Benin irodalmára is ablakot nyitottam.

Nagyon jól választottam ezzel a regénnyel, pedig majdnem beledöglöttem az olvasásába. Ajánlani is merem másoknak, akik most ismerkednek Afrika irodalmaival, kultúráival. Ők is bele fognak dögleni.

Ez nem regény, ez merénylet az olvasó ellen. Ez egy prózában elmesélt, lassú (de hogy milyen irgalmatlanul lassú!) ritmusú eposz, emberfölötti nagyságú szereplőkkel (olyan sztereotípiákkal, hogy a falat kaparom), oldalakon át tartó szónoklatokkal (megj.: ennek a regénynek egy oldalára annyi szöveg fér, amennyi más regényben legalább két oldalra osztódna szét, szóval kétszer annyi időt számoljatok arra a négyszáz oldalra, mint amennyibe egyébként beletelne), iszonyú mennyiségű történelmi és néprajzi adattal, hogy már az ötödik oldalon zúg az ember feje tőle. Ha nem kölcsönbe kapom, záros határidővel, hát fél év alatt se értem volna a végére. Ezért többszörösen is hálával tartozom annak, aki kölcsönadta.

Hogy mégis miért merem ajánlani: mert minden értelemben informatív.

Huszonöt, mondom, HUSZONÖT évi néprajzi kutatómunka előzte meg a létrejöttét. A szerző joruba családból származott ugyan (azaz nem kötötte közvetlen kötelék a regényben ábrázolt néphez vagy államhoz), de rengeteget dolgozott az ábrázolt területen, és a történelmükről olyan részleteket ismert, amelyeket előtte senki nem írt le. (Kapott is érte hideget-meleget az előszó szerint.) Nagyon speciális helyzetű alkotó volt Hazoumé: fekete, katolikus és franciabarát, mindezt pedig mélyen benne a gyarmati időszakban. Ettől kissé skizofrén lett a regény (mint minden igazán jó történelmi regény): legalább annyira szól Hazoumé saját koráról, mint a XIX. század első feléről. Azaz ha már informativitásról beszélünk: nem egy korszak lenyomatát őrzi, hanem mindjárt kettőét. Skizofrén a regény abban az értelemben is, hogy Hazoumé legalább annyira elítélte, mint amennyire csodálta Dahomey királyság hajdani kultúráját, és ennek lépten-nyomon hangot is ad.*

Gyenge gyomrúak hozzá ne nyúljanak a regényhez: van itt rabszolgaszerző és hódító háború, felgyújtott falvak, rafinált emberkínzási módok és mindenekelőtt mértéktelenül sok kivégzés és emberáldozat. Következetesen a helybeli vallásos gondolkodás szerves részeként ábrázolva. Következetesen elítélve. (Nemcsak az elbeszélő, hanem a példaértékűként ábrázolt helybeli szereplők által is.) Következetesen komolyan véve. Akinek bírja a gyomra, az közben egy csomó érdekes dolgot megtudhat. Például hogy hogyan szereltek fel és működtettek egy (férfiakból és nőkből álló) hadsereget a XIX. századi Nyugat-Afrikában. Milyen fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Hogyan készítettek haditérképet úgy, hogy nem létezett írás. (Szövetre varrták fel. Menő. Tényleg.) Vagy hogyan őrizték meg a történelmi események emlékét úgy, hogy nem létezett írás. (Minden reggel pontosan ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal mesélték el a királyság történetét, és mivel szó szerint vették, hogy ezen múlik a királyság múltja és jövője, ha hibázott volna a krónikamondó, addig élt volna.) Szóval kiderül rengeteg minden erről a rendkívül jól szervezett Dahomey királyságról, akár meg akartuk tudni azt a rengeteg mindent, akár nem.

Az előszó szerint még a korban használatos történetmondási módokról is rengeteg minden kiderül. Bár nekem az volt a benyomásom olvasás közben, hogy ezek a túlméretezett szónoklatok inkább a francia kultúrában gyökereznek, mint a dahomeyiben. A regény második felének énekbetétei viszont számomra is a helybeli ének- és mesemondás részeinek tűntek, és nagyon örülök, hogy belekerültek, ezektől ment fel négy csillagra a regény. A tanulságáért elmondott verses népmesét ismertem is Zalka Csenge repertoárjából.

Két eszményített alak áll a regény középpontjában: Doguicimi, a hűség és bátorság mintaképe, illetve Guézo, az önmagával vívódó, tökéletes uralkodó. Utóbbi az érdekesebb.

Guézo eleinte véreskezű diktátornak tűnik, aztán elég hamar kiderül, hogy az állama diktatórikus ugyan, de nem ő találta ki, sőt: őt legalább annyira köti, mint bármelyik alattvalóját, és boldogan változtatna rajta, ha a hatalmában állna. Inkább alkotmányos monarchia – vagy diktatúra, vagy mi – ez, mint abszolút monarchia: döntést az uralkodó nevében hoznak, de pont ő egyáltalán nem feltétlenül szólhat bele. Bölcs ember is, jó ember is, aki nem él vissza a hatalmával, de a hatalom igenis visszaél ővele. Az a legjobb rész, amikor megérkeznek az angol követek (arrogáns és képmutató népség, ám tagadhatatlanul van némi igazuk, és ezt a szíve mélyén Guézo is tudja), szembesülnek Dahomey minden luxusával és mocskával, és egy árva kukkot nem értenek belőle, miközben Guézo oldalakon át monologizál magában arról, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a nézeteik, és a követek ezt mennyire nem tudhatják meg az életben soha, mert addig létezne Dahomey. Azért a pár oldalért elég sok mindent megbocsátottam a regénynek.**

Még a címszereplőt is. Aki az előszó szerint egy nőellenes sztereotípia eleven cáfolata. Szerintem meg mindössze egy másik sztereotípia nem túl rokonszenves megvalósítása. Doguicimi a végletekig tiszta erényt testesíti meg. Annyira tökéletes, hogy olyan nemhogy nincsen: nem is szabad, hogy legyen. (Arról nem beszélve, hogy ez a fokú tökéletesség elég hamar unalmassá válik.) Ráadásul ott van kontrasztként az, hogy a férje finoman szólva nem méltó hozzá. Doguicimi egy olyan férfit szeret, aki őt minden ok nélkül elítéli, és aki a legkisebb mozdulatára is ostobán féltékeny. Lehet, hogy ezt is csodálnom kéne benne, csak sajnos nem sikerül. Abban egyetértek az előszóval, hogy Doguicimi számára nem is igazán a hitvesi hűség a fontos, hanem az, hogy a saját maga által saját magáról alkotott képhez hű maradjon. De ennek érdekében aztán tényleg mindent vállal, az abszurditásig. És az elbeszélő (meg az előszó) szerint mindez példaértékű. Egy olyan regényben, amelyben a nőnek adható legnagyobb dicséret az, hogy „férfi vagy”. Hánemtom.

Hazoumé abban a korban élt és alkotott, amikor a hazája francia gyarmatként létezett. Ő maga is meg volt győződve arról, hogy annak a kultúrának, amely ekkora mértékben épült a brutalitásra, szüksége van európai mintára ahhoz, hogy fejlődhessen. De azért kritizálni is merte azt az európai mintát a regényben, ha nem is egészen nyíltan. (Az angolokat ítéli el azért, amit amúgy a franciák is csináltak, az olvasó meg nézzen a sorok közé.) És végtelenül tiszteletre méltónak is ábrázolja azt a helyi kultúrát; képviselőit pedig nagy lehetőségek és tehetségek birtokosainak.

Didaktikus, de tanulságos regény a Doguicimi. Tényleg végtelenül hálás vagyok azért, hogy olvashattam. Ha valaki megdobna vele, nem dobnám vissza. De hogy én ehhez a dögunalomhoz minimum tíz éven belül még egyszer hozzá nem nyúlok...

Utóirat: AZ ELŐSZÓBA A REGÉNY VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT BELE NE NÉZZEN AZ, AKINEK A SPOILERMENTES ÉLETE KEDVES!

* Az előszó Thomas Mofolo regényével, a Chakával hasonlítja össze, amihez minden alapja meg is van, egyet kivéve: dicsérhetik az egekbe akárhogy, Hazoumé akkor sem lesz soha a büdös életben Mofolo kaliberű író. Egy lapon nem lehet említeni a kettőt. A művüket pláne.
** Az is jó, amikor az angol követek a főváros környékén bolyonganak. Mintha valami százéves angol ponyvából bújtak volna elő, a „bennszülött” kísérőikkel egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy itt most a „bennszülöttek” nézőpontjából látjuk őket, és innen látszanak ám a korlátok is, nem is kicsit.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. november 29-én írtam. 

Pontszám: 10/8