeretem a beszédes nevű Montagot, akivel, akár a hétfővel, véget ér valami régi, és kezdődik valami új, félve figyelem a beteljesült jóslatokat, sajnálom azokat, akik csak zajban tudnak élni, és néha szorongva nézek a könyvtáramra, arra gondolva, hogy meg kéne tanulni legalább egy-két kötetet.

Azért persze most már mást is figyelek. Például a stílust. Valahogy soha nem mutatkozott még meg teljes szépségében, érzékletességében, költői erejében. Biztosan a fordítás is lelkiismeretes munka, de örülök, hogy angolul olvastam újra. Figyelem a szimbólumok erejét, ahogy már kezdettől fogva sugalmazzák a végkifejletet, például a Beatty kapitányhoz kapcsolódó főnix-figura. A szalamandrát, amely pár száz éve a tűz állatának számít, ezért nevezik el róla a tűzőrség kocsiját. Nem számolva azzal, hogy a szalamandra nem éget, nem pusztít, hanem él a tűzben. Mégis jó helyen van az a regényben ott, ahol van: a regényvilág legnagyobb önellentmondására mutat rá. A legutóbbi Fahrenheit-olvasásom óta olvastam Jungot és jungiánusokat, Paracelsust, Picatrixot, szóval most már azt is észreveszem, hogy a Szalamandra legfontosabb utasát, Montagot se pusztán a foglalkozása köti a tűzhöz, hanem a hirtelen fellobbanásokra, ellenőrizhetetlen kitörésekre hajlamos, adott esetben erőszakos, ön- és közveszélyes természete is, amelyet roppant munkával próbál hamu alá fojtani a társadalom. De arra is figyelek, hogy mit talál a főszereplő a természetben – mondom, hogy drága édes romantikus lélek ez a Bradbury, Thoreau-nak repesne a szíve tőle.* 

Vagy tessék nézni a bűbájos pillanatot, amikor Beatty kapitány bibliai idézettel próbál érvelni a könyvek ellen, mindenki füle hallatára: 

„You know the law,” said Beatty. „Where's your common sense? None of these books agree with each other. You've been locked up here for years with a regular damned Tower of Babel. Snap out of it! The people in those books never lived. Come on now!”
She shook her head.

Meg észreveszem azt is, mit szúrt el a bácsi. Én galád. Mi az, amit fölöslegesen pakolt bele.** Mi az, amivel komolyan mellélőtt a célnak.*** Az utóbbiból az utószó szerint ő is megsejtett valamit utóbb, és igazat adott Truffaut-nak, amikor az a filmben „kijavította” az egyik hibát. 

Meg érdekel a jubileumi kiadáshoz készült elő- és utószó. Bár a regények keletkezéstörténete többnyire hidegen hagy, most megfogott az a bátorság, amely ennek a megírásához és kiadásához kellett. Az a bizonyos demokrácia, amely az ötvenes években, ha messze is állt a kelet-európai színvonaltól, azért csöppet sem működött olyan gyönyörűen, annyi szabadságot biztosítva, ahogy szeretjük elképzelni. Eddig sose gondoltam bele abba, hogy nemcsak a fogyasztói társadalom, hanem McCarthy is ott volt a háttérben, és még az elnöknek is bátorságra volt szüksége, hogy kiálljon ellene.

Végül a kiadványról: Elektronikus könyvet olvastam, három és fél dollárért árulta a Kobo. Volt is olvasás közben néminemű kísérteties élményem.**** Megfordult persze a fejemben a szokásos ellenvetés, amit hallani szoktam: valódi könyv-e az ilyen? Hisz nincs se szaga, se tapintása, se semmije, amit éppen ebben a regényben úgy szeretnek, amit éppen ez a regény indokolttá tenne. Éppen ennek a regénynek az esetében nem is szabadna elektronikus kiadáshoz fordulni, mondhatná… nos, szóval valaki. És tévedne, jó nagyot. Mert éppen ez a regény éppen arról szól, hogy tökmindegy, hol az a betű, kőben, égetett agyagban, préselt nádroston, birkabőrön, papíron, képernyőn, franc tudja, min. Ez mind nem számít. A fejed számít, ahol megőrzöd. Az meg pár ezer éve tök ugyanúgy néz ki. Legalábbis belülről. Nahát.

* Repesne és rászólna, hogy ennyire nem kell túltolni, ez már súrolja a hamis nosztalgia határát, amit Bradbury csinál. Tipikus „városi ember csodálata”, nem biztos, hogy minden eleme helyénvaló.

SPOILER ** A kisebbségek érzékenységének elítélésére semmi szükség nem volt. Azon kívül, hogy igazságtalan, szükségtelen is, sőt ellent is mond a többi indoknak. Bőven elég a könyvégetés megindoklására az, hogy mindenkinek egyformának kell lennie. Az pont elég ijesztő is. Ha mindenki egyforma, akkor nincs is kisebbség, akkor minek belekeverni őket? Mert Beatty azt állítja, hogy a boldogsághoz mindenkinek egyformának kell lennie. Tehát nem állíthatja ugyanakkor azt is, hogy vigyázni kell, nehogy a könyvek megsértsék egyik vagy másik csoportnak az érzékenységét. Inkább azért (is) kellene küzdenie, hogy ne is legyenek különböző csoportok. Ne akarjanak különbözni egymástól az emberek. Semmilyen értelemben. Részéről így lenne logikus. Meg éppen elég disztópisztikus. NB: Ezt Truffaut se javította ki, sőt rá is játszott a filmben. 

SPOILER *** Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól, hogy azt a kettő darab rokonszenves női szereplőt a felénél kinyírják, a többiek meg egytől egyig buták, korlátoltak, legfeljebb tudat alatt lázadnak. Csak az én gyomrom émelyedik fel egy kicsit. Lányoknak ebben a könyvben nem létezik megváltás. Sem átalakulás. Clarisse kezdettől fogva olyan, amilyen. Ja, és önálló gondolata nem nagyon van, pusztán a nagybátyja visszhangja meg Montag tükörképe. Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól sem, hogy csupa egyetemet végzett ember képviseli a könyveket ÉS a jót – egyéniségük nincs is, mondjuk, arra kielégítő magyarázatot is ad a könyv, hogy miért nincs –, csak az én szám íze lesz egy kicsit keserű. Mert eszembe jut a paraszt dédapám, aki a hat elemijével Voltaire-t olvasott a méhesben. Neki se jutna a megváltásból. 

**** Az érzés, amikor a vasútállomáson csatlakozásra várva olvasod Bradburyt, és először csak füstszag lepi el a peront (forrás azonosíthatatlan, az állomás és a peron között szerelvény áll), majd pár perccel később már esküdni mernél, hogy valami kőolajszármazékot is érzel… 
Ismerősöktől javaslatokat kértem, hogy mit merhetek ezentúl magammal vinni a vonatra olvasni… Valami abszolút veszélytelent. Van olyan egyáltalán?
A következő javaslatokat kaptam: gasztroregény, szakácskönyv, komposztálási kézikönyv, Szutyejev. :D

Ezt 2018. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9