Nem tudtam eldönteni, hány pontot adjak rá, úgyhogy nem pontozom. Ez nem a könyv hibája. Nem a nagy nyilvánosságnak szánták, és ez látszik is rajta. Szerzője rengeteg munkája és betegsége közben mintegy „mellesleg” írta, még csak nem is mulatságból, hanem parancsra. Ettől az írástól függött, hogy elítélik vagy felmentik. Volt tehát tétje az írásnak, de ettől még nem lett rá több idő. Az eredmény: nem annyira önéletrajz, inkább önigazolás, azaz nagyszabású védőbeszéd sok-sok önéletrajzi elemmel, iszonyú bőbeszédű, hogy ne mondjam, „fecsegő” stílusban, hiszen a szerzőnek még átnézni se volt ideje, hogy ne maradjanak benne ismétlések. Emiatt nehéz rendesen odafigyelni rá, pedig egyébként se könnyű olvasmány.

Nem is ajánlom mindenkinek. Ha valaki még soha nem olvasott misztikus irodalmat, ne ezzel kezdje. Arra ott A belső várkastély. (Itt írtam róla.) És csak olyan olvassa, akinek rendben van az önértékelése, mert ez a porba fogja döngölni.  Nem szándékosan, ellenkezőleg, Teréz kb. mindenkit dicsér saját magán kívül. De olyan fokú alázattal és olyan önmegsemmisítő erővel beszél a saját életéről, hogy az ember behúzza a fejét, és időnként megkérdi magától: ha ez a nő a hitványság netovábbja, ahogy magát nevezi, akkor én mi vagyok?

Mi is derül ki ebből a műből Szent Terézről? Kb. mindennek az ellenkezője, amit magáról állít. Fantasztikus nő volt, rendkívüli erővel, mélységes hittel. Egyebet se hangsúlyoz, mint hogy ő milyen gyönge – aztán hatvanhét évet él olyan betegségekkel, hogy más embert a tizede elintézne (nem túlzás). Egyebet se mond – és komolyan gondolja! –, mint hogy ő mindig engedelmeskedni akar – aztán valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy reformot csinál. Ahogy kolostort alapít, hát attól kész vagyok. Egyetlen parancsot se szeg meg, de titokban oly ügyesen lavíroz, hogy a végén mégis az lesz, amit ő akar. Nem azért, mert ő akarja, hanem mert meg van győződve arról, hogy Isten akarja rajta „keresztül”, és sikerül másokat is meggyőznie erről. A kolostorai pedig a mai napig normálisan működnek, szóval… No meg rettentő veszélyesen él. Összesen egyszer említi azt a kockázatot, hogy feljelenthetik az inkvizíciónál, de még csak nem is veszi komolyan – mondjuk, akkor az ő helyzetében ez teljesen érthető is. Viszont az előszóból kiderül (amelyet utoljára olvastam el, és másoknak is ezt a sorrendet ajánlom), mennyire nyugtalanító volt a helyzete.

Nem kívül élt a világon, hanem benne, a saját bőrén tapasztalva meg a XVI. század összes konfliktusát egyházon kívül és belül. Nagyon jól látta a környezetének erényeit és bűneit egyaránt. De annyira következetes maradt, és annyira komolyan vette a hivatását, az Istentől kapott küldetését, hogy végig a saját útját tudta járni, még szövetségeseket is szerzett. Nem állt be egyik irányzat zászlaja alá se, akár egyházról, akár politikáról, akár mindkettőről volt szó. Ez pont ugyanakkora dolognak számított akkor, mint ma, és persze rengeteg munka és szenvedés volt az ára, no meg folyamatos összeütközések a külvilággal. Mert az nem úgy megy ám, hogy akinek látomásai vannak, azt mindjárt piedesztálra emelik. Azt évekig, évtizedekig vegzálják újra meg újra, faggatják, perelik, hivatalos eljárásoknak vetik alá a legkülönbözőbb emberek, a legkülönbözőbb irányokból, hogy valóban Istentől való-e az a bizonyos misztikus élmény.

Hogy pontosan mi az a misztikus élmény, azt most nem szeretném taglalni, A belső várkastély nálam sokkal pontosabban elmagyarázza. (Az elmagyarázhatatlant. Mert a nyelvvel és annak kifejező képességével az a mű is, ez is nagyon megharcol.) Én az angol romantika irodalmában találkoztam először vele, Emily Brontë verseiben (amelyek rögtön egészen egyedi módon viszonyultak ehhez a hagyományhoz), azóta érdekel. Nem ez a mű volt az utolsó, amelyet elolvastam róla.

De ez távolról se pusztán mint misztikus irodalom érdekes. Életrajz, korrajz és védőbeszéd, egy nagyszerű egyéniség munkája. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele, de amit megfogalmaz és véghez visz, annak legalább 90%-a a mai napig érvényes. Ő maga pedig mindenképp tiszteletre méltó.

Ezt 2017. december 31-én írtam.