Egy baja van: tizenöt-húsz oldallal rövidebb, mint kéne.
A filmet évekkel ezelőtt láttam. Az első felét kissé untam, a második fele óriási élmény volt. A könyv a történet első felét a filmhez képest felemelte a csillagos égbe, a másodikat meg jól leejtette. Úgyhogy, kedves olvasók: a teknősbékától kezdve csukjátok be a könyvet, tegyétek be a DVD-t, és kezdjétek nézni a felétől, úgy jártok a legjobban. 

Bűbájos elbeszélés az égiről és a földiről, amelyek között ez egyszer semmiféle rangkülönbség nincsen. Szépen megfogják egymás kezét. A legszigorúbb puritán elveket valló kis közösség életébe, amelyet gond és viszály terhel, egyetlen estére belép a színtiszta anyagiság – és megtanítja őket szeretni és megbocsátani. Kereszténynek lenni, ha úgy tetszik. 
Mert az anyagi-földi elvet egy igazi művész képviseli, akinek alkotásai pár óráig élnek csupán, azaz éppen szembe mennek az örökkévalósággal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne érje be a „majdnem” tökéletessel.
Az angyalok pedig azóta is operát hallgatnak és teknősbékalevest esznek odaát. 

Csak az a tizenöt-húsz oldal, amelyet a filmbeli színészek a szöveg támogatása nélkül is olyan tökéletesen jelenítenek meg, a kopott ruhájukban, a fehér falak között, az álmatagul homályos ebédlőben… az úgy hiányzik. 

Ezt 2016. február 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9