Balzacot én még így nem untam. 

Pedig nem volna ez rossz, három baja van. Kettő objektív, egy szubjektív. 1. túl van írva, nagyon, 2. még túlírva se tud olyan hiteles lenni, mint a Goriot apó, egyszerűen nincs ugyanolyan jól megírva, 3. már megint benne van Lucien. 

Természetesen Vautrin, avagy Jacques Collin, avagy Carlos Herrera kedvéért kezdtem bele, meg hát a nyelvtudás szinten tartására sem utolsó. Mondjuk, utóbbi célra tényleg csak Balzac-fanatikusoknak ajánlom, mert még argó is van benne. Akkorát nem csalódtam, mint az Illusions perdues esetében, amelyikben pont ez a szereplő pont csak húsz oldal erejéig szerepel, de azért így sem volt maradéktalan élvezet. Igaz, még mindig inkább az ő történetét hallgatom, mint bármelyik másik szereplőét.* 

Tanulságos történetszálak ezek, melyekből megtudhatjuk, hogy a címben megjelenő kurtizánok a társadalom minden szintjén megtalálhatók. Ne ám csak a pénzért/rangért szeretőt és/vagy házastársat választó (akár nő-, akár hímnemű) egyedekre tessék gondolni – mert ők is beszámítanak a bordélyba, ha valaki eddig nem tudta volna –, hanem mindazokra, akik ebben a világban eladják magukat, akár testüket, akár lelküket, akár mind a kettőt. Esetleg törvénytisztelő állampolgár mivoltukat. De az is megeshet, hogy egy kurtizánként viselkedő ember egyszerűen hagyja, hogy stricik mások felhasználják őket a saját céljaikra. Elég kiszámítható, hogy az egyetlen fontosabb szereplő, aki foglalkozása szerint is kurtizán, fog a legkevésbé kurtizánként viselkedni: őt egy dolog motiválja, az a bizonyos igaz szerelem. Ami nem akadályozza meg abban, hogy a szerelme érdekében az ujja köré ne csavarjon és ki ne fosszon egy bankárt, szóval teljesen azért nem veszíti el kurtizán mivoltát. És természetesen a bankár vagyona se tisztességes eszközökkel keletkezett, csak erről nem illik beszélni. 

De azért beszélnek. 

Ebben a regényfolyamban elég sok mindenről beszélnek, ami miatt az emberiség még százötven év elteltével is kollektíve szégyellheti magát. Belátunk a kulisszák mögé, ahol (de csakis ott) grófok, rendőrfőnökök és bűnözők sorra beismerik, vagy legalábbis nem tagadják, mennyi közös van bennük. A törvényt arra tartják, hogy megkerülésével karriert csináljanak – ha adott esetben mégis érvényt szereznek neki, az is karriercsinálásra való. 

Érdekes ugyanakkor, hogy mennyi mindenről beszélnek még, ami szerintük oly mértékig szégyellni való, hogy még törvényszegést is elnéznek, csak ki ne derüljön – a mai olvasó pedig ül és tűnődik, hogy ezt a korban komolyan gondolták, vagy iróniát lássak bele? Például az előkelő családok leányait és asszonyait mindennek elmondják csak azért, mert nemi szervük van, és ezt le is merik írni; ám ha valaki létezik ebben a regényben, aki vonzalmának kinyilvánításában mentes az érdektől, azok pont ők. További érdekessége a regénynek, hogy összes komorságával és keserűségével együtt mennyire könnyed. A franciasága teszi, gondolom. Egy szellemes megjegyzés, egy ügyes ötlet, egy nagylelkű gesztus, ami jókor van jó helyen, itt minden téren elismerést arat, és akárkit kihúzhat a bajból; míg a hiányuk benne hagyja. Adott esetben pedig pont a könnyedség teszi igazságtalanná az egyes helyzeteket: gyilkosság és erőszak fölött ugyanúgy nagyvonalúan összemosolyognak a szellemes szereplők, mint egy magából bolondot csináló vén szerelmest elnézve. 

Lucien továbbra sem tud mást, mint hogy szép... na jó, írni is tud... egyébként pedig reménytelenül idióta és befolyásolható. El nem mondhatom, mennyire utáltam. Tényleg csak a Jacques Collinnal való kapcsolata érdekelt, annak minden szépségével, rútságával, összetettségével. Például az, ahogyan Collin váltig állítja, hogy Lucien angyali, ártatlan és naiv, úgy, hogy a végén el is hiszi, miközben Lucien közben a gyengesége miatt minden bűnbe hagyja magát bevonni, úgy, hogy pontosan tudja, miről van szó. Még sajnáltatja is magát hozzá. Nem tetszett, mert nem volt rajta minek tetszeni, de érdekelt. 

Ami a túlírtságot illeti: ahhoz sajnos túlságosan bő lére van eresztve a regény, hogy izgalmas legyen, különösen, mert aki öt-hat Balzacot olvasott már, annak elég kiszámítható. Még akkor is, ha nem spoilerezik el a legnagyobb fordulatokat az embernek, ahogy történetesen én jártam. Annak viszont, aki csak ennek a regénynek a közvetlen előzményeit olvasta (Goriot apó, Elveszett illúziók), annak lehet, hogy a cselekmény is tetszeni fog. A lélektani megjelenítésnek azt a szintjét, amit a Goriot apó sok-sok mellékszereplőjének esetében tapasztaltam, Balzac itt meg sem közelíti, ellenben a kelleténél jóval többször elhangzanak olyan megjegyzések adott embertípusokról, amikre azt lehet mondani, hogy „ezt most így minek”, illetve „azt te csak szeretnéd”. 

SPOILEREK:

Amit viszont nagyon érdemes átgondolni olvasás közben, az az, ahogyan az azonos neműek közötti szerelmet bemutatja a regény. Mert arra már a Goriot apó óta célozgatnak a szereplők, hogy igen, Jacques Collint tényleg nem a nők érdeklik, de tényleg, és konkrétan ő érdekli meg ő meg ő, éééérted? De a jelentőségteljes összenézés után mindig befogják a szájukat, és soha nem mondják ki. Na, itt végre elhangzik, váratlan fordulattal a négyből a negyedik kötet közepén, mikor már az összes olvasó régen tudja. Úgyhogy nem ez az érdekes, hogy elhangzik, hanem ahogy a többiek hozzáállnak.

Utánanéztem: ekkor már évtizedek óta nem kriminalizálta a francia törvénykezés a férfi homoszexualitást (a nőit tudtommal soha, nem mintha kedvezni akartak volna nekik),** de azért kijelölt helyük volt a börtönökben – a fiataloknak. A Collin korúaknak nem. Az alvilági alakok a regényben nem sokat foglalkoznak senki orientációjával, a polgári vagy arisztokrata szereplőket csak akkor érdekli, ha érintve vannak (amelyik szereplő tudja, hogy Collin számára vonzó, az menekül a közeléből), egyébként ugyanolyan könnyedén kezelik, mint bármi mást. Lucienbe kortól-nemtől függetlenül mindenki szerelmes, csak az nem szereti, akinek oka van féltékenynek lenni rá. Collin vonzalmát és fájdalmát látva pedig az összes rokonszenves szereplő szemérmesen elfordul. Érdekes, ahogy ő beszél a saját érzéseiről (eleinte apai, majd egyre inkább anyai szerepbe helyezi saját magát, függetlenül a minden értelemben férfias megjelenésétől), illetve Lucienről, akit éppen nőies vonásai miatt – felsőbbrendűnek tekint a nőknél. A dicshimnuszban időnként már istenkáromlásig megy, és ez senkit fel nem háborít, sőt, tisztelik érte. Amikor azonban gratulál saját magának, hogy lám, milyen bolondot csinálnak magukból a férfiak a nők miatt, lám, neki milyen jó, vele ilyen nem fordulhat elő – akkor diszkréten kiröhögöm. 

Azért abba érdemes belegondolni, hogy ha ezen az érzelmi válságon nem egy eleve kitaszított, törvényen kívüli, ellenben tiszteletet parancsoló megjelenésű és mindenkit érdeklő személy menne át, hanem, teszem azt, a főállamügyész vagy a sarki szatócs, akkor megkapná-e ugyanezt. A főállamügyész egyébként szerintem akár még érintve is lehet, amilyen szomorúan reagál arra, hogy egy nagyon szép fiatalembert kell kivégeztetnie rablógyilkosságért. Nincs kétség, hogy kivégezteti, ha nem talál ellenbizonyítékot, mert ő speciel képes rá, hogy a törvényesség elvont ideájának földi megtestesítője legyen, de azért nagyon is könnyen hisz annak az ellenbizonyítéknak. Mondjuk, az általában véve a kor gondolkodására is rávall, hogy még mindig hamarabb elhiszik az ártatlanságát annak, aki szép. 

* A másik kedvenc Balzac-szereplőm Beauséant-né, de ő itt nem szerepel, neki más folytatás jutott, egy kisregény. Azt is olvastam, csak még az értékelős korszakom előtt.

** Csak – igen helyesen – az erőszakot. Ugyanakkor ha a homoszexualitás bármilyen erőszakos cselekedettel párosult, akkor nemcsak az erőszakért, hanem magáért az orientációért is büntettek, lásd Verlaine bebörtönzését nagyjából ugyanebben a korban. A német államokban, ott még bőven érvényben volt a kriminalizáció, komoly börtönbüntetés járt érte. 

Pontszám: 10/7