Az a fajta könyv, amelyik már azért megér tíz pontot, mert egyáltalán megírták. Hát még azért, mert jó is. Meg kell érte dolgozni, de érdemes.

Régóta keresem és szeretem a mítoszokkal, mitologikus gondolkodással kapcsolatos könyveket, akár „kultúrtörténet”, akár „művelődéstörténet”, akár „eszmetörténet”, akár „vallástörténet” címszó alatt találhatók. Szeretem nézni, ahogyan régészeti, néprajzi, művészettörténeti adatokból, népmesék és mítoszok elemzéséből kibontakozik egy másik kor gondolkodásmódja. Szeretem nézni még akkor is, ha nem minden momentumát hiszem el.

Tafa'i visszahozza Hinát a halálból (tahiti mítosz, 1818-ban gyűjtve, 1907-ben publikálva, itt olvastam)

A polinéziai mitológiában is van feleségéért mindenre képes szerelmes férj. A tahiti Orpheuszt úgy hívják, hogy Tafa'i. (A maoriknál Tawhaki néven fut, de erre a sztorira onnan speciel nem emlékszem.) Egy nap hazatérve holtan találja a feleségét, Hinát. (Aki foglalkozására nézve egyébként a Holddal áll kapcsolatban, más mítoszokban holdlakó.)

Még nem régóta halott az asszony, ezért Tafa'i megkérdezi a papot, van-e még esélye visszahozni a lelkét. A pap igennel válaszol, és megjelöli neki az útvonalat, amelyet végig kell járnia, de minél gyorsabban, hátha utolérheti.

A következő mítoszt Tahitin jegyezte le Orsmond tiszteletes 1818-ban, majd unokahúga, Teuira Henry publikálta 1907-ben. Én meg itt olvastam.

Elég komoly probléma az óceániai mítoszok esetében, hogy későn kezdték el lejegyezni őket, akkor, amikor már a kereszténység elterjedt a térségben. Illetve nem ez a probléma, hanem az, hogy elég gyakran nagyon nehéz szétválasztani az óceániai mítoszt meg az európai hatást. Ez az egyike annak a kevés mítosznak, amelyek esetében nem igazán kell választgatni. Ennél inkább az a gond, hogy a tiszteletes nem nézett közben az égre, nem minden csillagot tudott azonosítani, viszont azonosított olyat is, amelyik Tahitiről nem is látszik. Azért még mindig igen agymozgató. 

Mer én se. Nem is hallottam még ilyenről.

Ha csak a Cruchet-könyvem illusztrációira lennék utalva, meg is lennék lőve, mert mind szörnyű pocsék, de szerencsére a neten is lehet eleget találni. Ez a madaras a legmenőbb, Hawaii a hazája. Ezek is segítették Óceánia őslakóit a navigálásban. Ilyenekkel navigált az új-zélandi David Lewis is, a We, the Navigators írója. (Azt még nem olvastam, csak akarom.) 

Mármint nem úgy, hogy a kezében tartotta, ez csak illusztráció. Hanem a fejében. Mármint az őslakos vezetője. Aztán már persze ő is.

Azt mutatja a csillagiránytű, hogy az óceán adott helyén melyik csillag melyik ponton kel/nyugszik. Mivel természetesen nem egyszerre kelnek és nyugszanak mind, a csillagiránytű egyes pontjait inkább folyamatként kell elképzelni. Az is biztos, hogy minden sziget körül más-más elrendezésben helyezkednek el (nem is mindig ugyanazok a) csillagok. Ez itt például egy maori csillagiránytű, ha legörgettek az oldalon.

Szóval jó sok mindent kell hozzá észben tartani. Viszont 1. ettől függetlenül elég pontos, 2. a navigátormester azért mester, hogy értsen hozzá. Én is elég sok szakmai fogást tartok a fejemben, csak nem ugyanarról. 

Viszont még nem elég. Ismerni kell az áramlatokat, az uralkodó hullámirányt, akár a víz hőmérséklete is sokat segíthet, vagy az, hogy hol milyen madarak élnek. Meg kell még az „etak” nevű navigációs módszer is. Amit én még mindig nem igazán értek, nem szókincshiány okán, mivel itt angolul is megvan. Azt se egészen értem. De vigasztal, hogy aki írta, az se. Illetve ő érti, csak elmagyarázni nagyon nehéz neki. Biztató ellenben, hogy bringatúrához használta, és úgy is működött valamennyire. (Valamennyire, mert a bringát nem úgy irányítják, mint a csónakot, meg nem is volt profi a navigátor, viszont állítása szerint már jobban érti.)

Az etak háromszöges módszer. (Már csak ezért is kell nekem.) Az ember halad A-ból B-be, közben viszont kiválaszt egy C pontot (szigetet, bringatúra esetében hegyet) is, amely nem a kettő között van, hanem kicsit arrébb, ettől háromszöges a módszer, és ahhoz viszonyítja a mozgását, amelyet szakaszokra oszt. Idáig még érteném, csakhogy az van, hogy az a sziget nem kell, hogy látszódjon közben! Sőt, nem is feltétlenül kell léteznie! A módszer mégis működik. A csónak arra mozog, amerre neki mozogni kell.

Illetve mozog a fenét. Mert a polinéziai* hitvilág szerint nem a csónak mozog, hanem a szigetek. Na, ezt adjátok össze.

Ahol ekkora felületű a víz, és ilyen sok a kicsi sziget, ott teljesen érthető, ha az éjszakai eget minden további nélkül megfeleltetik a saját világuknak. Az ég az óceán, a sziget a csillag. És hát a csillag, az mozog. A bolygó pláne. (A Vénuszt meg a Merkúrt például egy istenség két szemének tekintik.) De nemcsak ez a tükörjáték működik ebben a gondolkodásmódban, hanem az is, hogy a tengerben állatok élnek, jó nagyok is, akkorák is, hogy rá lehetne állni a hátukra, ha hagynák.

Na, pont ilyen tengeri jószágok a polinéz hiedelemvilágban a szigetek. Ezért született az a mítosz, amely szerint a kultúrhérosz-trickster Maui a víz alól húzta fel a nevezetes horoggal az összes polinéziai szigetet. Richard Wallwork képét itt látjátok Új-Zéland északi szigetének felhúzásáról (ismételten le kell görgetni a közepénél is lentebb, külön a képnek nincs linkje).

Na, miket találok már megint?

* Hawaii, az amúgy Polinézia. Tényleg. Amúgy logikus, hogy egész Óceániára vonatkozzanak ezek, ne csak Polinéziára...

Ezt 2019. július 29-én írtam. 

Polinézia és Új-Zéland mitológiájáról Sir George Grey tudósította elsőként az európai közönséget.* Én is az ő könyvéből tudtam meg, hogy mit köszönhetünk Polinézia népi hősének/félistenének/tricksterének (hol minek tekintik éppen), Mauinak.** Például azt, hogy kötél segítségével lelassította a Napot. Azelőtt nagyon gyorsan járt az égen, túl rövidek voltak a nappalok, az emberek pedig rengeteget szenvedtek a fény hiányától. Míg Maui közbe nem lépett.

Igen régóta keresek már olyan könyvet, amelyik hasonló módon (és hasonló műveltséggel) magyarázza a déli félgömb mítoszait, mint, mondjuk, Jankovics Marcell az északiakat.*** Őszintén remélem, hogy most pontosan azt találtam meg, amit keresek. Louis Cruchet-ről sajnos nagyon kevés adatot sikerült kiderítenem (nagyon szépen kérem, valaki derítse már ki, hol született), de azt tudom, hogy Francia Polinéziában végzett, kutatott, írt és szervezte a tudományos életet. „Archéo-astronomie”, így nevezte azt a tudományágat, amelyet művelt: mítoszokból, régészeti leletekből, történelmi feljegyzésekből igyekezett rekonstruálni azt, ahogyan az írásbeliség előtti Polinéziában a csillagokkal foglalkoztak. Márpedig nem akármilyen színvonalon foglalkoztak velük: többek között ennek köszönhetően tudtak roppant távolságokat biztonságosan megtenni az óceánon.**** (Tényleg biztonságosan, erről itt is olvastam.) Viszont írásos feljegyzések híján nagyon, de nagyon keveset lehet ma tudni arról, hogy hogyan gondolkodtak évszázadokkal ezelőtt.

Amiről a mai leckém szól, az pontosan ez a naplelassítós mítosz. Louis Cruchet elmélete a következő:

Ő nem azt a mítoszt veszi alapul, amelyiket a Disney, hanem egy másikat, amelyikben nem egy Maui szerepel, hanem öt Maui nevű testvér. A legidősebb alapította a papság intézményét, a legfiatalabb volt a trickster („impétuosité à transgresser les tabous” – kb. „a tilalmak dinamikus/lelkes/vad áthágása” jellemzi), ő lassította le a napot. Attribútuma minden mitológiában (abban is, amelyik egyetlen Mauit emleget) a horog. Ez a horog a déli félgömbről is látható Skorpió csillagképnek a farka, legfényesebb csillaga az Antares.

Ha minden igaz (itt egy másik kutató elméletét idézi Cruchet), ezt a csillagot hívják a tahiti mitológiában úgy, hogy „Maui matahiapo”, a legidősebb Maui csillaga. Ettől a csillagtól 180 fokos távolságra látható az égen az Aldebaran (mi a Bika csillagképben tartjuk számon), oly módon, hogy ha Tahitiről azt nézi az ember, hogyan kel fel az Antares, akkor pont a háta mögött nyugszik le az Aldebaran.

Miért olyan fontos az Aldebaran? Azért, mert ott a közelében a Fiastyúk (Matari'i), amellyel egyébként össze is szokták kötni, legalábbis nálunk az északi félgömbön van olyan hagyomány, amely a Fiastyúkot is a Bika csillagkép részének tekinti. Nagyjából egyszerre jelentkeznek az égbolton (tanúsítom, láttam). A Fiastyúkhoz pedig ma is fontos polinéziai néphagyományok kötődnek. Nem látható egész évben a déli félgömb minden pontjáról. A könyv szerint Polinéziában november 20-a körül kel föl először, ez ott a tavasz kezdetét jelenti (meg nagy ünnepségeket). Akkor, amikor a Nap is a horizontnak ezen a részén jelenik meg reggel. Május 20-a körül nyugszik utoljára a Fiastyúk, amikor kezdődik a tél.

Szóval teljesen logikus, amit Cruchet mond:

Az a mítosz, amely szerint a legifjabb Maui („Maui tikitiki”) lelassította a Napot, csillagmítoszként értelmezhető. Ha az Antares a legidősebb Maui, akkor az Aldebaran kell, hogy legyen a legfiatalabb Maui. Amelyik a napkelte helyének közelében kel föl tavasszal, akkor, amikor jelentősen hosszabbodni kezdenek a napok. A Nap lelassítását nem egyszeri eseményként kell mesélni, hanem olyanként, amely minden évben újra megtörténik. 

(Cruchet azzal is megerősíti az elméletét, hogy a polinéz nyelvekben – mint sok más nyelvben is – fordítva működik múlt és jövő, mint nálunk. A múltra mondják, hogy „előttünk” van, mert ami már megtörtént, azt „látjuk”, és a jövőre azt, hogy „mögöttünk”, mert azt még nem látjuk. Márpedig ha Tahitin ülök, és az Antares, a legidősebb Maui, aki elsőként született, a „múlt”, előttem van, akkor az Aldebaran, a legfiatalabb, a jövő, az bizony mögöttem.)

Fogalmam sincs, ez a gondolatmenet mennyire állja meg a helyét, ha alaposabb tudományos vizsgálatnak vetik alá. De mint elmélet pont megfelel nekem, pont az ilyeneket keresem, úgy örülök neki, mint majom a farkának. 

Ja, és nézzétek meg ezt a kis ötperces animációs filmet az öt fivérről és a Nap lelassításáról. Maori nyelvű, angol felirattal, és egy új-zélandi író műve alapján készült, gyerekeknek.
Igaz, ez megint egy harmadik változat, mert ebben csak az egyik fivért hívják Mauinak az ötből, azt, aki levezényli a lassítást, és nem kötél van nála, ellenben nála van a horog. 

A képet itt találtam.

* Én angolul olvastam a könyvét, de egy része magyarul is megjelent.
** Ezt a nótát meg nem lehet eleget hallgatni, tényleg nagyon eltalálta a Disney. 
*** Nem, nem fogadom el kritika nélkül minden következtetését, és nem is látom minden erről írott művét azonos színvonalúnak. A műveltségét viszont feltétel nélkül tisztelem, és nagy érdeklődéssel olvasom, amit ír.
**** Ettől is jó film a Moana/Vaiana. Nagyon pontosan mutatja be, hogyan segít a nyitott tenyér és a kinyújtott kar a navigálásban, ha az ember tudja, melyik csillagot hogyan figyelje. És ha ennek a blogírónak igaza van, még arra is figyeltek, hogy a rajzolt égen a csillagok abban a pozícióban legyenek, amelyikben a történet idejében kellett lenniük, elájulok. :)

Ezt 2019. július 21-én írtam.

Fríz irodalom: abszolválva. (Még ha önálló államuk nincs is.) Kár, hogy a szerzője sose vallotta magáénak ezt az ötletes kis alternatív történelmi regényt. Lehet, nem építettek volna akkora kultuszt köréje, mint így, hogy elhitették róla, hogy Atlantisz pusztulásától a XIII. századig terjedő időszak fríz történelmének középkori krónikája. Cserébe ő lehetett volna a műfajteremtő, aki már az 1870-es években ráérzett arra, mi lesz a divat százötven év múlva. Oké, írni nem tudott, mert ahogy csinálja, az dögunalom (lehet, hogy ezt röstellte, azért nem vallotta be?), de a világépítés egyáltalán nem rossz. Igaz, hogy jó se. Ezért a megfelelő jelző az „ötletes”.

Igen, a szerzőnek határozottan vannak ötletei. El tud képzelni egy rokonszenves, igazságos, békés kis társadalmat... oppardon, még hogy kicsi, hát behálózzák fél Nyugat-Európát, segítenek a primitív görög kecskepásztoroknak államot alapítani, Nagy Sándornak Arábiát felfedezni (kár, hogy nem éri meg a végét), és jóval őelőtte belakják Indiát. Az egy dolog, hogy az 1870-es években nem túl nagy területen éltek a frízek, és nem alkottak szuverén államot. Az alternatív történelem mindent helyrepótol – mint említettem, Atlantisz pusztulásával indítva. De nem akarok csúfolódni: ez a része a világépítésnek tényleg rendben van. Lett volna még rajta mit dolgozni, például nem igazán világos, hogy ha a közösségeket mindig nők irányítják (mitológiai gyökerű indoklással), akkor miért nem tölthetnek be alacsonyabb pozíciókat is (pl. hajóskapitány, iparosmester, katona stb.). De ez részletkérdés, a műfajteremtés ilyen gyerekbetegségekkel jár, ezt ugyanúgy nem rovom fel neki, mint ahogy azt sem (pedig piszkálja a csőrömet), hogy akkor már mér ne lehetne teljes egyenlőség, és lenne általában nemtől független a pozíciók/rangok betöltése, uralkodótól suszterig. Ilyenekért nem vonok le pontot.

Mi kellett volna ahhoz, hogy jó legyen? (Az írói vénán kívül. Azt, hogy ez a krónika ennyire száraz, nem bocsátom meg.) Például a háttér rendes feltárása. Például egyetlen árva pillantás a XIII. századi Európa térképére, könyörgöm. Hogy legalább köszönő viszonyban legyenek vele az alternatív történelmi viszonyok. Én esküszöm, felfüggesztettem a kételkedésemet az előszó olvasása közben, én esküszöm, le akartam nyelni, hogy ezt tényleg a középkorban írták. Végül is kijeim nekem a frízek, hát nem mindegy énnekem, gyarmatosítottak-e Indiában ezelőtt ezer évvel, és ők adtak-e nevet a görögöknek?!* Én egészen odáig bármit hajlandó voltam elhinni a fríz Anonymusnak, amíg meg nem érkeztek a történetbe a kontinens északkeleti részéről a finnek és a magyarok. Jahahaj. Legalább a líveket odatette volna még, ahhoz tényleg elég lett volna egy korabeli Európa-térkép. Ilyeneket, hogy mordvinok, vepszék, manysik, lehet, nem is igényelnék. De ez így... hogy hallott harangozni a magyar meg a finn nyelv rokonságáról, és mindjárt egy brancsba söpri őket, a háttérnek, a többi népnek, a nyelvek hasonlóságának meg semennyire nem néz utána, hát mondjátok meg, így kell regényt írni? És mindjárt alternatívat, mikor a „rendes” történelmet se ismeri?

Szóval engem itt elveszített az Oera Linda Book. Még ha nem lett volna ennyire unalmas. Vagy több atlantiszos elképzelést tartalmazna. (Sajnos éppen csak megemlíti a pusztulását.) De így... Ötletes kis alternatív történelmi regény, aztán higgye el, aki akarja (más nagyon nem fogja), és élvezze, aki tudja (irigylem).

Utóirat: Amúgy nem bánom ám, hogy elolvastam, mégiscsak műfajteremtő. De több pontot erre nem kap.

* A könyv hajmeresztő névetimológiái még szórakoztatóak is, komolyan mondom. Ha nem az 1870-es évekről lenne szó, azt mondanám, a mi Anonymusunk súgott a szerzőnek. A névtelensége még stimmelne is.

Ezt 2020. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/6

„A vízözönről igen réginek tetsző, ógermán hagyományt találunk feljegyezve az Oera Linda Boek (Ura Linda Buk) nevű könyvben. (Némelyek hamisítványnak minősítik.) A kéziratot a múlt [XIX.] század hatvanas éveiben találták egy északnémet család birtokában; ófríz nyelven írták, s a családi hagyomány szerint századokon át vezették, illetve újra meg újra lemásolták és bővítették.”
(Sziriat oszlopai, Széphalom Könyvműhely, 2002)

Atlantiszos ófríz apokalipszis?! Fülem hegyeződik! :)

Az 1860-as években megtalált kézirat valóban létezik, és hála Istennek angol fordítása is van, amely 1876-ban készült, tehát már nyilvános tartalom, itt elolvasható. Ha valódi, akkor a XIII. századból való, de a benne foglalt szövegek kora ezerkétszáztól négyezer évig terjed. Ha nem valódi, akkor nem. 

A Wikipédia szerint tényleg elég sokan hamisítványnak minősítik a könyvet, a fent linkelt Sacred Texts azt írja, ma már hagyomány egyetérteni abban, hogy hamis. (Pl. a papír és a nyelvhasználat alapján.) Csak az Osszián-énekekkel ellentétben erről nem derült ki soha, hogy ki írta. Tényleg gyanús, hogy, ahogyan az Osszián-énekeket, ezt is praktikus módon éppen pont akkor találták meg, amikor a nép, amelynek a nyelvén íródott, rájött, hogy ő egységes nemzet szeretne lenni. Nem csúfolódni akarok, szerintem teljesen normális dolog, hogy egy közösség irodalmi alkotások által határozza meg és fogja össze önmagát. Ha valódi középkori kézirat áll rendelkezésre erre a célra, akkor azt kell erre felhasználni, ha nem áll, akkor pótolni kell, mint Vörösmarty a magyar nemzeti eposzt. Csak ő ráírta a nevét.

Akár valódi, akár nem, időről időre újra felbukkan, népszerűvé válik, angolul rendszeresen kiadják, ezotériával és okkultizmussal foglalkozók olvassák. Itt a világ tíz „legmegfejtetlenebb” :) rejtélye közé sorolják.

Várkonyitól talán nem a legjobb ötlet az érvelésében felhasználni ezt a könyvet, de mivel 1. odaírja, hogy egyesek szerint hamisítvány, 2. a mai napig nem döntötték el a kérdést teljesen egyértelműen, 3. a többi (azaz olyan ötszázhuszonhat) bizonyítékul felhasznált szöveg autentikus, senkinek nem lehet kifogása a dolog ellen.

Csak nekem, mert már megint bővült a várólistám. NB.: a könyv egyik kiadása újpogány fantasynek minősíti. XIX. századi fríz atlantiszos fantasy – kinek nem dobban meg ettől a szíve? :)

Ezt 2017. szeptember 13-án írtam. 

Utóirat: Elolvastam. Szerintem alternatív történelmi regény. Csak sajnos az van, hogy nem túl jó.

Elég gyakran szoktam úgy átlagolni, hogy a megírás minősége öt csillag, az élmény három, a végeredmény négy. Na, itt fordított a helyzet. Minőség három, élmény öt. Unalomig ismert mesék nem túl érdekes verzióit tartalmazza a kötet, minden utalás nélkül arra, hogy hol, kiktől, mikor gyűjtötték őket. A cím olyan elvárásokat kelt, amelynek a tartalom nem tud megfelelni (ezek lengyel, esetleg orosz mesék, a többi szláv nép sehol), ráadásul elég sok az ismétlődő motívum. Gyerekeknek semmiképp nem ajánlom. DE! Amire nekem kell, arra egyszerűen tökéletes.

Amikor Sapkowski Vaják-sorozatának első részét olvastam, végig azon nyavalyogtam, hogy hol vannak a sajátosan lengyel népmesei alakok. Nem igaz, hogy nem lehet elég ijesztőeket találni közöttük. Igen, persze, tudom, az abban felhasznált történetek (Hófehérke, a Szépség és a Szörnyeteg stb.) nemzetköziek, meg általában a népmesék kiválóan tudnak közlekedni kultúrák között, de akkor is, hogy csak egy-két huszadrangú mellékszereplő erejéig bukkanjon fel ez a mesevilág, és pont egy lengyel szerző művében?!

Na, itt aztán kaptam őket orrba-szájba, horrorral vagy anélkül. Náluk is van Baba Jaga meg Halhatatlan Koscsej, vannak az elemek fölött uralkodó királyok és az időt (a tizenkét hónapot) irányító öregember, hosszú szakállú púpos törpe és társaik. De nem ez az igazán érdekes. Hanem például az, hogy Baba Jaga orosz mozsár és mozsártörő helyett tölgyfa teknővel és vasmankóval közlekedik, utóbbi igény szerint tömegmészárlásra vagy evezésre is használható. Vagy az, hogy ha egy állat életét (aki utóbb hálás lehet az életmentésért) kőhajítással próbáljuk megmenteni, és véletlenül egy öngyilkos koponyáját kapjuk fel kő helyett, azzal az öngyilkos lelke kimenthető a pokolból (persze tisztes temetés után), és ráadásul még azt is megmondja, mivel tudjuk szolgálatunkba állítani a lovát. Van baziliszkusz is, de csak a feje, a testéből hegy lett a testvére árulása után, és őt is meg kell menteni. A túlvilági démonokat rövid kabátjukról, szűk nadrágjukról és háromszögletű kalapjukról lehet fölismerni, a gyilkosok kezét forró szurokba mártogatják, a nyakukat fából készült fűrésszel fűrészelik a túlvilágon, egyébként meg a királykisasszonyok a legjobb rejtvénykészítők.

Sok-sok mindent fel fogok tudni belőle használni, ezért az élménnyel a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Ilyen mesegyűjtemény jöhet még sok. Ez a legelsők között van, tudom, még a XIX. század végén készült.

Ezt 2020. január 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.

Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.

Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg „hőse”. Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.

Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.

És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.

Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.

Ezt 2020. január 7-én írtam.

Pontszám: 10/10

2019 utolsó befejezett olvasása. Egyetemista koromban kellett volna, de akkor kimaradt a szórásból. Egyszer mintha a filmváltozatot is elkezdtem volna nézni, de pár perc után meguntam. Azt is tudom, hogy miért. Ma sokkal kevésbé unnám. Meg is fogom nézni.

Az a fajta könyv ez, amelyiknek nem a fő cselekményszála a fontos, hanem minden, amit csak a szerző felfűz arra a szálra. Tadeusz* szerelmi históriáját a fülszöveg bűbájosnak nevezi, hát nekem sok minden eszembe jutott róla, de pont ez a jelző nem. Szerintem már húsz éve se érdekelt volna. Az úgynevezett mellékalakok (megj.: Tadeuszunkról esik a regényben a legkevesebb szó) meg a háttér, azok viszont igen! Csak azokat húsz éve követni nem tudtam volna. Most is nehezen ment. Viszont most már érdekel is, tetszik is annyira, hogy újra akarjam olvasni, az majd biztos segít az értelmezésben.

Az 1810-es évek lengyel kultúráját kapjuk itten orrba-szájba. Hogyan szedték a gombát, hogyan szárították a gyógynövényeket, milyen fegyvereket használtak, milyen zenét hallgattak, hogyan tisztelték meg ismerőseiket, kinek az ítéletét fogadták el, kiét nem... és mindenekelőtt: mire vágytak a legjobban. Szabad és egységes Lengyelországra. Ennek a történetnek az idejében ugyanis Lengyelország már évtizedek óta három részre oszlik, a három részt három különböző külső hatalmasság irányít (a történetbeli közösséget éppenséggel az orosz cár), és igaz, hogy a hétköznapi életükben nem nagyon érzékelik a szereplők a szabadság hiányát, azért mégiscsak fáj nekik, és a legelső adandó alkalommal kardot is ragadnak érte. A történelmet ismerő olvasó tudja, hogy sajnos hiába. Az már Mickiewicz érdeme, hogy az elbeszélés hangulata ettől még nem válik keserűvé, legfeljebb szelíden melankolikussá. Meg egy kicsit komikussá.

Tényleg nagyon sok mindenben emlékeztet ez a világ a korabeli Magyarországra. Bizalmas, családias légkörben élnek urak és cselédek (vagy legalábbis szeretnének), mindenki ismer mindenkit, mindenki ért mindent félszavakból (a ragadványnevektől herótot lehet kapni, de hát a mi falunkban is kb. ennyire bonyolult megtanulni, hogy ki kinek a kicsodája), és aztán ugyanilyen családias indulattal esnek egymásnak egy-egy tizenöt-húsz évvel korábbi sérelem felemlegetésekor. Meghitten utálják a szomszédot, miközben arra kéne koncentrálni, hogy jön Napóleon, és hátha a lengyelek szabadságának is használni fog. Oké, mondja a Bíró, megyek én a lengyel szabadságért küzdeni, még a Gróf oldalán is, ha kell, DE ELŐBB KÉRJEN BOCSÁNATOT! A keservedet... ezekhez egy angyal türelme is kevés...

Szóval a mellékalakok meg a háttér teljesen rendben van, annak a kedvéért fogom újraolvasni. Azt meg megbocsátom Mickiewicznek (mivel szépen tud rímelni), hogy oly gyönyörűen túlidealizálja a lengyelek és a litvánok viszonyát. Úúúúgy meg tudnak sértődni a lengyel urak, hogy az orosz cár csorbítja a jogaikat. Az, hogy közben a litvánok számára meg ők az agresszorok, meg nem fordul a fejükben. Na de hát nem vagyok se lengyel, se litván, minek szóljak bele.

A szerelmi szálat, azt nem bocsátom meg. Zosia tizennégy (!) éves, szépséges, jóságos, utálja a nagyvárost, hobbiból csirkét etet, férfira nem gondol, hanem megvárja szépen, míg a megfelelő fiú szerelmet vall neki, akkor pedig azonnal belezúg. Telimena jóval idősebb, de még férjet akar fogni, ezért festi magát, levelezik, találkát kér, miközben csak az érdekli, hogy minél előnyösebb partihoz jusson, úgyhogy többfelé is nézeget. Én meg vegyem komolyan? Tudom én, hogy abban az időben elvárás volt ez az ábrázolásmód, de a nagy költő mér nem megy szembe az elvárásokkal?! Nem az hiányzik, hogy azonosulhassak a szereplőkkel, dehogyis. De hogy az egyik ilyen unalmas legyen, a másik meg ilyen karikatúra... na, mindegy.

A fordításra haragszom (lásd a lábjegyzetet). Amikor majd újraolvasom, inkább a másik fordítással próbálkozom majd. Az a gondolat sem idegen tőlem, hogy egyszer újra elkezdjek lengyelül tanulni. Cirka tíz év múlva akár elő is fordulhat, ha a jelenlegi terveimet nézem. Akkor majd elsők között szerzem be Mickiewicz klasszikusát. Nem a nőalakok kedvéért.

* Juszt is Tadeusz, és nem Tadeus, ahogy a magyar fordítás írja. Megértem, hogy a lengyel neveket magyar kiejtés szerint írták le, de iszonyúan idegesít. Most hogy nézne már ki, ha az angol neveket úgy írnák le, hogy Dzsordzs??? Értem én, az angol kiejtést többen ismerik, mint a lengyelt, de ettől még a George, az George, akkor Kościuszko se legyen már Koscsuskó! És hogy néz már ki a Częstochowa úgy, hogy Csensztohova! Nekem ez nem tetszik, ez nekem olyan volt, mint percenként megbotlani.

Ezt 2019. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8