„Az Úristen füléig csak a bolondok könnyei és imái jutnak el, mivel az Isten a legfelsőbb bolond, az okosokat nem szereti!”

Nagyjából a könyv felénél jöttem rá, hogy ez nem is igazán regény. Cselekménye nem nagyon van. Becsületszavamra, odáig fel se tűnt. Annyira erősen vonzott és tartott a regényvilág, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél többet lássak belőle. Meg főleg halljak. 

Nem, nem regény ez, hanem festmény. Kanovics azt a regényt írta meg, amelyet Chagall írt volna, ha regényíró lett volna.

Idő: XIX. század. Tér: Oroszország, azon belül az orosz cár fennhatósága alá tartozó Litvánia, azon belül egy nyomorúságos kis zsidó falu, amelyet a környező vidékhez és a távoli fővároshoz csak vékony szálak kötnek. Zsidó, litván, orosz nyelv – zsidó, katolikus, pravoszláv vallás – egy távoli, láthatatlan és szinte személytelen cár uralma – emlékek és hírek a valósággal megszokásig ismétlődő pogromokról.

Mindenki fél a másiktól, töprengett a jövevény, ahogy a faluhoz közeledett, a madarak is, az emberek is; a félelem az egyetlen eledel, amely mindenkit táplál, a jóllakottakat és az éhezőket is.

Többszörös feszültség, sokszoros lehetőség arra, hogy oldalanként lecsapjon valami rettenetes.

És nem csap.

Ez nem az a regény.

Pedig: 

A hatalom mindig át tudja alakítani a maga kívánságát valakinek a bűnévé.

Az egész könyv összesen három dologból áll. De azokból nagyon.

Egy: X db nézőpont. (X < 30, de nem sokkal.) Az elbeszélő ráérősen lépked egyikből a másikba. Igen ügyesen csinálja: a végére senki se marad, se zsidó, se litván, se orosz, akit mindenestül el lehetne ítélni vagy fel lehetne menteni. Itt nincsenek hótiszta, szent áldozatok – valamiért mindenki felelős –, és nincsenek mocskos gazemberek – valamiért mindenkit lehet sajnálni, még szeretni is. Pedig kinek jutna eszébe szeretni egy rendőr őrmestert (hithű csinovnyikot!) vagy egy kapzsi, fukar, erőszakos kocsmárost? Na, az ilyen ember készüljön fel mindenre. Csak elérzékenyülésre ne. Ez nem az a könyv. Ez, ahogy megríkatna, azonnal fintort vág.

– Az ember meglehet szeretet nélkül… de a kecske – az nem… A kecske egy évig se húzza… rögtön megdöglik.

Kettő: X db őrülten szórakoztató, groteszk párbeszéd. (X > 130, és kár, hogy nem több.) Ha a zsenialitás mércéje az, hogy a szerző olyan szófordulatokat tudjon produkálni, amilyeneket én akkor se, ha száz évig élek, mindennap ötkor kelek, két órát tornázom és sajtot eszem olívabogyóval – akkor ennek a regénynek minden oldala zseniális. Pillanatok alatt önmagára tudja irányítani a figyelmet a regénynyelv, hiszen éppen ezért tartott a könyv feléig, mire rájöttem, hogy nincs is cselekmény. Addigra már régen nem is érdekelt, hogy legyen. Kérdések hangzanak el, és röppen rájuk azonnal a válasz, könnyedén és olyan természetesen, hogy az olvasó utólag már nem is érti, hogy nem jött rá a magától – pedig ha négybe vágják, se tudott volna magától ilyeneket kitalálni. Oldalakon keresztül lehetne idézni őket. Ha így beszélgetne két ember a jelenlétemben, órákig tudnám hallgatni.

– Hallgass. Zavarod reb Jósuát [a kocsmárost], mikor az Istennel beszélget.
– Ő már mindenben megegyezett vele, holnaptól két kopejkával drágább lesz a vodka – vágott vissza Icik.
– Nihilista – fakadt ki Jósuá, aki olykor meglepő szitkokat használt.

(...)

– Egyesek azt gondolják rólam: tolvaj, mások azt, hogy őrült, ismét mások, hogy koldus…
– És valójában?
– Tolvaj is, őrült is, koldus is… Tolvaj azért, mert elloptam magam a szeretteimtől… a rokonaimtól… őrült azért, mert nem olyan vagyok, mint a többi… igazi tolvaj… koldus pedig azért, mert idegen bűnöket koldulok… Hallottam, ahogy az erdőben bűnre kérted az Istent…
– Semmire se kértem – pirul el Zeldá. – És mire kellenek magának az idegen bűnök? A sajátja kevés?
A kerek sapkás ember elengedi a füle mellett a lány csípős megjegyzését, és így folytatja:
– Az ítélet napjáig bejárok minden helységet és temetőt. Tavaly egészen Vityebszkig eljutottam. Bűnös kormányzóság, bűnös. Már azt gondoltam, nem bírom elvinni, beleszakadok…
– Mit nem bír elvinni? – A kérdezősködés szórakoztatja Zeldát.
– A bűnöket az Úristenhez.

Három (amitől végül is lesz eleje meg vége a regénynek, ha cselekménye nem is): 1 db bölcs és/vagy őrült vándorpróféta. Az elején belép a regénybe, a végén kilép a regényből.

Kár, hogy nem kérdezte meg Iciktől, hogy az az Isten küldötte… hány éves lehet. Valószínűleg harmincöt vagy negyven. Legtöbben harmincöt-negyvenévesen bolondulnak meg.

Pontosan az ő érkezésétől kavarodik fel a falu állóvize, mert mindenkit önmagával szembesít, sok-sok szent és kifordult beszélgetéssel, némi beteljesülő átokkal és jóslattal, egy-két megszólaló halottal és épp csak annyi óvatosan adagolt szürrealitással, amennyitől az egész könyv elkezd egy Chagall-képre hasonlítani.

Urí rabbi mindig irigyelte és megbocsátotta neki azt, amit senkinek nem bocsátott meg – se magának, se másoknak. Goldá nevethetett az istentisztelet alatt is az imaházban, megtörve az ima egyenletes menetét, vagy kacaghatott akár egy frissen ásott sírnál, Urí nem haragudott rá, mert tudta: Goldá a halált, a rágalmakat, a bajokat gúnyolja csak ki, úgy lövöldöz a nevetésével, mint a sebesült katona, aki nem akar az ellenség fogságába kerülni.

Bolond könyv ez, úgy, ahogy van, és tisztelni való.

Ezt 2015. március 5-én írtam.

Pontszám: 10/10