Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Rémálombeli lények görbe tükre (Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Sánta sors)

2020. február 13. - Timár_Krisztina

sztrugackij_1.jpgEgy Bulgakov-rajongónak ilyet adni a kezébe?! Hát hol van még a karácsony?! Iaras molytárs, milyen csokit szeretsz? Most már tényleg jövök neked eggyel! 

Amúgy meg tíz pontból tizenegyet miért nem lehet adni???

Még sose olvastam a Sztrugackij fivérektől semmit, de még fogok. Hogy mikor, arról fogalmam sincs, de szeretném jóval túlélni a nyugdíjkorhatárt, és tartalékolni is kell. 

Igen, ez valóban sci-fi, de valóban nem ez a legfontosabb benne, hanem hogy közben olyan gyilkos szatíra a brezsnyevi korszakról, csak az a csoda, hogy hagyták megjelenni. A sci-fi-elemeket művészi módon építi bele ebbe a sötét, groteszk paródiába, amitől az egész csak még sötétebb és még groteszkebb lesz. Közben kimondva vagy kimondatlanul Bulgakovval verseng a regény (iszonyú jól csinálja, szerintem Mihail Afanaszjevicsnek is tetszene), és ahogyan Bulgakov, úgy ez a könyv is görbe tükröt mutat közben saját világának.

(A kelet-közép-európai olvasó meg sírva röhög.)

(Az alábbi idézetben csillaggal jelöltem azokat a helyeket, ahol én röhögtem sírva.)

A ház a Fürdő utcában szürke, négyemeletes betonépület volt. Balszárnyát állványok takarták, az állványok üresek voltak, és hó borította őket. A homlokzat középső része meglehetősen frissnek látszott, az épület jobbszárnyát viszont ideje lett volna ismét renoválni. Egyetlen bejárat volt, a homlokzat közepén. Az ajtóbejárat széles volt, s az építész elképzelése szerint egyszerre hat sorban kellett volna, hogy áteressze a ki- és belépőket, de amint az lenni szokott, a hat bejáratból csupán egy volt nyitva, a többit jól bezárták, az egyiket még be is deszkázták (…)
Miután nem kis erőfeszítéssel átpréseltem magam a működő bejárati ajtón, egy ideig ugyanolyan szerencsétlen alakok tömegében bolyongtam a kulisszák között, mint jómagam. Sötét volt, féltem, az utcáról annyi havat hordtak be, hogy attól tartván, hogy elesünk, mindnyájan egymásba kapaszkodtunk. (…)
A második emeletre kellett felmennem, s elindultam felfelé a kanyargós vaslépcsőn, mely ismét sötét és félelmetes volt. Cipőm talpa meg-megcsúszott a csorba lépcsőfokokon, valaki velem szemben nehézkesen és ijesztően szuszogva jött, megpróbált lelökni, vagy inkább megcsúszott, s elfojtott női sikollyal eldübörgött mellettem. Úgy éreztem, lentről valamilyen kemény, élettelen, fából készült tárgy feszül a hátamnak, s közben érthetetlen szitkokat áraszt magából.
Egy szó, mint száz, egyszer mindennek vége. A második emeleti lépcsőházban találtam magam, lihegtem, szuszogtam, s azon töprengtem, vegyek-e be nitroglicerint, ekkor azonban egy fojtott hang így érdeklődött: „Mi a csudának álltál meg, te mamlasz?” Elcipeltek mellettem egy falétrát, olyan hosszút, hogy nem hittem a szememnek: hogyan tudtak a csigalépcsőn feljönni vele? A nyelvem alá tettem egy szem nitroglicerint, és körülnéztem. A lépcsőházból, mint a mesében, három ajtó nyílt: jobbra, balra és egyenest. A kiírásból ítélve nekem jobbra kellett mennem, arra is indultam, s jobbra az ajtó mögött találtam egy asztalt, az asztalon egy lámpát, a lámpa mellett pedig egy kötögető öregasszonyt.* Jóindulatú kérdő pillantást vetett rám, s beszélgetni kezdtünk. Az öregasszony mindenről pontosan fel volt világosítva. Az íróknak egy bizonyos szobába kellett menniük, át a tanácskozótermen, a tanácskozóteremig pedig ezen a folyosón kell végigtalpalni, nem szabad letérni, egyébként sincs hová letérni (…)
Folyosó. Manapság már ritkán akadsz ilyen folyosókra. Szűk és ablaktalan volt, a mennyezet alatt titokzatos rácsos szellőzőnyílások tátongtak, jobbról-balról szorosan lezárt vasajtók sorakoztak, a nyikorgó és hepehupás padlót lábunk alatt veszélyesen besüppedő deszkák borították… A folyosó nem volt egyenes, akár egy erődben, kacskaringókat írt le, mi több, a kanyargó út egy-egy szakasza nem volt több húsz méternél. Itt mindent arra az eshetőségre számítva építettek, hogy amikor az ellenfél vértbe bújt gyalogságának sikerül a csigalépcsőn megtörnie ellenállásunkat,* s az öregasszonyt pultostul fellökvén betör ide,* ne sejtse, micsoda szörnyű csapda vár rá;* a mennyezet szellőzőnyílásaiból forró olaj ömlik rájuk;* a kinyíló vasajtókból tenyérnyi széles, fogazott végű kopják meredeznek elő;* a deszkák beomlanak a lábuk alatt;* a kacskaringós folyosó minden zugából szánalmat nem ismerő lövészek lepik meg őket… Csatakos lettem a verítéktől, amíg a folyosó végére jutottam.

A Mester és Margaritában a Sátán és kísérői minden varázslatukkal együtt igazából nem művelnek semmi valóságtól elrugaszkodottat, pusztán nyilvánvalóvá teszik azt, amit a sztálini rendszer is csinál: embereket tüntetnek el, pénzt értéktelenítenek stb. (Itt írtam róla részletesen.) Ugyanígy a Sánta sorsban megjelenő rémálombeli „lények” semmi egyebet nem tesznek, csak amit a társadalom úgyis megtesz saját magával. A tudományos-fantasztikusból a „fantasztikus”, az mindvégig ott billeg a valószerű és a valószerűtlen határán, szóval pont ott, ahol a kísértetiesnek lenni kell. A legközelebbi ismerősünkről kiderülhet, hogy másik bolygóról jött, de az is kiderülhet, hogy nem, idegen faj meg most van vagy nincs?! (Azért se árulom el.) És ott a drága jó, egyszerre hétköznapi és magasztos orosz vallásosság, mosdatlan, bukott angyallal, zsinóros dossziéban hurcolászott irtózatos angyal-zenével, és Iiiiisteneeeeem, hát a mocsok alaknak kockás felöltője van!!! Hát mi mást viselhetne??? (Dosztojevszkijt is szeretem.)

Igaz, az a különbség megvan (és emiatt a regény második negyedét azért nehezen viseltem), hogy A Mester és Margarita nemcsak sötétségből és gonosz vigyorból áll – a maga módján az a könyv rendkívül derűs és vidám. Na, a Sánta sorsban ilyen nincs.

Ismét nem tudtak megegyezni egymással, mi pedig, kiknek sem ez, sem az nem kell, csak annyi, hogy hagyjanak békében, ismét fel kell, hogy kerekedjünk, egymást taposva rohanjunk, meneküljünk, vagy ami még rosszabb – válasszuk ki magunknak, hová álljunk, anélkül, hogy értenénk, tudnánk valamit, az első szóra, mit szóra, az ördög tudja, mire hallgatva… s egymásra lövünk, egymást marjuk.

Időnként annyira hiányoztak belőle Bulgakov tréfacsinálói, hogy felfordítanák ezt a világot.

Ezt 2014. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Móra, Bp., 1993. 408 oldal, Földeák Iván fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9915471444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása