Hogyan készül a Jókai-kisregény?
(Nota bene: a bácsi tudott rövidet írni. Csak nem mindig akart.)

Végy egy anekdotát.
Tégy belé egy szekérderéknyi klasszikus vígjátéki szereplőt, a pénzéhes öregtől kezdve az epekedő ostobán keresztül az életrevaló ifjú szerelmesekig.
Rendezd őket két-három klasszikus vígjátéki helyzetbe, különös tekintettel az élet és a halál egymásba játszatására (ld. feléledő tetszhalott, halottnak látszó izé stb.).
Adj hozzá még anekdotát, úgy, hogy azonosítani lehessen a helyszínt. (Debreceniek előnyben.)
Legyen a fele latinul. Legyen, aki rosszul beszél latinul. Legyen, aki antik versmértékben káromkodik. Egy latin találós kérdés is belefér.
Adj hozzá még anekdotát.
Könnyítésnek fújd föl pergő párbeszédekkel.
Azoknak is legyen a fele latinul. A másik fele debreceni tájnyelven. A hangtani jellegzetességeket* nem muszáj érzékeltetni. Azért nem ártott volna.
Potyogtass bele még apró anekdotákat.
Öntsd nyakon az egészet azzal a sajátos fanyar-szelíd humorú stílussal, amelyiktől falnak megy, aki nem szereti (úgy kell neki), ellenben macskamód száját nyalogatja, aki szereti.
Még egy kétmondatos anekdota a tetejére odafér.
Tálalhatod.

Csudák pedig egyáltalában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, ahol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

Kifogásom csak egy van: kibírtam volna kevesebb sztereotípiával is.
Irgum-burgum. A bácsi tollában bőven volt annyi, hogy sztereotípiák nélkül (vagy éppen azokat felforgatva) is kiteljen belőle egy kisregényre való humor. De még több is. Úgyhogy. Tessék. Fölfordítani. Azt. A. Világot.
Csak amúgy kedvesen, jókaiasan.

Mindenki, aki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve (…) s mikor éppen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: „tűz van!”
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak ítélet napján! Hagyd el kántus! „Ad arma!” a jelszó. Fusson oltani, aki csak bír! mert ideég a ház is.

Latinul meg kéretik megtanulni. Mármint az olvasónak. Annyit, amennyitől Jókai humorát érteni lehet,** igazán nem nagy ügy.

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint katekizmust kapsz tőle.
– Katarrhust! Nem katekizmust! Mikor tanulsz meg már egyszer disztingválni?

(...)

– Domine bort ivott?
– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.
– Hogy jött domine ebbe a hordóba?
– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenész.

Uff, én beszéltem.

* „Hajdúszoboszlou, Hajdúszoboszlou. Gyorsvonat indul a harmadik vágányroul, Budapest Nyugati pályaudvarra.” Amikor nyugdíjba ment a bemondó, a legszívesebben bojkottáltuk volna a vonatot (de nem volt másik), mert onnantól unalmas szabványhang mondta be az állomásokat. Hívják vissza a nyugdíjból az eredetit!!!!!

** – Hát amelyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.

Ezt 2017. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9