Tizenhárom éves korom óta tudom kívülről Az ellopott futárt, abból írtam a szakdolgozatomat, erre most kiderül, hogy még érhetnek vele kapcsolatban meglepetések.

Dolgozzunk tudományos módszerrel. Nyomjuk meg a Molyon a „Tedd jobbá!” gombot, és a fülszöveg nélküli könyvek között találjuk meg véletlenül Valentine Williams soha a büdös életben nem hallott nevét.
Keressünk rá a Williams életművére, és essünk hanyatt. 

Mert vegyük csak a következő idézetet:
„– Hogy kerül ön a boncolóasztalra? – kiáltotta a kórházi szolga.
– Belopóztam, kérem, éjszaka, mivel hírhedt kémnő vagyok, és fontos hadititkokat akartam itt kilesni. Ez kötelező, mert megbízóm, akinek rém vastag a szemöldöke, miszter Iksznek hívják, olykor kacag, mindenkit megölet, és egy feltűnően tuskólábú illető, beteg rokonaim révén zsarol.
– Még mindig nem értem – mondta az orvos kollégáinak. – Úgy tudom, hogy a katonai ügyészség kórházának nincs elmeosztálya.”

Illetve a következőt:
„– A Tuskólábú is mindig azt figyelte, hogy tetszik-e a gyilkos az áldozatnak? Így lett kémnővé az a japán Kiri Mata!
– Hara Mati! – kiáltott helyesbítve Roppant Manó.
– Az egy japán öngyilkolás – szólt Korn Atya. – Ha egy tábornok veszít, akkor Mata Harit követ el magán.”

Esetleg a következőt:
„– Mondja… miért tette ezt az egészet? Maga a kémeknek dolgozik?
– Nem. Csak azért mondtam, hogy én a Zöld Kacaj vagyok, és Tuskólábú küldött a halálsugár titkáért, mert egy valószínű megtévesztés kellett. De én nem vagyok Mata Kiri. Az különben is Japánban öngyilkos lett.
A százados nem kérdezte tovább (…)”

A Tuskólábút nem Rejtő találta ki: közismert volt a harmincas-negyvenes években! 

Mára már klasszikussá vált ponyváról van szó, kém-, detektív-, de mindenesetre kalandregényekről. Williamsnek több regénysorozata is megjelent, de a leghíresebb tagadhatatlanul a Tuskólábú nevéhez fűződik, és nem kevesebb, mint hét darabból áll (ebből szerintem csak három jelent meg magyarul). Rendhagyó módon a Tuskólábú, bár elég hosszú sorozat darabjait köti össze, nem hős, hanem az ügyeletes mocsok gazember: ő a baljós megjelenésű, machiavellista lelkületű, sánta német kém, polgári nevén… azt nem árulom el. 

Itt amúgy is megtalálható. (Fura, de a francia Wiki-szócikk sokkal tisztességesebben van megírva, mint az angol.)

Hát ez a sorozat nekem kell, de minimum az első kötet. Az egyébként többször is megjelent magyarul, utoljára tavaly, tehát tényleg nem lehet rossz.

Frissítés: első kötet elolvasva, értékelve, nem kicsit sablonos kémregény, ám nyomokban filozófiát tartalmazhat. 

Ezt 2016. február 18-án írtam. 

Rajtaütésszerű gyorsolvasás, mert a jövő héten vissza kell vinni.

Jaj, de szép. 
Nem egészen az én világom, mégis olyan szép. 
Kár, hogy olyan rövid. 

Az elején nem igazán értettem, miért felnőttmesék ezek. Először a kötet harmadánál tapasztaltam olyan kedves poénokat, amelyeket gyerekek még nem érthetnek (bár attól még tetszhet nekik a szöveg), aztán ahogy a második harmad is véget ért, már az a bizonyos gyereklelkű felnőtt énem mosolygott.
Nem azért nem gyereknek valók ezek a mesék, mintha a gyerek nem értené. Hiszen vannak olyan mesék, amelyekből a felnőtt egyszerűen csak mást ért, mint a gyerek. Nem is az aranyos virágnyelvi poénok miatt. Hanem azért, mert nem gyerekek, hanem felnőttek élethelyzeteiről mesél. Kedvesen, elnézően, bölcs szeretettel.

Csak a kötet végére derül ki, hogy mikor játszódnak voltaképp a mesék. Számomra jó sokáig valami lebegő időtlenségben foglaltak helyet, bár a hangulatuk, a stílusuk egyértelműen egy adott korra mutatott. A kötet végére összeállt a kép, és most örülök. Kicsit olyan ez is, mint a Psyché: megírja utólag, az adott kor írói helyett azt, amit akkor nem tudtak, vagy nem akartak. És van olyan nevű szereplője, mint én, és egy kicsikét még azonosulni is tudok vele.

Az illusztrációk olyanok, mintha montázsok lennének, kivágott papírfigurákból, textilekből összerakva. Vagy az ilyet már kollázsnak kell hívni? Nem értek hozzá, csak azt látom, hogy kiválóan illenek a kötethez.

Jó, hogy van nekem ilyenem. És még dedikált is, és macskát is rajzoltak bele. 

Ezt 2019. január 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Hát én azt gondoltam idáig, hogy csak a lett írók tájleírásai tudnak hóttbiztosra könnyet csalni a szemembe, de az van, hogy az észtek is kezdenek előretörni…

Igen jó kis válogatás ez. Északi mesélőkedvvel, súlyos szomorúsággal, játékos örömmel, lelki és fizikai bántalmazással, életismerettel, szorongással, szabadságvággyal, természetszeretettel tele. Pont úgy megszerkesztve, hogy az ember mindegyikből elegendőt kapjon, de azért ne akarjon feltétlenül megfulladni a keserűségtől. Még a mágikus realizmus is belefér, sajnos csak egyetlen novella erejéig. Sőt a tudatáram-technika is. Azt hittem, ma már azt nem használja senki, erre tessék, az első novella (vagyis inkább elbeszélés) nyomokban tartalmazza, és nem áll neki rosszul.*

Hat novella hat különböző embert állít a középpontba, nagyon különböző sorsokkal. Négy felnőtt nő, egy felnövő kamaszlány, egy kislány. Hat alaposan kidolgozott személyiség, akik vagy máris tudják, mennyit érnek (talán a kislány a legjobban), vagy a történet során tudják meg, az önismeret mélységéhez szabott áron. Van, aki szörnyű emlékektől akar szabadulni, van, akinek számára a szörnyűség jelenlevő, a szabadulás lehetetlen. Van, akinek a legdrágább kincséről kell lemondania, és van, aki számára a lemondás vezet el a kincshez. Van, aki magányos, és olyan is, aki csak egyedül van, az egyedüllét pedig nem bántja őt.

Röviden az egyes történetekről:

Kis éles kés: Spoiler nélkül nehéz beszélni róla. Számomra egyaránt volt szorongató és jóleső érzés olvasni. A címből és a főszereplő gondolataiból kiindulva nagyon számítottam egy bizonyos végkifejletre, aztán mégis meglepett, ami történt.

Minél magasabbra érnek, annál zöldebbé válik a világ. Kicsi, takarosan rendbe hozott falvak hömpölyögnek a hegyek oldalában, mint a köveket benövő zuzmó. Kiszáradt folyómedrek, virágzó leander – rózsaszín, piros, fehér. Minden újabb kanyar mögül más kép bukkan elő, egyszerre mintha egy toszkán tájat ábrázoló festményen át haladnának halk zúgás kíséretében, burjánzó, buja növényzet, szőlőhegyek, ciprusok, platánfák, szilva, meggy, körte, sárgabarack, és minden felett és körül és mindenen túl harsány kabócaciripelés.

Gyereknap: Ezzel tudtam a legkevesebbet kezdeni, szaggatott, drámai, sok elhallgatással. Az nagyjából tiszta, hogy mi történik a főszereplővel, de sok minden homályban marad.

Először hozzám jött a gyerek. Makacs volt és merész, egy kicsit olyan, mint Pöttöm a Múmin-völgyből. Olyan aprócska és fürge, nagy, éles fogakkal. (…) Néztem a csöppnyi, alvás közben valamelyest kisimult ráncos arcocskáját, megcirógattam ökölbe szorított kezének apró ujjacskáit, és rájöttem, hogy nem más ő, mint a nagyapa acélos, fürge észjárását megöröklő, az esztelenségig csökönyös Kirké.

Ailill: Jaj, de szép. A kötet különféle kulturális utalásai között számomra a Tove Jansson-áthallások működtek a legjobban, de persze lehet, hogy csak azért, mert az ő életműve jelent nekem a legtöbbet. És ebben a mágikus realista novellában volt legegyértelműbb ugyanaz a fura meseiség, amely Janssonra emlékeztet, pedig éppen ebben nem is utalnak rá.** Ennek a végéért izgultam a legjobban, szinte összeragadt a torkom, jajmilesz…

Anna úgy hallotta, hogy az ősz hajszálak valójában tele vannak légbuborékokkal, és tetszett neki a gondolat. Olyan érzése volt, mintha ő is széltében-hosszában tele lenne buborékokkal, mintha a legutolsó sejtje is tele lenne levegővel és örömmel, és ez a gondolat még jobban tetszett neki.

Az új kor gyermeke: Sírni tudnék rajta. Ez a főszereplő még magányosabb, mint a többiek, és erről egyértelműen nem ő tehet. Okos kislány, aki egyszerre tud érett felnőtt módjára gondolkodni, és gyerek módjára játszani. Aki nem fél olyan helyzetekben se, amilyenben bárki más összeomlana idegileg, de akinek minden cselekedetén látszik, hogy azért boldogul ilyen jól egyedül, mert egész életében mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy őneki egyedül kell boldogulnia. Felnőtt segítség, minek az. Az emberi világba ő legfeljebb munkaerőnek kell, nem is csoda, hogy csak kétszer ijed meg, és mindkétszer emberi környezetben. Az erdő jelképes jelentésén még gondolkodnom kell. Ebbe is belefért volna egy kis mágikus realizmus – lehet, hogy van is benne? (A realizmusát volt alkalmam ellenőrizni, még főztem is belőle.)

Katariina tudta, hogy anya nagyon fog örülni, ha hoz gombát, és a kicsiknek gombás krumplit készít. Akkor anyának nem kell foglalkoznia az ebéddel. Hiszen nagypapa épp most hozott krumplit, főzni pedig már Katariina is mindenfélét tud. Még gombás krumplit is.
A Tölgyeshez vezető úton nem volt sok szép levél, és csak az iszonyú buta, nagy emberek nem tudják, hogy a tölgy levelei hullanak le utoljára, és azok is hajtanak ki legkésőbb. A tölgylevelek amúgy is barnák, olyat meg ki akar. Katariina ehelyett inkább makkor és kis kalapokat gyűjtött marokszám a zsebeibe. Azokból lehet a kicsiknek állatokat készíteni. (…) Katariina talált néhány pirosassárga juharlevelet is. Ezeket szépen az olvasókönyv lapjai közé rakta száradni.

Húsz évvel később: Szép, dupla fejlődéstörténet, jól megírva, de valahogy nem jött közel.

A nekibátorodott fiúk meg is mernek szólalni. Az egyik, olyan magas, mint a lány, megtántorodva és/vagy meghajolva a lány markába igazítja a kezét.
– Franz Kafka.
Automatikusan pörögnek át a lány agyán a szóba jöhető változatok, végül a legvalószínűtlenebbet választja:
– Marie Heiberg.
Ha már, akkor. Igen, már. Akkor. A mindenség legvalószínűtlenebb pontján, Istenhátamögött megye Istenhátamögött falujának diszkómalma előtt kibontakozik a kór- és az irodalomtörténet. Másnap ott áll a lány ajtajában a fiú, sarkában a kutya, kezében útszélen szedett virág.

Cölibátus: Nagyon „mai” történet arról, hogyan lehet nehéz helyzetekből egyenes gerinccel kijönni. Nem igazán jött közel ez se, de nagyon örülök, hogy megíródott, szerintem sokaknak adhat erőt az a tudat, hogy mire van (és mire nincs) szükség ahhoz, hogy az ember önmaga legyen.

A kötet végén levő interjú pedig igazán rokonszenves egyéniséget mutat be, olyat, akit közel érezhetek magamhoz. Ezennel Kaldmaat is ünnepélyesen besorolom a nagy északi mesemondó nénik (Selma Lagerlöf, Sigrid Undset, Anna Brigadere, Tove Jansson, Sylvi Kekkonen, Regīna Ezera) közé. Örülni fogok, ha más műveit is olvashatom majd magyarul.

Egy világjobbító él bennem, aki feláll az íróasztaltól és azt mondja: „Nincs mese, Kätlin. Odakint írók élete forog kockán.” Számomra a szabadság a legfontosabb. Megteszem, ami tőlem telik.

Annyit tudok észtül, hogy „üks, kaks, kolm, neli, viis, kuus”, „saagem tuttavaks”, „joonista koerad” és „joonista kassid”, valamint büszke vagyok rá, hogy ki tudom ejteni az õ betűnek megfelelő hangot, úgyhogy a fordításról kevéssé merek nyilatkozni. De a magyar szöveg szép, gördülékeny, könnyen olvasható (leszámítva azokat a részeket, ahol sok az elhallgatás, de ott az eredetiben is biztosan az van). Főleg a Húsz évvel később c. novellán látszik a gondos háttérmunka. A hangulat átadása pedig tökéletesen sikerült, én legalábbis még mindig a hatása alatt vagyok. 

A kiadványról: Puha lapú, jó illatú, zsebben elférő kicsi könyv. Elég nehéz nyitva tartani, és nem vagyok biztos benne, hogy egy idő után nem fog szétesni, de kézbe fogni jó. Olvasás közben a borítóhoz érni jó. Ez fontos. 

Köszönöm szépen az Észak folyóirat szerkesztőségének!

U.i.: Kedves fordítók és szerkesztőségek! Szeretnék egy egész kötetnyi válogatást Marie Under költészetéből! Tudom, nem volna túl nagy piaca. De azért szólok, hogy legalább engem tessék regisztrálni. 

* Bár talán éppen ezért nem volt túl jó ötlet éppen ezt tenni a kötet legelejére, hiszen rögtön azzal indítunk, hogy szokatlan, sokak számára idegen stílust kell leküzdeni. Nekem nem volt probléma, de én sok klasszikust olvastam, hamar rájöttem, miről van szó.
** SPOILER Ebben a novellában öröm van és tisztaság, de sajnos fájdalom is. A legfájdalmasabb nem is az, hogy mindenki magától értetődőnek tartja az öröm és tisztaság forrásának megsemmisítését, hanem az, hogy az egyetlen ember, akinek éppen ellenkező a meggyőződése, képtelen megvédeni a legértékesebbet, mert gyenge, és mert nincs szövetségese. Szerintem pedig többek között azért nincs, mert nem kommunikál még a férjével sem. 

Ezt 2019. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Katariina tudta, hogy anya nagyon fog örülni, ha hoz gombát, és a kicsiknek gombás krumplit készít. Akkor anyának nem kell foglalkoznia az ebéddel. Hiszen nagypapa épp most hozott krumplit, főzni pedig már Katariina is mindenfélét tud. Még gombás krumplit is.”
(69. oldal, Az új kor gyermeke)

Kätlin Kaldmaa, kortárs észt szerző novelláit olvastam tegnap este. „Az új kor gyermeke” című érintett meg a leginkább. Katariina a főszereplő kislány, aki gombát szedni megy az erdőbe. A rókagomba annyira fontos szerepet kap a novellában, és annyit emlegetik, hogy én is szerettem volna megkóstolni. Anyukám, akit megkérdeztem arról, hogy szerinte hogy készül egy ilyen étel azon kívül, hogy hagymán gomba, aztán bele krumpli meg só, talált egy rókagombás-krumplis receptet a neten, és el is küldte nekem. Most már mindenképpen akartam rókagombát.

Hát arra sajnos még várnom kell. Mivel most nincs szezonja, legfeljebb szárítottat vagy üvegeset kaphattam volna, de azt sem találtam két nagyáruházban sem. Majd ha a piacon árulják, akkor veszek. Csak vargányát találtam, azt is csak fagyasztottat. Soha életemben nem ettem se rókagombát, se vargányát, úgyhogy fogalmam sincs, mennyire botrányos egyiket a másikkal helyettesíteni, de megcsináltam a rókagombás krumplitálat vargányával.

Meg a szükségesnél… khm… némiképp több borssal. Szeretem én a fűszereset, de ennyire azért nem. Máskor vigyázni fogok. 

Ezt leszámítva jóízű lett az eredmény. Az erdei gombák drágák, de amikor szezonjuk van, a piacon nem túl sokért is hozzájuk lehet jutni. Ha az ember személyesen szedi őket, akkor aztán végképp el tudom hinni erről az egyszerű és tápláló ételről, hogy egy szegény családnak ebédet ad, és egy gyerek is meg tudja főzni.

– —- –
Frissítés: Közben kipróbáltam őzlábgombával és fenyőtinóruval is, mert ebben az esős tavaszban tele van velük a piac. Utóbbi a nyerő.

Ezt 2019. január 19-én írtam. 

Első próbálkozásom a húsvét-szigeti étrenddel, Fjodorova tudományos igényű mítosz- és mondagyűjteménye alapján. Ez már a feldarabolt változat, természetesen nem ebben a formájában tartózkodott a sütőben.

„A partszél csendes helyén a fivérek előkészítettek mindent, amire szükség volt, megforrósították a köveket a lángon, hogy rájuk helyezhessék a tyúkokat, halat, tojást, puhányokat, batátát, tarót, jamszot. A rapanuik mind ez ideig a földkemencében készített ételt szeretik a legjobban; a sziget sok részén még most is lehet látni négyzet alakba összerakott köveket, melyekre a kedvenc étel elkészítéséhez volt szükség.” (289-290. oldal, Rupe Hina kalandjai)

Hát ilyen földkemencét nem építettem a második emeleten, hóesésben, de úgy döntöttem, a kistepsi jó lesz pótléknak, ha lefedem. Tarót meg jamszot se árulnak a szolnoki piacon, és a „puhányok”-ból nem derül ki, hogy kagyló kéne hozzá, polip vagy egyéb tengeri herkentyű.

Lement az anyó, főzött neki a tűzhelyben, kivette, és elvitte [neki] a tyúkot [és] a batátát. Odaadta, s mondta: „Egyél!” (297. oldal, Ure a Oho Vehi)

Szóval csirke és batáta, az elég. Többször esznek a könyvben sült banánt is a hússal, gondoltam, passzolni fog hozzá, édes a batáta is, édes a banán is. Csirkemellbe göngyöltem a banánokat, köréje beszorítottam a kistepsibe a batátát, són kívül más fűszert nem használtam egyelőre, ez csak próba volt.

Sajnos a sütőm is úgy gondolta, hogy csak játszom, mert alig akart bemelegedni. Régi már nagyon a tűzhely (kétlángos Vesta), valami baja van. Az étel annyi, de annyi levet eresztett, hogy nem tudta eldönteni, főni akar vagy sülni, de ez a kötetben is gyakori dilemma. Én mindenesetre kétszer leöntöttem a levét, és mindkétszer öntöttem alá egy kis olajat, bár az biztos nem volt a Húsvét-szigeten, bocs. Soha többet nem fogom előfőzni a batátát, akármilyen kemény. Teljesen szétfőtt. A banán is, de az várható volt. Ha máskor csinálok ilyet, a húst fogom elősütni, ez biztos.

A legutóbbi mondatból az következik, hogy nem lett ez rossz egyáltalán. :) Édes is, sós is. Ha hamarabb dönti el, hogy mégis inkább sülni akar, akkor jobb lenne, meg valami zöldfűszert is ki kéne találni, ami harmonizál vele, különben ehető.

A tálca oka: az abroszom éppen szárad.

Ezt 2019. január 6-án írtam. 

2018 legnagyobb luxusa.
A könyv, amelyre tényleg semmi szükségem nem volt, csak egy kósza ötletnek köszönhetően vettem le a virtuális könyvesbolt virtuális polcáról. Szerettem volna még tegnap befejezni, de monstrumi mérete ezt sajnos nem tette lehetővé.
Nem volt rossz, sőt. Ha mérleget kell vonni az emlékezetes és a felejthető részek között, az előbbi javára billen a mérleg. De nem is olyan szórakoztató, mint ahogy szerettem volna.

Pedig minden irodalomtörténész álma és boldogsága lehetne ez a regény. A klasszikus angol irodalom (valamint a posztmodern) szerelmeseinek feltétlenül ajánlom is. Látszik az író pedagógusi múltja, látszik, hogyan taníthatott irodalmat annak idején. Azt hiszem, élvezték a kölkök. Remélem, a dolgozatban az életrajzi adatok huszadát se kérdezte. Azoknak is ajánlom, akik annyira szeretik a misztikus thrillereket, hogy még az a majd' nyolcszáz oldal se riasztja vissza őket, és van elég türelmük kivárni minden csavart. Valamint azoknak, akiket érdekel a viktoriánus kor kultúrája és mindennapi élete (különös tekintettel a nyomornegyedekre és az orvostudomány siralmas állapotára), vagy az írói munka belső titkai, trükkjei, kimerítő nehézségei, konfliktusai (amelyek nem sokat változtak a viktoriánus kor óta sem).
Másoknak annyira nem. Bocs. Ha ez a regény nem egy világnyelven jelent volna meg, volna vagy húsz-harminc olvasója összesen. Fogalmam sincs, én mennyit fogadtam volna be belőle, ha nem olvastam volna elég sok Dickenst meg Collinst életemben.* Vagy ha nem klasszikusokon szocializáltak volna abban az időben, amikor rendesen megtanultam angolul olvasni, és nem szoktam volna hozzá ehhez a bonyolultan gyönyörűséges XIX. századi stílushoz.
De nem emiatt vontam le két pontot.

Ha nem mostanában olvastam volna el Dickens utolsó, befejezetlenül maradt regényét, valószínűleg soha hozzá nem nyúlok ehhez, és egész mást olvastam volna 2018 utolsó napjain. Nem vagyok benne biztos, hogy rosszabbul jártam volna, de azért nem is csalódtam. Mondjuk, mivel nem tudtam, mire számítsak, nem is nagyon volt miben csalódni.
Mivel Dickens utolsó regénye éppen krimi lett, és mivel Dickens halála miatt pont a gyilkos kinyomozásáról maradtunk le, lassan százötven éve idegesíti az olvasókat ez az Edwin Drood. Abban reménykedtem, hogy az irodalomtörténészek hátha többet tudnak nálam, és abban a százötven évben kilogikázták valahogy a gyilkost, aztán Simmons beleírta a könyvébe. Az már a legelején látszott, hogy rendkívül alaposan utánaolvasott a legapróbb részletnek is, úgyhogy volt is alapom a reménykedésre.**

Ez a regény azonban jóval többről szól, mint egy befejezetlen regény befejezésének lehetőségeiről. Mindenekelőtt egy finoman szólva is ellentmondásos irodalmi barátságról. A nárcisztikus, kiállhatatlan, tenyérbemászó stílusú, sajnos azonban zseniális Dickens és a derekas kisebbrendűségi komplexussal küszködő, betegsége miatt gyógyszerfüggő (vagy inkább kábítószerfüggő), gyűlölettől, féltékenységtől fuldokló Collins állnak az események középpontjában, no meg az ő kimondott-kimondatlan versengésük. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, a háttérben mindvégig jelen van – és drámaibb pillanatokban az előtérbe is tör – egy misztikus thrillerbe illő szál a titokzatos Droodról, aki talán ott áll London összes bűnténye mögött, mint pár évtized múlva Moriarty fog, talán nem. A regény legemlékezetesebb részei a két barát közötti, egyre könyörtelenebb, gonoszabb összecsapások lesznek a számomra. Meg a regénybe illesztett komplett műelemzések, amelyekkel nagyrészt egyet is tudok érteni. Meg azok a részek, amelyekben Simmons pont olyan ügyesen játszik az uncanny fogalmával, mint a viktoriánus írók.

Ez a szó egyszerre jelent „kísérteties”-t és „hátborzongató”-t. Magyarul nincs pontos megfelelője, németül unheimlich, több nyelven nem tudom. A kalapomat nagyon mélyen megemelem Simmons előtt, hogy ilyen alaposan megcsinálta a házi feladatát. Nemcsak a témája viktoriánus, hanem a stílusa is, és nemcsak a stílust sikerült megfognia, hanem még a szemléletmódot, a gondolkodásmódot, az esztétikai kategóriákat is.***

Az 1860-as évek Angliáját is sikerült megfogni. Különösen a korabeli irodalmi életet: azt a kort, amely elsőként igényelte, hogy az író egyúttal showman is legyen, hogy a pódiumon teljesedjen ki, hogy folyamatosan hírek jelenjenek meg róla, hogy a regények mellé rendszeresen novellákat produkáljon, és legyen szíves a sikerkönyveit azonnal átírni színdarabbá is, mert a közönség látni is kívánja a szereplőket. De nemcsak ez van ott a regényben, hanem a korszak egész fájdalmas hasadtsága is. Az összes ellentmondás, az összes társadalmi feszültség, igazságtalanság, külső-belső szorongás, sőt rettegés, amely jellemezte ezt a kort.

Időnként megkérdezik tőlem, melyik történelmi korban/kultúrában szeretnék élni, és a kérdező ilyenkor rendszerint a viktoriánus Angliát tippeli. Isten őrizz!!! Amit a csatornázásról meg az orvostudományról (főleg a fogorvoslásról) eddig tudtam, az is elég volt ahhoz, hogy elriasszon – arról nem is beszélve, hogy énrám aztán senki se fog fűzőt adni –, de innentől kezdve akkor se mennék oda, ha húznának. Nem kell ebbe a regénybe thriller-szál, éppen pont elég annak az érzékeltetése, hogy ízületi bántalmak és fejfájás ellen patikában lehetett kapni az ópiumot, akár palackozott oldatban is, szóval ha a szerencsétlen betegnek nem lett volna elég a nyirkos angol időjárás, pár nap alatt kialakulhatott a soha vissza nem fordítható kábítószer-függősége is, amitől aztán a fájdalmai csak rosszabbodtak, ha éppen nem jutott megfelelő mennyiségű és minőségű droghoz. Esetleg még kaphatott hozzá nyugtató morfiuminjekciót.

De hogy micsoda szervezetük volt ezeknek az embereknek… Én a huszadától kidőltem volna annak, amit Collins kibírt…

A Drood-száltól viszont egyáltalán nem vagyok elájulva. A misztikus thriller sose volt az én műfajom, de ez különösen nem jön be nekem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem találtam izgalmasnak a mászkálást London csatorna- és katakombarendszerében. De akkor sem túlzok, amikor azt mondom: abban a pillanatban, ahogy a Drood-szál igazán komolyra fordult, nekem hasonló komolysággal fordult meg a fejemben, hogy ezt a monstrumot én nem vagyok hajlandó folytatni, kész, ennyi volt, törlöm az olvasómról is, egye meg a fene az árát. Az, amit az uncannyről írtam, az tartott ott a regény mellett. Amiatt reménykedtem abban, hogy hátha nem is úgy van, ahogy az elbeszélő sejtetni engedi. Hiszen végül is posztmodern regényről is beszélünk. Amikor a thriller-szál kerül előtérbe, akkor is a viktoriánus kor stílusát használja Simmons, csak éppen a korabeli kalandregény-sablonokat kezdi alkalmazni.****

A másik pontot a terjedelemért vontam le. Azért ez a majd' nyolcszáz oldal tényleg túlzás. Ezt elviseljük megadással egy viktoriánustól, de egy viktoriánus stílusban író maitól… hát nem mondom, indokoltnak indokolt, hiszen mégiscsak Collinsszal „íratja” a szöveget, de azért jócskán próbára tesz. Még engem is. Legközelebb azért inkább az eredetihez fordulok.

Mert – ha már Simonsszal ilyen szépen elbeszélgettem olvasói magányomban – ennek a komplexusos, hol sajnálni való, hol undorító Wilkie Collinsnak a számára is volna mondanivalóm, ha hallaná, ottan valahun a Simmonsnak a fejibe' benne. *****

* Annak, aki hozzá akar fogni, és részint érteni is akarja, részint nem akar egy rakás 1001-listás regényt elspoilerezni magának, intenzíven ajánlom, hogy jó pár Dickens- és Collins-regényt olvasson el előbb. Legalább a The Mystery of Edwin Drood, A Holdgyémánt és a Közös barátunk kerüljön sorra.
** SPOILER A végére bele is írt egy verziót, bár igencsak csavaros módon, úgy, hogy semmi módon ne lehessen számon kérni rajta… de… khm… szóval ha Dickens tényleg így akarta befejezni… hát akkor nem sajnálom, hogy nem jött össze.
*** SPOILER Minden erőmmel szurkoltam, hogy a regény végéig ne lehessen eldönteni, skizofrén-e Collins, vagy tényleg járnak körülötte kísértetek, és tényleg van doppelgängere is. Ez a bizonytalanság, ez a folyamatos billegés adja az igazi uncanny hatást. Úgy voltam vele, hogy inkább ne derüljön ki semmi, csak ez a hatás maradjon meg…
**** SPOILER „Ó, könyörgök, mondd, hogy te is olyan komikusnak tekinted ezeket a kliséket, mint én, jaj, ugye, te is tudod, hogy a nyugati és keleti kultúra között álló gonosztevő akkora marha nagy viktoriánus klisé, mint a Tower teteje, ugye nem akarod azt mondani, hogy A Foucault-inga után te még képes vagy komolyan venni a naaaaagy tervet…” – így beszélgettem magamban Simmonsszal olvasás közben. Nem árulom el, mire jutottunk.
***** SPOILER Asszed, barátom, hogy engem csak és kizárólag Dickens érdekelt, és semmi más nem kötött le olvasás közben? Van pofád ríni a saját sorsod fölött, és utálni a saját olvasóidat? Tudod, öregem, én még angol se vagyok, de azért a Moonstone-t ugyanúgy olvastam és élveztem, mint az Our Mutual Friendet, és még a késő viktoriánus krimiirodalom előzményét, a bizonyos magándetektívet is tudom értékelni benne. Fulladj meg.

Ezt 2019. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Hajaj, Dickens, de rosszkor haltál meg.

Nemcsak azért, mert pont egy krimi kellős közepén történt a szomorú esemény, és nem tudtuk meg, ki a gyilkos. (Jó, elég sok utalás történik rá, de előfordulnak utalások arra is, hogy mégse ő az.)

Hanem azért is, mert ilyen szereplőket kevesen tudtak teremteni a világirodalomban, és amit a két utolsó regényedben műveltél, az még a te életművedben is extraság. Ebből a fajtából érdekelt volna még több is.

Nincs december Dickens nélkül… de ez aztán ritka nyomasztó szöveg, még a Közös barátunknál is odébb van. Állandóan vagy éjszaka van, vagy köd, vagy tél, vagy a temetőben járnak, vagy mind a négy. Állandóan kárognak a varjak, kong a kripták fala, mindenki mindenkit megfigyel, és ritkán látni ennyi rosszindulatú és/vagy veszélyesen ostoba figurát egy rakáson. Még a dickensi humor is be tud állni a nyomasztás szolgálatába, hogy az ember arcára fagyjon a mosoly. Ennyiben egyetértek a fülszöveggel, amely Kafkát emlegeti a stílus folytatói között, de egyébként nincs itt semmi kafkás, semmi embertelen hivatalnokrendszer a szereplők feje fölött, nem is kell, elintézik ezek egymás között az embertelenséget.

Hála Istennek, azért nemcsak a nyomasztáshoz járul hozzá a humor, hanem időnként annak a feloldásához is. Ahogy Juci molytárs értékelése is mondja: öröm nézni, ahogy Dickens látható élvezettel újra meg újra elintézi az ellenszenves szereplőket, lépten-nyomon az olvasó arcába tolva az összes idegesítő allűrjüket, öntelt stílusukat, korlátoltságukat és gőgjüket. Fülig ér a szám, és még azért is hálás vagyok ráadásul, mert tanultam egy remek beszédfordulatot hülyék ellen, amely ellen még csak nem is tiltakozhatnak. Köszi, Mr. Crisparkle. Aztán azt is öröm nézni, ahogy a rokonszenves szereplők csak még kedvesebbé, emberibbé, szinte személyes ismerőseinkké válnak ugyanettől a humortól. Humor nélkül el se hinné az ember, hogy létezik olyan hős lovag, mint az ötvenen túli, evezés közben hanyatt eső, minden épületet minden oldalról megbámuló Mr. Grewgious. :)

Nemkülönben öröm nézni azt a szerelmi sokszöget, amely az első oldalaktól kezdve bontakozik, és fő-fő konfliktusforrássá válik.

Ó, igen, Rosa párját ritkítja Dickens életművében, sőt szerintem a korszak regényirodalmában úgy általában is, amennyiben 1. gondolkodik, 2. értelmes döntéseket hoz meg önállóan, 3. normális barátságot köt egy másik nőnemű lénnyel, 4. vele is értelmes dolgokról beszél, 5. olyan férfi tetszik meg neki, aki szeret takarítani és zöldséget termeszteni. Helena még jobban érdekelt volna, kár, hogy róla sokkal kevesebb szó esik. És akkor még a két humoros nőalakot, valamint élénk szópárbajaikat meg se említettem. Főleg a szöveg vége felé volt egy olyan érzésem, hogy Dickens maga is meglepődött, mily mértékig ment szembe saját korának elvárásaival, és időnként nem tudott mit kezdeni a saját teremtményeivel, mert a hősnők egyszer-egyszer fogják magukat, és jellemükkel teljességgel ellentétes, viszont igen sablonos döntéseket hoznak.

Az viszont mindvégig tiszta dolog, hogy Rosa Bud egyéniségét kb. mindenki jobban érti és méltányolja a szépreményű vőlegénynél, Edwin Droodnál. Hogy Edwin éppen csak egy kicsit kevésbé korlátolt, mint a lüke polgármester, és az bizony nem sok jót jelent se neki, se a környezetének. Edwin (már a címben elspoilerezett) végzetét az okozza, hogy vérlázítóan naiv, minden jót magától értetődőnek tekint, és akkora felfújt hólyag, eszébe se jut, hogy más nézőpont is létezhet, mint a sajátja.

És hát Jasper. A felszínen köztiszteletben álló énekmester és karvezető, titokban kábítószeres és pszichopata. A Közös barátunk Bradley Headstone-ja, sokkal okosabb és sokkal veszélyesebb kivitelben. Az az igazi hétköznapi ördög, aki nem hord szarvat és patát, ellenben bármikor szembejöhet az utcán. A történet legnyomasztóbb jelenetei neki köszönhetőek, különösen egy bizonyos, a vége felé,* de mind olyan kiválóan meg van írva, hogy azért az ember mindent megbocsát. Nem neki, Dickensnek. Arról gondoskodva van, hogy Jaspernek ne lehessen.

Remek olvasmány és írói továbbképzés. :) A szívem meghasad, hogy nem tudta befejezni, és nem tudott írni még hat ilyet. Gyorsan hozzá is fogtam Dan Simmons verziójához, hátha abból a gyilkost is megtudom. Vagy legalább annak az álcázott szereplőnek a kilétét, aki a Wikipédia szerint megjelenik az utolsó lapokon, és egész biztos, hogy valamelyik korábbi szereplő, konkrét céllal jelmezbe bújva. Áááá, Dickens, de rosszkor haltál meg. :( Rendes író nem hal meg krimiírás közben. :( Le is vonok érte egy pontot.

Utóirat: Dan Simmons legalább annyira dühös lehetett emiatt, mint én, mert fogta magát, és írt egy regényt arról, hogy Dickens írja ezt a regényt. Jó könyv ám, stílszerűen túlméretezett viktoriánus gótika Wilkie Collins stílusában. Itt írtam róla. 

* SPOILER Ahogyan „udvarol” Rosának, és ahogyan Rosa fogadja, az valami zseniális, a torkom is összeragadt olvasás közben. Utoljára számítottam volna arra, hogy viktoriánus regényben ilyesmit találok. Egyáltalán hogy XIX. századi regényben ilyesmit találok. Az, ahogyan Rosával bánik, nyilvánvaló szexuális zaklatás, manapság még a legháklisabbak is feljelentenék, ha másért nem, halálos fenyegetésért. Semmilyen módon nem tekinthető romantikusnak a viselkedése. Engem az lep meg, hogy a regény viktoriánus elbeszélője és szereplői sem tekintik annak. Hogy Rosának egy pillanatig meg nem fordul a fejében, hogy sajnálja Jaspert, hanem pontosan úgy reagál, ahogy bármely normális lány a helyében: zsigeri irtózattal és dühvel. És ezt az a Dickens írja meg, aki mindennemű egyéniség nélkül hagyta a kicsi Nellt? Szívem-lelkem repes. És a következő oldalakon a legszimpatikusabb szereplők úgy káromkodnak Jasperre (hölgy jelenlétében :D), minden gátlás nélkül, hogy az éppen csak eggyel van visszább a „f” betűs szónál, vagy még eggyel se? Arany drága bogaraim, hogy szeretlek mindannyiótokat! 

A képek forrása: Charlesdickenspage, Thepoisonedmartini.

Ezt 2018. december 23-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9

2018-as néprajzi jellegű olvasásaim utolsó darabja. Ajj, de nagyon be akartam fejezni az év végére.

Ez, kérem, nem regény.