Valami kiárusításon találtam, száz forintért vesztegették, úgy voltam vele, hogy retro krimi, jó minőségű kiadásban, jöhet. Fogalmam nem volt, hogy egyrészt ennyire retro (1867-ben jelent meg először, két évtizeddel az első Sherlock Holmes-sztori előtt), másrészt hogy miért tisztelte meg a hatvanas években keménytáblás kiadással az az Európa-kiadó, amely a krimiket rendszerint kisebb presztízsű (és puhatáblás) sorozatban jelentette meg. Azért, mert ez nemcsak krimi. Mégis alig tudtam letenni.

Hogy ki a gyilkos, azt a bűntett helyszínének feltérképezésekor már sejteni lehet, a könyv harmadánál a detektív is kimondja, nagy meglepetés ebből a szempontból senkit nem fog érni. De az a fajta detektívtörténet ez, amelyikben a „ki?”-nél sokkal fontosabb kérdés a „miért?” És akkor kap az olvasó egy Bovaryné-szerű, bonyolult históriát házasságról, házasságtörésről, unalomról, gyengeségről és hidegvérű bosszúról. Egy „mesét a mesében”, egy lélektani betétregényt, a XIX. század második felének francia társadalmának rajzával együtt. Aki nem szereti a realizmust mint stílusirányzatot, annak nem fog tetszeni. Én ezt találtam benne igazán izgalmasnak.

Persze a főszereplő detektív, azaz Lecoq felügyelő is tetszik, ez a „hiányzó láncszem” Auguste Dupin és Sherlock Holmes között. Alakváltó (nem, ez nem fantasy, ez színészet) sportember, aki a legelőkelőbb körökben és az alvilágban egyaránt kiismeri magát, mindenkinek a veséjébe lát, és humora is van. Tetszetős figura, kicsit sok is nekem, nem véletlenül vettek vissza egy kicsit a tökéletességéből a későbbi írónemzedékek. A módszere is érdekes: ujjlenyomatnak még híre sincs, DNS-vizsgálatnak pláne, ettől azonban egyáltalán nem kevésbé tudományos. Az pedig igen bájos, ahogyan a bűnügyet az 1860-as évek közvéleménye elé tárják. Mit mondjak, alacsonyabban volt az ingerküszöb. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnügy unalmas, hanem azt, hogy az elbeszélésmódon sokkal erősebben érzékelhető a felháborodás és elborzadás. Szégyellheti magát az utókor.

De ez mind ügyes elmejáték lenne egy kismestertől, ha nem volna ott a „miért?” Az a bizonyos realista kisregény az aprólékosan megjelenített jellemrajzaival. Meg a korszak Párizsával, amelynek hétköznapi életéről szintén meg lehet tudni egy csomó érdekes dolgot. Nem egy Flaubert, az biztos, de Flaubert mögött másodvonalba kerülni se szégyen.

Ezt 2019. december 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10