Libéria.

Mint már említettem, amikor az ember világolvasást tart, nem mindig válogathat. Különösen az olyan irodalmak esetében, amelyeket alig vagy egyáltalán nem fordítanak általam ismert nyelvekre. Akkor nem mondhatom, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem a legjobban, főleg, ha teljesen ismeretlen kultúrával akarok megismerkedni.

Ilyenkor karácsonyi ajándéknak tekinti az ember nyár közepén is azt, ha kiderül, hogy a fölfedezendő országnak a kultúráját pont egy mágikus realista történelmi regény képviseli angol nyelven. Amelynek szerzője ráadásul gyanúm szerint a Nobel-díjas Toni Morrison nyomdokaiba szeretne lépni. Fog is az menni. Még nem megy egészen (ezért a pontlevonás), de fog.

Adva van három főszereplő: egy kísérleti céllal „előállított” félvér (igen, emberkísérletről beszélek) Jamaicáról, egy fekete rabszolga Virginiából és egy népe által kitaszított, fekete bőrű, de vörös hajú boszorkány Nyugat-Afrika vadonjaiból. Három különböző életút, de mindhármat árulás, erőszak, halál szegélyezi.* Három különböző szupererővel.** Plusz ott a negyedik: az őket egymáshoz húzó, személytelennek tűnő, de nagyon is erős szellemhang.

Mert ez ám olyan mágikus realista regény, hogy közben szuperhőstörténet is. Ennek a három embernek kell találkoznia és csapatot alkotnia annak érdekében, hogy a frissen megalakult Libéria, a rabszolgaságból szabadult amerikai feketék köztársasága identitást találjon magának, és legalább elkezdhesse megvédeni magát. A külső ellenségtől (a továbbra is fennmaradó rabszolga-kereskedelemtől) is, önmagától is. Hiszen nem vákuumban alakult meg ez az állam. Nyugat-Afrikának ez a része nem volt lakatlan. A területet benépesítő törzsek ugyanúgy tekintettek az óceánon túlról érkezőkre, mint a fehérekre. A felszabadított rabszolgák keresztény utódai pedig rájuk úgy, mint veszélyes vademberekre. Szép kis reprodukálása a hátrahagyott életformának, annak minden konfliktusforrásával egyetemben.

Kiváló alapötlet, ügyes megvalósítás, nagyon szép stílus. Valahogy mégis könnyűnek találtatik. Nem nagyon könnyűnek, de azért könnyűnek. Szubjektív ok lábjegyzetben, mivel spoileres.*** Objektív ok: hiába a sok vér, hiába a sok keserűség, nekem mégiscsak túlságosan emelkedettnek, és emiatt súlytalannak tűnt a történet második fele. Fene a gusztusomat. Elrontották ilyenek, mint Naipaul meg Adichie meg persze Morrison. Az ő műveiket olvasva azt látom, hogy a szabadságért sokkal-sokkal többet kell fizetni, és még úgy sem biztos, hogy azt kapja az ember, amit szeretne. Főleg egy olyan szerzőtől várom ennek az elismerését, mint Moore, akit ötéves korában mentettek ki egy polgárháború sújtotta országból, és irtó nagy mákja volt, hogy a szüleivel együtt. Persze ettől még nagyon tisztelni való az, ha valaki éppen ilyen körülmények között bízni mer az eszme erejében. Lehet, hogy éppen ezzel használ a hazájának.

Ezért mondom, hogy Morrison nyomában jár ez a nő, csak MÉG nem ért oda. Majd ha odaér, még többet adhat annak az országnak, amelynek a jövőjéért ennyi felelősséget érez.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megkaptam kölcsön, és elolvashattam!

A lábjegyzetek SPOILERESEK.
* Az utóbbi „természetesen” azoknak a szörnyű, igazságtalan halála, akiket az illető a legjobban szeret.
** Úgymint: láthatatlanság, sebezhetetlenség, halhatatlanság.
*** Számomra túl sok időt töltött az elbeszélő a csapat kialakulásával, és túl keveset az együttműködés időszakával.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8