Még februárban olvastam, és akkor nem regisztráltam az olvasást, de pontosan emlékszem, mikor történt: nagyböjt első hetében. Onnan tudom, hogy olvasás közben kegyetlenül korgott a gyomrom. :)

Gasztroregényről van szó ugyanis, amelyben állandóan, de tényleg állandóan főznek, és a receptek a cselekmény szerves részét képezik. Az eredeti cím (kb. „Mint a csokoládéra öntött víz”) is ebbe a rendbe illeszkedik: egyrészt egy receptre utal szó szerint, másrészt a forrongó indulatokra metaforikusan. Ahogy a regényben mindvégig egymásba játszik a szó szerinti és a metaforikus – és kikeverődik belőlük a mágikus realizmus. Mert a főzéssel együtt jár a mágia, amint azt mindenki tudja, aki kicsit is szeret és tud főzni, Esquivel pedig „a mexikói mágikus realizmus anyja” megtisztelő címet viseli.

A regény receptje így hangozhatna: Kerüljön bele dión hizlalt pulyka és gyógyító marhahúsleves, csokoládé és kalács, lázadás mindenféle családi kötelék ellen, no meg érzékiség, de bőségesen. Kerüljön bele önmegtagadás, évtizedes elfojtások, valamint szigorúan kimért mennyiségű frissen vágott hagyma, amitől az ember keserű hánytatószert sír az ételbe. A kellős közepébe pedig annyi szerelem és annyi bűntudat, amennyit még éppen megbír az olvasó. Ettől lesz félig farsangos, félig böjtös.

A stílus érzékletességében nincs hiba: minden mondatából párolog a mexikói konyha illata. Ebből a szempontból sajnos hiányzik a regényből a böjtös, legalábbis nekem. Tudom, nem illik Tita egyéniségéhez, de időnként már csak muszájból is kellene ilyet főznie – és biztos, hogy ő ebből is valami egészen eredetit hozna ki. Tekinthetné kihívásnak, akárcsak távoli északi unokatestvére. Ő akkor is ételművész, ha a sajátjától távoli ízlés szerint főz. Ha Tita is megpróbálná, talán a böjt is megmutathatná a kedvesebbik arcát – mert van ám neki olyan. Csak itt nem látszik.

Közben ez a felnőtté válás, a lázadás regénye is. Egyetlen család története lép az előtérbe, minden egyéb háttérbe szorul, de ettől még éppen elég drámai marad a cselekmény. Öt-hat ember már egész társadalom, hatalmi viszonyokkal, gőggel és elnyomatással, no meg forradalommal. Tita, a főszereplő semmi szentesített hatalommal nem bír, sőt erőszakosan irányítják az életét, de főzni ő tud, úgyhogy azt, hogy a többiek miből élnek, ő határozza meg. Ő pedig ad mindenkinek, az elnyomatásban is aktívan, és nagyon nem mindegy, mit… 

Azoknak, akik már olvasták a regényt, nagyon ajánlom Ladányi-Turóczy Csilla konferencia-előadását Esquivel két regényéről. Azoknak, akik még nem olvasták, nem, mert sok a spoiler. (Köztük egy apró tévedés; egy mellékszereplőnek olyan cselekedetet tulajdonít, amelyet az nem tesz meg a regényben, csak szeretne.) Az ő kedvükért idézem az elemzésből, amit spoiler nélkül idézhetek: , Tita „az anyja szolgálatára kárhoztatott legkisebb lány szerepéből kemény harcok árán önálló asszonnyá változik”. Vagyis éppen a családon belüli szembenállások, elfojtások, kegyetlenség és lázadás idézi elő a lelki átalakulást, felnőtté válást. De azért hiba volna csak a konfliktusra figyelni, a főszereplőnek azért támogatói is akadnak, például „Nacha, Tita dajkája, a kislány nem vér szerinti, de »valóságos« anyja, annak a kultúrának a hordozója, ami a konyhaművészetben és az indián hiedelemvilágban nyer kifejezést.”

„Nacha az igazi, kemény és hideg anya ellenpólusa: míg a fehér és középosztálybeli anya férje halála után gyakorlatilag férfiszerepet játszva irányítja tovább családja életét, addig Nacha, az örök szolgaságra és engedelmességre kényszerített asszony, a maga feminin, marginális módján fejti ki hatását: a főztjén keresztül. Az ő örököse lesz Tita, aki ételek formájában osztogat szomorúságot és szexuális vágyat, sőt, életet is (…)” A fenti képen éppen ez a hármas látható: Tita és két anyja, ahogyan az 1992-es filmváltozat megjeleníti őket. 

Szóval Tita a „legkisebb lány”, mint a mesében, hiszen ennek a regénynek nem kevés mesei eleme is akad. De legalább ugyanannyi a hétköznapi világra való utalás is. A mexikói forradalom csak a háttérben zajlik – bár nem egy szereplő életére közvetlen hatással van –, ettől azonban még a társadalom hatása nagyon is erősen érvényesül. Meg a kritikája is, ha nem is nyíltan, hanem – ahogyan az idézett előadó mondja – „az elhallgatás szintjén”. Minden nemzedékben vannak szereplők, akik szigorú önmegtagadást, sőt vezeklést rónak más szereplőkre, akár valós, akár képzelt bűnök miatt, igen hosszú időre. Szülő és gyerek, fehér és indián viszonya éppúgy jelen van a regényben, mint a férfi és a nő viszonya; egyik sem engedi, hogy megfeledkezzünk róla. 

Fura, de a szerelmi szálat érzékeltem a leggyengébbnek, pedig ez a regény elvileg egy nagy-nagy szenvedély története is. Csak hát az van, hogy fogalmam sincs, mitől olyan nagy-nagy ez a szenvedély.*

De ettől még végig lekötött a regény, örömmel olvastam. A fordítás határozottan jól sikerült. A magyar címet és az 1993-as borítót viszont nem bocsátom meg. A kezembe se vettem volna, ha nem teszik rá az 1001 könyv listájára, egyébként abszolút megérdemelten.

* SPOILER Az, hogy a tizenöt éves Tita belezúg Pedróba, még világos. De hogy mit eszik utána annyi éven át ezen a nyámnyila alakon, és hogy nem képes túllépni rajta, mikor ráadásul ott van mellette jóban-rosszban egy másik hűséges szerelmes is, azt egyszerűen elképzelni sem tudom. Emiatt a végkifejlettel sem vagyok kibékülve.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. március 11-én írtam, 2020. december 27-én egészítettem ki. 

A képek forrása: 10kbullets, Turesumenya.

Pontszám: 10/9