Én alig akarom elhinni, hogy ez a költői életmű tényleg ennyire vékonyka. Mondjuk, az a kevés, az aztán minőségi munka, de akkor is. Több helyen is utánanéztem: az összes műveinek a kétnyelvű kiadása* is háromszáz oldal, szóval prózával együtt se sokkal több. Jaj, de kár. Mondjuk, elég sok mindent csinált még ez a nő a versíráson kívül – igazi reneszánsz ember volt –, szóval végül is érthető.

A kötet három elégiát és huszonnégy szonettet tartalmaz. Valami gyönyörű mindegyik. Mivel a költő, ahogy már mondtam, a reneszánsz kori Franciaországot boldogította, az „elégia” műfajmegnevezés itt már nem ókori, hanem modern értelemben használatos: fájdalmas, beletörődő hangú költeményt jelent. Persze azért tele ókori alkotásokra és antik mítoszokra való hivatkozásokkal, ahogy a korban illett. De azért felbukkan bennük Bradamante és Marfisa is:

Hogy jól tudjak tűvel festeni, még
annak se féltem volna hírnevét
elvitatni, ki ügyes volt, de balga,
s legyőzni Pallas szőttesét akarta.
Ha akkor lát fegyverben valaki
dárdát vetni, lándzsát hajítani,
büszkén helytállni harcban és csatában,
lovat ugratni, sarkantyúzni bátran,
Bradamanténak nézett volna tán, vagy
Marphisának, híres Roger hugának.
Ámor sokáig nem tűrhette ám,
hogy nekem csak Mars kell s a tudomány,
s más gondot adni nem akarva, így
ejtegette mosolygó szavait:
„Hát azt gondolod, ó, lyoni hölgyem,
hogy lángomtól így el tudsz futni könnyen?
Tévedsz. Földön, föld alatt, tengeren
már minden isten meghódolt nekem;
csupán arra ne lenne hát hatalmam,
hogy a halandóknak is megmutassam:
kezem elől semmi el nem menekszik?
Előbb bukik, aki jobban dicsekszik. (…)”

A szonettek Petrarca követőjét, de nem utánzóját mutatják: témájuk gyakran a szenvedélyes, adott esetben reménytelen vágyakozás – csak a szenvedély tárgya más, de nagyon más, mint Petrarca esetében.

Lantom, ki bajaimnak társa vagy,
sóhajaimnak gáncstalan tanúja,
és kínjaim mérője újton újra:
jajveszékeltél már velem sokat.

S úgy megszoktad már a siralmakat,
hogy ha rákezdtem, jobb kedvre virulva,
áttetted azt is nyomban szomorúba,
olyan hangon, amit a panasz ad.

S ha rá akarlak mégis bírni másra,
húrod lazul, s úgy késztetsz hallgatásra.
Ha viszont így látsz, sírva, könnyesen,

és kedvezőn kiséred árva gyászom:
bánatomban kedvemet kell találnom,
s szép kínnak szép véget reménylenem.

Rónay György fordítása

Sokkal földibb, közelibb. Olykor pedig nem a vágy, hanem a beteljesülés szólal meg bennük.

Ja, és értékeltem az Ovidius-áthallásokat, főleg, hogy a fürdőző (illetve itt csak pihenő) Diana mítoszát korrigálja. Amikor férfi helyett nő fedezi fel a nimfákat, egész más végkifejlete lesz a történetnek: az egyik nimfa számon kéri a földi nőn, hogy hova tette az íját, meg a nyilat, na megálljon, ha ezt Diana meglátja, lesz kapsz: 

Diána egy bozótos ligeten
– sok nagyvadat terítvén földre – éppen
hűsölgetett, nimfáitól kisérten,
hogy álmok közt, mint gyakran mívelem,

arra jártam; ám ekkor hirtelen
rám szólt egy hang: „Te kába nimfa, mért nem
hajtasz fejet Diána közelében?”
Majd látva, hogy tegez s íj sincs velem,

megijedt: „Ó, társnőm, ki állt utadba,
ki íjad és nyilaid elragadta?”
„Egy vándor volt – mondtam –, kin nem fogott

nyilam s hiába dobtam rá a tegzet
s az íjat is, mert fölkapván legott
rám-célzott és vagy száz-helyt összesebzett!”

Tellér Gyula fordítása

Jó, hogy van nekünk ez a kicsi kötet, elsőrangú műfordításokkal tele.

Most pedig kéne nekem egy Labé-életrajz…

* Francia és angol. Ha megdobnának vele, hát nem dobnám vissza.

Ezt 2019. május 3-án írtam.

Pontszám: 10/9