Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján – nem sok ukrán regény tartózkodik rajta –, de sajnos esélyünk sincs rá, hogy magyarul olvashassuk.* Amikor lefordították volna, éppen be volt tiltva; amikor pedig feloldották a tiltást, addigra a piaca veszett el. Nem hiszem, hogy ölnék egymást a vásárlók ezért a modern klasszikusért, amely oly szépen és keserűen mutatja be a hatvanas évek Ukrajnáját.

Nem az én stílusom, mert bármilyen szép, azért mégiscsak túl lassú nekem. (És ezt olyan ember mondja, aki Jókaiból a leírásait szereti a legjobban.) Ezért azonban nem vonok le, mert ez a mű világának része. Szétterül, mint a kozákság hazája, hömpölyög, mint a Dnyeper… pardon: Dnyipro, cselekménye kevés, hangulata sok. Vannak benne derék kisemberek, köztük szép és szomorúsággal teli fiatalok, hajlékony gerincű pártszolgák és egyéb piszkos alakok. Nem csoda, hogy betiltották. Már önmagában az, hogy összesen talán kétszer csúszik ki a szereplők száján, hogy ők a Szovjetunióhoz tartoznak, mindig csak Ukrajna így, a kozákok úgy, munkáserények és dicső történelmi múlt…

A címbeli katedrális önmagában is nagyon összetett, egyszerre konkrét és jelképes építmény. Vallási jelentősége a legcsekélyebb, legalábbis a szereplők számára, akik nem sokat foglalkoznak hitbeli kérdésekkel. (Akkor valószínűleg még folyóiratban se jelenhetett volna meg a regény annak idején.) Nem, itt valami jóval veszélyesebbről van szó. Ha csak a vallási jelentősége volna, azt talán el tudná nyomni a hatalom. A katedrálisnak – másodsorban – a művészi értéke a fontos, ezért tisztelik a rokonszenves szereplők (közülük egy éppen mérnök). Elsősorban pedig az identitásképző ereje. Legalább tízszer elhangzik így vagy úgy, hogy a helybeli lakosok ősei, a sztyeppék szabad kozákjai építették, saját akaratukból, saját (legendával megerősített) terveik alapján, ugyanazzal az erővel, amellyel utódaik építik a saját világukat.** Olyasmit képvisel tehát a katedrális, amit a szovjet hatalom nagyon is elismer (vagyis inkább, mondjuk úgy, nem vallja be, hogy nem ismeri el): szabadságot, alkotóerőt, valamiféle néplélek megnyilvánulását, bármit jelentsen is az. Lerombolásának a szándéka pedig rendre kudarcot vall. Ha a sorsa gyakran el is bizonytalanodik a regényben, az száz százalék, hogy bántani csak a semmirevalók akarják, alantas érdekből. Kényelmetlen jelkép a Kreml számára, na. Még szép, hogy nem tűrték meg a regényt. 

Pedig arról, hogy hogyan építik a szereplők a világukat (arról ismét csak egy szó sincs, hogy a szocializmust), annyira szépen ír. Az egyszerű emberekre koncentrál, az ő gondolkodásmódjukat és munkaerkölcsüket magasztalja, igazi hősökké emeli őket. Az ipari folyamatokat éppen olyan költői erővel jeleníti meg, mint a természeti képeket. (Azzal együtt, hogy elismeri azt is, milyen súlyosan szennyezi az ipar a környezetet, mennyit árt az embereknek is.) Különösen szépen, szeretettel alkotja meg az alacsony származású tanító és amatőr régész-muzeológus alakját, aki egymaga odaáll a katedrális ajtajába megvédelmezni a kultúrát. Mert vannak építők, és vannak rombolók, ő pedig bátran választ, hogy melyikbe akar tartozni. Még a múzeumában is a több száz éves ekének meg fazéknak jut a legelőkelőbb hely. A másik kedvencem a hajdani frontharcos vénlány, aki a háborúban vesztette el a vőlegényét, a fél arcát meg az öröm minden lehetőségét, ez pedig kemény, független lélekké tette, aki mégis képes odaadó barátságot érezni, és megérteni másokat. Kár, hogy több szó nem esik róla.

Nagyon szép könyv, amely nem használ sablonokat, és sikerül úgy ábrázolnia a korszak problémáit, szenvedéseit vagy éppen bűnös közönyét, hogy közben a szépségeire, derűjére, bizakodására is figyelmet fordít. Továbbá olyan ereje van, hogy át lehet vele úszni a Dnyepert. Ha szovjet vezető lettem volna, én is betiltottam volna. 

Utóirat: Az egész regényszöveg olvasható a Torontói Egyetem honlapján, én is onnan vettem, „rohanoazis” molytárs mutatta, akinek ezúton köszönöm az ajánlást. Tétováztam, hogy tekintsem-e legálisnak a linket, de mivelhogy egy egyetemről van szó, úgy gondolom most már én is, hogy annak kell tekintenem. Úgyhogy mutatom, hadd olvassa más is, egyébként úgyis hozzáférhetetlen a regény.

* Az angolon kívül még orosz nyelvű fordítása is létezik, ha esetleg valakinek az jobban megy, online antikváriumokban néha lehet vele találkozni.

** Nem ám a szovjet rendszert, hanem Ukrajnát. Nem mintha tagadnák az előbbit. Dehogy tagadják. Csak nem szólnak róla egy szót se, egyszerűen eszükbe se jut. Mintha nem is volna.

Ezt 2019. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9