Kadarétól elsőként Az álmok palotáját olvastam. Azzal a művészien megírt nyomasztással eddig egyetlen más (általam ismert) könyve sem versenghetett. Azért ez most közel jár.

Pedig az elején semmi nem mutatja, hogy a regény bármiért megérdemelné a helyét az 1001 könyv listáján. Hát, Istenem, van ilyen. Az elején legfeljebb az számíthat érdekesnek, ahogyan a 90-es évek Albániája és a népmesék, mítoszok világa folyamatosan egymásba játszik. (Vannak fejezetek és vannak ellen-fejezetek. A fejezetek tere a hétköznapi világ, ideje a történelem, az ellen-fejezetek mitikus, időtlen világban játszódnak.) Aztán ahogy a kettő elkezd egymásba átfolyni, egyre szorosabban összefonódni, úgy válik izgalmasabbá (meg egyre nyomasztóbbá) a történet. A végére aztán eljutunk odáig, hogy a mitikus-időtlen logika termeli ki magából a racionális, a maga keserű-szomorú módján felszabadító és emberbaráti tervet, míg a hétköznapi, megfogható, konkrét térben és időben létező Albánia irracionálisan gonosz, embertelen hellyé válik.

A pontlevonás a kiadásnak szól. Először is a fordítás: előbb albánról franciára, aztán franciáról angolra. Haggyá má. Nem igaz, hogy egy Kadarénak a kétezres évek elején nem találtak olyan fordítót, aki albánul is, angolul is tud. Szép a szöveg persze, de csak a regény utolsó harmadában esett le nekem, hogy ez végig át volna itatva az albán nyelvhez kötődő metaforákkal. Mennyi metaforát vesztettem el odáig?! Legalább valami lábjegyzetet raktak volna bele arról, melyik szónak mi a jelentősége az albán kultúrában... mármint ha a fordítónak lett volna róla tudomása. És látni valóan nem volt. Mondjuk, ez már a kiadó felelőssége is, ezért rovom fel a kiadásnak ezt a hibát.*

Így éppen csak sejthető – és elég lassan körvonalazható – az a mintázat, amelyet a konkrétnak és a jelképesnek a folyamatos érintkezése és egymástól való távolodása ad. Ideális terep ehhez a kilencvenes évek Albániája, amely több évtizedes diktatúra után elkezd magához térni (ahogy mi), új alapokat keres az élet megújításához (ahogy mi), ennek érdekében visszanyúl a saját ősi(nek tekintett) hagyományaihoz (ahogy mi), és azok között sajnos megtalálja azt a bizonyos kivételesen embertelen albán vérbosszút, amelyről a másik 1001-listás Kadare-regény, a Kettétört április is szól (hála Istennek nálunk speciel ez nincs, van helyette pont elég más). És pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne, meg amire szüksége volna. Mert itt mindenkinek van oka rejtegetni valamit a múltjából, valami egyszerre banálisat és szégyellni valót, és mindenki elszántan keresi a más titkát, miközben szorongva őrzi a sajátját.** Közben pedig sorra előbújnak belőlük a kíváncsiságuk által meghatározott (és bajba vitt), halhatatlanságra vágyó, titokfejtő mesei-mítoszi alakok.

Nem tudom, jut-e még valaki eszébe ennyi gyilkosság közben az a szó, hogy „pazarlás”. Nekem elég régen ez az első, ami ilyenkor eszembe jut. Milyen jogon dönti el egyik ember a másikról, hogy fölösleges, hogy távoznia kell az élők közül, mindegy, mit művelt vagy nem művelt korábban? És – ha már a becsületgyilkosságoknál tartunk – milyen jogon dobja el ezzel együtt a saját életét? Mi minden nem történik meg a jövőben csak azért, mert egy fonál erőszakosan megszakad, és kiesik az időből?

* Eredetileg franciául akartam olvasni, csak sajnos annyi más idegen nyelvű olvasmány mellett egyszerűen nem maradt volna rá időm. Aki teheti, tegye, hozzáférhet az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.
** SPOILER És persze az bukik bele legelőször, akinek a kerek világon semmi múltja nincs, pont ez a baja, viszont így már a jövőjének is annyi. 

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. december 30-án írtam. 

Nagyon jól megírt könyv ez, csak egyáltalán nem az én világom. A megírás minősége öt csillag (minden tiszteletem a kiadóé és a fordítóé, hogy bevállalták és elkészítették), az élmény három. Pedig engem ugyan nem szokott zavarni, ha egy regényből a sci-fi vonal szinte teljesen hiányzik, a cselekménye nehezen követhető, ellenben túlteng benne a filozófia.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem kötött le. De akkor is, ha azt mondanám, hogy nagyon érdekelt, hova futnak ki az események. A második oldaltól kezdve tudtam, hogy ha kihíváshoz nem kéne (azaz találnék helyette 31-éig másikat, de nem találok, mert zárva a könyvtár), én ezt most szépen félbehagynám. A végére érve viszont tudtam, hogy nincs okom megbánni a döntésemet. Jóval lassabb, figyelmesebb olvasást igényelt volna a szöveg (az én felelősségem, hogy nem voltam hajlandó ennyit rászánni), de azért ilyen sebességgel is elég sok minden átjött belőle. Ami nem, ahhoz jobban kellene ismernem a szlovén klasszikusokat.*

Nagyon nyomasztó, sivár világban, (nagyrészt) kiüresedett kapcsolatokban élő emberek között játszódó posztapokaliptikus disztópia, amelynek talán legijesztőbb vonása, hogy simán el tudom képzelni ilyennek a 2030-as éveket. Még csak azt se lehet mondani, hogy a nagyvárosban esnek szét a személyiségek és a családok, mert a három történetszál közül az egyik a szlovén vidék regénye, egy olyan nagycsalád története, amely nem igazán működik összetartó közösségként. Ez a világábrázolás pedig kiválóan működik - maximum nekem nem tetszik. (Van egyébként olyan disztópia, amit szeretek, csak nem ez. Annak viszont, aki szereti például a Szárnyas fejvadász c. filmet, szerintem be fog jönni.) A filozofikusságot az adja, hogy a szereplők állandóan mérlegre teszik a cselekedeteiket, állandóan felteszik a „miért?” kérdést - ráadásul olyan gyakran kerülnek közvetlen kapcsolatba a halállal, hogy a túlvilági szféra is állandóan jelen van a történetükben.

Ami nem tetszik, és megbocsátani se tudom, az az, hogy a korrektor kb. a harmadik oldalon elaludt. Olyan hibák maradtak benne a szövegben, amelyeket nemhogy a korrektornak észre kellett volna venni: már egy rendesen beállított helyesírás-ellenőrző is kiszűrne. Tág tűrésű lény vagyok, de a „II. Világháború” (azaz hogy pont után automatikusan nagy kezdőbetűt ír a Word, ha be nem idomítják, hogy ne tegye) legalább tizenötször leírva azért kiveri a biztosítékot még nálam is. A „j-ly” tévesztésről nem is szólva.

* Azért olykor elfogott a sanda gyanú, hogy nem minden irodalmi utalás van a helyén a könyvben. Az oké, hogy az egyik nézőpontszereplő mulatótársát Falstaffnak hívják (ez speciel nem szlovén klasszikus, hanem angol), de amúgy azon kívül, hogy szeret kocsmába járni, és gyakran hazudik, sok falstaffosat nem találtam benne. Később is volt néha olyan benyomásom, hogy egyik-másik idézet eléggé öncélú.

Ezt 2019. december 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A bolgár történelmi regények közül eddig csak Mutafcsieva műveit ismertem, azok igen jók. Most megállapítom, hogy Sztanev is ott van a szeren. Szeretem az ilyet: amikor olyan területek kultúráját ismerhetem meg, amelyek földrajzilag közel esnek ugyan az én hazámhoz, mégis csak elvétve és keveset hallhattam róluk életemben.

Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás – de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.

Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.

Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.

A regény elég sokáig megadja az esélyt arra, hogy megváltástörténetként lehessen értelmezni (hiszen a cím is valami ilyesmit sugall), ezt az ígéretet azonban végül nem teljesíti. Nemcsak nem teljesíti: lehetetlenné is teszi. Bizonyára összefügg ez azzal, hogy a végén nem dönthető el egyértelműen, kinél van az igazság – eddig jó. De az azért elég érzékenyen érint, hogy az egyik szereplőről kiderül: nála biztos NINCS. Még csak esélye sincs, hogy legyen. Ő csak eszköz. Elmészajóédes. Ezt így nem illik.

Úgyhogy le is vonok egy pontot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.

* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában. Szépen összeáll a kép.

Ezt 2019. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Valami kiárusításon találtam, száz forintért vesztegették, úgy voltam vele, hogy retro krimi, jó minőségű kiadásban, jöhet. Fogalmam nem volt, hogy egyrészt ennyire retro (1867-ben jelent meg először, két évtizeddel az első Sherlock Holmes-sztori előtt), másrészt hogy miért tisztelte meg a hatvanas években keménytáblás kiadással az az Európa-kiadó, amely a krimiket rendszerint kisebb presztízsű (és puhatáblás) sorozatban jelentette meg. Azért, mert ez nemcsak krimi. Mégis alig tudtam letenni.

Hogy ki a gyilkos, azt a bűntett helyszínének feltérképezésekor már sejteni lehet, a könyv harmadánál a detektív is kimondja, nagy meglepetés ebből a szempontból senkit nem fog érni. De az a fajta detektívtörténet ez, amelyikben a „ki?”-nél sokkal fontosabb kérdés a „miért?” És akkor kap az olvasó egy Bovaryné-szerű, bonyolult históriát házasságról, házasságtörésről, unalomról, gyengeségről és hidegvérű bosszúról. Egy „mesét a mesében”, egy lélektani betétregényt, a XIX. század második felének francia társadalmának rajzával együtt. Aki nem szereti a realizmust mint stílusirányzatot, annak nem fog tetszeni. Én ezt találtam benne igazán izgalmasnak.

Persze a főszereplő detektív, azaz Lecoq felügyelő is tetszik, ez a „hiányzó láncszem” Auguste Dupin és Sherlock Holmes között. Alakváltó (nem, ez nem fantasy, ez színészet) sportember, aki a legelőkelőbb körökben és az alvilágban egyaránt kiismeri magát, mindenkinek a veséjébe lát, és humora is van. Tetszetős figura, kicsit sok is nekem, nem véletlenül vettek vissza egy kicsit a tökéletességéből a későbbi írónemzedékek. A módszere is érdekes: ujjlenyomatnak még híre sincs, DNS-vizsgálatnak pláne, ettől azonban egyáltalán nem kevésbé tudományos. Az pedig igen bájos, ahogyan a bűnügyet az 1860-as évek közvéleménye elé tárják. Mit mondjak, alacsonyabban volt az ingerküszöb. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnügy unalmas, hanem azt, hogy az elbeszélésmódon sokkal erősebben érzékelhető a felháborodás és elborzadás. Szégyellheti magát az utókor.

De ez mind ügyes elmejáték lenne egy kismestertől, ha nem volna ott a „miért?” Az a bizonyos realista kisregény az aprólékosan megjelenített jellemrajzaival. Meg a korszak Párizsával, amelynek hétköznapi életéről szintén meg lehet tudni egy csomó érdekes dolgot. Nem egy Flaubert, az biztos, de Flaubert mögött másodvonalba kerülni se szégyen.

Ezt 2019. december 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Kalapból húzós” molyklubos ajánlásra olvastam. Ezt választottam a három ajánlásból, mert fantasy és mert lengyel. Azt, hogy akkora sláger, és hogy lett belőle videojáték és film, valószínűleg én tudtam meg utoljára. Akkor, amikor elkezdtem keresni, és az egész városban mindenütt hiánycikknek minősítették. Ezért is olvastam angolul (online könyvtárból), pedig különben csak akkor szeretek angolul olvasni, ha eredetileg is azon a nyelven írták a könyvet, vagy ha más nyelven ugyan, de magyar fordítás nincs. Ebben az esetben meg még azt a jelzést is kaptam, hogy a magyar fordítás jobb. Na, mindegy.

Sokat nem akarok írni róla, mert tetszett ugyan, de nem igazán az én ízlésem. Arra számítottam, hogy „lengyelebb” lesz. A szláv mitológia és népmesék szereplőit szerettem volna viszontlátni. Sajnos belőlük volt a legkevesebb, és leginkább harmad-negyedrangú mellékszerepekben bukkantak fel. Az más kérdés, hogy a Grimm- és egyéb meséket viszont kiválóan meséli újra Sapkowski. Különösen a naturalisztikus-horrorisztikus Hófehérke érdekelt nagyon. (A Szépség és a Szörnyeteg feldolgozása se rossz, csak ahogyan a nemi erőszakot kezeli, azt... inkább nem minősíteném. Mondjuk, a következő epizódok valami ellensúlyt azért adnak neki.) A lengyel népmesék olvasásához azért meghozta a kedvem, kaptam is karácsonyra egy kötetnyit, nem tart vissza semmi. 

A főhős meg tényleg Philip Marlowe (illetve a legelején John Wayne), revolver helyett karddal, a szilárd erkölcseivel, a kitaszítottságával, a szótlanságával meg a belső démonaival együtt. Értem én, hogy mit szeretnek rajta, csak nekem nem tetszik a Chandler világa. Lengyel verzióban se. Bocs. 

Köszönöm szépen az ajánlást! Majd lehet, hogy próbálkozok még a sorozat további részeivel, de az nem most lesz.

Ezt 2019. december 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A pontlevonás főleg a kiadásnak szól, nem a szövegnek. A szöveg minősége első osztályú, ráadásul az a fajta fantasztikus irodalom, amit én szeretek: ahol a háttér fontosabb a cselekménynél. Illetve ez így nem pontos: a cselekmény a fasorba' se lenne pont e nélkül a háttér nélkül; minden eleme ebből a háttérből következik. És az jó. Csak nem mindenki szereti. Szerencsére én igen.

Szeretem, ha nem egyszerűen eseménysort kapok, hanem megismerhetem azoknak a szereplőknek a gondolkodásmódját, akik az eseményeket kezdeményezik, részt vesznek bennük, végrehajtják őket. És azt a világot, amely ezt a gondolkodásmódot kitermeli magából: nyelvet, szokásokat, hagyományrendszert, történelmet. Szeretem, ha egy fantasztikus regény írója minden részletében kitalálja azt a világot, amely választ ad a „miért?”-jeimre. Miért gondolkodik X éppen úgy, és miért csinálja éppen azt? Le Guin pedig odáig elmegy, hogy nem egyszerűen szavakat talál ki az általa kitalált nyelveken, hanem azt találja ki, hogy az adott nyelven mire van szó és mire nincs, meg hogy ezeknek a szavaknak a jelentése mennyiben írható körül és mennyiben nem. Mégpedig nem elvont fejtegetések útján, hanem oly módon, hogy a következő oldalon pont azért ne értsék meg egymást a szereplők, mert az adott szó adott jelentését nem értik, és pont ebből következzen a következő cselekményfordulat. Tökéletes.

Néha éppen csak egy hangyányit unalmas. Vagyis inkább sok. Ahogy ilyenkor mondani szoktam: fene a gusztusomat. Vagy ahogy más mondhatná: nem jó énnekem semmi. :)

Amúgy nem is. Többnyire tényleg tetszett. Főleg, amikor az egyik szereplő a saját nyelvéről lefordít a másikéra egy súlyos sértést (imádtam a regénybeli sértéseket: „haszonimádó”, „egoizáló”, „te altruista”; esküszöm, használni fogom!), a másik meg a saját nyelvén bóknak veszi. Szegény sértegető így járt.

Azt, amit a két különböző politikai berendezkedésről mondani lehet, az előttem szólók már elmondták. Vigyázó szemetek mandrisra vessétek. Egyetértek vele abban, hogy érzékelhető, melyik rendszerhez húz Le Guin szíve, de azért nem fekete-fehér az a világábrázolás, úgyhogy én nem éreztem benne didaktikusságot.

Azt, amit a szereplőkről mondani lehet, talán még nem mondták el elegen: rokonszenvesek, elevenek, lehet velük azonosulni, de nem tökéletesek, adott esetben alantas dolgokat is tudnak művelni. A kedvenceim azok az apró jelenetek, amelyekben az anarresiek érzelmi életét ragadja meg néhány mondatban az elbeszélő. Némelyik a szívemet facsarta, olyan szép, pedig rám nehéz ám így hatni. És nincs benne egy szemernyi giccs.

A kiadás viszont kritikán aluli. 1. belekáprázik az ember szeme a sűrűn szedett, apró betűs oldalakba, 2. tele van nyomdahibákkal, 3. mégis mi ez a borító?!

Ezt 2019. december 14-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egyszerű és nagyszerű, rövidségében is hasznos kis ismeretterjesztő könyv, amelyből megtudhatjuk, hogyan lehet frappáns válaszokat adni tinédzserek kellemetlen kérdéseire. Mert ne legyenek illúziói senkinek: azokat a kérdéseket fel fogják tenni. És ha a felnőtt jót akar magának, akkor megfelelő válaszokat kell találnia rájuk. Jó, nem biztos, hogy pont azokat, amiket ez a könyv ad, de kiindulópontnak mindenképpen jó.

Nagyjából a kétharmada szól a könyvnek arról, amit a címe ígér, azaz kisebbségekről. (Mármint szexuális értelemben véve. Ahol a szexuális szónak nem feltétlenül van köze a szexhez, attól, hogy latin eredetű szótövük azonos. A nemhez, ahhoz van köze.) Egyszerűen, tömören, de nem butítva mondja el, hogy melyik micsoda voltaképpen, hogy ne félinformációk alapján kelljen tájékozódni az embernek.* Felsorolja a velük kapcsolatos tévhiteket is. (Némelyiktől én is elsunnyoghatnék a sarok irányába, mert én is úgy tudtam, hogy, közben meg mégse.) Él a nyelvi és a képi humor lehetőségeivel egyaránt, és tudja, hogy kell viccesnek lenni úgy, hogy az sem nem erőltetett, sem nem tiszteletlen. Konzervatívabb olvasók számára sem. Szerintem.**

A könyv maradék harmada olyan alapdolgokat fogalmaz meg, mint hogy honnan lehet azt tudni, hogy valakit valamire nem kényszerítenek, hanem szabad akaratából teszi. (Ez ám irtó fontos tudás, és sokkal kevesebb ember van a birtokában, mint amennyi azt hiszi magáról!)  Vagy hogy mi az az identitás, és abból mennyi születik vele az emberrel, meg mennyit raknak hozzá mások vagy ő maga. Vagy hogy hagyjuk már egymást kölcsönösen békén. A vége meg aranyos. (Majdnem) az egész könyv aranyos.

Kifogásom: Egynémely kisebbségekről túl kevés az információ, túlságosan épít a szöveg a befogadó korábbi ismereteire. Előfordul benne olyan, amelyikről még életemben nem hallottam, és hát ettől a könyvtől se lettem sokkal okosabb.

Összességében viszont kiválóan alkalmas arra, hogy ha a tinédzser azzal a kérdéssel akar vitát provokálni, hogy ha ő kitalálja, hogy neki helikopter-identitása van, akkor az is rendben van-e – akkor kicsit pontosabban válaszolhat neki a felnőtt annál, mint hogy „persze, legalább akkor tényleg elmondhatod majd, hogy ennyi hülye között csak te vagy helikopter”. (Megtörtént eset. Jó szándékú, okos tinédzserről és remélhetőleg jó szándékú felnőttről beszélünk, akik egyáltalán nem álltak konfliktusban egymással, úgyhogy sértődés helyett nevetés, majd normális beszélgetés lett a vége. De azért lehetett volna ebből sokkal rosszabbul is kijönni.)

Úgy tudom, a szerző magánkiadásában jelent meg, és a honlapjáról letölthető, becsületkassza-alapon lehet fizetni érte.

* Mindenki nyugodjon meg: egyik sem olyan, hogy hallás – jelen esetben olvasás – útján fertőz. Igen, én tudom, hogy jelen esetben nincs is értelme fertőzésről beszélni, de más olvasó nem feltétlenül tudja, ezért írom.
** Azért kétszer vagy háromszor elengedi magát a szerző szóhasználatilag. Bár indokolt esetekben teszi, azért na. Nem kéne.

Ezt 2019. december 8-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Libéria.

Mint már említettem, amikor az ember világolvasást tart, nem mindig válogathat. Különösen az olyan irodalmak esetében, amelyeket alig vagy egyáltalán nem fordítanak általam ismert nyelvekre. Akkor nem mondhatom, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem a legjobban, főleg, ha teljesen ismeretlen kultúrával akarok megismerkedni.

Ilyenkor karácsonyi ajándéknak tekinti az ember nyár közepén is azt, ha kiderül, hogy a fölfedezendő országnak a kultúráját pont egy mágikus realista történelmi regény képviseli angol nyelven. Amelynek szerzője ráadásul gyanúm szerint a Nobel-díjas Toni Morrison nyomdokaiba szeretne lépni. Fog is az menni. Még nem megy egészen (ezért a pontlevonás), de fog.

Adva van három főszereplő: egy kísérleti céllal „előállított” félvér (igen, emberkísérletről beszélek) Jamaicáról, egy fekete rabszolga Virginiából és egy népe által kitaszított, fekete bőrű, de vörös hajú boszorkány Nyugat-Afrika vadonjaiból. Három különböző életút, de mindhármat árulás, erőszak, halál szegélyezi.* Három különböző szupererővel.** Plusz ott a negyedik: az őket egymáshoz húzó, személytelennek tűnő, de nagyon is erős szellemhang.

Mert ez ám olyan mágikus realista regény, hogy közben szuperhőstörténet is. Ennek a három embernek kell találkoznia és csapatot alkotnia annak érdekében, hogy a frissen megalakult Libéria, a rabszolgaságból szabadult amerikai feketék köztársasága identitást találjon magának, és legalább elkezdhesse megvédeni magát. A külső ellenségtől (a továbbra is fennmaradó rabszolga-kereskedelemtől) is, önmagától is. Hiszen nem vákuumban alakult meg ez az állam. Nyugat-Afrikának ez a része nem volt lakatlan. A területet benépesítő törzsek ugyanúgy tekintettek az óceánon túlról érkezőkre, mint a fehérekre. A felszabadított rabszolgák keresztény utódai pedig rájuk úgy, mint veszélyes vademberekre. Szép kis reprodukálása a hátrahagyott életformának, annak minden konfliktusforrásával egyetemben.

Kiváló alapötlet, ügyes megvalósítás, nagyon szép stílus. Valahogy mégis könnyűnek találtatik. Nem nagyon könnyűnek, de azért könnyűnek. Szubjektív ok lábjegyzetben, mivel spoileres.*** Objektív ok: hiába a sok vér, hiába a sok keserűség, nekem mégiscsak túlságosan emelkedettnek, és emiatt súlytalannak tűnt a történet második fele. Fene a gusztusomat. Elrontották ilyenek, mint Naipaul meg Adichie meg persze Morrison. Az ő műveiket olvasva azt látom, hogy a szabadságért sokkal-sokkal többet kell fizetni, és még úgy sem biztos, hogy azt kapja az ember, amit szeretne. Főleg egy olyan szerzőtől várom ennek az elismerését, mint Moore, akit ötéves korában mentettek ki egy polgárháború sújtotta országból, és irtó nagy mákja volt, hogy a szüleivel együtt. Persze ettől még nagyon tisztelni való az, ha valaki éppen ilyen körülmények között bízni mer az eszme erejében. Lehet, hogy éppen ezzel használ a hazájának.

Ezért mondom, hogy Morrison nyomában jár ez a nő, csak MÉG nem ért oda. Majd ha odaér, még többet adhat annak az országnak, amelynek a jövőjéért ennyi felelősséget érez.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megkaptam kölcsön, és elolvashattam!

A lábjegyzetek SPOILERESEK.
* Az utóbbi „természetesen” azoknak a szörnyű, igazságtalan halála, akiket az illető a legjobban szeret.
** Úgymint: láthatatlanság, sebezhetetlenség, halhatatlanság.
*** Számomra túl sok időt töltött az elbeszélő a csapat kialakulásával, és túl keveset az együttműködés időszakával.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Benin irodalmára is ablakot nyitottam.

Nagyon jól választottam ezzel a regénnyel, pedig majdnem beledöglöttem az olvasásába. Ajánlani is merem másoknak, akik most ismerkednek Afrika irodalmaival, kultúráival. Ők is bele fognak dögleni.

Ez nem regény, ez merénylet az olvasó ellen. Ez egy prózában elmesélt, lassú (de hogy milyen irgalmatlanul lassú!) ritmusú eposz, emberfölötti nagyságú szereplőkkel (olyan sztereotípiákkal, hogy a falat kaparom), oldalakon át tartó szónoklatokkal (megj.: ennek a regénynek egy oldalára annyi szöveg fér, amennyi más regényben legalább két oldalra osztódna szét, szóval kétszer annyi időt számoljatok arra a négyszáz oldalra, mint amennyibe egyébként beletelne), iszonyú mennyiségű történelmi és néprajzi adattal, hogy már az ötödik oldalon zúg az ember feje tőle. Ha nem kölcsönbe kapom, záros határidővel, hát fél év alatt se értem volna a végére. Ezért többszörösen is hálával tartozom annak, aki kölcsönadta.

Hogy mégis miért merem ajánlani: mert minden értelemben informatív.

Huszonöt, mondom, HUSZONÖT évi néprajzi kutatómunka előzte meg a létrejöttét. A szerző joruba családból származott ugyan (azaz nem kötötte közvetlen kötelék a regényben ábrázolt néphez vagy államhoz), de rengeteget dolgozott az ábrázolt területen, és a történelmükről olyan részleteket ismert, amelyeket előtte senki nem írt le. (Kapott is érte hideget-meleget az előszó szerint.) Nagyon speciális helyzetű alkotó volt Hazoumé: fekete, katolikus és franciabarát, mindezt pedig mélyen benne a gyarmati időszakban. Ettől kissé skizofrén lett a regény (mint minden igazán jó történelmi regény): legalább annyira szól Hazoumé saját koráról, mint a XIX. század első feléről. Azaz ha már informativitásról beszélünk: nem egy korszak lenyomatát őrzi, hanem mindjárt kettőét. Skizofrén a regény abban az értelemben is, hogy Hazoumé legalább annyira elítélte, mint amennyire csodálta Dahomey királyság hajdani kultúráját, és ennek lépten-nyomon hangot is ad.*

Gyenge gyomrúak hozzá ne nyúljanak a regényhez: van itt rabszolgaszerző és hódító háború, felgyújtott falvak, rafinált emberkínzási módok és mindenekelőtt mértéktelenül sok kivégzés és emberáldozat. Következetesen a helybeli vallásos gondolkodás szerves részeként ábrázolva. Következetesen elítélve. (Nemcsak az elbeszélő, hanem a példaértékűként ábrázolt helybeli szereplők által is.) Következetesen komolyan véve. Akinek bírja a gyomra, az közben egy csomó érdekes dolgot megtudhat. Például hogy hogyan szereltek fel és működtettek egy (férfiakból és nőkből álló) hadsereget a XIX. századi Nyugat-Afrikában. Milyen fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Hogyan készítettek haditérképet úgy, hogy nem létezett írás. (Szövetre varrták fel. Menő. Tényleg.) Vagy hogyan őrizték meg a történelmi események emlékét úgy, hogy nem létezett írás. (Minden reggel pontosan ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal mesélték el a királyság történetét, és mivel szó szerint vették, hogy ezen múlik a királyság múltja és jövője, ha hibázott volna a krónikamondó, addig élt volna.) Szóval kiderül rengeteg minden erről a rendkívül jól szervezett Dahomey királyságról, akár meg akartuk tudni azt a rengeteg mindent, akár nem.

Az előszó szerint még a korban használatos történetmondási módokról is rengeteg minden kiderül. Bár nekem az volt a benyomásom olvasás közben, hogy ezek a túlméretezett szónoklatok inkább a francia kultúrában gyökereznek, mint a dahomeyiben. A regény második felének énekbetétei viszont számomra is a helybeli ének- és mesemondás részeinek tűntek, és nagyon örülök, hogy belekerültek, ezektől ment fel négy csillagra a regény. A tanulságáért elmondott verses népmesét ismertem is Zalka Csenge repertoárjából.

Két eszményített alak áll a regény középpontjában: Doguicimi, a hűség és bátorság mintaképe, illetve Guézo, az önmagával vívódó, tökéletes uralkodó. Utóbbi az érdekesebb.

Guézo eleinte véreskezű diktátornak tűnik, aztán elég hamar kiderül, hogy az állama diktatórikus ugyan, de nem ő találta ki, sőt: őt legalább annyira köti, mint bármelyik alattvalóját, és boldogan változtatna rajta, ha a hatalmában állna. Inkább alkotmányos monarchia – vagy diktatúra, vagy mi – ez, mint abszolút monarchia: döntést az uralkodó nevében hoznak, de pont ő egyáltalán nem feltétlenül szólhat bele. Bölcs ember is, jó ember is, aki nem él vissza a hatalmával, de a hatalom igenis visszaél ővele. Az a legjobb rész, amikor megérkeznek az angol követek (arrogáns és képmutató népség, ám tagadhatatlanul van némi igazuk, és ezt a szíve mélyén Guézo is tudja), szembesülnek Dahomey minden luxusával és mocskával, és egy árva kukkot nem értenek belőle, miközben Guézo oldalakon át monologizál magában arról, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a nézeteik, és a követek ezt mennyire nem tudhatják meg az életben soha, mert addig létezne Dahomey. Azért a pár oldalért elég sok mindent megbocsátottam a regénynek.**

Még a címszereplőt is. Aki az előszó szerint egy nőellenes sztereotípia eleven cáfolata. Szerintem meg mindössze egy másik sztereotípia nem túl rokonszenves megvalósítása. Doguicimi a végletekig tiszta erényt testesíti meg. Annyira tökéletes, hogy olyan nemhogy nincsen: nem is szabad, hogy legyen. (Arról nem beszélve, hogy ez a fokú tökéletesség elég hamar unalmassá válik.) Ráadásul ott van kontrasztként az, hogy a férje finoman szólva nem méltó hozzá. Doguicimi egy olyan férfit szeret, aki őt minden ok nélkül elítéli, és aki a legkisebb mozdulatára is ostobán féltékeny. Lehet, hogy ezt is csodálnom kéne benne, csak sajnos nem sikerül. Abban egyetértek az előszóval, hogy Doguicimi számára nem is igazán a hitvesi hűség a fontos, hanem az, hogy a saját maga által saját magáról alkotott képhez hű maradjon. De ennek érdekében aztán tényleg mindent vállal, az abszurditásig. És az elbeszélő (meg az előszó) szerint mindez példaértékű. Egy olyan regényben, amelyben a nőnek adható legnagyobb dicséret az, hogy „férfi vagy”. Hánemtom.

Hazoumé abban a korban élt és alkotott, amikor a hazája francia gyarmatként létezett. Ő maga is meg volt győződve arról, hogy annak a kultúrának, amely ekkora mértékben épült a brutalitásra, szüksége van európai mintára ahhoz, hogy fejlődhessen. De azért kritizálni is merte azt az európai mintát a regényben, ha nem is egészen nyíltan. (Az angolokat ítéli el azért, amit amúgy a franciák is csináltak, az olvasó meg nézzen a sorok közé.) És végtelenül tiszteletre méltónak is ábrázolja azt a helyi kultúrát; képviselőit pedig nagy lehetőségek és tehetségek birtokosainak.

Didaktikus, de tanulságos regény a Doguicimi. Tényleg végtelenül hálás vagyok azért, hogy olvashattam. Ha valaki megdobna vele, nem dobnám vissza. De hogy én ehhez a dögunalomhoz minimum tíz éven belül még egyszer hozzá nem nyúlok...

Utóirat: AZ ELŐSZÓBA A REGÉNY VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT BELE NE NÉZZEN AZ, AKINEK A SPOILERMENTES ÉLETE KEDVES!

* Az előszó Thomas Mofolo regényével, a Chakával hasonlítja össze, amihez minden alapja meg is van, egyet kivéve: dicsérhetik az egekbe akárhogy, Hazoumé akkor sem lesz soha a büdös életben Mofolo kaliberű író. Egy lapon nem lehet említeni a kettőt. A művüket pláne.
** Az is jó, amikor az angol követek a főváros környékén bolyonganak. Mintha valami százéves angol ponyvából bújtak volna elő, a „bennszülött” kísérőikkel egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy itt most a „bennszülöttek” nézőpontjából látjuk őket, és innen látszanak ám a korlátok is, nem is kicsit.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. november 29-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Igazából azért vonok le egy pontot, mert nem én vagyok a célcsoport, de hát erről a könyv nem tehet. Ellenben szívesen ajánlom tizennyolc év alatti kedves ismerőseimnek. Ha annyi idősen olvastam volna, kedvencelném.

Sajnos ritkán olvasok ifjúsági irodalmat. Ezt is részben a Molyklub kedvéért vettem ki a könyvtárból (címkés keresés: olyan portálfantasyt akartam, amelyik kortárs és magyar), részben egy molytárs ajánlására hallgattam. Nem bántam meg. Nem mondom, hogy újra tizenöt évest csinált belőlem, de azért felnőttként (nem utolsósorban tanárként) is jólesett olvasni.

Tetszik, hogy igazi jó „multikulti” fantasy, amelyiken látszik, hogy az írója rendesen utánanézett a mitológiai háttérnek, és azt is tudja, mi érdekli a megcélzott korosztályt. Belekerült ebbe mindenféle mitológia istenvilága, így mindenféle kultúra gondolkodásmódjába belebújhat az olvasó. Fantasynek fantasy, de azért mindvégig „rólunk szól a mese”, és toleranciára tanít. Felnőttként annak kevésbé örülök, hogy pont a görög mitológia áll az előtérben, ugyanis a könyökömön jön ki, azzal etetnek tizenegy éves korom óta. De, ahogy fentebb írtam, erről nem a könyv tehet. Egyébként a görög mitológia felhasználásában hibát nem találtam, mindössze 1 db olyan mítoszértelmezést, amellyel a legmesszebb menőkig nem értek egyet, főleg ifjúsági regénybe nem tenném bele, de fogalmam sincs, hogy oldottam volna meg a problémát a szerző helyében, és végül is csak két bekezdés az egész. Azzal sem értek egyet, hogy feltétlenül a germán-skandináv mitológia alakjaiból kellett ellenséget csinálni, még ha egy idő után helyre is üti az egyensúlyt a regény.* Az előttem szólókkal pedig egyetértek abban, hogy a cigány mitológiában nagyságrendekkel több van, mint amennyi teret a regényben kapott.

Tetszik, hogy jó sokat foglalkozik a háttérvilág kialakításával, és temérdek képzelőerővel kelti életre ezt a világot. Előfordulhat persze, hogy ez némely olvasókat elriaszt. Ha valaki nem olyan ízlésű, mint én, akár sokallhatja is a leírásokat. Bár tapasztalatom szerint ha fantasyről van szó, a közönségnek sokkal nagyobb része igényli a világábrázolást, mint például egy realista regény esetében. Tetszik, hogy a technikai vívmányok összeférnek a mágiával, sőt harmonikusan kiegészítik azt. Ez szerintem óriási ötlet. Azt pedig különösen értékelem, ahogyan a különböző mitológiák alvilágaihoz viszonyulnak a szereplők. Traumafeldolgozó szövegnek sem utolsó ez a regény.

Tetszik, ahogyan a szereplőket ábrázolja. Még a huszadrangú mellékszereplőknek is jut egy-két egyéni vonás és pár mondatnyi élettörténet, úgy, hogy az szervesen illeszkedjen a regénycselekménybe. Ez nem könnyű ám. Tetszik, hogy miközben egyáltalán nem hétköznapi dolgokat művelnek, azért megmaradnak hétköznapi kamaszoknak. Akiknek adott esetben olyan problémákkal kell szembenézniük, mint az iskolai bántalmazás és a családon belüli erőszak. Kissé túlzottan optimistának tűnhet az, ahogyan a szereplők ezeket a helyzeteket kezelik, de ezt nem látom problematikusnak. Legalább látszik, hogy van belőlük kiút. Az pedig különösen tetszik, hogy amikor ezek a szereplők felnőtt léthelyzetekkel szembesülnek, akkor igenis súlyosan sérülnek lelkileg, és utána terápiára van szükségük.** A főszereplő kiválasztottságától és a szerelmi száltól viszont annyira nem voltam elragadtatva. Egyetértek az előttem szólóval abban, hogy túlságosan is sokrétű ez a kiválasztottság. És hogy a szerelem egyáltalán nem hiányzott volna a regényből, ha kimarad. Vígan elműködött volna az barátsággal is. Amivel egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy milyen kevés regény állítja középpontba megoldásként szerelem helyett a barátságot. (Legalább nekem is marad megírni való.)

Végül pedig tetszik, hogy kb. a regény harmadától kezdve már felnőttként is érdekeltek a cselekmény fordulatai. Nemcsak azt gondoltam végig olvasás közben, hogy melyik kamasz hogyan reagálna, hanem önmagában is izgalmasnak találtam a történetet. (Ehhez azért hozzátartozik az is, hogy úgy az ötödénél majdnem félbehagytam, személyes érintettség hiányában, és csak azért folytattam, mert az egyik értékelő mindenféle különleges mitológiát ígért a görögön meg a germánon kívül is.)

Jól elvoltam vele, na. Szívesen ajánlom, szerintem elég sokféle ízlést ki tud elégíteni. Sok minden húzta lefelé azt az öt csillagot, végül mégis olyan megbocsátó hangulatba kerültem, hogy felkerekítettem.

U.i.: Azért lemondtam volna arról a sok nyomdahibáról a vége felé. Remélem, az elektronikus kiadásban javították.

* SPOILER Szegény Loki, már megint ő a főgonosz. Oké, értem, főgonosz, az kell egy ifjúsági regénybe, és tényleg a róla kialakított kép áll a legközelebb ahhoz, ami a mai könyves-filmes kultúrában a főgonoszról kialakult. De azért én szeretnék már olyan könyvet is olvasni, amelyikben Loki az, ami: trickster, aki ártani és használni is tud. Mint a tűz. 
** SPOILER Ez így van. Normális ember, ha gonoszokat pusztít el, akkor is érzékeli, hogy ő most életet pusztított. Azon nem olyan könnyű túltennie magát. Főleg, ha gyerek. Legyen a korához képest bármilyen érett.

Ezt 2019. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9