Kadarétól elsőként Az álmok palotáját olvastam. Azzal a művészien megírt nyomasztással eddig egyetlen más (általam ismert) könyve sem versenghetett. Azért ez most közel jár.

Pedig az elején semmi nem mutatja, hogy a regény bármiért megérdemelné a helyét az 1001 könyv listáján. Hát, Istenem, van ilyen. Az elején legfeljebb az számíthat érdekesnek, ahogyan a 90-es évek Albániája és a népmesék, mítoszok világa folyamatosan egymásba játszik. (Vannak fejezetek és vannak ellen-fejezetek. A fejezetek tere a hétköznapi világ, ideje a történelem, az ellen-fejezetek mitikus, időtlen világban játszódnak.) Aztán ahogy a kettő elkezd egymásba átfolyni, egyre szorosabban összefonódni, úgy válik izgalmasabbá (meg egyre nyomasztóbbá) a történet. A végére aztán eljutunk odáig, hogy a mitikus-időtlen logika termeli ki magából a racionális, a maga keserű-szomorú módján felszabadító és emberbaráti tervet, míg a hétköznapi, megfogható, konkrét térben és időben létező Albánia irracionálisan gonosz, embertelen hellyé válik.

A pontlevonás a kiadásnak szól. Először is a fordítás: előbb albánról franciára, aztán franciáról angolra. Haggyá má. Nem igaz, hogy egy Kadarénak a kétezres évek elején nem találtak olyan fordítót, aki albánul is, angolul is tud. Szép a szöveg persze, de csak a regény utolsó harmadában esett le nekem, hogy ez végig át volna itatva az albán nyelvhez kötődő metaforákkal. Mennyi metaforát vesztettem el odáig?! Legalább valami lábjegyzetet raktak volna bele arról, melyik szónak mi a jelentősége az albán kultúrában... mármint ha a fordítónak lett volna róla tudomása. És látni valóan nem volt. Mondjuk, ez már a kiadó felelőssége is, ezért rovom fel a kiadásnak ezt a hibát.*

Így éppen csak sejthető – és elég lassan körvonalazható – az a mintázat, amelyet a konkrétnak és a jelképesnek a folyamatos érintkezése és egymástól való távolodása ad. Ideális terep ehhez a kilencvenes évek Albániája, amely több évtizedes diktatúra után elkezd magához térni (ahogy mi), új alapokat keres az élet megújításához (ahogy mi), ennek érdekében visszanyúl a saját ősi(nek tekintett) hagyományaihoz (ahogy mi), és azok között sajnos megtalálja azt a bizonyos kivételesen embertelen albán vérbosszút, amelyről a másik 1001-listás Kadare-regény, a Kettétört április is szól (hála Istennek nálunk speciel ez nincs, van helyette pont elég más). És pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne, meg amire szüksége volna. Mert itt mindenkinek van oka rejtegetni valamit a múltjából, valami egyszerre banálisat és szégyellni valót, és mindenki elszántan keresi a más titkát, miközben szorongva őrzi a sajátját.** Közben pedig sorra előbújnak belőlük a kíváncsiságuk által meghatározott (és bajba vitt), halhatatlanságra vágyó, titokfejtő mesei-mítoszi alakok.

Nem tudom, jut-e még valaki eszébe ennyi gyilkosság közben az a szó, hogy „pazarlás”. Nekem elég régen ez az első, ami ilyenkor eszembe jut. Milyen jogon dönti el egyik ember a másikról, hogy fölösleges, hogy távoznia kell az élők közül, mindegy, mit művelt vagy nem művelt korábban? És – ha már a becsületgyilkosságoknál tartunk – milyen jogon dobja el ezzel együtt a saját életét? Mi minden nem történik meg a jövőben csak azért, mert egy fonál erőszakosan megszakad, és kiesik az időből?

* Eredetileg franciául akartam olvasni, csak sajnos annyi más idegen nyelvű olvasmány mellett egyszerűen nem maradt volna rá időm. Aki teheti, tegye, hozzáférhet az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.
** SPOILER És persze az bukik bele legelőször, akinek a kerek világon semmi múltja nincs, pont ez a baja, viszont így már a jövőjének is annyi. 

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. december 30-án írtam.