Ez a könyv abban különbözik A Láthatatlan Légiótól, hogy az indulása még egészen való- és észszerű (csak úgy kb. a harmadától kezd egyre abszurdabb lenni), és többnyire komolyan veszi magát. De azért nem mindig.
Meg itt nincs harmonika. Csak dob.
A többi stimmel.

Adott egy tábornok (se neve, se arca) és egy pap (dettó), akik húsz évvel a második világháború után bejárják Albániát, hogy kibontsák a halott olasz katonák sírjait, és hazavigyék a hamvakat. Magasztos küldetés, kezdettől fogva némi mellékzöngékkel, hiszen 1. annak idején ők vesztették el a háborút, 2. a halottak hozzátartozói még élnek. Sőt, azok is élnek, akiknek a hozzátartozóit a halottak a haláluk előtt agyonlőtték/felkötötték/megerőszakolták stb. És most ők segítenek az olaszoknak kitemetni és összegyűjteni a halottaikat, a nemzetközi együttműködés nevében. Felássák egész Albániát. Már csak azért is, mert – legalább egy egészséges és normális cél ebben az abszurd regényben – kell a hely az új vetésnek.

Össze is jön egy jókora kísértethadsereg, csontokból, csinos kis egyen-nejlonzsákokban, akikkel remekül el lehet játszani (főleg részegen), hogy a már ismert terepen hogyan vívnának újra háborút, ezúttal persze nyerteset. Hogy hol merre kell menni, azt még a legpontosabb térképekkel is elég nehéz megállapítani (jó kis térképek, amelyek a halottak felkutatására valók), hogy hol kell ásni, azt még nehezebb. Főleg, ha tévedésből időnként összekeverik a sírokat.

A katonákat csupán egy egyezményes jel kötötte össze: egy medalion, amelyet valamennyiüknek viselni kellett. Amelyik nem dobta el. Amelyik eldobta, azt vagy megtalálják, vagy nem. Leginkább vagy nem. Ha mégis, akkor elég képtelen helyeken. De képtelen helyek medalionnal is léteznek (stadionok alatt, házak küszöbe alatt, ilyenek). Mint ahogy képtelen helyzetek is, hiszen rendszeresen találkoznak önmagukkal, azaz egy német altábornaggyal, aki hasonló céllal jár éppen akkor, éppen ott, éppen olyan kísérettel, éppen olyan ruhában és kocsin. A kitemetéseket persze nem mindenki éli túl. Viszont mindig esik az eső.

Amit nagyon eltalált Kadare (és igencsak érdekes kísérlet, kíváncsi volnék hasonlóra egy magyar írótól): rákényszeríti az olvasót, hogy mindvégig külső nézőpontból szemlélje az albánokat. A nézőpont az olasz tábornoké, aki alig tud albánul, és elsősorban az előítéletei irányítják, amelyekben nem csekély szerepet játszik a húsz évvel korábban elvesztett háború. Ráadásul egy olyan néppel szemben, amelyet minden szempontból a sajátjánál primitívebbnek tart. Pedig – attól függetlenül, hogy mennyire őrzik a hagyományaikat – általában tökéletesen ugyanúgy viselkednek, mint a „civilizált” népek. Legfeljebb ezt a tábornok nem szereti észrevenni. Se a pap, akinek mindenről megvan a maga kívülálló-véleménye.

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. március 8-án írtam.