2018. június 6. 

"Hallgatta ő megbűvölve, mit vitt véghez
Gyulu-Kara Naini, a dicső király,
Arany-ezüst híres ura, kinek napja
Forró fényben fürdette a fél világot."
(55. oldal)

Szungyatának, a nyugat-afrikai történelem nagy alakjának története egy birodalom megalapításának története is egyúttal, nem csoda, hogy a mandinka énekmondók hőskölteményt alkottak róla, amelyet hétszáz év után is fenntart az emlékezet. (Itt írtam róla.) A Nagy Mali Birodalom az ő idejében keletkezett, miután legyőzte ellenségeit. (Persze biztos nem olyan idealizált módon, ahogy az eposz leírja, de attól még nagy teljesítmény volt. :)) Szungyata olyan eredményesen rakta össze az államot és törvényeit, hogy az jó pár száz évig tudott még létezni és virágozni Nyugat-Afrikának a térképen beszínezett területén. (A kép forrása a Wikipédia. A bejegyzés forrása nem. :) Ahhoz az eposzt meg annak az utószavát olvastam el.)

"Wagadu vad, száraz ország, víz alig van.
Ott éltek rég a legnagyobb uralkodók,
Arany-ezüst dicső ura, nagy királya,
Gyulu-Kara Naini volt az ő ősük."
(71. oldal)

"A mémai javasok is megjósolták
Gyata rendkívüli sorsát. Azt hirdették,
Hogy Gyulu-Kara Naini utódja lesz,
Sőt, még fennebb fog ragyogni dicsősége.
Az egész had hódításról álmodozott,
Hisz ily vezérrel nincs lehetetlen.
A katonák felbuzdultak jó példáján,
Mert a harcos örül, hogyha azt láthatja,
Hogy a vezér is vásárra viszi bőrét."
(81. oldal)

"(…) mesélték Szungyatának
Gyulu-Kara Naininak történetét
És még sok más hősét, ámde mindnyájukból
Gyatának a legvonzóbb a nagy király volt,
Arany-ezüst ura, aki a világon
Végigvonult napnyugattól napkeletig.
Túl akart ő tenni fényes példáján is,
Még több földet s kincset kívánt meghódítni."
(105. oldal)

Ki a búbánat ez a Gyulu-Kara Naini, akit folyton emlegetnek az eposzban (a fentieknél sokkal többször ám), Szungyata példaképnek tekinti, és az énekmondók is állandóan párhuzamot vonnak köztük, hangsúlyozva, hogy míg Gyulu-Kara Naini nyugatról keletre söpört végig a világon, és hozta létre birodalmát, addig Szungyata keletről indult, és Afrika nyugati partjáig hatolt?

Ő. :)

Fene gondolta, hogy ilyen messzire elér a hírneve. :) Na jó, hát ezerhatszáz év alatt volt ideje odaérni, de akkor is meglepődtem, hogy még Nyugat-Afrika énekmondói között is ilyen népszerű legyen, pedig az azért elég messze van. :) Még Egyiptomtól is. :) Asszem, repesne az örömtől, ha tudná. :) Azt azért nem hiszem, hogy a második idézetben szereplő Wagadu uralkodói tőle származnának. Ahhoz tényleg messze van Nyugat-Afrika.

Ez a Wagadu egyébként Ghána, mandinka nyelven. Amúgy tudtátok, hogy Ghána, az nem Ghána, csak nosztalgiából nevezték el így, amikor függetlenné vált az ötvenes években? A Ghánai Birodalom jóval északabbra terült el, és aztán a későbbi Mali Birodalom középső része lett belőle. A Mali Birodalom egy részét erre a történelmi Ghánára alapozták – meg a Szungyata-féle alkotmánynak is a ghánai uralkodók vetették meg az alapjait.

Szungyatáról bővebben pedig itt olvashattok. Meg persze az eposzban.

„Oui, qui se souviendrait des actions surhumaines, des grands faits d'armes, du courage et de la bravoure de Soundiata Keita, l'assembleur des peuples, sans le talent de Diéli Diakouma son griot et son fidèle compagnon? Qu'en resterait-il, l'épopée héroïque du vainqueur de Sosso si les griots n'avaient suivi pas à pas le lion du Mandingue au plus fort des luttes épiques qu'il livra dans tout le pays du Fleuve?”

(Abdoulaye Mamani: Sarraounia, 109-110. oldal)

A francia nyelvű szövegrész az énekmondók munkáját dicséri, akik nélkül nem emlékeznénk nagy hősök nagy tetteire. Például erről a bizonyos Soundiatáról, a nyugat-afrikai történelem nevezetes hadvezéréről se tudna senki, ha nem lett volna mellette hűséges társa, Diéli Diakouma, az énekmondó. Pedig ő egyesítette a mandinka népet, győzte le ellenségeiket, és alapította meg a Nagy Mali Birodalmat.

Jé, egy régi ismerős. 
Csak magyarul Szungyatának hívják. 

Eposzt is írtak róla, olvastam is, írtam is róla. Ő már a második afrikai történelmi alak, akit felidéz Mamani regénye, amely maga is az afrikai történelem egyik nagy uralkodójáról szól, részletekért kattintsatok ide. A regény a XIX. század végén játszódik, Szungyata pedig a XIII. században élt, szóval igen eleven az a bizonyos emlékezet, ha ennyi év után is működik. :)

Tetszik, amit a regény csinál. Ahogyan összeszedi a régi hősökről szóló emlékeket, maga is hozzájárul a fenntartásukhoz, és mindent megtesz, hogy identitást állítson össze belőlük annak az afrikai közösségnek, amely olvassa. Remek dolog, hogy az egyik eposz magyarul is olvasható! Hogy miket le nem fordítottak magyarra, te jó Isten…

Ezt 2018. május 17-én írtam. 

Történész írta, történetírói módszereket (is) bevetve, mégsem nevezném feltétlenül történetírói munkának, inkább „variációk egy témára”-esszésorozatnak. De ez semmit nem von le az értékéből, sem a használhatóságából, sőt még hozzátesz, lentebb részletezett okokból. Nem is csak történészek érdeklődésére tarthat számot, már csak igen olvasmányos stílusa okán sem, amely leginkább tudományos ismeretterjesztő művekhez illik. Nyugodtan olvashatnák többen is.

Ismert és kevésbé ismert történelmi alakokat vonultat fel a mű, szó szerint mindenféle területről. Uralkodók, hadvezérek, politikusok kelnek a szó szoros értelmében életre (a stílusnak köszönhetően). A koncepció azonos: a mű elején gondosan definiált „amazonkirálynő” alakjának nyomon követése a világtörténelemben.*

Ez az egységes koncepció a helyenként tagadhatatlanul idő- és térbeli csapongásra hajlamos szerkesztésmód ellenére is nagyon jól összefogja a művet. Ennek köszönhetően válnak egytől egyig indokolttá a kitérők: arra valók, hogy az aktuális fejezet főszereplőjét más korok és országok szülötteivel össze lehessen hasonlítani.

Amikor pedig azt mondom, hogy „világtörténelem”, akkor úgy is értem. Egy négyszázhúsz oldalas ismeretterjesztő munka nem törekedhet teljességre, de a maga módján megközelítheti, például úgy, hogy bár a szereplők többsége az európai történelemhez tartozik (például ő), a könyv egyáltalán nem kizárólag Európára koncentrál. Legalább egy-két bekezdéses kitekintés erejéig felbukkannak itt a kínai, a vietnami, a közép-afrikai, az izraeli történelem nagy nőalakjai is, a grúz, angolai és indiai történelem amazonkirálynői pedig külön fejezetet kapnak.** Külön melengeti a lelkemet, hogy egy angol (értsd: nem walesi, nem skót, nem észak-ír, hanem echte angol) születésű történész vág oda nem is egyszer a saját hazája által képviselt imperializmusnak, és mindig telibe talál.

Ettől valahogy jóval hitelesebbé válik a hangja. Függetlenül a könyv legnagyobb hibájától – amely egy pontot levonatott velem –, azaz a bibliográfia teljes hiányától! Még ha esszésorozat is, irgum-burgum, ezt nem így szokás! Ha négyszáz oldalon keresztül következetesen hivatkozunk történetírói munkákra és levéltári adatokra, akkor a végén kutya kötelességünk a jegyzéküket is mellékelni! Mint ahogy az a képjegyzékkel történt, amely igenis bekerült a könyv végébe, precízen és lelkiismeretesen. Mivel Fraser nem ma kezdte a szakmát, de nem is a könyv megjelenésekor, és egyébként megbízhatónak ismerem, ettől még könnyen hiszek neki, de azért ilyen olvasói jóindulatra nem kéne számítani. (Erről Qedrák molytárs utólag kiderítette, hogy nem Fraser hibája, hanem a kiadványé: az angol eredetinek van hivatkozásjegyzéke.)

Szóval ettől függetlenül van hitele nálam a könyvnek, mégpedig azért, mert egyetlen alakot sem ábrázol egyoldalúan, kritika nélkül. Sem nőt, sem férfit. Ellenkezőleg: a kritika (no meg az irónia) folyamatosan jelen van. Például így: 

Máskülönben Zenóbia mint eszményi amazonkirálynő foglalata mindkét nem legcélszerűbb tulajdonságainak. Hangja, melyről már esett szó Boudica kapcsán, nem hars (nőietlen), hanem tiszta és férfias (toborzáshoz ideális). Ha lepattan a lováról, meg se kottyan neki tíz kilométer gyaloglás a bakák közt. Zenóbia amúgy nem kedveli környezetében a nőket, szolgálólányok helyett herélteket alkalmaz. Poharazgat a fiúkkal (mint a hang, az ivászat is örök, habár diszkréten leplezett problémája a nőuralkodónak). A krónikások mindazonáltal hangsúlyozzák, hogy Zenóbia sosem öncélúan iszik: vagy a diplomácia nevében koccint idegenekkel, például a perzsákkal, hogy berúgassa őket, vagy ilyenformán gyakorol kegyet tulajdon parancsnokaival. De akár így, akár úgy, e ritka tüneménynek sosem száll fejébe az ital.

Éppen ezért ütköztet egymással különböző időkből és terekből származó alakokat. Így az elbeszélőnek szinte bele sem kell szólnia, a történelem kommentálja saját magát, az olvasó pedig legyen szíves járatni az agyát, és levonni a következtetéseket. Senkinek a megítélése nem abszolút, és a könyv a megítélés változásaira is folyamatosan reflektál. 

Ez az egyik, amitől szerintem sokkal inkább esszésorozattá válik ez a mű, mint történetírói munkává. A másik (ami számomra egyébként az értékét is növeli), hogy itt a történelmi alakoknak nem elsősorban a cselekedetei a fontosak, hanem hogy hogyan látták ők, hogyan látták kortársaik, hogyan látták az elkövetkező korok a cselekedeteiket. A nemükből adódóan hozzájuk tapadó sztereotípiákról, és arról, hogyan küzdöttek ezek ellen, vagy igyekeztek éppenséggel fegyvert kovácsolni belőlük. A tudatos vagy öntudatlan imázsépítésről is szól ez a mű; az imázsok története is, sőt elsősorban azoknak a története. Nem a „mit”, hanem a „hogyan” áll a középpontban. 

[Tamara grúz királynő] példája ékesen szemlélteti, hogy az amazonkirálynő szexualitása milyen mániákus (férfi) fantáziálás tárgya. Két szindróma verseng: ha a szent szüzesség történetesen nem kívánatos, elő a férfifalással. A kettő amúgy ugyanannak az érmének a két oldala; az amazonkirálynő minden lehet, csak átlagos nem. Ha a politika porondjáról kirí, nyilván nemi életében is szélsőségre hajlik.

(...)

Angliai Erzsébet aligha nézett volna jó szemmel olyanfajta orgánumot, mint a feminista folyóirat. (…) Ellenben zene lett volna a füleinek, hogy „tiszteletbeli férfi”. Szokása volt diplomatikusan gúnyolódni saját nemén az érvényben lévő sztereotípiák jegyében. (…) És hitte is, amit mond. Merthogy ő más. Ez volt a szakadatlanul ismételt lecke.
A királynő megkülönböztetése minden más nőalattvalótól sarkalatos elve volt Erzsébet közszereplésének; gondosan kidolgozta a jelenést, vagy talán lángelméje érzett rá ösztönösen. Két eszközzel élt. Egyrészt rájátszott nőiségére, hogy a védelemre szoruló finom, választékos dámát adja – meg az imádni való istennőt. Másrészt „fejedelem”-nek mutatta magát: mint sok jóféle vegyes propagandában, itt is homlokegyenest ellentmondott egymásnak a két elem.

És (legalábbis a laikus olvasó számára) döbbenetes dolgok derülnek ki. Nagyon, nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert olyasmikre hívja fel a figyelmet, ami a saját mindennapi életünkből sem hiányzik. Hogy a nyilvánvaló érdekeken és vezetői rátermettségen túl milyen hallgatólagosan elfogadott játékszabályokon múlik egy vállalkozás sikere. Pl. hogy X-nek magas a hangja vagy mély. Hogy Y-nak van unokája vagy nincs. Hogy Z-n fehér ruha van vagy piros (ez nem vicc! hanem halálos komoly hatáskeltő eszköz!).

Édes Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne az ember élete, ha nem a fehér ruha vagy a magas hang döntene arról, hogy valaki alkalmas egy feladat teljesítésére vagy nem. 

Utóirat:
A fordítás egyszerűen parádés, nincs erre jobb szó. Tökéletesen visszaadja Fraser iróniáját, humorát, jellegzetes szófordulatait. Már-már túlságosan tökéletesen. A fordító csak úgy lubickol a szövegben, az embernek néha felmerül a gondolatai között az „öncélúság” terminus… De egy ilyen jó esszésorozatnak még ez is megbocsátható.

* Hasonló eset, mint a Magyarországon csapatmunkával létrehozott Nagy asszonyok élete, amelyet a kiadása óta eltelt százöt (!) év sem tett elavulttá. Ott is egyetlen egységes koncepcióra fűzi fel a szerkesztő a tizenkét életrajzot, ez fogja össze a kötetet. Csak az a bombasztikus stílusa ne lenne… Minden egyéb szempontból olvasásra érdemes gyűjtemény!
** Mondjuk, Amerika, Ausztrália és Óceánia látványosan hiányzik, és ezek közül főleg a legelsőnek a hiánya elég meglepő…

Ezt 2017. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kéne az 1001 könyv listájának egy al-lista. Valami olyasmi címmel, hogy „77 könyv, amelyet elő kell venned, ha elmúltál hatvanéves”. Nem feltétlenül csak akkor, lehet korábban is, de aztán őrizd meg, és a hatodik X-be érve olvasd újra. Eddig még csak két könyvet tudnék az al-listára tenni (ezt meg a Misericordiát), de biztos fognak még szaporodni.
Arról jutott ez az eszembe, hogy a múltkor megkérdezték tőlem, melyik könyvet szeretném megőrizni nyugdíjas koromig.* Nos, persze lehetőleg mindet, de ezt még mindenképp. Aztán ha hatvanéves korom után újraolvasom a Misericordiát, és többé-kevésbé tudok azonosulni a főszereplővel, akkor megnyugodhatok, hogy a helyemen vagyok. Ha viszont ezt olvasom újra, és észlelek valami lelki rokonságfélét, akkor még mindig el lehet kezdeni fát ültetni, rózsát oltani, kutyát-macskát menteni, belépni az üdvhadseregbe, megtanulni szuahéliül, elutazni Vanuatuba, egyesületet szervezni a kizsákmányolt kínai árvák megsegítésére, mágikus realista történelmi regényt írni Kempelen Farkasról – BÁRMIT, CSAK EZT NE!

Mivel nem sokan olvassák Kross műveit manapság, bemutatom: olyasmi, mint Thomas Mann – intelligens, időnként filozofikus, kiváló megfigyelő, lélektani részletekbe mélyen belemenő. Csak amíg Thomas Mann elbeszélői (általában) mintha felülről szólnának az emberhez (mármint legalábbis énhozzám), bölcs, ámde (számomra) hűvös távolságtartással, és (bocs minden rajongótól) valami kibírhatatlanul erős öntudattal – addig Kross elbeszélőinek hangjában ott a kételkedés, a szelídebb vagy maróbb önirónia, annak tudata, hogy az ember kevés, és az ítéletei gyarlók, de hogy ez megbocsátható-e vagy sem, azt döntse el más. Ha választani kéne, hogy melyik szerző valamelyik művét vinném el egy lakatlan szigetre (vagy éppen a hatvanadik születésnapomon túlra), hát nem sokáig gondolkodnék.

Ehhez a regényhez pedig annyira tökéletes írói téma jutott neki, hogy az embert a sárga irigység eszi. Bolond lett volna nem kihasználni. Kross pedig távolról sem volt bolond. Nagyon is okos ember lehetett, különben nem tudta volna ezt a szöveget ilyen kitűnően összefogni. Ehhez a fajta modernizált realizmushoz (némi fantasztikus beütéssel) pont ő kellett.**
Élt egyszer egy Friedrich Fromhold Martens nevű jogtudós, aki majdnem megkapta a Nobel-békedíjat még a legelején, az 1900-as években – aki nemzetközi joggal foglalkozott, Washingtontól Tokióig a legmegbecsültebb szaktekintélyek között tartották számon a nemzetközi hírű oroszt, Oroszországban ellenben körültekintően felhasználták és közben lenézték a nagyon mélyről jött észtet. Sok-sok évvel korábban pedig élt egy Georg Friedrich von Martens, aki nemzetközi joggal foglalkozott, nemzetközi jelentőségű udvarokban forgott, és… Spoilert nem adok, csak ennyit. Egyébként több mindennek is utánanéztem még, ami a regény hátterét illeti, erről olvashattok itt és itt.

Abszolút racionális regény, a nyelv kifejező képességébe vetett abszolút optimista hittel – a történelem fantasztikumba hajló ismétlődéseiről. Úgy irracionális, hogy egy percig nem felejt el realista lenni. Mert akármi legyen is a kapcsolat a regénybeli Martensek között, reinkarnáció, ős-emlékezet vagy bármi, a legfontosabb közös vonásuk mindig a megalkuvás és a helyes döntésre való képtelenség marad. A legfontosabb dilemma pedig az, hogy ha még egyszer újra lehetne kezdeni, újra meghoznák-e ugyanazokat a megalkuvó, adott esetben erkölcstelen döntéseket. Ebben pedig sajnos nincs semmi fantasztikus. 

Szóval jó helyen van ez a könyv az 1001-es listán, és különösen nekünk itt Közép-, vagy Kelet-, vagy Közép-Kelet-, vagy milyen Európában érdemes ismernünk. Mert számunkra is bőven van mondanivalója. Martens professzor egy kis nép alacsony származású tagja, aki egy nagy-nagy birodalmat (igen magas rangot betöltve, de mégiscsak) szolgál. Talán nem volna eleve szolgalélek, de karrierjét az első pillanattól fogva a szolgálatnak köszönheti – azaz minden egyes lépésnek, amelyet a ranglétrán megtesz, az a feltétele, hogy alkalmazkodjon, hogy alárendelje magát másoknak. Az vesse rá az első követ, aki képes volna az ő helyzetében mindvégig gerinces döntéseket hozni – no meg aki mindig meg tudná mondani az ő helyzetében, hogy melyik a gerinces döntés. Közben annyi mindenről kell lemondania, hogy észre sem veszi, hogy lassan-lassan elveszíti az identitását. Mint jogász, mint férj, mint apa, mint észt.

Írta Jaan Kross 1984-ben mint észt nemzetiségű szovjet állampolgár.
Hát igen. Azt a Nobel-díjat nemcsak Martens szerette volna megkapni, hanem Kross is, csak másik kategóriában. Talán erről is szól ez a regény. Bár amit Martens – ahogy kizárólag önmagának bevallja – talán nem érdemelt volna meg, azt Kross nagyon is.

Azt a fél csillagot szubjektív okból vontam le. Irgalmatlan kutatói munka áll ennek a regénynek minden bekezdése mögött, egy kicsit Krossnak is jogtudóssá kellett válnia ahhoz, hogy ennyire pontosan ábrázolja nemcsak a XIX-XX. század fordulójának nemzetközi politikáját, hanem még azt is, ahogyan egy rendkívül művelt észt jogtudós erről a politikáról gondolkodhatott. Elismerem, hogy így beszél, így gondolkodik egy életéről számadást készítő jogtudós, ahogyan a regényben olvasható. De bocsáttassék meg nekem, ha időnként egyáltalán nem tudott lekötni, mit akart Japán a portsmouthi békeszerződés aláírásakor…

** És rí a lelkem, hogy ennek a regénynek a témáját miért nem lopta ki a Purs fiókjából… :( Akkorát szólt volna, hogy Kamcsatkáig hallatszik.

Ezt 2017. június 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2017. május 29. 

„Pärnu Livónia Hamburgja.”
(Jaan Kross: Martens professzor elutazása, 71. oldal)

Nem tudom, életemben nem jártam egyik helyen sem, és könnyen lehet, hogy a főszereplő ezen a ponton csak szólamokat használ (elég gyakran lehet iróniát érzékelni a mondataiban). De akármilyen legyen Hamburg – Pärnu a képekről ítélve nagyon szép város.

Kikötőváros, ez tény. A Balti-tenger partján, a Pärnui-öbölben fekszik, és Észtország negyedik legnagyobb városa, saját repülőtérrel. Népszerű üdülőhely, turistacsalogató látványosságokkal (a képen a főtér). A várost kettészelő folyót is Pärnunak hívják.

A regényben ez a főszereplő otthona. Ha ugyan otthonnak lehet nevezni azt a helyet, ahol egy végeredményben gyökértelen, hazátlan ember házat vásárolt magának, és néha elutazik oda. Ez az egyetlen hely, ahová Észtországban kötődik: a Gartenstrasse 10. Ennél többet mondani viszont már spoiler lenne. :)

Itt találhattok még képeket, a legalsóra érdemes rá is kattintani és kinagyítani, nagyon szép: https://en.wikipedia.org/wiki/Pärnu.

Utóirat, egy későbbi szövegrész alapján:

Mik ki nem derülnek! :) Ebben a városban született Gustav Fabergé, aki a „tojásos” céget alapította. :) Nem francia volt, hanem balti német (bár évszázadokkal korábban Franciaországból menekült a családja német nyelvterületre), és nem ő találta ki a Fabergé-tojást, hanem a fia – ő maga „csak” igen ügyes és ambiciózus ékszerész volt. :) De attól még nélküle nem jött volna létre a cég. :)

„(…) ez a Fabergé, a mostani, az Karl, és őt személyesen alig ismerem. Az, akire gyerekkoromtól rokonszenvvel emlékszem, az apja volt, Gustav Fabergé. Ez az ember, egy pärnui asztalos fia, ismerte az apámat, és ebből az ismeretségből komoly hasznom származott Pétervárott. (…) az öreg Gustav vendégszerető asztalánál évek során sok-sok vasárnapon ettem teli a hasam… De ez a Karl, a fia (…) Oroszország leghíresebb ékszerészcégének tulajdonosa és vezetője (…) Oroszországban orosz, Németországban német, Franciaországban francia…”
(137. oldal)

2017. június 2. 

„Kapp a zongorához ült. Lírikus hangvétellel kezdte, sőt szentimentálisan. Csajkovszkij Souvenir de Hapsal-ának motívumait véltem felfedezni benne.” (Jaan Kross: Martens professzor elutazása)

A cím jelentése: „Haapsalui emlék”. Haapsalu kisváros az észt tengerparton, üdülőváros ma is, Csajkovszkij idejében is az volt. Szeretett ott nyaralni Csajkovszkij, gyakran ült kinn a parton a naplementét bámulva, még állítottak is oda emlékül egy kőpadot, rávésve annak az észt népdalnak a kottáját, amely belopakodott a VI. szimfóniába. :)

A Haapsalui emlék: https://www.youtube.com/watch?v=TN6-F0_vt5A
A VI. szimfónia: https://www.youtube.com/watch?v=uZmLx4w2VHo
Sajnos annyira nem tudok kottát olvasni, hogy megállapítsam, hol a motívum, de aki ügyes, meglelheti, csak nagyítsa ki a fotót: https://et.wikipedia.org/wiki/Pjotr_Tšaikovski_mälestuspink.

Az idézetben szereplő zongoraművész pedig Artur Kapp, észt zeneszerző, karmester és tanár. Ami a művészetét illeti, így folytatódik az idézet:
„De hamarosan a felismerhetetlenségig átalakult, kimondhatatlananul temperamentumos ütembe csapott át, váltakozott, hullámzott, áradt, megtört, új, teljesen más sodrású áramlásba, örvénylésbe, zubogásba kezdett, aztán ismét elcsendesedett, szögletes érctömbökre hullott, melyek csengtek, bongtak, csilingeltek, szétolvadtak, elszóródtak, végül szelíd napsütésbe tűntek… A szelíd napsütés azonban nem elégítette ki az improvizálót. Nyomban zúgó, fekete kavargásba fojtotta, egy spirál mentén dübörögve felkapaszkodott, ismét mélybe ereszkedett, emelkedett, ereszkedett, emelkedett, míg egy magas, disszonáns dördülés – akár egy forgószélbe dobott kés – megtörte a kavargást, és tiszta, csengő fénysíkokból épülni kezdett a felsejlő finálé.” (345. oldal)

Fogalmam sincs, hogy hangzana ez, de nagyon, nagyon szeretném hallani…

Ez ugyan nem az, de ez is az övé, egy rapszódia, amely most nagyon tetszik nekem:
https://www.youtube.com/watch?v=SAcFD1vu8Lc
https://www.youtube.com/watch?v=cu0wohQ-TFo

2017. május 31. 

    De durva…

    Kissé kerekre nyílt a szemem. Csak kissé. Annyira elhitette már velem Jaan Kross, hogy valóban megtörtént, amiről a Martens professzor elutazása című könyvében írt, hogy éppen csak egy kicsit lepődtem meg.
    De azért durva.

    Azt eddig is tudtam, hogy az észt Martens professzor történelmi alak, ezt néztem meg legelőször, amikor olvasni kezdtem a könyvet. Ő látható a képen, pár évtizeddel a regénybeli utazás előtt. :) Van róla Wiki-szócikk is, ezt lentebb linkeltem. Amit történelemből tudni lehet az ő pályafutásáról, nemzetközi jogban és világpolitikában betöltött szerepéről, vagyis ami adatolható, az a regényben adatokon is alapszik. Vagy legalábbis a Wiki is megtámogatja… :P Tudom, nem végső forrás – de egyezik azzal, amit Kross ír.

    Aki szeretné, nézze meg, csak ne túl tüzetesen, ha a spoilermentes élete kedves (esetleg a regény elolvasása után): https://en.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Martens

    …de hogy a másik, a német Martens is tényleg létezett? És úgy, és akkor, és addig?!
    Róla még kevesebbet tudok írni spoiler nélkül… úgyhogy most csak annyit, hogy: igen, ott született, igen, azzal foglalkozott, és igen, még az évek is stimmelnek…
    https://en.wikipedia.org/wiki/Georg_Friedrich_von_Martens

    Hát a fantasztikus ismétlődéseknek ezt a regényét tényleg az élet írta…

    Mondjuk, ez egy körömpiszoknyival se kisebbíti Kross érdemeit…

Úristen, mennyi minden van ebben a százharminc oldalban.

Tízszer annyit lehetne róla beszélni. Meg a gyarmati létről. Meg a kultúrák ütközéséről. Meg a hazáról. Meg az anyanyelvről. Meg a barátságról. Meg az árulásról. Meg az elárultatásról. Meg arról, hogy ki éli a saját életét és ki nem, és hogy akkor mégis mit él, ha nem a sajátját. Meg arról, hogy mit kell fizetni azért, ha az ember megtagadja a múltját, és mit azért, ha nem hajlandó megtagadni. Meg arról, hogy élünk valaki mellett huszonsok évig, és nem tudjuk, mi jár a fejében.

Amilyen kicsi könyv, olyan súlya van. Egy hosszabb vonatútra nyugodtan elvihető, könnyedén kézben tartható, az út végére elfogyasztható, hosszú távon nem felejthető. Ja, és újraolvasható. Illetve -andó.

Az alapötlet tökéletes: A történet középpontjában nem egy ember áll, hanem kettő, de oly szorosan tartoznak össze, mint a sziámi ikrek. Pedig a közöttük levő különbség látható, hallható, tapintható, minden módon érzékelhető: egyikük holland, másikuk indonéz. Egyikük a gyarmatosítók gyermeke, másikuk gyarmatosított. Egyikük nem vesz róla tudomást, másikuk nem tud nem tudomást venni róla. Mindkettejük hazája Indonézia, de egyikük idegen azon a földön, másikuk otthon van. Mégis az egyiket fogadják be, és a másikat zárják ki. Vagy nem. Egyikük a saját közegében marad, másikuknak ki kell törni a saját közegéből, ha akar valamit. Mégis az egyik él úgy a saját közegében, mintha ki lenne taszítva belőle, és a másik illeszkedik bele a környező világba. Vagy nem.

És százhuszonöt oldalon keresztül ketyeg az időzített bomba.

Többet nem írok, mert reggelig tartana. Meg különben is fölösleges. Százharminc oldalra mindenkinek van ideje, főleg, hogy a Rakéta Regénytár sorozatban jelent meg a regény, vagyis igen picike. Ha naponta csak két oldalt olvas belőle az ember, akkor is a végére ér. Egyébként szerintem úgy is lehet: pusztán a könyv rendkívül érzékletes stílusa is megérdemli, hogy elmerüljön benne az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. május 20-án írtam.

Pontszám: 10/10

Nagyon szép könyv.
Ez jut róla először eszembe, pedig az ilyen kultúrtörténeti munkákat nem a szépségükért szokás olvasni. De Huizingát azért is. Nem egyszerűen kultúrtörténetet ír: esztétikumot, sőt filozófiát alkot.

Rendkívül informatív könyv. A történetírásból ismert események csak háttérként, vázlatosan jelennek meg; aki elkeveredik közöttük, az kénytelen használni a könyv végében levő jegyzetanyagot, esetleg, így a XXI. században igénybe venni „barátunk” segítségét. Huizingát nem az érdekli, „mi” történt a középkor végén, hanem az, hogy „miért”. És roppant nagy műveltsége segítségével egyre-másra ássa elő az ismert és ismeretlen francia, flamand, német, angol költőket, miniatúrafestőket, szobrászokat, naplóírókat, levelezőket, hogy egyenként mindet szépen beleillessze abba a nagy kirakósba, amelyből összeáll a késő középkor képe – benne sok-sok olyan elemmel is, amely majd a reneszánszban bontakozik ki. Iszonyú sokfelé vezet ez a könyv, minden utánajárás húsz más érdekességet hoz fel, és több órás keresgéléshez vezet. (Ennek eredményét lásd itt és itt.)

Szóval: „miért?” Miért gondolkodott X vagy Y király/herceg/lovag stb., hogy neki pont az ellen a város ellen kell vonulni, neki pont azzal a családdal kell szövetséget kötni, neki pont azzal a másik királlyal/herceggel/lovaggal stb.-vel kell viszályt folytatni… Ha valaki kíváncsi arra, mi minden motiválhat egy történelmi eseményt, akkor ne is keresgéljen tovább. A média. Ami a késő középkorban is létezett, csak úgy hívták, hogy ballada, vágánsdal, fametszet, allegorikus verses regény, esetleg hóráskönyv-illusztráció.

Ahogyan a Homo ludensben, amelyet csak ajánlani tudok minden vágánsnak olvasónak, itt is olyan társadalmat ábrázol Huizinga, amely szigorú előírások és bonyolult szabályrendszerek rabja. Az, hogy ki hogy néz, hogy fordítja a fejét, hogy ül a lovon, milyen színű ruhát visel, hányadikként megy be a templomkapun, nagyon komoly jelentőséggel bír, és adott esetben akár sorsfordító is lehet. Csak ez most nem általános képet fest a világról, hanem egy konkrét korszak szabályrendszerére koncentrál. Arra a korszakra, amelyben bármennyire is kiüresedett a lovagi eszmény, azért adott esetben azt még mindig halálosan komolyan vették. (Akár csatát is veszthettek miatta.) Úgy mutatja be Huizinga a XV. századi Nyugat-Európát, mint egy gigantikus játszóteret felnőtteknek.

…és ez a hátulütője is a könyvnek, ha ugyan illik ilyen gyönyörűségben hibát keresni: hogy túlságosan is nyugat-európai marad. Nem számol azzal, hogy ugyanez az eszmény kicsit keletebbre nagyon is megőrizhette az aktualitását, ld. az Ottomán Birodalom terjeszkedését. Éppen csak megemlíti, hogy a szerbeket ekkor rohanják le, de semmi egyéb. Olyan jó volna egy hasonló munkát olvasni a mi környékünkről is…

…a másik hátulütője meg annyira összefügg a szépségével meg a filozófiájával, hogy az ember még észrevenni is pironkodik, de mit csináljon, ha az előzőt már észrevette, akkor ezt is észreveszi. Hogy tudniillik annyira szépen illeszkedik össze az a sok-sok műveltségelem, hogy az már túlzás. Hogy semmi se mond ellent a Huizinga elméletének. Hogy még az is lehet, hogy valami kimaradt a könyvből, ami nem az ő elméletét igazolná… de fuj! üssek a számra! ilyeneket nem mondok, pállott szájú kismadár létemre!

Inkább megadom a tíz pontot, és holtomig ragaszkodom a könyvhöz…

U.i.: Sajnos a könyv önmagához nem. Ha egy módotok van rá, ne a ’79-es kiadást szerezzétek be, mert a papír meg a ragasztó utálja egymást, és sorban esnek ki belőle az ívek.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. május 23-án írtam.

Huizingát olvasva (és nagyon lassan haladva vele) rábukkantam a Kilenc Vitéz kultuszára, amelyről részletesen írtam itt. Szerte Európában sokféle módon örökítették meg ezt a kilenc kultikus alakot, akik között van mondabeli és történelmi személy egyaránt, de közös vonásuk, hogy mind katonaként szerezték hírnevüket. Hazát teremtettek, hazát védtek, a hitükért küzdöttek különböző formákban (abba most ne menjünk bele, hogy ennek nevében miket követtek el), de mind a háborúikról híresek, kivéve talán Dávidot, akiről nemcsak Góliát legyőzése juthat az ember eszébe, hanem még a zsoltárok is, azaz a hit és a művészet.

(Ennek a szobornak az esetében is a hárfájáról azonosítható Dávid király. Kép innen.)

    A férfiak foglalkozása tehát kb. azonos, csak a származásuk különböző, szépen kiegyensúlyozott: van köztük három pogány, három zsidó, három keresztény.

    Ezután Huizinga áttér arra, hogy a korszak (XIV-XV. század) annyira komolyan vette a szimmetriát, hogy hamar összeállították a sorozat női megfelelőjét, és ezeket a figurákat is ugyanolyan szívesen ábrázolták. Több sorozat is létezett, az egyik a férfiakhoz hasonlóan királynőkből és más harcos arisztokrata nőkből áll – rengeteg közöttük a mondabeli alak, történelmi alig van, bár a kettő között a korszak olvasói szerintem egyáltalán nem tettek különbséget –, egy másik jóval érdekesebb, ezért is írtam róluk részletesen a fent linkelt bejegyzés második felében.

    Ebben a kilencesben is van három pogány, három zsidó, három keresztény.
    Az amazonkirálynők sajna kimaradnak, a „pogányok” mind hőslelkű rómaiak: Lucretia és Virginia (egyikük nemi erőszakkal szembesülve öngyilkosságot követett el, másikukat hasonló helyzetben az apja ölte meg), valamint Veturia (ő a nagy mondabeli anyafigurák egyike, aki megmentette a fiától a hazáját, ezzel feláldozva a fiát). Nem mondom, hogy hú, de örülök nekik, de mivel tudom, hogy a kor ezt a viselkedést értékesnek tartotta, belenyugszom a jelenlétükbe. Bár engem Lucretia története világéletemben nagyon idegesített, de ezt is hagyjuk most.
    A zsidók: Judit, a kevésbé ismert Jáhel és Eszter – ez már aktívabb csapat, ketten közülük sk. végeztek a hazájukra törő idegen hódítóval (és abba megint ne menjünk bele, hogy Jáhel milyen durván megszegte ezzel a vendégjogot, Bírák könyve 4.), a harmadik pedig a hatalmát, befolyását használta fel arra, hogy a népét megmentse.

(Artemisia Gentileschi: Judit megöli Holofernészt. Forrás: Wikimedia Commons.)

    A keresztények: Szent Ilona, Szent Brigitta, Árpád-házi Szent Erzsébet (!). Nem magyar ám az összeállító, csak mondom. :))) Házasságban élő vagy özvegyként, önállóan tevékenykedő történelmi alakok, van közöttük császárné, rendalapító (illetve misztikus)… és a harmadikat nem kell bemutatni senkinek. :)

    Nekem nagyon tetszik, hogy a lyányoknak ennyire sokféle szerep jut. Hogy jöhetnek többféle társadalmi csoportból, akár egészen alulról is (bár a legtöbbjük „természetesen” született arisztokrata), hogy lehet közöttük harcos is (mondabeli alak, hazája védelmében nagy győzelmeket arató történelmi alak, hazája védelmében elbukó történelmi alak), apáca is, okos királyné is, betegápoló is, hitéért, erényéért cselekvő is. Részemről egyedül a művészt/tudóst hiányolom közülük, befért volna oda még egy Szent Hildegárd vagy valaki…

    És éppen ezért morgok magamban, hogy a fiúknak bezzeg csak egyféleképpen lehetett bekerülni a dicsőségesek közé: ha odaütöttek?!

    Mert igaz, hogy férfiakból is állítottak össze többféle más sorozatot is, de azok legnagyobb része szintén harcos királyokat, nemeseket tartalmazott. Egyetlen olyan hármast találtam ebben a gondolatkörben, amelynek tagjai nem a kardjukkal szereztek érdemeket: ők a „három türelmes”: Bölcs Alfonz spanyol király, aki nemcsak hadvezér volt, hanem elsősorban a tudományok és a művészetek pártolója, maga is költő; a bibliai Jób, akit az alázata tett példává mások előtt; és a ma már alig ismert Szent Eustachius (miért pont ő?), ókori legendabeli keresztény vértanú.

(Bölcs Alfonz szobra a madridi Nemzeti Könyvtár előtt. Jo Dusepo fotója, itt találtam.)

    Mondhatná persze valaki, hogy a sorozat neve eleve az, hogy „Kilenc Vitéz”, mit akarok én itt azokkal, akik nem voltak vitézek?! Csakhogy a helyzet az, hogy a „vitéz” Szerb Antalnak, a fordítónak a leleménye, aki Huizingát fordította, és a harcosokból álló sorozatRÓL jutott az eszébe, és konkrétan Huizinga szövegére alkalmazta azt, amelyben valóban vitézek szerepelnek. Angolul, németül, franciául sokkal általánosabban hangzik ez a megnevezés, a rájuk utaló szó jelentheti a dicsőség egyéb formáit is. Szóval attól nyugodtan lehetne közöttük pl. alkimista. Ennek a háttérnek az ismeretében mondom, hogy szerencsésebb volna a hős szót használni rájuk. Lehet valaki a kultúra hőse is. Vagy a betegápolásé, például. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne találhatna másvalaki még jobb magyar megfelelőt a kifejezésre. Hajrá. :)

    Elgondolkodni mindenképpen érdemes ezen. Nagyon összetett dolog. Annak a kultúrának a gyökereihez tartoznak ezek a kilencesek, amelyben mi is élünk. Szerintem több mint tanulságos, hogy kiket tekintettek a késő középkorban példaértékűnek nők és férfiak számára. Hogy milyen viselkedést „engedtek meg” a népszerű, mindenki által ismert történetek/festmények/szoborcsoportok szereplőinek.

Ezt 2017. május 17-én írtam.