A bolgár történelmi regények közül eddig csak Mutafcsieva műveit ismertem, azok igen jók. Most megállapítom, hogy Sztanev is ott van a szeren. Szeretem az ilyet: amikor olyan területek kultúráját ismerhetem meg, amelyek földrajzilag közel esnek ugyan az én hazámhoz, mégis csak elvétve és keveset hallhattam róluk életemben.

Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás – de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.

Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.

Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.

A regény elég sokáig megadja az esélyt arra, hogy megváltástörténetként lehessen értelmezni (hiszen a cím is valami ilyesmit sugall), ezt az ígéretet azonban végül nem teljesíti. Nemcsak nem teljesíti: lehetetlenné is teszi. Bizonyára összefügg ez azzal, hogy a végén nem dönthető el egyértelműen, kinél van az igazság - eddig jó. De az azért elég érzékenyen érint, hogy az egyik szereplőről kiderül: nála biztos NINCS. Még csak esélye sincs, hogy legyen. Ő csak eszköz. Elmészajóédes. Ezt így nem illik.

Úgyhogy le is vonok egy pontot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.

* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában. Szépen összeáll a kép.

Ezt 2019. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9