Műfajteremtő antiutópia (mai divatos nevén disztópia, lassan kezdem megszokni) a legkorábbi szovjet időkből. Minőségét jelzi, hogy hazájában elég sokáig be volt tiltva, és hamarabb jelent meg angolul, mint oroszul.

Szegény Platón, ha tudta volna, mit indít el azzal a hideglelős Államával, lehet, hozzá se fog. Ez a könyv is onnan indít, rögtön az első lapokon belecsap a lecsóba: XXX. századi szereplői a tökéletes boldogságot megvalósító államot akarják, és ennek érdekében lemondanak a „szertelen szabadság”-ról… sőt mindenféle szabadságról. Név nincs, magántulajdon nincs, család nincs, falanszter van, csak nem úgy hívják. Ja, és mindennek az ára az, hogy a külvilágtól teljesen elidegenedjenek, fallal válasszák el magukat a káoszt jelentő természettől.

A Molyon elég alacsony százalékon áll, annyit azért nem érdemel. Az olvasókat valószínűleg a stílus taszíthatja leginkább. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód szaggatott, zaklatott, a mondatok rendszeresen nem fejeződnek be, sokszor „összedobált” hatást keltenek, és a párbeszédek szeretnek éppen egy másodperccel az előtt abbamaradni, hogy az olvasó felfogná, melyik szereplő mire jött rá. Nekem filmszerű ez az egész: mintha csak felvillannának egyes képek, nyomasztóan fura megvilágításban, gyors egymásutánban összevágva. Nagyon távol áll a mai ízléstől a húszas évek avantgárdja, de ha csak egy expresszionista filmet megnéztek, mondjuk, a filmtörténet első thrillerét, érteni fogjátok, miről beszélek.*

Szerintem pont ilyen stílus illik a főszereplőhöz, aki szinte mindenestül korának gyermeke, nemcsak elfogadja a körülötte levő világot, hanem szeret is benne élni, és amikor rájön, hogy nincs abban a világban minden rendben, akkor keményen megharcol saját magával, a belénevelt erkölcsiséggel is, nemcsak a rendszer támogatóival. Ő maga sem más, mint támogató, a feljegyzéseit is ezért kezdi írni. (Más kérdés, hogy hamar ellentmondásba kerül a saját kezdeti céljaival.) Amíg nyugodt az élete, a mondatai is kiegyensúlyozottak. Amikor megszűnik a nyugalom, a mondatok is darabokra törnek.

Az, hogy a regény sci-fi is, kevésbé hangsúlyos – vagy csak én nem értettem kristálytisztán a tudományos fejtegetéseket. Matekos sci-fi, hát ilyen is van. A matematika elvontsága is tökéletesen illik egy olyan regényhez, ahol nevek helyett számaik vannak az embereknek, és a szám sem őket jelenti, hanem a helyet, ahol laknak. A világuk pedig a geometria szabályainak megfelelően épül föl.

Szóval igazából nem is tudom, miért akartam tőle egy pontot levonni… de biztos, hogy szubjektív oka volt. Mostanában nem szeretnék antiutópiát olvasni. Majd később.

Ezt 2018. március 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10