Újraolvasás vége.

Töprengés.

Amihez kétség nem fér: ez a könyv gyönyörű. Nem amiről szól, hanem ahogy meg van írva. Hajszálpontos megfogalmazások, néhány mondattal megragadott hangulatok, élénk színekkel kiemelt, apró képek, mint egy japán festményen. A dolgok sokszor önmaguknál többet jelentenek. Szavak patikamérlegen kimérve, szerkesztés körzővel-vonalzóval, mindenre éppen annyi idő és hely jut, amennyi kell. Oldalanként legalább ötször olyan nyelvi gazdagság csap szembe, amelyet csak irigyelni tudok, szerzőtől is, fordítótól is. Mintha nem is regényt olvasnék, hanem verset. Kb. annyi energiát fordíthatott rá Flaubert, mintha majd négyszáz oldalnyi verseskötetet hozott volna össze.

És közben azok a végtelenül nevetséges és mégis sajnálni/utálni való szereplők, egymás mellett elcsúszó gondolatvilágukkal, ahogy mind bezárkózik a saját világába, és a saját korlátoltsága vagy gőgje miatt nem lát ki belőle, nem látja meg még azt sem, aki közvetlenül mellette eszik, alszik, lélegzik. A férj nem ismeri a feleségét, a feleség a férjét, a szülő a gyerekét, a szeretők egymásban csak a saját vágyaik kivetülését látják, és vagy nagyon meglepődnek, vagy meg is sértődnek, vagy éppen észre se veszik, ha nem azt kapják, amit vártak. Balzac elég sötét képet fest a testi-lelki nyomorúságról – Bovarynénak még ez a Balzac-világ is csodavilág, amelytől boldogságot remélne, de amelybe csak kintről, lábujjhegyen kukucskálhat be.

Bár ki tudja? Ha bejutna abba a világba, amelyre vágyik, valószínűleg azzal is csak percekig lenne elégedett. Tényleg „női Don Quijote” – de az ő példáján látszik igazán, mennyi esze volt Don Quijoténak. Esze bizony. Mert ő pontosan tudta, hogy az eszménykép az eszmények világában tartózkodik, és meg sem szabad próbálni elérni.
Emma ezt nem tudja. De nem tudja ám Léon se, Justin se, akik ugyanolyan megrögzött eszmény-kergetők és légvárépítők, mint az asszony, akit szeretnek. Rodolphe túlságosan gyakorlatias(nak hiszi magát) hozzá, hogy ebbe belegondoljon – ő azt nem veszi észre, hogy a gyakorlatiasságával szerzett függetlensége azért olyan könnyű, mert üres –, Charles viszont szerintem legalábbis sejti. Akármilyen buta a szentem. Számára a felesége az eszmény, akit távolról csodál még akkor is, amikor közvetlen közelből látja-hallja. Elfogadja az asszony lelki-szellemi felsőbbrendűségét (bár ezt a férjet aztán igazán nem nehéz felülmúlni), végtelenül tiszteli és imádja, de meg sem próbál közelebb jutni hozzá. Talán nem is akarja észrevenni, hogy csalják.

Persze könnyű kívülről nevetségesnek ítélni Emmát. Könnyű mondani, hogy bolondság volt az amúgy elég rémes ízléssel megválasztott, és gyakorlatilag kábítószerként használt olvasmányaival azonosítani az életét, és azt képzelni, hogy majd Scott-regényhősök jönnek vele szembe az utcán. Így is lehet nézni a sorsát, persze. De úgy is, hogy: íme, egy asszony, aki többet akart, mint amennyit a társadalmi helyzete megengedett neki – az vesse rá az első követ, aki mindennap reggeltől estig maradéktalanul elégedett az életkörülményeivel.

Ezt 2015. január 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10