Ez nagyon gyors olvasmány volt. Valami három-négy óra alatt vége lett. De most nem azért, mert túl akartam rajta esni. Sőt. Olvastam, míg megfőtt a rizs, míg bekapcsolt a számítógép, míg megettem a kakaós csigát.

A helyszín az Ottomán Birodalom egy meg nem nevezett nagyvárosa, de van egy olyan érzésem, hogy az általam történelemkönyvekből ismert birodalomban nem létezett ilyen nagyváros. Autók járnak az utcákon, de fiákerek és hintók is, valamint parázstartókkal fűtenek, viszont az 1700-as évek vagy három-négyszáz éve elmúltak, és az albánok már régen nem keresztény vallásúak.

Na, ki mondja meg, mikor és hol történhet ez az egész?

Egyes folyosók ismerősnek tűntek számára, ám néhány másodperc múltán megint úgy érezte, hogy teljesen ismeretlen helyen jár. Időnként megállt, és fülelni kezdett, de hiába: egyetlen kinyíló vagy becsukódó ajtó zaját sem hallotta. Aztán egy lépcsőhöz ért, felment a következő emeletre (semmi mozgás), visszament arra a szintre, ahonnan elindult, majd néhány pillanat múlva megint egy emelettel lejjebb találta magát. Mindenhol ugyanaz a süket csönd, ugyanaz a mozdulatlanság. Mark-Alem úgy érezte, már nem sokáig tudja visszatartani a torkából kitörni készülő üvöltést.

A főszereplő kishivatalnok a nagybetűs Hivatalban, amelynek folyosóin állandóan eltéved, miközben a saját életét is képtelen megérteni. A családja albán származású, de hajdani, leigázott hazájuktól nagyon messze élnek, és az Ottomán Egyesült Államoknak tartoznak hűséggel. Foglalkozása a következő: a hivatalnak beküldött álomszövegek közül előbb kiválogatni azokat, amelyek az állam életére vonatkozó jósálmok lehetnek, majd a kiválogatottakat értelmezni, hogy az esetleges államellenes cselekedeteket megelőzhessék. Mindezt amúgy posztmodern módra, támpont nélkül, pusztán olvasások és újraolvasások által, amelyek során természetesen állandóan változik a véleménye, és még abban se lehet biztos, hogy az álomszöveget csakugyan megálmodta-e valaki, azaz nem direkt a hivatal számára agyalta-e ki a beküldője. Aztán természetesen ezeken az értelmezéseken áll vagy bukik a birodalom és/vagy a családja sorsa. Kérem szépen az illetékeseket, győzzenek meg, hogy ez fikció…

Ami engem illet, már a folyosós jelenetektől kilelt a hideg. Úristen, én is szoktam ilyeneket álmodni, összevissza folyosókról, lépcsőkről meg ajtókról. NEM! Nem akarom tudni, mit jelentenek!

Aztán a folyosó végén megpillantotta egy férfi sziluettjét, de az illető olyan messze volt tőle, hogy a fiatalember nem tudta megállapítani, vajon a férfi közeledik-e felé vagy épp ellenkezőleg, távolodik tőle. Mark-Alem arra gondolt, hogy kiáltani kellene, vagy legalább a kezével jelezni a férfinak, de az ismeretlen túl messze volt tőle. Még szaporábbra fogta hát lépteit, s már majdnem futni és kiabálni kezdett, mert úgy érezte, mindenáron el kell csípnie ezt az ismeretlent, akiről azt gondolta, ő jelenti az egyedüli reménységét ezen a vigasztalan folyosón. Mark-Alem gyorsan, majdnem futólépésben közeledett a távoli alak felé, amikor valahonnan balról hirtelen súlyos lábdobogás zaját hallotta. Azonnal lelassított, és a fülét hegyezve hallgatózott. A zaj a főfolyosót keresztező egyik oldalfolyosóról jött. Egyenletes, fenyegető lépések. Bekukkantott a mellékfolyosóra, és vaskos dossziékat cipelő, némán lépkedő férfiak csoportját pillantotta meg. A dossziék borítója ugyanolyan színű volt – zöldbe hajló halványkék –, mint az épület kupoláinak és a hivatalszolgák egyenruhájának a színe.

De amilyen mazochista vagyok, biztos nem ez lesz az utolsó Kadare-könyv, amit elolvasok… 

Utóirat: Igazam lett, lásd lentebb a szerző nevét viselő címkét.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. június 24-én írtam.