Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy ez a könyv ilyen érdekes lesz. Én csak guyanai irodalmat kerestem.

A témában jártasak tudják, mivel jár a világolvasás: elég gyakori komfortzóna-elhagyással. Ha az ember egzotikus irodalmakat keres, nem válogathat, hogy de én a mágikus realista történelmi regényeket szeretem, az se baj, ha családtörténet, és legyen benne mitológia és néprajz és titkosírás és toronyóra meg lánc meg tengeri herkentyű. Ja, és lehetőleg mérsékelt mennyiségű vér. Nem. A világolvasó nem válogat, azt eszi, amit a könyvtárban adnak.

Aztán jól meglepődik. Főleg, ha ilyen semmitmondó kiadásban kapja a guyanai irodalmat, galád módon megváltoztatott címmel,* egy olyan szerző nevével, akiről életében nem hallott. A legutóbbi miatt fülem szégyentől ég, de, mondjuk, szégyellhetné magát az is, aki nem adja ki Magyarországon gyakrabban. Mondjuk, méltóbb külsővel.

Mert ebben minden megvan, ami egy igazán tartalmas, komoly és élvezetes kulturális utazáshoz kell. Izgalmas történetek: két kerettörténet meg egy náluk jóval hosszabb mese a XX. század első évtizedeiből. Egy félig európai, félig „amerindián” eredetű család három nemzedékének hol nyugalmas, hol drámai sorsa, éppen annyi mágikus realizmussal, amennyi pont kell bele. Rengeteg megjegyezni való jelentékeny apróság a megjelenített terület (a mai Guyana és Észak-Brazília) népeiről, nyelveiről, szokásairól, mítoszairól, a helybeli növényekről és állatokról. Többet elmond róluk, mint bármi, amit életemben olvastam, beleértve Vargas Llosát. Aztán van még benne nem kevés irónia is az olyan európaiakkal kapcsolatban, akik pont népeket, nyelveket, szokásokat, mítoszokat kutatni jönnek a környékre, és egy árva kukkot se értenek az egészből, vagy ha mégis, tuti, hogy bajt okoznak. (A hasonló érdeklődésű olvasó is kap egy fülest.) Vannak ismétlődésük által jelképi erejűvé váló cselekvések és események, pl. a megvakulás. Meg egy ügyesen felépített narrátori hang, egy olyan figura hangja, aki szintén legalább az egyik lábával a mítoszok világában áll, vagy az is lehet, hogy mind a kettővel – aki két oldal után belehúz a regényvilágba, pedig még csak azt se lehet róla elmondani, hogy sohase hazudna, de még azt is elegánsan csinálja – aki egyszerre komolyan vehető és vicces, mint egy trickster. Ja, és nem túl sok vér folyik. Jorge Amado életművén kívül nem nagyon ismerek olyan (komolyan vehető) latin-amerikai** irodalmat, amelyikben se diktatúra, se népirtás, se emberkínzás… na, most eggyel többről tudok. :) Ja, és nyomokban titkosírást is tartalmaz ám, kiiiiiváló helyre elrejtve, föl is jegyeztem a kéménybe korommal.

Szóval pont nekem való. :) Főleg az, ahogyan Melville a mítoszt, a történelmet és a hétköznapi életet összekapcsolja. Az mindent visz. A háttérben folyik az első világháború, az előtérben meg a vapisianák, makusik és más népek élete, pontosan ugyanúgy, ahogy előtte hét-nyolcszáz éven keresztül. Az európaiak legfeljebb időleges meglepetéseket okozhatnak. Ha nagyon csúnya változásokat hoznak, akkor is. (Csöppet túlságosan is optimista ebből a szempontból a könyv nekem.) Keménységével együtt is rokonszenves, türelmes kultúrák ezek, maradjanak is fenn még legalább ugyanannyi évszázadig. Egyébként pedig soha senki ilyen pontosan és gyönyörűen be nem mutatta nekem, hogyan lehet a titokban tartandó névhez kötődő ősi-könyörtelen hiedelmeket racionális történetvezetésbe beépíteni. Tanítani lehetne rajta a mágikus realizmust.***

A legjobban a cím értelmezése tetszett. Az, ahogyan kiderül, mit is jelent pontosan a regényvilágban szinte alapkészségnek számító hasbeszélés és hangutánzás. Jelent közvetítő erőt, szó szerinti és jelképes értelemben egyaránt. Jelent megjelenítő erőt, ezáltal járul hozzá az előadott mítoszok, mesék továbbéléséhez. Jelenti a természettel kialakítandó harmónia vágyát. És természetesen jelenti magát a narrátori hangot, amely különböző nézőpontokat, stílusokat, gondolkodásmódokat bontakoztat ki, mindből éppen annyit, amennyi a történethez szükséges. Rushdie és Graham Swift dicsérete a fülszöveg végén egyáltalán nem túloz.

Amúgy ne nyúljatok a fülszöveghez. Véletlenül se. Hatásvadász, az első mondattól kezdve spoileres, és még hazudik is. Pontosan úgy van megírva, ahogy – már elnézést – a regénybeli buta európaiak írnák meg, akik kizárólag azt látják az ábrázolt kultúrákból, amit látni akarnak. Már csak azért is nagy hiba volt így megírni, mert, ahogyan az Esquivel-regény esetében is, itt is egészen más közönséget céloz meg a fülszöveg, mint amelyik örömét lelné a regényben. Lehet, hogy így többet el lehetett adni belőle, de dobták is vissza két oldal után a fülszöveg iránt érdeklődők, az biztos.

…és akkor most Suriname irodalmából is kérek egy ilyet, és meg is egyeztünk. :)

* Az eredeti címe az, hogy „The Ventriloquist's Tale”: „A hasbeszélő meséje”. Esküszöm, ha nem változtatják meg, nem halogatom idáig. Viszont nem biztos, hogy rájöttem volna, hogy ez guyanai… Valamiért nem jutott eszembe címkékkel keresni, a könyvtárban nyomták a kezembe. Azért annyira nem szörnyű, mint ennek a címe, de éppen eléggé.
** Oké, tudom, Guyana szigorúan véve nem Latin-Amerika, tény, hogy angolul beszélnek benne. De a térség történelmén ez nem sokat változtat. A hódítói-birodalomépítői módszerek és következményeik nem nagyon tértek el a spanyol meg a portugál módszerekhez és következményeikhez képest.
*** SPOILER Egyszer véltem hibát találni a logikában: amikor a vai-vai ifjú elmeséli-játssza Danny és Beatrice történetét elejétől végéig, akkor az volt a reakcióm, hogy és ezt ő ugyan honnan tudhatja, nem létezik, hogy elmesélték volna neki. Aztán felfogtam, hogy nem a pár mesélt saját magáról. Azért jeleníthetik meg az ő történetüket ilyen pontosan, mert ez mítosz, ez volt hamarabb, ezt ismétli meg az ő szerelmük, csak én mint olvasó tudtam meg az ő szerelmük történetét előbb, a mítoszt pedig később. De nem az ő párosukat szerettem meg igazán, hanem Sonnyt és az ő égbe vezető létráját. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10